BoardwalkEmpireS2lead

LISTA

2. Korrupt politikusok feketelistája

PRIZMA

2012/01/28

A frissen Oscar-díjra jelölt, immár a magyar mozikban is látható A hatalom árnyékában apropójából összeszedegettük a filmtörténet romlott politikusainak legjavát. Csupa gonosztevő a negyvenes évektől napjainkig, vászontól a tévéig, létező és kitalált öltönyös ördögök egyaránt: a nyugati típusú demokráciák legkarizmatikusabb rémálmai.

Willie Stark (A király összes embere, 1949, 1958, 2006)
– Egy politikus? Mi olyan érdekes benne? – Azt beszélik, becsületes.” Robert P. Warren Pulitzer-díjas regényének első adaptációja a pontosan tíz évvel korábban készült, Capra-féle Becsületből elégtelen kiábrándult ellenpontja. Az idealista, déli származású Willie Starknak, szemben James Stewart mindvégig makulátlan Mr. Smith-ével, esélye sincs arra, hogy kivonja magát az áldozatait szinte automatikusan korrumpáló rendszer hatása alól: mire a kezdeti kudarcok után végre nyer a választásokon, már eladta a lelkét, a háttérben kötött paktumok mintegy determinálják későbbi sorsát. Az így kirajzolódó kényszerpályát csak tovább kontúrozza a hatalmi hübrisz kiteljesedése, Stark robosztus és mindenkit fenyegető minidiktátorrá válik, aki szemérmetlen és egyre üresebb populizmussal manipulálja híveit az utolsó pillanatig, miközben a háttérben lassan gyűlnek a félreállított-összeroppantott ellenfelek konkrét és szimbolikus tetemei. Bukása szinte shakespeare-i tragédia, a hatalmától elvakult, hajdan tisztességes átlagpolgár az utolsó pillanatokban sem képes szembesülni vele, miképp torzult a politika lelkes megváltójából vérszomjas antikrisztussá. (SL)

A király összes embere

Tom Kane („Boss”, 2011-)
Kevés film talált annyira fogós metaforát a rendszer eredendő romlottságára, mint Farhad Safinia Gus Van Sant hatékony támogatásával készült szériája: Chicago idősödő polgármesterének esetében a rothadás minden értelemben legbelül kezdődik, a gátlástalan patriarchánál a pilot első perceiben gyógyíthatatlan és ritka idegrendszeri betegséget diagnosztizálnak, melynek esetében visszafordíthatatlan testi-szellemi leépülés vezet a biztos halálhoz. Az alakításáért idén Golden Globe-bal jutalmazott Kelsey Grammer által briliáns módon megformált nagyfőnök innentől kezdve a hatalmába kapaszkodó sebzett vadállat, akit egyszerre árul el saját teste és gyengeséget szimatoló kollégái, miközben fokozatosan azok a mentális falak is ledőlnek, melyek karanténban tartották az évtizedes karrier alatt felgyűlt megannyi gaztett mérgező melléktermékeit. Zsarolás, manipuláció, gyilkosságok és mindennek koronájaként egy egész kertvárost megfertőző toxikus hulladékhalom: a játékot a Drót óta nem játszották ilyen erős kolorlokállal és ennyire mocskosan. (Ínyenceknek: a sorozat egyik legjobb mellékszerepében Hal Hartley állandó színésze, a mostanában ritkán tündöklő Martin Donovan brillíroz.) (SL)

Boss

Richard „Tricky Dick” Nixon (Secret Honor, 1984; The Final Days, 1989; Nixon, 1995; Frost/Nixon, 2008)
Az embereknek tudniuk kell, hogy az elnökük csaló-e vagy sem. Nos, én nem vagyok csaló. Minden eredményemet kiérdemeltem.” – Richard Nixon egy televíziós beszélgetés során, 1973. november 17-én.
Az amerikai történelem legellentmondásosabb és legmegosztóbb elnöki figurája – amellett, hogy karakteres arcával a mai napig az egyik legnépszerűbb Halloween-maszk örökbecsű modellje – számos filmesnek szolgált érdekfeszítő alapanyagul. És ha már álarc, legtöbben a Nixon-maszk mögé igyekeztek bepillantani, s megfejteni a felszínen vérszomjas, agresszív és hatalmához mindenáron ragaszkodó republikánus politikus-véreb személyes motivációit és mozgatórugóit. Robert Altman 1984-es, fiktív alapokon nyugvó monodrámája az egykori elnök 90 percig nyúló, kamerába mondott vallomása (keze ügyében egy üveg whiskey és egy töltött revolver), Richard Pearce ’89-es, a Woodward-Bernstein újságíróduó megegyező című könyvéből készült adaptációjában pedig Nixon elnökségének utolsó pár hónapját mutatja be. Oliver Stone grandiózus, ám saját súlya alatt kissé meg-megrogyó biopicjében Anthony Hopkins lenyűgöző a sebzett, szeretetre vágyó elnök szerepében, míg Ron Howard színdarab-adaptációja Nixon David Frosttal folytatott tévés vitájára és emlékezetes kisképernyős vallomására/megsemmisülésére helyezte a hangsúlyt.
A 20. század (klasszikus értelemben véve) tán legtragikusabb sorsú politikusának korántsem bizalmat gerjesztő fizimiskája tragikus átokként lebegett a becsvágyó államférfi fölött, aki a Kennedy-fivérek megnyerő, all-american ábrázatával szemben leginkább egy dühös, izzadt bulldogra hasonlított. Vérzivataros időben került hatalomra (elnökségéhez morbid módon JFK és Bobby Kennedy halála, valamint a sajnálatos események által generált pánik és félelem is nagyban hozzájárultak), és ugyan több milliós civil áldozatok árán, de kivezette Amerikát a vietnami háborúból. Kína felé is kapukat nyitott, eredményesen harcolt a rák és a kábítószerek ellen, valamint többek között a szegregációt is beszüntette a déli iskolákban, az azóta legendássá vált Watergate-botrány azonban minden pozitív teljesítményére baljós árnyékot vetett, majd lemondásra kényszerítette. Három film foglalkozik vele főszereplőként, míg olyan alkotás is van, melyben hangsúlyos mellékszereplői segédletével például a Watergate-fiaskó fiktív kulisszái mögé pillanthatunk (Fruska Gate, 1999), de akadnak olyanok is, melyek épp az elnök hiányával tüntetnek, a rendszerre vagy a kisemberre gyakorolt hatására helyezve a hangsúlyt (Az elnök emberei, 1976; Kent State, 1981; A Richard Nixon-merénylet, 2004). Arról nem is beszélve, hogy a Futuramában, a Simpson család alkotóinak másik, nem kevésbé zseniális sorozatában Nixon feje (!) állandó mellékszereplőként a szériára jellemző, metsző politikai szatíra-vonulat legfontosabb képviselője, s a rekeszizmok kegyetlen rohamozója is egyben. (MD)

Nixon

A rendőrfőnök (Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája, 1969)
Bármely hasonlóság élő és elhunyt személyekkel, valamint megtörtént eseményekkel nem véletlen. Hanem SZÁNDÉKOS.” – olvashatjuk az életműve során konzekvensen politikai témákat feszegető Costa-Gavras kifogástalan, számos trófeát bezsebelő politikai thrillerének elején, mely Grigoris Lambrakis görög politikus 1963-as merényletének épphogy csak fikcionalizált változata (a film Vassilis Vassilikos azonos című, ’66-os könyvéből készült). A Z-ben Yves Montand alakítja a jobboldaliak haragját kivívó baloldali politikust, akit a film eleji szenvedélyes beszéde után a nyílt utcán meggyilkolnak. A rendőrfőnök vezetésével autóbalesetnek akarják álcázni a merényletet, egy lelkiismeretes bíró (Jean-Louis Trintignant) egy állhatatos fotóriporter (Jacques Perrin) segítségével azonban gyomorforgató összeesküvésre bukkan, amiben a sakkbábukat mozgató tábornoktól (Pierre Dux) kezdve konkrétan a sarki árus is nyakig van. A Z készítése idején Görögországban trónoló katonai diktatúra gyomorba vágó és gyomorforgató látlelete ez, mely a tények mesterien szerkesztett oknyomozó felgöngyölítésével, valamint a filmen a játékidő múlásával egyre inkább eluralkodó feszültséggel és paranoiával kiábrándítóan lehangoló képet fest a radikális, semmitől sem visszarettenő militáris jobboldalról. És jobb nem belegondolni abba, hogy a görög katonai junta mi mindent tiltott be, kezdve a Lambrakis szellemiségét szimbolikusan életben tartó Z betűvel… (zi= ő (Lambrakis) él) (MD)

Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája

Gelino kormányzó (Elit halálosztók 2, 2010)
Jose Padilha a 2007-es Elit halálosztókkal kitűnő válaszcsapást mért a nem kevésbé pazar Isten városára (2002), amennyiben nem a Rio de Janeiróban tevékenykedő bűnözők, hanem egy speciális, fél rendőri, fél katonai alakulat, és vezetőjük, Nascimento kapitány (később ezredes) favella-beli viszontagságaira irányította objektívjét. A politikai színtérre kalauzolt sequelben Nascimentónak új ellenféllel kell szembenéznie: a makulátlan irodáikból operáló korrupt és velejéig romlott politikusokkal. Padilha kegyetlen szocio-kommentárjában tovább emeli a tétet, és ezúttal nem csak a labirintusszerű nyomornegyedekről és a rendőrségről, hanem a csupa üveg toronyházakról és a drága öltönyben konspiráló, maffiaszerű közösségbe tömörülő köztisztviselőkről is lerántja a leplet. Rio de Janeirót az Elit halálosztók 2-ben is átitatja a korrupció az utolsó drogdílertől egészen a saját „házi” milíciát tartó kormányzóig, Nascimento azonban a kormány ellen folytatott szélmalomharcában egy lőfegyverrel, vagy erőszakos vallatással vajmi kevés sikert könyvelhetne el, így vizsgálóbizottság elé kell citálnia a városon élősködő, választási győzelemért teperő parazitákat. (Ráadásul a hihetetlenül mocskos Rocha őrnagynak köszönhetően a rendőrségen belüli ellentétek is jobban kiéleződnek.) (MD)

Elit halálosztók 2

Amerika névtelen (mindenkori?) elnöke (Amikor a farok csóválja, 1997)
Barry Levinson briliáns szatíra keretébe foglalta Jean Baudrillard médiateoretikus kétségtelenül hírhedt állítását, miszerint „Az Öböl-háború nem történt meg!” A média mindenható manipuláló erejét provokatív módon illusztráló filmben az elnök kiskorúval folytatott szexbotrányáról kívánják egy fiktív, Albániában zajló háborúval elterelni a figyelmet, mely konfliktus kreálását egy profi amerikai producerre (Dustin Hoffman) és egy rutinos spin doctorra (Robert De Niro) bízzák. A film Larry Beinhart 1993-ban publikált American Hero c. szatirikus összeesküvés-könyvének laza adaptációja, de inkább inspirációs forrása: míg a filmben mindvégig névtelen (és ezáltal abszolút) marad az elnök figurája és a háború sem történik meg a valóságban, Beinhart George H. W. Bush-t és a Sivatagi Vihar hadművelettel kezdetét vevő Öböl-háborút állította pellengérre, vagyis, hogy Bush az újraválasztása érdekében szervezte meg és koreografálta a harcokat (párhuzamban Margaret Thatcher Falkland-szigeteki háborújával). Levinson a politikai kulisszák mögött zajló machinációkat nagy adag fekete humorral tálalja, és egyben a politikával kéz a kézben járó szórakoztatóiparnak is odapancsol egy jókorát.
(A sors fura fintoraként ráadásul a film ’97-es bemutatását követően Bill Clintonnak bizony igen is lecsúszott a slicce az Ovális Irodában, amely sajnálatos eseményt állítólagos afrikai terrorista főhadiszállások bombázása követte.) (MD)


Enoch „Nucky” Thompson („Gengszterkorzó”, 2010-)
Terence Winter eddig két évadot megért szériájában összemosódik a hatalmát hatékonyan érvényesítő korrupt kincstárnok és a kíméletlen gengsztervezér: Atlantic City Enoch L. Johnsonról mintázott császára (lásd még Al Swearengen és társainak esetét a szintén a HBO-n futott Deadwoodban) kapva kap az alkoholtilalom szülte új lehetőségeken, majd néhány merész húzással a korszak legnagyobb bűncézárai közé emelkedik. Nucky Thompson kedélyes simulékonysággal és ellenállhatatlan sármmal lavírozik a különböző érdekek között – és személyes vonzerejét az sem csorbítja, hogy úgy néz ki, mint Steve Buscemi –, általában az „oszd meg és uralkodj” eszméje alapján manipulálva az éppen kihasználható csatlósait. A lehető legmagasabb szinten űzi a köpenyegforgatást, éppoly természetességgel prédikálva a feketék templomában mint a KKK-gyűlésen, önként mondott le a megváltásról, epizódról epizódra egyre istentelenebb bűnökkel járva a kárhozat útját. Nucky olyan gazember, aki ösztönösen tisztában van a legalantasabb egyéni és kollektív vágyakkal – legyenek ezek alkoholtól tocsogó tivornyák, fülledt orgiák, némi szaftos gyűlölködés és persze az anyagi javak utáni mérhetetlen sóvárgás –, hatalmát pedig ezek kielégítésére építi. Míg a filmtörténet legtöbb korrupt politikusa legaljasabb lépéseit is a „közjó” képlékenyen meghatározott fogalmával próbálja legitimálni, a Gengszterkorzó hőse elragadó cinizmussal forgatja ki és alkalmazza ezt a retorikát – „közjó” gyanánt azokat az igényeket értve, melyeket a hétköznapi képmutatás ugyan eltakar, de ott munkálnak minden decens választópolgárban. (SL)

Gengszterkorzó

Petyr „Kisujj” Baelish („Trónok harca”, 2011-)
George R. R. Martin nagyszabású fantasy-sorozatát mozgóképre adaptálni meglehetőst ambiciózus vállalkozás, az alapművek grandiózussága már önmagában kizárta a jobbára sűrítésre kényszerülő filmfeldolgozások lehetőségét. Az HBO azonban az általa indukált sorozat-boom óta ambiciózusabbnál ambiciózusabb projektekbe kezd, így nem meglepő, hogy tetemes büdzsével és szemrevaló szereplőgárdával pont ők vágtak bele a nagyszabású vállalkozásba. A tűz és jég dala-széria legnagyobb erénye, hogy ugyan egy fiktív lovagkirályságban játszódik, a fantasy-vonulat búvópatakként csordogál végig a sárba és vérbe fojtott történet alatt, a hatalmi játszmák végére legtöbbször nem ártó varázslat (bár erre is akad természetesen példa), hanem titkos összeesküvések, paktumok és a paloták folyosóin lágyan visszhangzó suttogások tesznek pontot. Nehéz is egyetlen korrupt, alávaló mocskot kiszemelni (a Lannister-család tagjai önmagukban megtöltenének egy külön listát), választásom mégis Kisujjra esik. Egyrészt azért, mert szánalmas kis birtokával ő a legkisebb lord a lordok között, mérhetetlen sunyiságának és köpönyegforgatásának köszönhetően azonban igen magasra mászik, ahogy számos merénylet és undok konspiráció is az ő nevéhez fűződik. Mesteri sakkjátékos, aki mindig két lépéssel az ellenfelei előtt jár. Spoilerektől tartózkodván, akik olvasták a regényeket, vagy látták a széria első évadát, azok tudják, hogy Kisujj játszmái milyen komoly befolyással lesznek egyes központi szereplők sorsára… (MD)

Trónok harca

Mrs. Eleanor Iselin szenátorasszony (A mandzsúriai jelölt, 1962, 2004)
Valljuk be: a filmtől, mely egykor lerakta a politikai paranoia-thriller (al)műfajának alapkövét, minimális elvárás, hogy képes legyen valakit delegálni a romlott politikusok világválogatottjába. A Richard Condon 1959-es bestselleréből készült A mandzsúriai jelöltet a hidegháborús őrület tetőzésekor, a kubai rakétaválság perzselő októberi napjaiban mutatták be, ami még nagyobb nyomatékot adott a fekete-fehérben vizionált össztársadalmi rémálomnak. Persze Mrs. Iselinnek nincs szüksége holmi filmtörténeti babérkoszorúkra, illetve „szerencsés” világpolitikai körülményekre a selejtezőkörben, saját jogán is simán kiérdemli a toplistára kerülést. A szenátorasszony ugyanis gyönyörűen egyesíti magában a népet romba döntő „gonosz vezető” és a családján vasmarokkal uralkodó hitchcock-i anyafigura minden árnyoldalát, aki így nem pusztán a demokrácia vívmányait áldozza be szemrebbenés nélkül, hanem imádott fiát is agymosott bérgyilkossá változtatja saját hatalomvágya oltárán. A karakter vegytiszta elvetemültségének univerzális érvényét mutatja, hogy a kétpólusú világrend felbomlása után könnyűszerrel ledobta magáról hidegháborús kosztümjét, hogy adaptálódhasson a nyugati társadalmak újkeletű rémálmaihoz. A 2004-es remake-ben már nem a világot behálózó kommunista összeesküvés, hanem a szabadságot aláásó globális nagytőke kezére játssza hazáját. (JM)

A mandzsúriai jelölt

Tracy Enid Flick (Gimiboszi, 1999)
A korrupciót nem lehet elég korán kezdeni: Alexander Payne korai remekműve azon kínzó kérdésre kínál kielégítő választ, hogy mégis kikből válnak a politikai drámák, thrillerek és szatírák oly ellenszenves karrieristái, kiknek neve hallatán még évek múltán is ökölbe rándul a nagypolitikai métely viszonyain felháborodott nézők ökle. Tracy Enid Flick a Carver High rohadtalmaként vigyorgó szöszkéje már tizenévesen gátlástalan közszereplő, egyetlen célja az iskolai választások megnyerése, bárkin is kell keresztülgázolnia érte: Reese Witherspoon élete egyik legjobb szerepében csábít, ugrabugrál, dühöng és képmutat, küzdelmei pedig nem maradnak méltó jutalom nélkül. Flick kisasszony nem rossz útra tért idealista vagy cinikus manipulátor, inkább klasszikus szociopata, akit saját önös sérelmein és érdekein kívül semmi más nem motivál. Egyetlen szerencséje, hogy a középiskolai háttér előtt kirajzolódó választási csatározásban szintén nem makulátlan ellenfelei képtelenek megszabadulni minimális erkölcsi és morális normáiktól – vagy ha mégis megpróbálkoznak némi simliskedéssel, tapasztalatlanságukból fakadóan azonnal belebuknak, így győzelemre ítélve a méltán gyűlölt gimiboszit. (SL)

Gimiboszi

Charlie Wilson (Charlie Wilson háborúja, 2007)
A texasi második kerület képviselőjének igaz története bizonyítja, hogy az oknyomozó újságírás és a demokrácia hazája sem mindig a makulátlan intézkedéseinek köszönheti a közel-keleti jogállamiságot. A Tom Hanks által megformált Charlie Wilson a választói által ráruházott felelősség tökéletes ignoranciájával pezseg az egyszerre bordélyházra, nightclubra és “kenő-pénztárra” hasonlító washingtoni édes Gomorrában. A kongresszusig érő kokainutcák, a sok hordónyi whiskey, a megszerzett skalpok tömkelege – legyen az prostituált a jakuzziban, egyik befektető pimaszul fiatal lánya, vagy kommunistafóbiában szenvedő üzletasszony – és a koncentrált léhaság végül morális állásfoglaláshoz vezettek. A korábban felhalmozott kapcsolati tőke, illetve a költségvetésből és támogatóktól bezsebelt jatt Afganisztán szovjet befolyás alóli felszabadításának amerikai finanszírozását eredményezte. A Wilson életéből készült szatíra ugyan teli szájjal röhög a politika kulisszák mögötti bürokráciáján, azonban nyíltan állítja, hogy ha a kisstílű panamázás kvalitással és céllal is párosul az eredmény nem feltétlenül katasztrofális. Sőt – ahogy ezt Aaron Sorkin forgatókönyveinél megszokhattuk. (FG)

