A képregények lapjairól szalajtott szuperhősök világát szoros kapcsolat fűzi az ősi mítoszokhoz, amin az sem változtat igazán, hogy az ezredforduló óta épp a maskarás igazságosztók demitizálása jelenti a műfaj egyik legfontosabb trendjét. A természeti törvények felett álló istenek és héroszok, valamint az ő kalandjaikat elregélő történetek alapvető civilizációs igényt elégítenek ki, melyet még a racionális megismerést piedesztálra emelő felvilágosodás sem volt képes végérvényesen felszámolni, pusztán áttessékelte rendkívüli képességekkel felruházott hőseinket az Olümposz ködbe burkolózó csúcsáról a fikció szigorúan ellenőrzött rezervátumába. A mitológiai eredet egészen nyilvánvalóan lepleződik le a Thorban, mely felvállaltan a germán hitvilág egyik rettegett istenét emelte be az újkori szuperhősök panteonjába.

A posztmodern párhuzamos valóságok, szimulációk és a változtatható, pixelalapú  identitások számára a 21. században elsősorban nem a film médiuma, sokkal inkább a számítógépes játékok platformja jelentette a legfőbb placcot. A videojátékok formai és narratív megoldásai azonban hamar átszivárogtak a passzívabb befogadót igénylő tömegfilmbe is: a Forráskód nem időutazós mozi, mint ahogy azt sok helyen leírják, hanem a gamer-filmek non-plus ultrája, még akkor is, ha látványvilága nem is vektorokból és pixelekből áll össze.
Figyelem, a szöveg spoilereket tartalmaz!

A torinói ló médiavisszhangja újabb példája a Tarr filmjeit bő másfél évtizede körülvevő kitüntetett figyelemnek. Az utolsó Tarr-filmnek kikiáltott, ismét hányatott sorsú, ám berlini Ezüst Medvével jutalmazott munka a kritikák szerint nemcsak a rendezői életmű, de egyben az európai filmkultúra egyik záróköve is. A szövegek szerint egyszerre nyújtja az életmű esszenciáját és összegzését, Tarr helyét pedig tovább szilárdítja a filmrendezők mindenkori élvonalában. A kritikai siker egybehangzó, még ha a szövegek témafelvetései változatosak is. Önparódiától az apokalipszisig – válogatás a külföldi a kritikákból.

A hosszú éveken át hithű független filmesként működő Atom Egoyan négy évvel Az igazság fogságában után ismét élvonalbeli, álomgyári munkások igazgatására, hamisítatlan hollywoodi ipari tevékenységre adta a fejét. Egoyan, aki kivételes tehetsége és sajátos stílusa révén íróként és rendezőként is az autentikus szerzőt testesíti meg, ezúttal hozott anyagból dolgozott: Anne Fontaine 2003-as Nathalie című filmjét kellett remake-formába öntenie.

Közösség alapú filmforgalmazás Európában először Magyarországon
Európában elsőként Magyarországon indul el az az új típusú közösség alapú filmforgalmazási modell, melyet a magyarhangya mozgalom dolgozott ki. A mozgalom célja a fenntartható, közösség alapú modell meghonosítása, melynek része egy új típusú mozibérlet rendszer, a hangyaPASS.

Ha az elmúlt évek sikerfilm-családjának független vagy kisstúdiós leszármazottjai alapján egyetlen, jól körvonalazható hőstípust akarnánk felrajzolni, nem kellene sokat gondolkodnunk ahhoz, hogy az egyre erőteljesebben uralomra törő, emancipált, kert- és/vagy kisvárosi amazonok figuráinál kössünk ki. Úgy tűnik, a szerepkör generációkat is képes áthidalni, így foghat be saját felnőtté válásukat sürgető, különc kamaszlány karaktereket, legyen szó az öntudatos Ellen Page (Juno,Hajrá Bliss!) vagy akár a lágyabb kiadású, kissé zavartabb Kristen Stewart (Cake Eaters, A rocker csajok) alakította serdülő figurákról, sorstépázott harmincasokról, mint a Tiszta napfény morbid vállalkozásba fogó nővérpárosa, vagy a legfrissebb formációról, A gyerekek jól vannak érzelmi próbatétel elé állított, középkorú leszbikus házaspárjáról.

A zárt térrel dolgozó filmek még mindig tengernyi lehetőséget biztosítanak a klausztrofóbiára építő hatáskeltésben bízó alkotók számára. Szerencsére a tavalyi évben sem csak az unalomig ismert lift-tematika köszönt vissza (Frozen, Ördög), hanem egy egoista kalandtúrával (127 óra) és egy valós idejű túszdrámával (Élve eltemetve) is gyarapodott az izgalmas alműfaj. Míg Danny Boyle szédítő formabravúrokkal övezett mélyanalízisnek veti alá hősét, és a konkrét csapdahelyzet feloldására csupán egyetlen, ám annál merészebb öncsonkítási jelenetet szentel, addig a spanyol Rodrigo Cortés rendezői bemutatkozása teljes egészében a mozgástér végletes leszűkítéséből eredő pánikhangulatra alapoz. Az Élve eltemetve egyrészt hitchcocki stílusgyakorlatként érdemel különös figyelmet, másrészt pedig azért, mert módfelett ügyesen sáfárkodik minimalista szcenikájával. Az újdonsült rendező és forgatókönyvírója nem látványos, de annál józanabb ötletekkel bélelték ki levegőtlen thrillerüket, ami így maradéktalan azonosulásra készteti a befogadót.

Két fiatal filmes, Gyaraki Dávid és Sarlós Dávid szokatlan dologra vállalkozott: dokumentumfilmet forgatott a kortárs költészetről. A negyvennégy költővel és zenésszel készített interjúanyagból egy háromnegyed órás, trendi, személyes alkotói attitűdöt sugárzó, igazi népszerűsítő erejű film lett. Nem untatják a nézőt hosszas, képileg unalmas elmélkedésekkel, sőt személyes jelenlétüket vágástechnikai viccekkel és az anyaggyűjtés során készült werk-jelenetekből készült intermezzókkal tették izgalmasabbá.

Olybá tűnik, az emberiség érdeklődése a transzcendencia iránt Platón barlanghasonlata óta nemhogy egy szemernyit sem csappant, de túllépni sem tudtunk még az ottani a képleten. Vajon a rajtam kívül álló világ illúzió, vagy valóban létezik? Megbízhatok-e érzékszerveimben és ismereteimben? A huszadik század technikai forradalma mégsem tudta teljesen elnyomni az ember istenkeresését. Sőt, az utóbbi évek sci-fi-jei épp azt mutatják, hogy míg a tudományok szédítő magasságokat érnek el, az átlagembernek egyre inkább szüksége van istenére – amit nevezhetünk sorsnak, tervnek, de akár mátrixnak is.

Mint a játszótéren katonásdit színlelő gyerek ujjai közül a homokszemek, úgy futnak ki az egyes történetszálak a zöldfülű rendező kezéből. Lee manga-adaptációja nagyszabású történelmi film ígéretével kecsegtet, ám a kelleténél jóval több komikus momentumot felsorakoztató kosztümös drámájának szereplői bosszantóan egydimenziósak, a fajsúlyosnak szánt konfliktus pedig olyan észrevétlenül lesz semmivé, akár könnycseppek az esőben.