Eheti rövidfilmes összeállításunkban az Oscar méltatlanul alulfrekventált animációs kisfilmes kategóriájának idei jelöltjeit vesszük sorra, öt részben.

A reklám- és propagandaüzenetek egyszerűsítenek, tömörítenek és stilizálnak; voltaképpen a rajzfilm formai sajátosságait sorolván ugyanezekkel a tulajdonságokkal kezdődik a lista, csakhogy az animáció a didaktikus szájbarágást vizuális humorral képes oldani.

Míg arról megoszlanak a vélemények, hogy a Kubrick-féle Gyilkosság vagy a Welles-féle A gonosz érintése tekinthető az utolsó klasszikus film noirnak, az kétségtelen, hogy az átlagnál amúgy is nehezebben megfogható zsáner határait az 1955-ös A vadász éjszakája forgácsolta szét leginkább. Charles Laughton első, és a filmet övező korabeli értetlenségnek köszönhetően egyben utolsó rendezése az alapvetően realista műfajt a biblikus példabeszédek, a tündérmesék és a gyermeki rémálmok világában oldotta fel, ahol az expresszionista stilizáció már nem a zaklatott főhősöket körülvevő, kiismerhetetlen nagyvárost, hanem mitikus tájakat teremtett. A vadász éjszakája eltűnt a szubjektivitást és az absztrakciót zászlajára tűző hatvanas-évekbeli neo-noirok árnyékában, hogy hatását – Robert Mitchum zseniális Prédikátor-alakitásának kultstátuszba emelkedésével párhuzamosan, lásd a LOVE-HATE tetoválások divatját – csupán évtizedekkel később fejtse ki. Laughton filmjének eklektikája – amiben kényelmesen megfértek egymás mellett egy istennel társalgó Kékszakáll nagymonológjai, a gyerekfilmeket idéző vígjátéki elemek (mint a zavarbaejtő pincejelenet), a folyó torkolatánál váró tündéri keresztanya meg néhány dalbetét – elsősorban a posztmodern tömegfilm zsánerkeverési szokásaiban köszön vissza, legyen szó David Lynch szürrealista kisvárosi thrillereiről vagy megannyi sötét színekkel megfestett gyerekfilmről. A domestic thriller műfajának a nyolcvanas-kilencvenes években bekövetkezett diadalmenete újfent az ’55-ös remekműre irányította a figyelmet, de míg Mitchum másik vonatkozó kulcsfilmje, A rettegés foka egyenesen Scorsese kezei közt aktualizálódott, A vadász éjszakájának be kellett érnie egy satnya televíziós remake-kel.
A film magyar szinkronnal látható.

A Gyűrűk Ura által inspirált Száraz hínár (Water Wrackets, 1975) az angol vidék vízfolyásainak képeiből áll össze: az ábrázolásmód erőteljesen természetfilmes, dokumentumjellegű . A narráció ehhez képest egy kitalált vízi birodalom történelmét meséli el. A fantasy-jelleget erősítik a felmerülő beazonosíthatatlan tevékenységek, címek és fogalmak, amelyeket a szöveg a leghétköznapibb tárgyakkal, eseményekkel keverve olyan módon használ, mintha azok jelentése a befogadó számára evidens lenne. A történetből kikövetkeztethető, hogy a birodalom vezetői valamilyen módon a vízben élnek, és hatalmukat kizárólag a vízfolyások mentén terjesztik ki, hínárhadsereget vezérelve; ezen túl viszont még az is rejtély marad, hogy miféle élőlényekről van szó. A Száraz hínár világa rendkívül zárt, és az egyes beállítások itt is indexikus és ikonikus jelként köthetőek a narrációhoz.

Peter Greenaway nevéhez nem szokás a minimalizmus fogalmát társítani, sőt, első pillantásra a rendező tevékenysége látszólag mintha összeegyeztethetetlen lenne azzal. Általában a minimalizmusra úgy szokás tekinteni, mint a posztmodernre adott reakcióra, amely elutasítja annak metafikciós, túlburjánzó, barokkos, eklektikus jellegét, mindezek a tulajdonságok pedig Greenaway nagyjátékfilmjeiben egytől-egyig megtalálhatóak. De a rendező pályafutása első felében, 1962-től 1980-ig jórészt olyan redukált formavilággal bíró rövidfilmeket alkotott, amelyek joggal tekinthetőek minimalistának.

