tarr-lólead

ESSZÉ

A vidék gyászolása (Tarr Béla: A torinói ló)

Nemes Z. Márió

2012/02/04

Tarr hajlandó magát a filmművészetet is eltemetni, ha az elbeszélni kívánt dogma immár csak a sírboltban képviselhető.

Valószínűleg nem túl kockázatos kijelenteni, hogy Tarr Béla jelenleg a kortárs filmművészet egyik legfontosabb alkotója. Sőt, már-már unalmas figyelni, ahogy az itthoni és külföldi sajtó bombasztikusabbnál bombasztikusabb jelzőkkel licitálja túl egymást. Az életművet övező szakmai elismerés szinte egyöntetűnek tűnik, a recepciót uraló érzület a kritikátlan rajongás ünnepi szédülete. A wunderkind-mítosz és szürke középszer kettősségében gondolkodó kulturális közegünknek láthatóan szüksége van egy olyan művészfigurára, aki a legsajátabbnak érzett közép-európaiságunkat a nemzetközi magaskultúra színpadán univerzális igénnyel és metafizikai fedezettel teszi fogyaszthatóvá.

Mindez persze egyfajta rajongói provincializmus, amivel nem is lenne komoly baj, ha nem vezetne a megértés-értelmezés horizontjának deformálódásához, ugyanis a lassan, de biztosan kultusszá terebélyesedő Tarr-recepció elszürkíti a megszólalások sokszínűségét, hiszen az utóbbi években nem igazán lehetett találkozni olyan szakmailag értékelhető itthoni recenzióval, ami „vitába” szállt volna az újabb és újabb művekkel. Mintha Tarr abban a helyzetben lenne, hogy bármit csinálhat, a zsenialitás címkéje honoris causa illeti meg. Ez pedig azt jelenti, hogy a kanonikus pozíció felülírja az esztétikai kérdéseket, hiszen – úgy tűnik – mindent megbocsátunk a Sátántangó óta. Nem gondolom azt, hogy Tarr újabb filmjei végletesen elhibázott művek lennének, ugyanakkor számos olyan vonása van ennek a poétikának, ami erősen problematikus, de a fent ecsetelt befogadói szituáció miatt mégsem válik reflektálttá. A legújabb alkotás, A torinói ló, a szerzői intenció szerint is a pálya egyfajta foglalata, olyan esztétikai koncentrátum, mely végletessége folytán kijelöli a Tarr-féle filmkészítés határait. Ezen az úton, így, nem lehet továbbmenni, állítja a rendező, vagyis ha következetes akar maradni, akkor A torinói ló lesz az utolsó filmje.

Ugyanakkor önmagában véve semmilyen következetesség nem erény, hiszen ismerünk olyan művészeket, akik egymásnak ellentmondó gesztusok sorozatából építik életművüket, elég ha csak Lars von Trier radikálisan eltérő és egymást folyamatosan „felülíró” korszakaira gondolunk. Egy oeuvre (ön)identikussága tehát többféleképpen konstruálható, azonosság és a másság viszonya lehet folyamatosan mozgásban lévő rendszer is, mely állandóan kockára teszi a megtalált hang biztonságát. Tarr esetében nem erről van szó. (Természetesen ezen a pályán is vannak fordulatok, de a Kárhozat óta inkább jellemző a megtalált „tudás” folyamatos artikulációja). A poétikai választás itt hangsúlyozottan etikai és világnézeti kérdés, a filmművészet egy olyan királyi útja kerül kidolgozásra, ami igazságot vél közvetíteni, és az ettől való eltérést árulásként és deviációként értelmeződik. Ha a Tarr-féle világkép igazsága többé nem mondható, akkor hallgatni kell, hiszen az is többet ér, mint a „fecsegés” hamis képkultúrája.


Az említett igazság nem valamiféle pozitív tudás, hanem a világról alkotott negativisztikus, ugyanakkor homogén Eszme. A nihilizmus nem-igazsága, a transzcendencia minden formájának artisztikus visszavonása. Persze helyesebb ezt a víziót inkább egyfajta negatív (onto)teológiaként leírni, hiszen a Tarr-féle világtagadás mindig világállítás is egyszersmind, az anti-metafizikus gesztusok – az ellentételezés logikája mentén – benne maradnak a metafizikai diskurzusban. A Tarr-filmek elemi szükséglete, hogy kijelentsenek valamit az ember metafizikai állapotáról, vagyis a transzcendencia horizontja, még ha hiányként és távollétként is, végig ott van a hosszú kocsizások mögött.

Tarr víziója a (közép-)európai kultúráról a befagyott pokol dantei képére emlékeztet, egy olyan kimerevített, panorámaszerű látkép, mely elbúcsúzott a történelemtől és az időtől. Megválthatatlan világ, hiszen az örök ismétlések rendjébe vont létezés csupán az apokalipszis eljövetelének ígéretét hordozza, ugyanakkor ez az újrarendeződés soha nem következhet be, mert a teológiai és világi történelemből egyként kiszakadt vidék mindig „előtte” van/lesz a legfelsőbb bíráskodásnak. Vagyis mindig sóvárog a metafizikai igazságtételre, de állandóan megfosztódik annak vigaszától. Ez a vidék szellemének agóniája, ahogy azt Radomir Konstantinović írja le, egy olyan provinciális állapot, mely örök vidékké – történelem nélküli porfészekké és privát-pokollá – korrumpálja a világ nyitottságát.

A metafizikától megfosztott, de arra sóvárgó vidék Eszméje olyan jellegzetes „nagyelbeszélés” Tarr számára, mely a műalkotás minden mozzanatát meghatározza. Ez a meta-narratíva erős kultúrkritikai potenciállal rendelkezik, ugyanakkor az ennek alárendelt művészetkép ideologikussá merevedik. Ez alatt azt értem, hogy a Tarr-filmek nem egyszerűen a szuverén világteremtés eszközével élnek (ami minden nagy Mű sajátja), hanem a kizárólagosság esztétikai-ideológiai terrorjával közelítenek a befogadóhoz, ezzel azonban saját komplexitásukat is lefokozzák, hiszen az Eszme minden esetleges variációjában mégis ugyanaz.

Felszabadult ellenpontot képez mindezzel szemben Gus Van Sant Gerry (2003) című filmje, mely a Tarr-féle poétikából szabadon csemegéző kísérleti roadmovie.. Van Sant egyszerűen fogja a különböző formanyelvi megoldásokat és „profanálja” azokat, vagyis az irónia – mely olyan fájóan hiányzik Tarrból – játékos eszközeivel kiemeli őket az Eszme metafizikai diskurzusából. Az ideológiailag terhelt Vidék helyett a Gerry-ben virtuális sivatagot kapunk, melyben a „folyamatrendezést” (Kovács András Bálint) nem az örök visszatérés nietzschei koncepciója, hanem a számítógépes játékok pályamegoldási logikája vezérli. A közép-európai „black and blacker”-poétika Mark Rothko és Barnett Newman konceptuális-absztrakt formanyelvére és már-már pop-artos színorgiájára cserélődik, míg a művészettörténetileg is beágyazott Rückenfigur-motívum a külső nézetes akciójátékok ábrázolási kódja felől értelmeződik újra.

A Gerry példája arra mutat rá, hogy Tarr poétikája nem valami anakronisztikus és hozzáférhetetlen stílus-temető, hanem egy termékenyen továbbgondolható formanyelv, mely a rendező művészetideológiájától mentesen is életképes. Ugyanakkor ez már egy másik esztétikai történet lenne, vélhetőleg nem királyi út, hanem egy szabad létesülésnek kitett profán projektum, melyet maga Tarr – vélhetően – hamis fecsegésnek tartana. Ha az Eszmét nem lehet továbbmesélni, akkor el kell temetni, hiszen sírjában mégis kísértetiesen jelenvalóvá válhat. Az utolsó film kijelölésének ünnepélyes aktusa ebben a kontextusban egyfajta (ön)emlékmű megteremtését jelenti.

 A torinói lóhoz kötődő anekdota Nietzsche pályáján az évtizedes némaság előtti utolsó „értelmezhető” gesztus, amivel a filozófus saját ember-voltától búcsúzik, egyszersmind a logosz éjszakáját köszönti. Tarr filmje ebben a búcsú-gesztusban osztozik a nietzschei anekdotával, melyet a filmet felvezető narrátor-hang mesél el. A film ezután már nem utal vissza direkt módon a filozófusra, hanem egy Ló, egy Férfi (Derzsi János) és egy Lány (Bók Erika) „történetét”, mindennapi tevés-vevésük monoton sorozatát követi nyomon. A kontextualizálás ugyanakkor mégis fontos, mert ez adja meg a Tarr számára azt a műveltségi „nyomot”, ami az Eszme nagyelbeszéléséhez vezet vissza. A mitikus keretezés azonban mégis nagyon irodalmias, egyfajta arisztokratikus ornamentika hatását kelti, mely a film állandó műveltségi túlolvasására ösztönöz.


Hasonló kulturális keretezéssel találkozhatunk még A torinói ló számos pontján, ilyen például a hat napos tagolás, mely persze fontos strukturáló erővel bír, ugyanakkor a visszavont teremtés motívuma ahelyett, hogy a film önmozgása által közvetítődne, (onto)teológiai manifesztumként hivalkodik a film szerkezetén. A narrátor-hang időnkénti visszatérése ugyancsak visszás hatást kelt: „legendásítja” a monotóniát, mintha egy ballada-mondás ritmusába próbálná beágyazni a visszatérő motívumokat, de ezzel inkább a jelentőségteljesség hamis illúziójába ringatja a nézőt, akit már éppen „megtört” volna az önmagukat kioltó ismétlődések üressége.

Aztán itt van még a szomszéd (Kormos Mihály) látogatásának jelenete is, melyben egy hosszú monológot hallhatunk a világ végállapotáról. Ez a barokkosan megszövegezett nihilizmus-kritika rendkívül idegennek hat a film lecsupaszított, már-már animálisan néma közegében, ettől egyszerre szörnyen komikussá is válik, mintha egy Krasznahorkai-(ön)paródiát hallanánk, ugyanakkor a dolog – sajnos – mégis véresen komoly, hiszen a Férfi elutasító reakciója („Marhaság!”) a bármilyen művészi-intellektuális értelmezés abszurditását sugározza. A film nem engedi tragikomikussá válni a jelenetet, inkább a végtelenített bevégződés tragikus pátoszát fokozza azzal, hogy a romlással szembeni gondolkodói viszonyulás utolsó lehetőségét is – nem ignorálja (mert akkor felesleges lenne a közjáték), hanem – látványosan megtagadja.

Tarr célja saját poétikájának redukciója, a motívumok-szereplők minimalizálása és az elbeszélés szinte teljes eltüntetése, annak érdekében, hogy eljuthassunk a malevicsi négyzet misztikus igazságáig, addig a pontig, ahol az elátkozott Vidék üressége önmagába omlik. A Férfi és a Lány aktivitásai (vízhordás, krumpli-evés stb.) egy szellem nélküli élet jelei, melyek az emberi létezésre utalnak, de csak mint maradványok és nyomok, ahogy a szereplők is csupán imitálják az emberarcúságot, hiszen állandóan annak a fenyegetésnek az árnyékában vegetálnak, hogy elvesztik humanisztikus kontúrjaikat. Ennek az elmosódásnak a központi ágense a Ló: ahogy az emberi alakok egyre jobban dezantropomorfizálódnak, úgy válik az állat egyre emberibbé. Ez a kettős tendencia azonban nem valami mitikus egybeolvadásban tetőződik (miként az Nietzsche gesztusából még kiolvasható volt), hanem a szervetlenség irányába tartó végtelenített regresszióban.

A humanizmus világának lebontása azonban korántsem szenvedélymentes történés, ugyanis Tarr konok reménytelensége valójában egy rendkívül esztétizált filmformát hoz létre, hiszen itt nem egyszerűen az ember nélküli valóság tárgyilagosságával találkozunk, hanem az európai kultúra fenséges gyászával, melyet egy monumentális minimalizmus gőgje stilizál. A Gerry-t is lehetne a Tarr-poétika redukciójának tekinteni, az elbeszélés és az emberábrázolás mindkét filmben hasonlóképp felszámolódik, de Gus Van Sant minimalizmusa mégis rendkívül más, ugyanis nála a fenséges nem az Eszme halotti pompájából születik meg, hanem a felületek virtuális érzékiségéből.


