orgazmo

LISTA

#6. Szuperhősök: a Vesztesek Klubja

PRIZMA

2012/04/28

Miközben a héten bemutatott Bosszúállók zsákszám gyűjti a kritikai elismeréseket és a fizető nézőket, álljunk meg egy pillanatra és emlékezzünk meg azokról, akik legfeljebb gyorsan múló anyagi sikerben, szűkkörű kultuszban és kíméletlenül rossz sajtóban részesülhettek. Következzék tíz bizarr és emlékezetes igazságosztó a perifériáról, a függetlenek és a fősodorból kihullottak közül.

Santo és Kék Démon vs. az összes szörny (1970)
A lucha libre kiolthatatlan fényű csillaga, El Santo (A Szent), valóban kivételes helyet foglal el a földgolyó szuperhősei között – tekintve, hogy az egyetlen, aki valóban élt és a birkózó-ringekben személyesen is megtekinthető volt közel harminc éven át, ahogy diadalt arat hasonlóképpen tagbaszakadt, mindenre elszánt és fura S&M maszkot viselő ellenfelein. A mexikói pankráció világából a 60-as évek nyitányán kinőtt helyi szuperhős generáció frontembere pár statisztaszerep után az 1961-es Zombik inváziójában kezdte el fényes mozikarrierjét, hogy az elkövetkező 20 év során megküzdjön az emberi képzelet nagyjából valamennyi monstrumával, valamint több tucatnyi valóságból is ismerős bűnözővel, mind az otthonát jelentő szorítókban, mind különféle egzotikus helyszíneken (amik többnyire egyazon barlangdíszlet különféle tájkép-felvételekkel történt párosításából születtek). Noha Santo híján van mindennemű emberfeletti képességnek, kivételes fizikai erejével párosult briliáns detektívtudása és gyengébb nemre gyakorolt ellenállhatatlan vonzereje egyértelműen Batman és Vasember kategóriájába helyezi, a markáns különbség annyi, hogy a burritos hérosz nem él a kettős személyiség áldásaival – ő civil életében is teljes mellszélességgel Santo, csupán feszes kisgatyájára elegáns öltönyt húz a legendás ezüstszín maszkhoz (amit csupán halála előtt pár héttel vett le a nagyközönség előtt). Több mint 50 filmjéből képtelenség egyetlen legjobbat kiemelni, de a lucha libre-kalandfilmek színpompás sci-fi/horror univerzumát leginkább talán az a mű adja vissza, ahol az Arénák Királya szimultán valamennyi gótikus szörnnyel megmérkőzik (Drakula, Frankenstein, Farkasember, Múmia, Vámpírnő és egy mitológiából odatévedt, mélynövésű Küklopsz), szembekerül a monstrumokat reanimáló Gonosz Tudóssal (és púpos törpe-szolgájával), ráadásul még barátja, harcostársa és antitézise, a fékezhetetlen Kék Démon is életére tör agymosott zombiként – egészen a mozgalmas barlangfinálé all-star pankrációs fiesztájáig. (VA)
YouTube előnézeti kép

Az őrület álarca (Defendor – A Véderő, 2009; SUPER, 2010)
A kosztümös igazságosztók 21. századi latex-reneszánsza nemcsak a megabüdzséből gazdálkodó blockbusterekre, hanem a karakterközpontú függetlenfilmekre is rányomta a bélyegét. A HA/VER fősodorbeli és ebből fakadóan kissé fazonigazított önbíráskodása mellett két nagyszerű indie film is napvilágot látott, melyek közös vonása a súlyos trauma hatására szuperhősgúnyát öltő, ám különleges képességgel nem rendelkező kisember szerepeltetése. Szuperkvalitás híján pedig „hőseinknek” a szokásosnál is nagyobb pofonokat kell elviselniük, miközben a lőfegyvert lóbáló gonosztevők is rendre gúnyt űznek belőlük. A Defendor Arthur Poppingtonja citromlével, darazsakkal és apró üveggolyókkal veszi fel a harcot a tévképzetes rögeszméjének célpontjául választott fegyverkereskedővel, míg a SUPER-ben látott Frank D’Arbo egy televízióban parádézó, keresztény szuperhős „hívására” – és a drogfüggő barátnőjét behálózó, sármos bűnöző ellenében – avanzsál The Crimson Bolttá. Mindketten klinikai esetek, ám míg a Woody Harrelson által megformált Arthur joviális Don Quijoteként igyekszik kattant szélmalomharcát vívni, a SUPER Frankje pszichotikus vademberként próbál rendet rakni a világban, ellenfelei között így minden hájjal megkent gengszterek mellett teljesen hétköznapi bunkót is találunk, akit, miután udvariatlanul betolakodott egy hosszú sorba, The Crimson Bolt jókora csavarkulccsal térít jobb belátásra – vagyis veri fényes nappal pépesre. A filmduó közül egyértelműen a SUPER dolgozik sötétebb tónusokkal: Arthur Poppington jobbára ártalmatlan (vagy „csak” önveszélyes), a bűnözőket pár napon belül gyógyuló sérülésekkel küldi haza, míg Frank D’Arbo hatalmas tűzijáték fényében vet véget egy kábítószer-kereskedő banda ténykedésének. És még egy kiskorút is pofán lőnek a korántsem szuper szuperhős vériszamos vendettája közben.
A gond csak az, hogy sem Frank, sem Arthur nem tudja visszafordítani a Föld menetét, hogy semmissé tegyék a velük megesett tragédiákat… (MD)
YouTube előnézeti kép