Charlie Wilson háborúja

George W. Bush (Fahrenheit 9/11, 2004; W., 2008)
Mikor a helyzet végleg romlani kezdett, az elnök azt tette, amit bármelyikünk tenne ilyenkor… elment nyaralni.” – Michael Moore.
A Watergate-ügybe belebukó Richard Nixon óta az ifjabb George Bush elnöki pályafutását kísérte a legtöbb és legzajosabb botrány. Míg az előtte leköszönő Bill Clinton “csak” egy kis magánéleti kicsapongással tudta fűszerezni utolsó elnöki éveit, addig Bush – kitartó munkával – a politika romlottságának központi szimbólumává nőtte ki magát, akibe mindenki kedvére belevetíthette azt, amit szívből gyűlöl Amerikában. Nem férhet hozzá kétség, hogy egy filmes, nevezetesen a rettegett Michael Moore lendített a legnagyobbat a Bush-fikázás világméretűvé váló sportágának ügyén. A 2004-es Fahrenheit 9/11 nem pusztán a cannes-i aranypálmát rabolta el – az akkor elnöklő Tarantino segítségével – a francia riviéráról, hanem minden idők legtöbb pénzt hozó dokumentumfilmjeként vonult be a filmtörténetbe. A szenvedélyes vitákat kiváltó alkotás sikerének titka nyilván az, hogy legalább olyan szórakoztató, mint amennyire demagóg: Moore egy propagandista lehengerlő lendületével olvas Bush fejére mindent, ami rossz egy politikusról egyáltalán eszünkbe juthat. Az elnök így egyszerre tűnik fel szánalmas, de ártalmatlan balfékként, akinek fogalma sincs róla, hogy mi zajlik a világban, valamint ördögi konspirátorként, aki tudatosan taszítja diktatúrába Amerika szabad népét. Hamar kiderül, hogy Bush már magát a választást is kizárólag csalással volt képes megnyerni (mely akciót a közélet minden szegmensét átszövő nagycsalád kivitelezett), de ez még puszta előjátékként szolgál mindazokhoz a sötét összefonódásokhoz, melyeket a későbbiekben tár elénk a film (a Bin Laden-családdal való üzleti kapcsolat, a Patriot Act és az iraki háború elindítása a fegyver-lobbi és egyéb nagyvállalatok érdekeit kiszolgálandó stb.). A Fahrenheit 9/11 tulajdonképpen kimerítő listáját nyújtja a politikai korrupció kis- és nagystílű lehetőségeinek, és mindet igyekszik rábizonyítani redneck-lelkületű áldozatára. Moore-nak tehát sikerült egy hollywoodi mércével mérve is elvetemült és szánalmas főgonoszt alkotnia, ami annak fényében, hogy dokumentumfilmről van szó, kétes értékű bravúrnak számít. A fanatikus Bush-rajongónak szintén nem nevezhető Oliver Stone biopicje meglepő módon sokkal árnyaltabb képet festett az éppen leköszönő elnökről – az olajmilliárdok és a nyers hataloméhség helyett a különös apa-fiú konfliktus mélyen emberi frusztrációira visszavezetve a főhős balul elsült törekvéseit. (JM)

Fahrenheit 9/11

Címkék:

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
oscars_widenew

LISTA

GDT13-post

LISTA

the-hunt

LISTA

Melvil-Poupaud-in-Laurence-Anyways

LISTA

WIND

ANIMATÉKA, LISTA

poszterfilth

LISTA, POSZTERFOLIO

broken-flowers_article

LISTA

frankensteins_army_115

LISTA

20544255.jpg-r_625_x-f_jpg-q_x-xxyxx

LISTA, TRAILERPARK

kalapacslead

LISTA

zdt2

LISTA

batman-ashes-to-ashes

LISTA

holy 2

LISTA

2012legjeilead

LISTA

project x

LISTA

BSS79

LISTA

warwick-willow-2

LISTA

From Holloman to Hollywood, Transformers make movie magic

LISTA

mothlight

LISTA

hitchcock

POSZTERFOLIO

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu