A héten került a magyar mozikba a Martha Marcy May Marlene sokat méltatott függetlenfilmje, aminek kapcsán összeszedegettük a legemlékezetesebb mozikat szektákról, kommunákról és egyéb baráti társaságokról. Charlie Mansontól Lars Von Trierig, a legkultikusabbak, legijesztőbbek, legdrogosabbak és legbizarrabbak, akiknek listájához természetesen várjuk a saját kedvenceket hiányoló kiegészítéseket mindenkitől.

Fekete kefe (2004)
Négy amatőr kéményseprő bóklászik a budapesti bérházak tetején, hogy egy kis pénzt szerezzenek. Tervük bukását nem csak lúzerségük garantálja, hanem az is, hogy rövid úton beleszaladnak életük legerősebb jointjába: a cucc egyszerre modern és 100%-ig bio, a felturbózott anyagot hasisolajba áztatott gabonából állítja elő széklet formájában egy kecske. Az pedig az egész napjukat megpecsételi, hogy egyikük kakasviadalon elveszti a korábban begyűjtött pénzt. A lappangó para az ő esetükben is kreativitást szül. THC-ba burkolt idegpályáik krisnások közé vezetik őket, mert itt ők is szerezhetnek maguknak egy nem “génkezelt”kecskét. A drogbiznisz elsőre mindig jövedelmezőbbnek tűnik, mint a kéménybélelés. A lassan csordogáló, hallucináció-jellegű epizódokból a korai Jarmusch-filmek nihilje köszön vissza. Vranik Roland bágyadt humorú, belvárosi-spleen filmje 2005-ben a Filmszemle fődíját is megkapta. (FG)

Rosemary gyermeke (Rosemary’s Baby, 1968)
Polanski első hollywoodi filmje, mely hiába készült hozott anyagból, tökéletesen passzolt a borzongatásban jeleskedő lengyel direktor profiljába. A feminista töltetű paranoia-thrillereivel híressé vált Ira Levin bestsellere kiváló alapanyagot szolgáltatott számára ahhoz, hogy az Iszonyat után ismét üldözőbe vegye a polgári lakások otthonos kulisszái mögött rejtőző démonokat. Polanski mintaszerű türelemmel bontja ki a sátánista szekta karmaiba kerülő fiatal házaspár történetét, nagyban támaszkodva színészeire – teljes joggal: a fausti alkut megkötő férjet maga John Cassavetes, az anyaság hátborzongató misztériumát átélő kismamát pedig az akkor még kevéssé ismert Mia Farrow alakítja. A film sava-borsát azonban mégis a többnyire joviális kisnyugdíjasokból álló szomszédság jelenti, kiknek meleg vendégszeretetét a Pokol lángjai fűtik. Kötött pulóverükben is nagyságrendekkel vérfagyasztóbbak, mint a három évtizeddel későbbi A kilencedik kapu barokkos Sátán-idézései. (JM)

Rosemary gyermeke

Kedves Wendy! (Dear Wendy, 2005)
Egy nevenincs amerikai bányászváros néhány kirekesztett kamasza úgy dönt, hogy megalapítja a pacifista fegyverfetisiszták zártkörű klubját, a sajátos kísérlet azonban kevéssé meglepő eredményre fut ki. A Kedves Wendy! a felemás életművet magáénak tudható Thomas Vinterberg talán legemlékezetesebb műve olyan radikális stilizációval, ami a formaelemző szemináriumok filmszakosainak igazi csemegét biztosít. A koprodukció alapjául szolgáló forgatókönyv nem véletlenül hívja meg a „trieresen provokatív” jelzőt, hiszen a heccelődésre mindig kész dán rendező agyszüleménye, egyben újabb alternatív ideológiájának foglalata. (RG)

Imitátorok (Mister Lonely, 2007)
Harmony Korine a kortárs amerikai film legprovokatívabb fenegyereke, de korábbi filmjeinek (Gummo, Julien Donkey-Boy) avantgárd hevéhez képest az Imitátorok kifejezetten lírai, finom szövésű darab. A film két, soha nem találkozó cselekményszála egy skóciai kastélyban élő híresség-hasonmás kommuna és egy latin amerikai apáca-közösséget vezető pap körül forog. A magányos Michael Jackson-imitátor (Diego Luna) Párizsban csavarogva összetalálkozik egy Marilyn Monroe-val (Samantha Morton), aki elviszi a rideg skóciai táj mesés magányában álló kastélyba, ahol Charlie Chaplintől Lincolnig mindenféle hasonmások tengetik napjait. A nagy német filmrendező, Werner Herzog játssza a papot, aki élelmiszert és gyógyszer csomagokat visz az őserdőbe rozoga repülőgépén, ahonnan az egyik kék ruhás apáca a segélyezés közben kizuhan. Korine filmje furcsa, lebegős mese saját hibáink elfogadásáról és mások megértéséről. (LP)

Imitátorok

A hetedik áldozat (The Seventh Victim, 1943)
Val Lewton RKO-ciklusának negyedik darabja a szekta-tematika egyik első markáns feltűnése az amerikai horrorban: hősnője a bentlakásos iskola biztonságos falai közül vág neki New York árnyainak, hogy felkutassa a palladisták karmai közé nővérét. A karakterátfedések miatt a Macskaemberek nem hivatalos prequeljeként is számon tartott B-film kusza cselekményét a Lewtonhoz kötődő mozikat jellemző túlvilági stílus ellensúlyozza: a noirokból kölcsönzött nagyváros minden setét zugából misztikum és rejtélyek aurája terjeng, proto-urban fantasyjában suicid naivák és sokat látott örömlányok őrizgetnek veszedelmes titkokat, miközben a puccos éttermek paravánjai mögött sátánimádók szövögetik nehezen átlátható terveiket. A hetedik áldozat éppúgy hangulatfilm, mint a jóval könnyebben kibogozható Hosszú álom (hogy a korszaknál maradjunk), de Polanski okkult és pszichothrillereinek, illetve a nagyvárosi gótika rajongóinak ezzel együtt is kötelező vétel. (SL)

A vesszőből font ember (The Wicker Man, 1973)
A „horrorfilmek Aranypolgára”, amelyből kiderül, miért szeretjük jobban a pogány szektákat, mint a bigott keresztényeket: meztelenül táncoló csajok, fallikus szimbólumok értelmezése az iskolai tananyagban, nagy közös éneklések (ez annyira mondjuk nem bejövős) és persze sok szex a szabadban meg mindenfelé. Cserébe csak némi emberáldozat kell, ha éppen rossz a termés: Robin Hardy briliáns horror-musical-thrillere a brit folk-horror (lásd még: Witchfinder General, The Devil Rides Out) és úgy általában az egész műfaj egyik alapvetése, a sápatag nyomozó egy eltűnt kislány után nyomoz a Christopher Lee vezette kis szigeten, és cseppet sem lesz boldog attól, amit az almafák árnyékában talál. A Neil LaBute-Nicolas Cage páros 2006-ban összedobott egy sokat szidott remake-et (vagy inkább paródiát), de A vesszőből font ember utóéletét tekintve akkor már érdekesebb a rendező saját utánlövése, a 2010-ben bemutatott és széleskörű forgalmazásba azóta sem került The Wicker Tree. (SL)

A vesszőből font ember

Red State (2011)
A nihilista naplopókra szakosodott Kevin Smith nagy visszhanggal és erőltetett önforgalmazási törekvéssel kísérve vágott bele karrierje első horrorfilmjének készítésébe, a bevallottan a wacói borzalmakra hajazó premisszája azonban értelmetlen, összecsapott és didaktikus katyvaszba vész. A Red State első fele azonban mindenképpen megér egy misét, ahogy a könnyű szex ígéretével fogságba ejtett fiatalok lassacskán rádöbbennek: egy gyilkos fundamentalista csoport markába kerültek. Az Alkonyattól pirkadatigból, a Kill Billből és a Terrorbolygóból ismerős Michael Parks jutalomjátéka ez, aki a Five Point Church megszállott vezetőjeként nagyszerű monológokat ad elő, higgadt őrületét látva cseppet sem csodálkozunk, hogy a szavait bamba nyájként befogadó egyéneket magához édesgette. (Az már más kérdés, hogy ez Smith-nek korántsem sikerült, a Red State igencsak közönyös fogadtatásban részesült, a kritikusok túlnyomó része szerint Smith opusa méretes kudarc.) (MD)

Karambol (Crash, 1996)
„A profetikus remekműként és perverz pornóregényként egyaránt emlegetett Karambol (amit a szerző maga, huszonhárom évvel a megjelenés után, „pszichopata himnusznak” nevezett) főhőse egy középkorú férfi, aki egy autóbalesetet követően ráébred, hogy a halálközeli élménynek köszönhetően egy másik világba nyert belépést, ahol új távlatok nyílnak meg az évek során erejét és jelentőségét vesztett nemi élete előtt. A James Ballard nevet viselő narrátor ráadásul nem sokkal a karambol után megismerkedik Vaughannal, aki megszállott ceremóniamesterként újfajta szemléletmódot kínál a főhősnek, így az erőteljesen poétizált beavatás-történetben a reklámfilmrendezőként dolgozó férfi felismeri az autóbalesetekben rejlő különös potenciált és saját szexualitásának ezidáig feltáratlanul hagyott mélységeit.(…) Cronenberg filmje a rendező állandó zeneszerzőjét jelentő Howard Shore komponálta fémes, elektronikus gitárra építő zenéjével és a szintén régi alkotótársnak számító Peter Suschitzky jórészt hűvös képeivel alig érzékelhetően bár, de más úton jár, mint a könyv. A brit író felhevült, sajátos szenvedélytől izzó elbeszélése a kanadai rendezőnél fojtottabb hangvételű, inkább tompa elidegenedést sugárzó filmként valósul meg, ami talán annak is köszönhető, hogy a főhős poétizált belső monológjára építő regénnyel szemben a moziváltozat, a narráció hiányában, alapvetően azt teszi láthatóvá, ami a felszínen zajlik – a háborgó elméjű Ballard megváltozott tudatállapotának visszaadása a szöveg privilégiuma marad.” (Roboz Gábor: Ütközéssel nyert eszmélet)

Karambol

Félelmetes társaság (Society, 1989)
A Lovecraft-mániás horrorproducer, Brian Yuzna első rendezésében a nyolcvanas évek ektoplazmában gazdag testhorrorja találkozik a makavejevi orgiákkal és a nagyjából ugyanekkor színre lépett brat pack (Bret Easton Ellis és ivócimborái) debütregényeiből ismerős tiniszorongással. Az életét Beverly Hills valamelyik kerti medencés kalyibájában tengető Billy gyanítani kezdi, hogy családjával és holdudvarukkal valami nincs teljesen rendben, egyre veszélyesebb helyeken szaglászik, hogy a finálé gátlástalanul groteszk orgiájában szembesüljön a felső tízezer nem mindennapi szokásaival. Ilyen lehetne a Koponyák, ha nem fulladna középszerűségbe, vagy a Nullánál is kevesebb, ha a fiatal Cronenberg rendezi: Yuzna bravúrosan játssza ki a mindenkori felső tízezret illető közkeletű előítéleteket – kezdve a társadalmi vámpírizmussal, a dekadenciával és a belterjességgel – miközben arra is fény derül, hogy a végbelén keresztül a szemüregéig kézzel felnyúlva egy erős rántással bármely személy könnyedén kifordítható. (SL)

Helter Skelter (1976, 2004)
A huszadik század leghírhedtebb amerikai szektavezérei közül kétségkívül Jim Jones büszkélkedhet a legnagyobb body counttal (követőinek tömeges öngyilkossága 918 áldozattal járt, köztük csaknem 300 kisgyerek), a wacói tragédiáért felelős David Koresh implikálta a legtöbb összeesküvés-elméletet (a balul elsült rajtaütés interpretációi csak a JFK-merénylet és 9/11 körüli spekulációkhoz mérhetőek, többek között az is felmerül, hogy Koresh valóban Jézus második inkarnációja volt, csak a titkosszolgálat galád módon megmerényelte, illetve hogy az UFÓkkal is volt valami), de az igazi rocksztár mégiscsak Charles Manson. A „gyilkos hippi” – aki nem mellékesen gyűlölte a hippiket (is) – még a Beach Boys 20/20 című albumára is írt egy számot, dalait később gyűjteményes CD-ken adták ki és olyan nagymenők dolgozták fel, mint a Guns & Roses, de  rémtettei mellett legalább ennyire meghatározó ezek filmes utóélete. A Manson-család ámokfutása szinte azonnal kedvelt téma lett a zsíroshajú drogosokkal rémisztgető korabeli dokuexploitation-mozikban (The Helter Skelter Murders, 1970; Manson, 1973) és az innen ihletet merítő játékfilmekben (The Cult, 1971), 1976-ban pedig elkészült Vincent Bugliosi ügyész könyve nyomán a bő háromórás Helter Skelter, melyből nem is olyan régen hoztak össze egy valamivel kurtább remake-et.
Tom Gries tévéfilmje tárgyalótermi procedúrába bújtatva rémisztgeti a tévé előtt tespedő többségi társadalmat: a főhőssé emelt ügyész sokat látott idegenvezetőként narrálja végig a nyomozást, és ugyan a gyilkosságok közül csak egyet mutatnak be – azt is többszörös áttűnések és szűrők mögé rejtve –, a borzalmakat hosszasan részletező tanúvallomások és kommentárjaik minden alkalmat megragadnak a rettenet mértékének érzékeltetésére. A John Gray rendezte 2004-es verzió viszont nyíltan a horrorpiacra játszik, a szektára koncentrál és nem a bűnüldözőkre, Manson pedig már a nyitójelenetben karddal vágja egy kevésbé készséges ellenfelének fülét. Az eredeti főképp a középosztályra próbálja ráhozni a frászt, hosszasan és többször taglalva, hogy a ’Helter Skelter’ minden háborúk legnagyobbika lesz, ahol a társadalom különböző rétegei esnek majd egymás torkának (élen a Fekete Párducokkal, nyilván), a frissebb interpretációban viszont Mansont sokkal inkább motiválja saját zenészkarrierje, aki így még a Tate-házba is egy lemezszerződés miatt keveredik oda. Előbbi Az elnök emberei legelszántabb rajongóinak, utóbbi a mindenevő horroristáknak ajánlható, de türelem kell mindkettőhöz. Meg idő. (SL)

Helter Skelter (2004)

Indiana Jones és a Végzet Temploma (Indiana Jones and the Temple of Doom, 1984)
A tulajdonképpen prequelként működő folytatásban mindenki kedvenc régészprofesszora egészen Indiáig menekül az életére törő gazfickók elől, ahol egy kis falu kétségbeesett lakói segítségére siet. Az ördögi Thugee szekta gyermekeket rabol és titkos bányákban dolgoztatja őket, Indy oldalán pedig egy nyafka szöszkét és egy kiskorú sidekicket is találunk. Sokak szerint ez a trilógia legkevésbé sikerült darabja (bár ezt az állítást a Kristálykoponya királysága jócskán felülírta), habár a fekete mágiát gyakorló titkos társaság és ördögi vezetőjük, Mola Ram révén a korhatárt igencsak kikezdő és a szériától azelőtt és azóta is szokatlanul bátor momentumokkal tudták teletömni a kiváló opust, elég csak a szertartás során kitépett szívet, az elevenen elégetett áldozatot, a szemgolyólevest és a rabszolgamunkára kényszerített gyerekeket felidézni. (Arról nem is beszélve, hogy egy varázsige erejéig még Indy sötét oldalát is megpillanthatjuk.) És ugyan valóban nem érhet Az elveszett frigyláda fosztogatói vagy a kellemesen nosztalgikus Az utolsó kereszteslovag nyomába, a Végzet Temploma így is kitűnő és ikonikus képsorokat felvonultató kalandfilm, minden idők tán legszerethetőbb központi karakterével. (MD)

Harcosok klubja (Fight Club, 1999)
A Klub első szabálya: senkinek egy szót se a klubról!
A Klub második szabálya: senkinek egy kurva szót sem erről a klubról!
Titkos társaságokkal foglalkozó listánk azonban mégsem mehet el minden klubok tán legkultikusabbja mellett. Fincher, filmjével könyörtelenül pancsolta arcon a fogyasztói társadalom telhetetlen drónjait, gyomorba vágóan sötét tónusokkal és ambivalens, már-már delejesen csalogató anarchiával kínált véres alternatívát a betagozódással szemben, s foglalt állást a piedesztálra helyezett önpusztítás mellett. Tyler Durden (és az őt lehengerlő karizmával megformáló Brad Pitt) személyében a filmtörténet egyik legizgalmasabb és legstílusosabban öltözött vezetőjét köszönthetjük („Hiszek egy Tylerben.”), míg a Chuck Palahniuk regényéből készült szkript számtalan idézhető egysorossal és a gigantikus mellű Meat Loaffal ajándékozta meg a posztmodern publikumát. Nem elég egyszer megnézni, nem elég tízszer megnézni. És ha tehetném, most egy épphogy észlelhető péniszt villantanék be a Kedves Olvasó szeme elé.
„Apu elcseszett élete vagyok…” (MD)

Harcosok klubja

Idióták (Idioterne, 1998)
Mihez vezet az ártatlannak tűnő poszthatvannyolcas jelszó: „Hozzuk ki magunkból a bennünk lakozó idiótát!”? Gangbanghez. A filmbeli párbeszéd így zajlik: „ - Stoffer, mit játsszunk, ez a te szülinapi bulid. – Gangbang. – Figyelj, van kirakós, lehet üvegezni… – Gangbang. – [a háttérből:] Gangbang! Gangbang! Ne legyenek illúzióink, Trier már 98-ban sem volt az a rendező, aki szemérmesen elfordítja kameráját a kényelmetlen pillanatokban. Épp ellenkezőleg: míg a szellemi sérültet imitáló szereplők hardcore, tehát nem imitált szexuális aktusának megmutatásával a néző elvárásait, addig az általa összegründolt Dogma-mozgalommal, melynek az Idióták a második darabja, az európai művészfilm határait bombázza nagy élvezettel. De az idiotizmusból ideológiát gyártó, a társadalom képmutatásától megcsömörlött koppenhágai értelmiségiek kommunáját nem a gruppenszex vagy az öncélú hedonizmus kergeri szét, és a fogyasztói társadalom áltat meghatározott szubjektum, egyáltalán, a hagyományos értelemben vett személyiség eltörlésének programját nem a rendőrség lehetetetleníti el. Sőt, az idióták első ránézésre viszonylag problémamentesen képesek kialakítani lázadó csoportjukat a társadalom peremén, és akcióikkal számos esetben sikerrel mutatnak rá a tolerancia mögött húzódó társadalmi félelmekre, gyávaságra és hazugságra. A kispolgár akkor tör elő belőlük feltartózhatatlanul, amikor Stoffer, a csoport  vezetője és a gangbang ötletgazdája azt a feladatot adja nekik, hogy ne a kommuna biztonságos közegében, és ne is vadidegenek előtt, hanem otthon, a családi ebédlőasztal mellett adják elő a gátlástalan bolondot, bizonyítva teljes elköteleződésüket és a közösségi értékekről való lemondásukat. A kegyetlen feladatot egyedül csak az a kissé együgyü Karen vállalja be, aki ideológiai motiváció nélkül sodródott a csoporthoz, és akinek a családja egy korábbi tragédia miatt már amúgy is széthullott. Trier legbotrányosabb és legletisztultabb filmjével egyszerre alkotta meg a 68-as mozgalmak paródiáját, és mutatott rá az ideológia-ellenesség szükségszerű ideológiai megalapozottságára, vagy még tágabban értelmezve, minden ideológiai alapú tett értelmetlenségére. (PM)

Idióták