A párkapcsolati (Idegen virágok) és családi drámákra (Többet ne!, Mataharis) szakosodott spanyol rendezőnő, Icíar Bollaín legfrissebb munkájában megemeli a tétet, és kultúrák együttélésének problémáját vizsgálja. Az Ismeretlen föld (También la lluvia) a centrum-periféria konfliktus feloldhatatlanságát a „film a filmben” szerkezettel duplán modellezi, a két szál egymásra felelgetve játssza újra a kizsákmányolás rítusait, egyben önreflektív párbeszédet indít az egyes diegetikus szintek között. A probléma origójából kiindulva (a filmbeli stáb a spanyol konkvisztádorok és az Új Világ indiánjai közti első találkozásokról forgat) jut el annak aktuális megnyilvánulásaiig (a filmesek a cochabambai vízelzárás és az utcai megmozdulások kereszttüzében találják magukat), mindkét szinten az őslakos népesség menthetetlen kiszolgáltatottságát helyezi fókuszba. Az őrült hatalomvágyuk (Aguirre, Isten haragja) vagy prófétai missziójuk (Cabeza de Vaca) mentén jellemzett spanyol hódítókat Bollaín filmbeli filmje is korlátolt és pénzéhes kegyetlenkedőkként jeleníti meg, ezáltal látszólagos kontrasztot állít fel Kolumbusz katonái és a film készítői között. Utóbbiak bár árnyaltabban látják a múltbeli túlkapásokat, mégis képtelenek a hagyományos hatalmi pozíciójuktól elszakadni. Sebastián és Costa (a filmbeli rendező és producer) valamint Bollaín és csapata is megpróbál számot vetni azzal, hogy Európa énképe mindig is „a «vademberekre» és a «kannibálokra», vagyis a párhuzamosan megkonstruált Másikra támaszkodott”, de eközben maga is újratermeli az elnyomó diskurzust.

A legenda szerint egyszer, réges-régen, valaki épp egy nyári kasszasiker mozis vetítésén ült, amikor arra gondolt: „Bárcsak lenne még egy film, ami szinte teljesen olyan, mint ez – csak sokkal szarabb.” Az illető fohásza meghallgatásra talált a mozis istenségeknél, akik hamarosan cselekedtek is. Így született meg az úgynevezett mockbuster, ez a sajátosan önreflexív műfaj, amelynek képviselőit a hollywoodi filmeket imitáló, alacsony költségvetéssel dolgozó cégek termelik, amik lázasan dolgoznak azon, hogy az éppen bemutatásra kerülő álomgyári produkciók hasonló című és tartalmú másolatait mihamarabb a DVD- , illetve VoD-piacra küldjék. Hiszen tegyük a kezüket a szívünkre, és válaszoljunk őszintén: inkább lekászálódunk a kanapéról, beülünk a kocsiba, és elfurikázunk egy moziig, hogy megnézhessünk egy magas költségvetésű filmet, amelyben óriásrobotok alakulnak autókká, vagy bőven beérjük azzal is, hogy otthon maradunk, pattogtatunk a mikróban egy kis kukoricát, és betesszük a lejátszóba a Transmorphers – Az alakváltókat?

Ezúton meghívunk a Prizma skandináv filmmel foglalkozó hatodik számának bemutatójára, melyet a József Attila Körrel és a Magyarhangyával közösen tartunk 2011. szeptember 27-en, 19:00-kor a Hollán Ernő utcai Odeon moziban. A részletes programért lásd lentebb.

Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy a mozipénztárnál kicsengetett jegyár és a rászánt idő után csalódott a választott filmalkotásban, és kedve lett volna keserűségét néhány keresetlen szóval és gesztussal kifejezni a film alkotóinak, de végül ráébredt, hogy ezen vágyának kielégítése csak még több időt és csalódást jelentene, így bosszankodva letett tervéről. A Kiságyúk című film feloldhatja frusztrációnkat: főhőse, a dührohamait uralni képtelen, börtönviselt Tonny szűkre szabott láthatási idejében szórakozni szeretne gyerekeivel, így téved be az elismert művész, Klaus Volker legújabb filmjére, amely unalmasnak, zagyvának, és öncélúan kegyetlennek bizonyul. A mozi előcsarnokának szétverése után Tonnynak nem sok esélye marad, hogy továbbra is találkozzon a gyerekeivel, felszabaduló idejét így az infantilis rendező felkutatására és megleckéztetésére szánja, egy véletlen folytán pedig Klaus forgatásán is átveheti az uralmat. Bár az alapötletet az a széles körben elterjedt sztereotípia táplálja, hogy a művészfilmeket önmagukat bálványozó, túlfizetett nyikhajok rendezik, végül kiderül, hogy az is nagyon el tud hasalni ebben a szakmában, aki mindig mindent jobban tud.

A Cinefest idei zárófilmje rendhagyó keretet alkot a tavalyi mustra nyitófilmjével, a Dr. Halállal: mindkét alkotás az HBO berkein belül készült, és az amerikai közélet egy-egy igencsak vitatott szegmensével foglalkozik. Ám míg Barry Levinson karakterdrámája az eutanázia körül zajló emberi jogi perpatvart mutatta be, Curtis Hanson a mára már újabb gazdasági világválságként emlegetett 2008-as eseményekre, valamint a szálakat mozgató nagykutyákra, elsősorban a William Hurt alakította Hank Paulson egykori pénzügyminiszterre irányítja kameráját. Szikár tömörsége és lényegre törő történetvezetése miatt a Too Big to Fail még azok számára is érdekes lehet, akiket elriaszt a témába vágó dokumentumfilmek száraz adatcunamija, de például Oliver Stone didaktikus példabeszédétől már émelyegnek.

Megjelent a Metropolis filmtörténeti és filmelméleti folyóirat új lapszáma Ethan és Joel Coen filmjeiről!
Lapbemutató az Örökmozgó Filmmúzeumban 2011. szeptember 30-án, pénteken.
Műsoron 18.30-kor a Coen testvérek Fargo című filmje.
A vetítés után beszélgetés a kávézóban. Résztvevők: Pápai Zsolt, Sepsi László és Varga Balázs.

Az Erdő királyának római mítoszában Diána papja addig töltheti be tisztségét, amíg egy nála alkalmasabb jelölt párbajban ki nem végzi, így átvéve tőle a nem túl kellemes egzisztenciális alapállással bíró pozíciót. Frazer Az aranyágban a legősibb termékenység-mítoszokig vezette vissza az Európában extrémitásnak számító, emberáldozattal járó tradíciót, aminek hatása a huszadik században főképp a gengszterfilmek szigorú, általában csak gyilkosság árán megbontható hierarchiáiban tükröződik: a bűnkirályok véres trónfosztásainak kontextusában a jó termés így alakult át a mindenkori zsákmánnyá és profittá, a szent ligetből tört aranyág pedig immár a minden transzcendenciájától megfosztott világi hatalom szimbóluma.

A piacrengető híresztelésekkel ellentétben az Edgar Wright farvízén evickélő Cornish elsőfilmje nem az év alkotása (az nagy valószínűséggel a Drive – Gázt! lesz), ettől függetlenül azonban mindenképpen üdvözölendő darab, az idei Cinefest Filmfesztivál döntnökei ismét jó érzékkel nyúltak bele a kapós független filmek turkálójába. A debütáns brit direktor sikeresen házasítja össze a manapság új erőre kapott földönkívüli inváziós opusokat a hazája kitchen sink mozijából kibontakozó, társadalomtudatos, ám a műfajisággal már szorosabb viszonyt ápoló filmekkel, kivételes trendérzékenységről tanúbizonyságot adva.

Az animáció és a dokumentumfilm egymástól látszólag távol eső közelítésmódjainak összeházasítására a filmtörténet kezdete óta voltak kísérletek: a valóságban megtörtént eseményeket (helyszíni filmkamera hiányában) a mozgóképes híradások számára már egészen korán rekonstruálták – a legemblematikusabb példa erre A Lusitánia elsüllyedése. A filmemulzió technikailag meghatározott erősebb-gyengébb fényérzékenységéből következő plasztikus filmkép részletgazdagságát azonban hiába is akarná földi halandóként az animátor imitálni, így a dokumentumanimáció fázisonként megalkotott képkockái legritkább esetben akarnak a konkrét esemény szemtanúi lenni, rajtuk nem a „szemük” előtt játszódó, a rajtuk kívül is létező események peregnek, hanem a filmalkotó képzelete és keze szabta világ mozdul meg. Míg a „live action” dokumentumfilmek gyakran titkolni szeretnék alig leplezhető konstruált mivoltukat (vö. cinema verité), addig az animációs film éppen ebből kovácsol erényt magának. Ennek megfelelően az animációs dokumentumfilm úgy lesz a valós események megjelenítője, hogy azokat – nem titkolt módon – a filmkészítő belső világán szűri át.

A skandináv filmeket újrahasznosító hollywoodi gyakorlat tüzetes vizsgálatakor világosan lekövethető a folyamat, amelynek során az alkotók a forrásanyagok átformálásával és kilúgozásával ízig-vérig amerikai produktumot helyeznek a közönség tagjai elé, egy európai újrafilmtől azonban mást várnánk. Az Elátkozott várost (1996) feldolgozó angol Pusher (2010) percek alatt megteremti az illúziót, hogy a rendező olyan interkulturális remake-et forgatott, amelynek esetében a szembeszökő tartalmi és formai hűség csírájában elfojtja a szennyező hatású álomgyári felfogást bíráló kultúrimperialista vádaskodást, a játékidő vége felé azonban a filmet jegyző Assad Raja elárulja magát.