Embertelen pók (Earth vs Spider, 2001)
A peches lúzereknek se szeri, se száma a szuperhősök panteonjában, de a szomorú sorsú Quentin Kemmer minden bizonnyal kiemelt helyen trónol. A képregénygeek biztonsági őr (kedvence az „Arachnid Avenger”) nem akar mást, csak hőssé válni, hirtelen felindulásból be is injekciózza magát a pókokon kikísérletezett szuperkatona-szérummal, de nem jön be a számítása. Lassan és fájdalmasan daliás pókember helyett torz embertelen pókká alakul, aki a kézfeje helyett a köldökéből spricceli a hálót (járhatott volna rosszabbul), miközben előszeretettel fogyaszt is az elcsípett rosszarcúakból. Az ötvenes évek rémfilmje előtt tisztelgő Creature Features-szériában – ide készítette például Larry Clark is A jövő ősemberét – sugárzott Earth vs. Spider a címén kívül nem sok kapcsolatot ápol az eredeti óriásszörny-mozival, cserébe szokatlan keveréke a képregényfilmnek és a testhorrornak, nagyjából olyan formában, mintha öt forgatókönyvírója A maszkot és a Cronenberg-féle A légy-et próbálta volna egy filmmé összegyúrni, megszórva comic strip-szecskákkal. Az alacsony büdzsé ellenére a két – nem túl távoli – téma összefércelése többnyire sikeres, a hamvába holt szuperhős-karrier és a szívszorító szerelmi drámával súlyosbított metamorfózis kötelező állomásai szerencsésen egybeesnek (lásd a „rablás meghiúsítása a sarki éjjelnappaliban” vándormotívumának használatát), annyiban viszont kifejezetten bátortalan, hogy az utolsó harmadra kiejti antihősét a főszerepből és Dan Aykroyd zsarukarakterét tolja előtérbe. (SL)
YouTube előnézeti kép

Mr. Freedom (1969) vs. The Projectionist (1971)
1968 viharai a szuperhősök csapatát sem hagyták szárazon: miközben Pókembernek a diáklázadások közepette kellett oldalt választania a Marvel-füzetekben, Párizsban zászlót bontott minden idők leggyűlöletesebb jenki szuperhőse, aki az USA sötét imperialista érdekeinek bábjaként nőket ver, védteleneket gyilkol halomra, legyenek vörösek vagy feketék („A ti Stendhalotoknak igaza volt!”), sőt a fináléban francia nagyvárosokat sújt atomcsapással. Az amerikai születésű, renegát divatfotós és független filmes William Klein vehemens agitprop-szatírája egyszerre figurázza ki a konzervatív amerikai szuperhős-mítoszt és a kor francia baloldali mozgalmait, végig sikeresen elkerülve, hogy a népes és tarka szereplőgárdában akár egyetlen pozitív szereplő is felbukkanjon. A Mr. Freedom a szuperhős filmek totális dekonstrukcióját nyújtja, vérbeli modernista műfajmutáció, mintha az ultrapolitikus Godard forgatta volna két kanál benzedrinnel a capuccinojában: egymással épp csak köszönőviszonyban lévő színes epizódok, stupid szlogenekre épülő repetitív dialógusok és akciójelenetek gyanánt véres-brutális párnacsaták nagyon sok esetlen statisztával. A dekonstrukció fő alanya azonban nem a narratíva, hanem maga Mr. Freedom, amerikai futballkosztümjében, üres frázisokat harsogva minden szembejövő arcába vagy védtelen kisgyerekként siránkozva az ágyban, miközben a fondorlatos moszkvai rivális, Muzsikman a háttérből learatja a babérokat. Ő a szuperhős, akit szeretünk gyűlölni, a műfajrevízió Hulkja: egy személyben puhány, médiaceleb Arcélember és eszelős, kíméletlen Komédiás.