A thai nép komédiát akar – mondta ki a végső szót a thaiföldi kormány kulturális minisztere, Apichatpong Weerasethakullal 2007-ben zajló cenzúravitájuk kapcsán. A Boonmee bácsi megtekintése közben olyan komoly értelmezési problémákkal szembesülhetünk, hogy nehezen megállapítható, vajon az új aranypálmás film mennyire zavarhatja meg a thai közrendet.

Az 1964. június 19-én adásba került The Bewitchin’ Pool az eredeti Homályzóna utolsó epizódja volt. Árulkodó tény, hogy a zárlatban Serling  a széria heterogén célközönségéből végül nem a sci-fi rajongóknak vagy a horroraddiktoknak kedveskedet, ahogy attól is távol tartotta magát, hogy a búcsúban saját szerzői imázsát tolja előtérbe (ezt már amúgy is megtette az első évadot záró „A World of His Own” című epizód jellegzetesen modernista, önreflektív játékaival). A The Bewitchin’ Pool a Serling erkölcsnemesítő szándékait mindig is látványosan tükröző „szociális probléma”-epizódok ( mint a neonáci szervezetek térnyerését tematizáló „He’s Alive!”, vagy a fogyasztói társadalmat meghatározó eltárgyiasodást egy frappáns metaforában megjelenítő „The After Hours”) egy kifejezetten direktebb darabja, ám ennél is fontosabb, hogy ezúttal nem a (felső-)középosztály felnőtt tagjainak lelkét uraló eszképizmusról, hanem a gyerekközönség elvágyódásáról értekezik.
Az epizód angol felirattal látható.

Nagy várakozás előzte meg Darren Aronofsky legújabb filmjét, amely a balett zárt és betegesen művészi, művészien beteges világába enged bepillantást. A Pi, a Rekviem egy álomért, A forrás és A pankrátor rendezője ezúttal egy őrületbe és halálba táncoló balerináról, Nina Sayersről (Natalie Portman) szóló pszicho-thrillert alkotott; érdeklődésének középpontjában tehát ismét egy közszemlére tett test teljesítőképessége áll. A Piros cipellőktől (The Red Shoes, 1948) a Sóhajokig (Suspiria, 1977) számos film épít a táncos Bildungjának szenvedés- és sikertörténetére, a Fekete hattyú egyedi hátborzongatósága azonban a Hattyúk tava hasonmástörténete és a Künstlerin-figura összekapcsolásában rejlik. A korántsem érintetlen témát feldolgozó alkotás sikere alapvetően azon áll vagy bukik, hogy mennyire tudja a tánc látványát érzékletesen, az őrület spirálját pedig lélektanilag hitelesen ábrázolni. Meg tud-e halni a hattyú a vásznon is?

A 101 Reykjavíkkal debütált Baltasar Kormákurral a 2009-es Titanic Filmfesztiválon beszélgettünk rendezői karrierjéről, a színházi és a filmrendezés kapcsolatáról, illetve a Titanic-közönségdíjas Fehér nászéjszakáról.

Korlátozott példányszámban, április végéig találjátok meg A gyerekfilm félelmetes világával foglalkozó számot az ország több tucat Inmedio és Relay üzletében! Pontos lista az árusító helyeknél! Vigyétek, olvassátok, élvezzétek!

Miért kap tizenkét Oscar-jelölést egy hatvan éve halott angol király beszédhibájáról szóló film? A király beszéde sem a kosztümös film jól bevált műfajában, sem annak „a brit királyi család tagjai is emberek”-jellegű változatában nem számít újdonságnak. Történelmi drámához képest viszonylag kis költségvetésű alkotás, látványos tömegjelenetek nélkül, ráadásul a tévéfilmjeivel befutott, többszörös Emmy-díjas Tom Hooper rendezése – sem a rendező, sem a téma nem sejtet tehát nagyszabású vállalkozást. A király beszéde a yorki herceg, a későbbi VI. György (Colin Firth) életének 1925-től a második világháború kitöréséig tartó időszakát beszéli el, s az erősen dadogó királyi sarj és beszédtanára, Lionel Logue (Geoffrey Rush) különös barátságát állítja középpontba. A film nagyon is korhoz kötött egyéni és nemzeti identitásválságok ábrázolására törekszik; ám a nagy emberek nagy tetteiről szóló történelmi tabló helyett az angolság és a férfiasság olyan problematizálását nyújtja, amellyel látszólag meghökkentő módon szinte bárki azonosulni tud.