A torinói ló mindezek miatt (is) egyfajta emlékműként és/vagy mauzóleumként fogható fel.  Az összegyűjtés és az újrarendezés gesztusai nagyon erősek. Rendre felbukkannak Tarr kedvelt  fogásai (állandó és természetellenes szélvihar, portretizáló arcábrázolás stb.), ezzel is hirdetve az Eszme állandóságát, de a képzőművészeti idézetek alkalmazása is egyfajta paradox megőrzési vágyat sugall. Mantegna, Van Gogh, Georges de La Tour művei megelevenednek a Férfi és Lány hétköznapjaiban, mintha az utolsó emberpár animális létezése „üledékként” mégis tartalmazná az egész európai művelődéstörténetet. Ez a megoldás – az ideológiai szolgálat mellett – A torinói ló egyik progresszív vonását is jelzi, miszerint a mű ebben a redukált formában eltávolodik a film médiumától, nem a mondhatatlan semmi irányába, ahogy Tarr gondolná, hanem a képző- és videóművészet peremműfajai felé, hogy olyan, az álló és mozgókép határait elmosó alkotásokkal lépjen kapcsolatba mint például Bill Viola művészettörténeti tradíciókat (is) mozgósító videó-pannói.

Tarr azonban láthatólag nem hajlandó felnyitni mauzóleumát, a vidék Eszméjének igazsága fontosabb számára a filmnél, vagyis hajlandó magát a filmművészetét is eltemetni, ha az elbeszélni kívánt dogma immár csak a sírboltban képviselhető. Jean-Luc Nancy francia filozófus szerint az igazság manifesztációjaként felfogott művészet visszavonhatatlanul a múlthoz tartozik, a nagy metafizikus kalandnak csak a lenyomatai maradtak fenn, és a kortárs művészet ezeket a nyomokat gyűjtögetve fordul vissza rejtélyé változott eredete felé. A torinói ló is felfogható egy ilyen nyomkövetésnek, ugyanakkor félő, hogy a Mű mégis hagyja magát elcsábítani a maradványjellegét kinyilvánító rejtély által. Hiszen van különbség az elvesztett eredet feletti gyász és az eredet preparációja között. Az esztétikai gyász feldolgozható és profanizálható, de a preparáció egy hamis tudat konzerválását jelenti, egy kísérteties vitalitású halottal való végtelen együttélést. Tarr esetében az utóbbi lehetőség különösen fenyegető, hiszen egy művészetideológia melletti következetes kiállás egy zseniális alkotót is tévútra vezethet, ugyanis az élőhalott Eszme balzsamozása metafizikai giccset termel, nem pedig „áhított” magasművészetet.

Csak remélni tudom, hogy nem A torinói ló lesz Tarr Béla utolsó filmje, nem azért, mert csúfos bevégződése lenne egy nagyszerű karriernek, hiszen nem több és nem kevesebb ez a mű mint az eddig pálya esszenciája, ugyanakkor méltatlannak tartanám Tarr tehetségéhez képest, hogy ideológiai okokból rekessze be saját nyitottságát. Talán szerencse is, hogy ezen az úton így nem lehet tovább előrejutni, hiszen valószínűleg egyszer el kell búcsúzni a Vidéktől, hogy magára maradva visszazuhanhasson abba a kép nélküli sötétbe, ahová mindig is vágyott.

YouTube előnézeti kép

Címke: , ,

Nézz bele!
sodrásban

ESSZÉ

paladr

KRITIKA

white god

ESSZÉ

kuta

ESSZÉ

Stoker

KELETI EXPEDÍCIÓ

Tajtékos napok

ESSZÉ

la demora berlinale

KINO LATINO

the-master1

PRIZMATUBE

Film-Pablo-Larrain_03web

KINO LATINO

1134604 - Zero Dark Thirty

ESSZÉ

191587-road4

KRITIKA

peppermint-candy

KOREAI EXPEDÍCIÓ

culture_co1

KRITIKA

csakalead

KRITIKA

TheGreylead

KRITIKA

the-futurelead

ESSZÉ

cannesaurora718

KRITIKA

iszt1lead

KRITIKA

ramsaykevinlead2

KRITIKA

madwe

ESSZÉ

sodrásban

ESSZÉ

paladr

KRITIKA

white god

ESSZÉ

kuta

ESSZÉ

Stoker

KELETI EXPEDÍCIÓ

Tajtékos napok

ESSZÉ

la demora berlinale

KINO LATINO

the-master1

PRIZMATUBE

Film-Pablo-Larrain_03web

KINO LATINO

1134604 - Zero Dark Thirty

ESSZÉ

191587-road4

KRITIKA

peppermint-candy

KOREAI EXPEDÍCIÓ

culture_co1

KRITIKA

csakalead

KRITIKA

TheGreylead

KRITIKA

the-futurelead

ESSZÉ

cannesaurora718

KRITIKA

iszt1lead

KRITIKA

ramsaykevinlead2

KRITIKA

madwe

ESSZÉ

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu