A PrizmaOnline-on is üdvözölt magyarhangya-mozgalom kétségtelenül új színnel gazdagította a hazai filmforgalmazás kopottas palettáját. A kezdeményezés már csak azért is figyelemre méltó, mert a mozi avítt intézményéről való – apokaliptikus víziókkal vagy épp gunyoros megjegyzésekkel társított – trendi lemondás nélkül próbál megfelelni az új évezred kihívásainak. Az alapítók felismerték a korszerűsítés és a gyökerekhez való visszatérés sajátos dialektikáját, így a netes kampány, az interaktívvá tett forgalmazás, valamint az e-mozi lehetőségeinek maximális kihasználása mellett épp a filmvetítés élményszerűségének visszaállítása jelenti a stratégia egyik alappillérét. A mozgalom sikeréhez persze önmagában még nem elegendő a Facebook-érához igazodó közösségalapú megközelítés, valamint a szimpatikus célkitűzés, hanem bizony jó filmekre is szükség van. Épp ezért lenne különösen fontos, hogy az első hangyaPASS boldog birtokosait egy erőtől duzzadó audiovizuális hatosfogat repítse tovább a következő bérlet megvásárlásáig.

A prímszámok magányának megtekintése után az mindenesetre már kijelenthető, hogy az alaphang megadása kiválóan sikerült – Saverio Costanzo mozija legalábbis igazi csemege a lassan építkező, ám gyönyörűen komponált filmdrámák kedvelőinek. Külön érdekesség, hogy a 2010-es alkotás annak ellenére is csak a magyarhangya szorgalmának köszönhetően jutott el a hazai mozikba (egyetlen vetítés erejéig ugyebár), hogy az utóbbi évtized egyik legnagyobb olasz sikerkönyvéből készítették. A fizikusként induló Paolo Giordano azonos című regénye milliós nagyságrendben kelt el Itáliában, és több mint harminc nyelvre le is fordították. A szerző természettudományos beállítottsága nem csak a matematikában rejlő költői potenciál címbéli kiaknázásában érhető tetten, hanem az egész művet belengő tételszerűségben és az algoritmikus cselekményvezetésben is, mely vonásokat kitűnően sikerült átültetni a filmadaptációba is.

A szemléltetésre váró tétel: élnek köztünk magányra ítéltetett emberek. Indoklás: a szülők által nem megfelelően kezelt gyerekkori trauma olyan ketrecet vonhat az azt elszenvedő lélek köré, mely életfogytiglani kívülállóságra kárhoztatja őt. A prímszámok magánya két ilyen outsiderről szól, akiket egymás mellé sodor ugyan a sors, de nyilvánvaló vonzódásuk ellenére is legfeljebb addig juthatnak, hogy kiscsoportos tevékenységként űzik a végletes egyedüllétet. A személyiségüket megformáló trauma a lelki színpadukon szüntelenül ismétlődő régmúlt tragédiához láncolja a két főszereplőt. A hollywoodi lélektani drámáknál oly sokszor kárhoztatott didaktikus felhangok és vulgárfreudista magyarázat tehát itt is megjelenik, de annyira vállaltan, és olyan letisztult elbeszéléssel társulva, hogy mégsem idegeníti el a nézőt.

A jelen idejű létezésre való képtelenséget például kiválóan ragadja meg a középpont nélküli időszerkezet, mely négy egyenrangú idősík között bolyongva idézi elő a nézőben a temporális otthontalanság élményét. Egy kissé kuszán ugráló, de következetesen kétosztatú párhuzamos montázsról van itt szó, mely érzékenyen mutatja be a magány elrekesztett bugyrainak rokon vonásait. Olyan szerelmi történet ez, mely sem a happy end, sem a melodramatikus végkifejlet irányába nem mer elindulni, inkább tétován toporog a kiindulási ponton, mígnem kiszalad a lába alól a játékidő.

Épp a két cselekményszál párhuzamosságából, valamint a kihagyásos szerkezetből és a furfangosan komponált beállításokból következik a film leginvenciózusabb vonása, miszerint sokszor nehéz megítélni a szereplők egymáshoz fűződő térbeli viszonyát. Alice és Mattia fürdik, Alice és Mattia melankolikusan réved a kamerán túlra, de jó darabig nem tudjuk pontosan eldönteni, hogy valójában együtt vannak-e, vagy akár különböző országokban végzik egyidejűleg a szomorúság mindennapi rítusait. Ezen bizonytalansági faktor tartós jelenléte lassan ráébreszti a nézőt arra, hogy ebben a történetben nem is ez az igazán fontos kérdés, hiszen itt nem társadalmi törésvonalak, ledönthetetlen kőfalak, vagy országhatárok választják el a szerelmeseket egymástól, hanem saját érzelmi elszigeteltségük.

A cselekménynek ugyan vannak gyenge pontjai (Alice traumatikus élménye például meglehetősen súlytalannak tűnik a drasztikus pszichikai következményekhez képest), de ez a társas egyedülléthez igazított elbeszélői szerkezet túllendíti a filmet a történet eme aránytalanságain. A vizuális igényességről már korábbi filmjeiben is tanúságot tevő Costanzo ráadásul ezúttal is pazar képi világot teremtett, mely nagyban hozzájárul az erős atmoszféra kialakításához.

Különösen izgalmasak a film drámai szövetéből kilógni látszó, sejtelmes zenével aláfestett furcsa beállítások. A kamera néha egy halott lányt ábrázoló festményen időzik látszólag ok nélkül, máskor egy üres szállodai folyosóra, vagy egy vigyorgó bohóc fehérre mázolt arcára irányítva felejtik: Costanzo mintha Hitchcock Szédülését, Kubrick Ragyogását vagy épp Argento valamelyik giallóját idézné meg egy-egy rövid beállítás erejéig, de végül sosem teljesíti be a borzalom baljós ígéretét. Ezek a horror műfaját meghívó rövid jelenetek felesleges stílusgyakorlatnak is tűnhetnek, pedig villanásnyi utalásaikkal tovább finomítják a traumatikus személyiség filmbéli lélekrajzát. A borzalomra való hangoltság olyan formájába engednek betekintést, melynek még a vérzivataros beteljesülés katartikus élménye sem adatik meg, így megállíthatatlanul vezet a kielégülés nélküli fizikai önsanyargatáshoz (Mattia időnként vagdossa magát, Alice pedig az anorexiával küszködik)

A prímszámok magányának nagy erénye, hogy az évtizedeken átívelő cselekmény ellenére sem csábul el a folyamatábrázolás irányába, mindvégig egy kimerevített állapotot rögzít csupán. Ezt az elbeszélői önmegtartóztatást a halk szavú finálé teljesíti be azáltal, hogy nem lezárja, pusztán abbahagyja a történetet. Tehát a moziból kifelé zsebre vágható tanulság pusztán ennyi: azok a bizonyos magányos prímszámok ugyan sosem érintkezhetnek, de azért bámulhatnak hosszan egymás szemébe melankolikus tekintettel. Didaktikus? Az. Tanítói hevület azonban ide vagy oda, az okosan felépített cselekményszerkezet, a minden részletre kiterjedő vizuális igényesség és a színészi alakítások – a felnőtt „szerelmespár” tétova jeleneteiben brillírozó Alba Rohrwacher és Luca Marinelli duóját érdemes külön kiemelni – megtöltik élettel a száraz tételmondatokat.