YouTube előnézeti kép

A revízió kevésbé látványos és inkább zsánerbarát verzióját jelentő The Projectionst az amerikai New Cinema válasza Klein szajnaparti nouvelle vague-jára: hőse, a Mozigépész hagyományos kettős személyiségű képregényhérosz, aki egyszerű polgárként egy szépséges régi filmszínház gépházából vetíti imádott filmjeit, bűnvadászként pedig Villám Kapitány néven harcol a világvégén munkálkodó Denevér ellen. Igaz, utóbbi tevékenységét címszereplőnk csupán a képzeletében megelevenedő fekete-fehér képsorokon folytatja, valahányszor pár percre szabadulni próbál minden tekintetben sivár és eseménytelen hétköznapjaiból – úttörő példájaként a szubjektív szuperhős alakjának, aki mindössze tünékeny ábrándkép formájában szolgálja az emberiség, vagy inkább a főhős javát. Harry Hurwitz szelíd humorú debütfilmjében azonban nem elégszik meg azzal, hogy Villám Kapitány csupán projekció, szuperhőse ugyanis még agyszüleményként is kétballábas, nyúlszívű alak, akinek kalandjait a rendező burleszk-betétek keretében tálalja, híven a chaplini ihletésű ökölharcok és az Ifjabb Sherlockot idéző lúzer-sztori szelleméhez. Ennek köszönhetően a néző két, önmagában is élvezhető opuszt kap egy áráért: a The Projectionist egyfelől apró ékkő a dokumentarista életkép-filmek korabeli kirakatában (végigkövetve magányos hőse egyetlen napját zárórától munkakezdésig), másfelől az egyetlen amerikai szuperhős-némafilm, sok izgalommal, nevetéssel, szerelemmel (és egy végső leszámolással a sziklás hegytetőn), amin a kiváló színészi játéknak és korhű stilizálásnak köszönhetően szinte észrevehetetlen, hogy ötven éves késéssel készült. Így aztán Villám Kapitányból a film végére nem csupán a Denevérhad feletti diadala teremt igazi szuperhőst, de filmtörténeti helye is: heroikus bravúrral egy egész műfajt antedatál, felülmúlva még az időt visszaforgató Superman vagy Doctor Manhattan teljesítményét is. (VA)
YouTube előnézeti kép

A sor végén (Elbaltázott szuperhősök, 2000)
„A szuperhősöket nem Oscarral, hanem róluk készült játékfigurákkal jutalmazzák.” – mondja ezt The Strobe, a világ hetedik legjobb szuperhős kompániájának vezetője. A The Specials névre hallgató csapat tagjai ugyan rendelkeznek szuperképességekkel, de egy mérhetetlenül kompetitív világban ez mit sem számít. A játékcégek csak a legnépszerűbb hősökkel kötnek zsíros üzletet, ahogy az is elég szar érzés lehet, hogy a világ megmentését illetően csak a megalázóan sokadik választás esik a szedett-vedett, ráadásul magánéleti és/vagy lelki problémákkal küszködő, mocskos szájú álarcosokra. A csapatkohézió az összeférhetetlenül hatalmas egók (és egy szerelmi háromszög) miatt veszélyesen sérülékeny, ami azt illeti, az Elbaltázott szuperhősök elsősorban a központban álló kosztümösök „emberi” oldaláról kívánja lerántani a leplet, ahogy tette ezt például a hasonlóan semmirekellő világmegmentőket felvonultató Mystery Men – Különleges hősök (1999) is. Mert, miként azt Amok fogalmazza meg The Strobe unalmas beszédét hallva, „senkit sem érdekel a kibaszott eredettörténeted, csak úgy egyszerűen sörözni szeretnék, vagy esetleg lotyókat döngetni.” Nem ilyen egy klasszikus szuperhős, nemde? (MD)
YouTube előnézeti kép

A Toxikus Bosszúálló (The Toxic Avenger I-IV, 1985-2000)
Ha létezik a trashkultúrának egyes számú ikonja, akihez a hívők a legsötétebb órákban fohászokat intézhetnek és akinek ünnepnapokon fölvehetik jelmezét, akkor az kétségkívül a Toxikus Bosszúálló (született Melvin Ferd III) egyenesen Tromaville-ből. Lloyd Kaufman 1985-ös mesterműve a Troma első horrorja és kultuszának alapköve, melynek felmosórongyot lóbáló címszereplője maga a megtestesült alja- és ellenkultúra, taszító és tisztátalan teremtmény a tömegszórakoztatás peremvidékéről. Genezise nem sokban különbözik fősodorbeli társaitól: a tülszoknyába kényszerített csoffadt takarítófiú éppen aktuális zaklatásának csúcspontjaként belezuhan pár hordó radioaktív trutymóba, ahonnét már sugárzó szuperhősként mászik elő, vére tromatonnal dúsult, minek hatására vérgőzös őrjöngésben végez mindennel, ami gonosz. Szemben megbecsült kollégáival – és mintegy rájátszva a kulturális hierarchiában elfoglalt helyére – egy szeméttelepen lakik gyönyörű, de vak (lásd még Ben Grimm és Alicia Masters románcát) barátnőjével, majd miután az első részben megszabadította Tromaville-t minden bűntől és korrupciótól, hivatalosan is a leginkább proto-South Parkként leírható városka védőszentje lett (aki a harmadik részben – Toxie utolsó megkísértése – az Úrral és a Sátánnal is kvártélyozik). A családi filmek álnaiv stílusában előadott, gore-ral dúsított Benny Hill showra emlékeztető tetralógia hőse egyébként nagyban hasonló utat járt be, mint fősodorbeli kollégái: megházasodott és gyereket nemzett, megtalálta rég elveszett apját, elcsábult a Sátánnak, majd megtért, kapott családbarátnak szánt spin-offokat (mint a The Toxic Crusaders rajzfilmsorozata vagy a második részben felbukkant mellékszereplőre építő Sgt. Kabukiman NYPD), végül a negyedik rész trash-barokkjában még saját gonosz képmását is kibelezhette. Kaufman intenzív szexuális életet élő kreatúrája méltán válhatott a Troma – és vele együtt „az igazi független filmkészítés” – kabalájává, töményebben és nyersebben kínálja az amerikai tömegkultúra fonákját, mint egy kéthetes South Park-maraton, minden ok nélkül az utcán táncoló emberek és terrortámadás alá vett kisegítő iskolák kavalkádjában bizonyítva a nyíltan vállalt ízléstelenség elvitathatatlan szórakoztatóértékét. (SL)
YouTube előnézeti kép

Kowabunga! (Tini Nindzsa Teknőcök-trilógia, 1990, ’91, ’93; TMNT, 2007)
Kevin Eastman kultikus rajongással övezett – zsenge koromban általam is nagyra tartott és imádott – képregényét első ízben a kilencvenes évek elején próbálták élőszereplős környezetben a vászonra ültetni (rajzfilmsorozat formájában már 1987 óta sugározták), és az eredmény a legkeményebb fanokat ugyan majdnem maradéktalanul kielégítette (legtöbben az erőszakot hiányolták a kész darabból), a szélesebb közönség körében süket fülekre talált a mutáns, csatornalakó, pizzazabáló teknőcök B-kalandja. Épp ezért nem meglepő, hogy az alapanyag sötétebb atmoszféráját az epizódról epizódra egyre olcsóbb poénkodás és a harmadik, időutazós rész esetében egyértelműen fiatalabb célcsoport megszólítása lúgozta bugyutára – a trilógia még így is (vagy pontosan ennek köszönhetően?) méretes bukta lett, jó időre látótávolságon kívülre száműzve a comics mutáns hőseit. CG-animációval 2007-ben próbáltak szívmasszázst végezni a branden, de a várt revitalizáló hatás elmaradt, habár kétségtelen, hogy a reneszánsz teknőckék egy fokkal otthonosabban „mozogtak” az animációs filmek keretein belül (elég csak felidéznünk az eredeti filmtrilógia bumfordi jelmezeit és az arckifejezésekre csak elvétve képes gumikaraktereket).
A soron következő újraélesztés 2013-ban érkezik Jonathan Liebesman (A Föld inváziója – Csata: Los Angeles, A titánok haragja) segédletével, és ugyan itt már motion capture technikával keltik életre Leonardót, Donatellót, Raffaellót és Michelangelót, a kész filmet illetően mindenesetre nem árthat alacsonyan tartani az elvárásainkat. (MD)
YouTube előnézeti kép

Mocsárlény (Swamp Thing, 1982; Return of Swamp Thing, 1989)
Filmadaptációk terén Superman és Batman alfahímjein kívül kevés fősodorbeli szuperhős járt jól a múlt század utolsó évtizedeiben, de a tévématinék és low budget barkácsmozik tömegéből is kitűnik a Mocsárlény negatív karriertörténete. A DC univerzum másodvonalából előkúszott elementál – az ő fajtársa díbolja szét New Yorkot a Hellboy 2-ben – szerencsétlenségére csupa olyan képességgel rendelkezik, melyeket az emberfeletti erőn és a testrészek visszanövesztésén kívül sem az első részt jegyző Wes Craven, sem pedig a folytatást összehegesztő Jim Wynorski nem volt képes mozgóképre átültetni. Azaz életre keltett növényzet és egyéb mágikus trükkök helyett a Fekete Lagúna szörnyére hajazó Mocsárlény inkább baseball-ütővel püföli a ráküldött zsoldosokat és Bud Spencer módjára osztogatja a pofonokat, a szünetekben pedig szenvedélyesen kamatyol a láp partján aktuális partnerével – akik közül külön említést érdemel a növényfetistiszta alakításáért találóan Arany Málnával jutalmazott Heather Locklear a második részből. A Swamp Thing-filmek (és az ugyancsak Dick Durock főszereplésével készült tévészéria) a Troma polgárpukkasztását nélkülöző ártalmatlan képregénycamp zászlóvivői – felmenői az Adam West-féle Batman-sorozat és Reb Brown Amerika kapitánya, leszármazottai pedig a Tini Nindzsa Teknőcök. Az a fajta tömegszórakozatás, amelyik egy percre nem hagyja elfelejteni, hogy mindaz, amit látunk, csupán emberek kényelmetlen kosztümben. (SL)
YouTube előnézeti kép

Spermafióka (Orgazmo, 1997)
A szuperhős-pornó nagyjából egyidős az egészestés hardcore-ral – az élen olyan klasszikusokkal, mint a Bat Pussy 1973-ból –, az ezredforduló utáni mainstream dömping pedig méginkább új életet lehelt az XXX-paródiákba. Már csak ezért is illendő megemlékeznünk a Parker-Stone páros a műfajhoz fűzött lábjegyzetéről: a South Park alkotói idejekorán felismerték, hogy kevés olcsóbb dolog létezik, mint gúnyt űzni a szuperhősökből, a pornóiparból és a mormonokból, ezért fel is húztak rá egy egészestés komédiát – mindháromra egyszerre, természetesen. A Spermafiókából már hiányoznak a Trománál készül Cannibal! The Musical groteszk erőszak-orgiája és leginkább a késői – kissé megszelídült – John Waters campjéhez áll közel, ám a kifulladt trashpápával ellentétben Parkerék sikeresen zsúfolják teli ötletekkel bő másfél órás őrületüket. Következetesen elegyítik a pornó és a tiritarka szuperhős-camp elemeit – így kerülhet a vérszomjas Choda Dog Ron Jeremy mellé az ágy szélére –, mindezt az amerikai álom egy jellegzetes karriertörténetében, ahol kellő elszántsággal bárkiből lehet bármi: ezúttal naiv mormon fiatalemberből pornósztár, majd rettenthetetlen igazságosztó, aki karjára szerelt fegyveréből gyönyört spriccelve teszi ártalmatlanná a vadkapitalista gonosztevőket. (SL)
YouTube előnézeti kép

Címke: , , ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
batman-ashes-to-ashes

LISTA

2008_cj7_001

LISTA

kbill01uma

LISTA

fp

MIDNIGHT MOVIEZ

warwick-willow-2

LISTA

playboy

DIA/FILM

tojásoslizs13lead

KELETI EXPEDÍCIÓ

vlcsnap-2012-09-23-12h16m47s140

PRIZMATUBE

trom

TRAILERPARK

1afathersday3

ESSZÉ

bunnynew062911

ESSZÉ

basketlead

ESSZÉ

chill

HÍREK

sasha-greylead

LISTA

chilleramaretrolead

ESSZÉ

buttsociety

LISTA

reb-brown

MONSTER OF THE WEEK

mega-piranha

MONSTER OF THE WEEK

tokyo_gore_police_es01

KELETI EXPEDÍCIÓ

bad-biology

ESSZÉ

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu