Hétfőtől a megszokott árusító helyeken már kapható a Prizma legfrissebb, kortárs skandináv filmmel foglalkozó száma, így a téma augusztusban a honlapon is kiemelt figyelemben részesül. Jonas Cornell thrillerét 1988-ban két vagy három alkalommal mutatta be a svéd állami televízió, hogy utána lényegében csak a fiatalkorú nézőkben hagyott lelki sérüléseken keresztül éljen tovább, majd az évek során sokat hivatkozott (de kevesek által látott) kultuszfilmmé nője ki magát. A Månguden egyszerre építkezik saját országának krimihagyományaiból, a tengerentúli sorozatgyilkos-filmekből és az olasz giallókból, eközben pedig a jellegzetes skandináv minimalizmust egyre szürreálisabb kompozíciókkal vegyítve nem csupán fokozatosan eltávolodik a tévére készült filmek megszokott zéró-stílusától, de sikerrel bekapcsolódók a saját magukat kéjesen filmező serial killerek a Kameralestől a Fűrészig nyúló vaskos diskurzusába.
A film eredeti nyelven, angol felirattal látható.

Jövő héttől lesz kapható a Prizma skandináv filmmel foglalkozó hatodik száma. Ebből az alkalomból egy helyre gyűjtöttük a honlapon eddig megjelent témába vágó írásokat, rendezőportréktól számos filmkritikán át az interjúkig.

Ha az ötvenes évek után létezett második aranykora az amerikai televíziózásnak, az kétségkívül a kies hetvenes évek volt, mi több, a korszak a míves teledrámák helyett éppen a korábban többnyire hanyagolt tévére készült rémfilmekkel vált emlékezetessé – a pályakezdő Spielberg (Valami gonosz, Párbaj) mellett lásd például Curtis Harrington vagy a már jelen rovat keretein belül is tárgyalt Dan Curtis filmjeit. A számtalan tévéwesternt és a The Killer Inside Me első adaptációját jegyző Burt Kennedy All the Kind Strangers című munkája több szempontból is a korszak példaértékű darabja: mintha a Gyilkos túra családbarát remake-je peregne a Kelly Family főszereplésével, amely a backwoods horror perverziókban és erőszakban gazdag zsánerét sejtetésekre és suspense-re alapozva ülteti át a tévé képernyőjére.

Lena Bergman feljegyzései édesapja, Ingmar Bergman egyedülálló házimozijáról, amelyet egy pajtában alakított ki a balti Fårö szigetén, ahol 2007-ben bekövetkezett haláláig élt.

Heti tévérovatunk ezúttal egy régi adósságát törleszti: a Stephen King-adaptációk a nyolcvanas-kilencvenes évek televíziózásának meghatározó programjai voltak, így éppen ideje, hogy a MONSTER OF THE WEEK is kiemeljen egyet a feldolgozások tömegéből. Választásunk egy magyar nyelven eddig nem publikált novellára és annak a Végtelen határok második szériája számára készült adaptációjára esett: a ’Becka Paulson jelenéseit ugyan King kisebb változtatásokkal beillesztette a Rémkoppantók kisváros-tablójába – és az epizód természetesen a regény minisorozat-verziójában is szerepel, ugyancsak apróbb finomításokkal –, de az először a Rolling Stone magazin egy 1984-es számában publikált eredeti történet azóta is viszonylagos ritkáságnak számít, és a King-életmű szempontjából amúgy meglehetősen alapos hazai könyvkiadást is elkerülte. Így tehát a tovább gomb után nem csupán a pár évvel később a Ragyogás-minisorozat Jack Torrence-eként „tündöklő” Steven Weber által rendezett Végtelen határok-epizód tekinthető meg, de rovatunk hagyományainak megfelelően a novella is magyar nyelven olvasható Roboz Gábor fordításában.

Idén nyáron a Harry Potter-kultusz utolsó számottevő hordozója is bemutatásra került, ezzel pontot téve a Lennon-szemüveges ifjúsági ikon szenvedéseinek végére, és visszavonhatatlanul átengedve a helyet az Alkonyat-franchise utórezgéseinek. A kettészakított záróepizód tinithrillerré fazonírozott első fele a kezdetekkel, és így a gyermekkorral való szimbolikus leszámolás jegyében telt, halálra kínzott roxforti tanárokkal és tengerparton kimúló házimanókkal, a Harry Potter és a Halál Ereklyéi – II. rész pedig búcsú gyanánt visszaviszi a hétköznapi valóságban zajló embervadászatot a kiábrándultság sötét színeivel megfestett mesevilágba, ahol viszont már a sárkányok nyakán is rozsdás lánc csüng és a hajdan sérthetetlennek hitt figurák továbbra is hullanak, mint a legyek. Az előzmény a gyermekkor holokausztja volt, ahol Voldemort csatlósai nyomán nem elsősorban a sárvérűek, hanem a gyermeki fantázia teremtményei szenvedtek (valamelyest Barker Korbácsának mintájára), hogy helyükre a halálfélelem digitális démonjai tóduljanak, a zárlat pedig a túlélés lehetőségeit taglalja, hőseinek stratégiáin keresztül felmutatva, milyen opciók állnak egy, a kimúlással szembenéző franchise rendelkezésére az örök élet elérésének érdekében.
Figyelem, a szöveg spoilereket tartalmaz!

Örömmel tudatjuk olvasóinkkal, hogy a Prizma soron következő, hatodik, a kortárs skandináv filmmel foglalkozó száma hamarosan megjelenik, 136 színes oldalon, Szemző Zsófia illusztrációival. Benne szó esik a dán filmgyártás legfrissebb tendenciáiról, a norvég horrorfilmről, az izlandi film glokális jellegéről, Lukas Moodyssonról, Anders Thomas Jensenről, Roy Anderssonról – utóbbi két rendezővel interjút is készítettünk. De a lapban foglalkozunk az animációs dokumentumfilmekkel, a hollywoodi filmekben felbukkanó kísérleti filmes szekvenciákkal, és Tarr Béla Berlinben díjazott filmjével, A torinói lóval.

Az európai zsánerfilm egyik, ha nem a legfontosabb szerzője, Dario Argento életművében kevéssé ismert, mégis mérföldkőnek számító állomás az 1971-ben forgatott, de adásba csak két évvel később kerülő Door into Darkness című minisorozat. Argento házigazdaként, „Alfred Hitchcock bemutatja” stílusban konferálta fel négy különálló bűnügyi történetét, így válva az olasz Hitchcockká, habár elsősorban produceri minőségben jegyzi a szériát, mivel hivatalosan csak az Il Tram (A villamos) c. epizódot írta és rendezte (azt is álnéven). Védjegyeit leginkább a Testimone Oculare (A szemtanú) c. rész mutatja, melyet íróként ő, rendezőként egy bizonyos Roberto Pariante jegyez. Argento akkori alkotótársa, a sorozat készítésében íróként és rendezőként közreműködő Luigi Cozzi szerint kollégája nem volt elégedett Pariante munkájával, és néhány nap után átvette a rendezést, a film összetéveszthetetlenül ambiciózus vizuális stílusa pedig valóban arról árulkodik, hogy Argento állt a kamera mögött.

Az epizód magyar felirattal látható.

„Túlcsordul ott a képzeletnek karcsú serlege” – a Tóth-Pócs házaspár Bíborcsiga című munkájából kölcsönvett idézet jellemzi talán a legtalálóbban az idén 10. születésnapját ünneplő Kecskeméti Animációs Filmfesztivált, legyen szó a kísérőprogramok színes repertoárjáról vagy a tematikus blokkokba passzírozott megannyi mozgóképes alkotásról.

Hajléktalan külsejű férfi bolyong egy mexikóvárosi bevásárlóközpont előtt. Vélhetően gyomorbajjal küszködik, egyre nehezebben viseli magát. Egy kirakatüveget kezd tapogatni, de elzavarják. Pillanatok múlva összecsuklik, a földre hány és meghal. A holttestét szempillantás alatt eltüntetik a helyszínről, a piszkát is feltakarítják, majd minden megy tovább. Olcsó az élet, a viharvert férfi agóniája fémes, tükrökkel borított, letisztult felületek előtt játszódik le, igen erős kontrasztot generálva szegénység és gazdagság között. Jorge Michel Grau rögtön a nyitójelenetben deklarálja: a Vagyunk, akik vagyunk elsősorban szociális kommentár, műfaj felett álló történet, amelynek nem tisztje beállni a jól ismert tradíciótárat mímelő horrorfilmek népes táborába.