“Bizonyos fokig úgy gondolok a költőkre, mint törvényen kívüli látnokokra. Nem tudom. Szeretem a költészetet. A francba, szeretem a költészetet, valakinek problémája van ezzel?!”
Jim Jarmusch

A gyerekfilm körülhatárolásának meghatározó problémáját a célközönség és a befogadók közti anomália jelenti: miközben gyerekfilmnek címkézett alkotások százai tűnnek el évente a süllyesztőben, addig a fiatalkorú nézők számára gyakorta válnak olyan mozik identitásképzővé, amelyet eredetileg nem is lett volna szabad látniuk. Ha a hazai nyolcvanas években született generáció egyes számú kollektív traumája a Walt Disney Bemutatja Kacsamesékjének megszakítása Antall József halála miatt 1993 egy jeges vasárnapján, akkor a következő sokkot kétségkívül az X-akták 1994-es magyarországi sugárzása okozta. Azon szerencséseknek köszönhetően, akik szüleik engedékenysége miatt a tévé előtt tölthették a hétfő estéket, az óraközi szünetekben már nem Dagobert bácsi vagy Zorró (ne adj’ isten Tintás Barnes) legfrissebb kalandjairól zajlott az elemző diskurzus, hanem az FBI titkos aktáinak addig a magyar tömegmédiában példátlan borzalmairól. (Különös tekintettel arra, hogy az X-akták valóban léteznek-e, mely kérdés személyes éréstől függően tolódott el a Mulder és Scully közti szexuális kapcsolat lehetőségének taglalása felé.) A tovább gomb után a sorozat első évadának talán két leghírhedtebb epizódja tekinthető meg, melyek címszereplője csaknem egyet jelent az X-akták okozta generációs sokkal.
A tárgyalt epizódok magyar felirattal láthatóak.

A tavaly decemberben nyolcvanadik életévét betöltött Jean-Luc Godard eladja azt a könyvekkel és filmekkel teli, kamerákkal, monitorokkal és vágóasztallal felszerelt bűnbarlangot, ahol az utóbbi években alkotott. Ahogy a Téléramaban tavaly augusztusban megjelent, régi haverjával, Daniel Cohn-Bendittel még májusban folytatott beszélgetésből kiderül, Godard a kiárusítással kapcsolatban semmiféle sajnálatot vagy nosztalgiát nem érez. Rigorózus tárgyilagossággal jelenti ki: elérkeztünk a véghez, megváltoztak a körülmények, megváltoztak a filmek, és ő a maga részéről a produkciós cégének könyvelője helyett szívesebben költene egy bejárónőre. A Film Socialisme tehát, amely a cannes-i mustrán ugyanabban a szekcióban kapott helyett, mint Kocsis Ágnes Pál Adriennje, nagy valószínűséggel Godard életművének záródarabja.

A Prizma filmművészeti folyóirat szerzőket keres a 2011-ben megjelenő lapszámaihoz. A tavaszi szám témája a kortárs skandináv film, melyhez egyaránt várjuk szerző- illetve műfajközpontú tanulmányok absztraktjait. A témavázlatok leadásának határideje 2011. március 1., az elkészült tanulmányoké 2011. április 1.

A Prizma nyáron megjelenő lapszámához az ezredforduló utáni trashfilm fogalmi problémáiról és általános jelenségeiről várunk írásokat. Folyamatosan frissülő honlapunk ezzel párhuzamosan bármely témában fogad esszéket, kritikákat és tanulmányokat.

A gyerekfilmmel foglalkozó ötödik számunk február első hetétől kapható az árusító helyeken

A klasszikus, alapvetően a Universal stúdió műfajindító ciklusához kötődő horrormonstrumok végítéletét elsősorban nem az hozta el, hogy a hatvanas-hetvenes évekre a hétköznapi valóság sokkal rémítőbb lett a Drakulát és társait körülölelő pszeudogótikus közegnél. Ugyan a Célpontok és A texasi láncfűrészes mészárlás hétköznapi pszichopatái, Az ördögűző és az Ómen-sorozat megszállott gyerekei vagy az elburjánzó állathorror fenevadai egy szűk évtized alatt kiszorították a klasszikus szörnyeket az amerikai filmszínházakból, ám a régimódi rémek dicső (tetsz)halál helyett a televízióban és azon belül is a gyerekműsorok szolid közegében találtak megalázó menedékre. A trendindító 1964-es The Munsters és jóval nagyobb kultuszt kivívott konkurenciája, az Addams Family a család legkisebb tagjait szórakoztatták azokkal a szörnyűségekkel, melyekre három évtizeddel korábban egy egész nemzet sikongott a moziteremben. A Universal szörnyeinek kasztrálását bő tíz évvel később az alig tucatnyi epizódot megért, de még így is kultstátuszba emelkedett Monster Squad tetőzte be, amely túlhajtott infantilizmusával és a kultikus Batman-tévésorozatot idéző pop-artos stilizációjával egy raklapnyi Abbott és Costellónál kíméletlenebbül fosztotta meg az old school szörnyeket maradék méltóságuktól is.

Az eddig mindössze négy játékfilmet jegyző Darren Aronofsky mára tagadhatatlanul beírta magát a valódi szerzői rendezők rangos szaknévsorába. Az alkotó filmjeiben így vagy úgy, de mindig az emberi testet, annak változásait, illetve idegen, deformáló hatású anyagokkal való találkozását helyezi középpontba. Állandó motívumkészlete révén olyan mesterrel hozható párhuzamba, mint David Cronenberg, hiszen Aronofsky sötét szótárában is alapvető fogalomként szerepel a függőség, a rögeszme, vagy éppen a paranoia. A rendezői pályájukon belüli váltás is hasonlóvá teszi őket, hiszen utolsó két filmjével, az Erőszakos múlttal és a Gyilkos ígéretekkel Cronenberg már más utat jár be, mint a biohorrorral: a testek érintkezésében, az erőszakban talál új, a régivel egyenértékű kifejezőeszközre. Aronofsky legújabb alkotása, A pankrátor  hasonló pozíciót tölt be a rendező eddigi munkái mellett, filmje – Cronenberg legfrissebb munkáihoz hasonlóan – már a realizmus nyelvén beszél ugyanarról a témáról.
A kritika eredetileg a Prizma ma már nem kapható első számában jelent meg. Folyamatosan bővülő archívumunkban további írások is olvashatóak.

Nikita (1990) – Az európai-hollywoodi film kísérlete
„A különbség köztem és Lucas között az, hogy az én esetemben a filmgyártás létszükséglet. Ő a film szempontjából egy termékeny talajon él, én sivatagoson. (…) Ott a mozi Coppola nélkül is működik.”

Mick Garris a két évadot megért Masters of Horror fiaskója után sem adta fel a műfaj meghatározó rendezőit egybegyűjtő televíziós horrorantológia koncepcióját: a Showtime-on kifulladt elődjével szemben az egy évadot megért Fear Itself már az NBC-n startolt 2008-ban, alacsonyabb költségvetéssel és elődjénél is gyengébb epizódokkal. A Masters of Horror húzónevei közül csak John Landis és Stuart Gordon maradtak az újabb etaphoz, így a Fear Itself egyetlen igazi erénye az maradt, hogy minden eddiginél közelebb juttatta a fősodorhoz a nyolcvanas évek második fele óta dolgozó író-színész-rendező Larry Fessendent, aki az áttörés lehetőségével kecsegtető, Del Toro-féle Árvaház-remake előkészületeiből is kiugrott a tavalyi év elején.
A tárgyalt epizód a tovább gomb után magyar felirattal látható.

Apichatpong Weerasethakul buddhizmusról, Ray Bradbury-ről és Boonmee bácsiról.

Kieron Corless: Hogyan kezdtél filmmel foglalkozni?
Apichatpong Weerasethakul: 1994-ben filmes tanulmányokat folytattam ChicagóbanPróbálkoztam például festéssel, de igazán a film fogott meg. A mozi védelmet nyújtott. Nagyon szégyenlős valaki vagyok – és az elejétől úgy éreztem, a kamera olyan, mint valami pajzs. Ha beraknak száz ember közé, lefagyok, de ha közénk rakod a kamerát, valamiféle közvetítőként kezd viselkedni. Időközben a naplómmá vált, rajta keresztül kommunikálok. Nagy szerencsémre a chicagói kurzus, amire jártam, a kísérleti filmmel foglalkozott, aminek akkoriban még a létezéséről sem nagyon tudtam, úgyhogy igazi felismerést jelentett Len Lye rögtönzött filmjeit látni, és megérteni, hogy a mozi mennyire személyes tud lenni –  Bruce Baillie és Jonas Mekas filmjei olyanok, mintha tágra nyitott szemű gyerekek készítették volna őket.

Januártól folytatódik a Fogasház (Budapest, Akácfa utca 51.) és a Prizma közös filmklubja, amelynek keretében ezúttal Jim Jarmusch életművéhez kapcsolódó filmek lesznek láthatóak minden második pénteken este hét órától. A belépés továbbra is díjtalan, mindenkit szeretettel várunk!
A tovább gomb után a részletes program olvasható.