anna_blume_lead

ANIMATÉKA, LISTA

Animált írók

PRIZMA

2012/09/17

Az animáció rajzolt vagy térben megformált állóképek egymás utáni sorozata. Az animációs film szerzői vonulatában a fő hangsúly a vizualitáson van – érezzük sok esetben. Így felmerül a kérdés, az autonóm animált kisfilmek vajon mennyire szólnak csak a grafikus, valamint a szobrász képzőművészekről, akik a látványért felelnek, és mennyire a film mögött álló történet megalkotójáról. A trükkfilm mindenféle narratív konvenció, neadjisten irodalmi sallangtól való purifikációja azt a tiszta animációt eredményezi, amely leginkább mozgásművészetként fogható fel, „a rajzfilm nem rajzok mozgatása, hanem mozgás megrajzolása”, mondja Norman McLaren, aki elhivatott filmpuritánként az ötvenes években karcolt filmjeivel bizonyította be, hogy egyedüli bajtársa és vetélytársa a rajzfilmezésben a nyersanyag. Ugyanakkor az animációs film, habár a mozgásnak a képre való átültetés kísérletezéséből született, az irodalom, sőt az írók is előszeretettel veszik birtokukba. Az alábbi listába olyan animált rövidfilmeket válogattunk össze, melyekben az írók, költők nemcsak mint a forgatókönyvi alapanyagot szolgáltató közreműködők vesznek részt, hanem egyenesen a filmek főszereplőjévé lépnek elő, legyenek bár fiktív, vagy valós személyek. Tettük mindezt az írók és animációs filmkészítők számára meghirdetett verseny, a Párbaj! kapcsán, melynek a Prizma is kiemelt támogatója.

 

YouTube előnézeti kép
Körúti esték (1972)
„Budapest! Itt éltem én! Lelkek közt! Csupa lélek! Csupa test! Kávéház! Mámor! Lángokban leszálló csuda-est!” – idézi a ’72-es animált dokufilm a pesti kávéházi bohémlét megéneklőinek és megélőinek egyikét, Kosztolányi Dezsőt. A Nyugatosok szabad szellemi világának szépemlékű múltját a szocializmusra megszürkült pesti kávéházi életben egy piros nadrágos, bő lila lódenkabátos férfi idézi meg, akinek a szélben hullámzó sálja egyértelműen definiálja tulajdonosát: a Poéta. A költő-író-festőművész Kovásznai György, a magyar állami rajzfilmgyár, a Pannónia legszabadabb alkotója filmjeiben a legvidámabb barakk fővárosának lakosait teszi meg főszereplővé. Dokumentarista animációs filmjeiben az ő életkörülményüknek, problémáiknak, véleményüknek, vágyaiknak autentikus bemutatására, vagy ahogy ő fogalmaz „a lényeg realisztikus megragadására” vállalkozik. A szakszerű és analitikus igényű társadalmi mélyfúrások helyett a hétköznapok felszíni jelenségeihez közel hajolva kívánta a társadalmi valóságot föltérképezni – mintha Kosztolányi egy másik, Esti Kornél szájába adott mondatát akarná filmre alkalmazni: „Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység”. A rendező a hetvenes évek elején a natúrfilmes cinema verité módszer analógiájára önálló filmkészítési metodikát dolgozott ki az animációs film számára anime verité néven, melynek során a környező valóságot dokumentáló kamerakezelést a képzőművészet nyelvére kívánta lefordítani. Az animáció rendezője és az animátorok a valós környezetükről hermetikusan elzárt stúdióbeli rajzasztal helyett, ahol csak a saját alkotó képzeletükre tudnának támaszkodni, mint egy rendes filmes stáb, kiszállnak az animációs film helyszíneire. A film főhőseivel, környezetük tárgyi valóságával személyes kapcsolatba lépnek, a civil szereplőket a környezetükkel dialektikus együttesben látva, alapos rajzi tanulmányok során modellezik. De a filmben, akárcsak a Körúti esték Poétája, aki a kávéházban tanulmányútját tölti, a rajzfilmesek a valóságot saját nézőpontjukból „éneklik meg”. A képi világot betöltő expresszív, gyakran kidolgozatlan, vázlatos rajzok az alany és a környezet szubjektív észlelésének valósághitelesítő lenyomatai, melyet a szereplőkkel készített eredeti riportok mellett a korszak táncdal-slágereiből összeállított zenei kulissza horgonyoz le a hetvenes évek pesti éjszakájában. (OAI)

YouTube előnézeti kép
Next! (1989)
Az Aardman stúdió rendkívül szórakoztató, ötperces irodalmi gyorstalpalója. Egy színházi casting során a színész Will, aki hogy-hogy nem, feltűnően hasonlít Shakespeare-re, izgatottan vár a nagy dobásra. „A következőt!” – kurjantja a nézőtérről a producer, miközben hátul, a széksorokban egyes-egyedül vágja a centit az unottan olvasgató, Peter Hallról mintázott pénzember, aki római uralkodóként ismételgeti a címbéli felszólítást. Akár felfelé vagy lefelé is mutogathatná a hüvelykujját. Főalakunk a Rómeó és Júliától kezdve a Téli regén át az Othello-ig mindent bedob, performansza szellemes, villámgyors és különleges feszültséggel is bír: vajon sikerül-e felébresztenie „téli álmából” a fásult döntnököt, lebírja-e a szárnyaló kreativitás a nézőben szunnyadó nemtörődömséget? Mire az előadás végére érünk, Will produkciója bőven átlépi, avagy „színház az egész világ” és a határ a csillagos ég. Vérbeli posztmodern bábfilm, nem kevés humorral és megszámlálhatatlan csattanóval. Kivált azok fogják nagyra értékelni, akik kívülről fújják a Shakespeare-összest, gyermekeknek príma oktatófilm, filmfalóknak briliáns stílusbravúr. Mintha a Seth Isler nevével fémjelzett The Godfadda Workout című egyszemélyes mutatványt néznénk animációs filmformában, és ugyanolyan vidám hangulatban. A producer hangját kölcsönző Roger Rees (Robin Hood, a fuszeklik fejedelme, A tökéletes trükk) is kitesz magáért, de a show egyértelműen Purves, a báb-szerző érdeme a színész szerepében. William Shakespeare-ről, az animált celebről szóló Next!-et a számos animációs rövidfilm mecénásaként működő Channel 4 angol tévécsatorna rendelte meg. (SzÁ)


Man with Beautiful Eyes (1998)
„Költő, regényíró, novellista, megalomániás, bujálkodó, szoknyabolond, visszavonult élő legenda, a klasszikus zene megszállottja, hivatásos trágárkodó, szerető apa, szexista, testi nyomoronc, börtöntöltelék, bajkeverő, csaló lovis, számkivetett, hagyománybomlasztó, kötekedő fráter és ex-hivatolnok” – adta Glenn Esterly, kritikus, Charles Bukowski terjengősségében is lényegre törő meghatározását. Az emberi élet szélsőségeit egyetlen méregerős koktélba keverő, az Angyalok Városát szigorúan békaperspektívából megéneklő, a dekadencia összes mocskát bármikor költői katarzissá pároló figura még életében művész-ikonná magasztosult, melyet természetesen a filmvászonra is megpróbáltak átültetni párszor – eleddig nem sok sikerrel. Hiába ugyanis Mickey Rourke vagy Matt Dillon Bukowski-kompatibilis karizmája, mindkét mozifilmes kísérlet kudarcot vallott, hogy megismételje az író által rendre végbevitt alkimista bravúrt. Így esett, hogy a legsikerültebb mozgóképes adaptáció egy ezredfordulós animációs film, mely Bukowski egyik kései prózaversének érzékeny vizuális lenyomata. A The Man with The Beautiful Eyes nem közvetlenül tolja a képünkbe a megváltást sikátorokban és az üveg fenekén kereső író alteregóját, hanem a gyerekkor színes lencséjén átszűrve mutatja meg – alpári enigmaként, mely épp hiányában fejti ki a legnagyobb hatást. A piaszagú, mosdatlan, de igéző tekintetű férfi alakjában ott rejlik mindaz a belső feszültség, mely Bukowski írásainak legfőbb katalizátora. Az ő életképtelen természetessége, majd annak rejtélyes pusztulása, a fennálló társadalom elleni vádiratként csapódik le a kertjébe tévedő gyerekek lelkében. A számkivetettség egyszerre romba döntő és felszabadító alapélménye kerül tehát előtérbe, ami korántsem meglepő egy művésztől, aki még az önmagát outsiderként definiáló beat-nemzedéken belül is outsidernek számít. A különcöt végül meglincselni látszó, feldühödött szülőhorda alapján akár a Rémálom az Elm utcában beat átirata is lehetne a sztori, ahol „Freddy Krueger” nem gyilkos elmebajjal, hanem egy igazibb létezés ígéretével, és a fennálló rend iránti életre szóló gyanakvással lopakodik be a fiatalok álmaiba. A kisfilm szerencsére megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy a feltételezett konspiráció valóban megtörtént-e. Nem próbál belesni a gyerekek szubjektív tapasztalatai mögé, inkább a bizonytalan eredetű, ám nagyon is valóságos trauma által kijelölt sorsokba enged bepillantást. Jonathan Hodgson gyermeki rajzmodort idéző animációja a változó színpalettával egyszerre érzékelteti a különböző idősíkokat, és a létezés vibráló intenzitását. Gördülékeny, szabad asszociációs képsorok ölelik körül a szikár narrációt, a gyerekkori emlékek bizonytalanságával, cseppfolyósságával ruházva fel a vers világát. A képi elemként funkcionáló betűk és szavak ötletesen reflektálnak az irodalmi ihletettségre, a „zárójelenet” azonban még inkább elmélyíti ezt a mediális öntudatosságot. Az írógépbe gyömöszölt Amerika képe keresetlen óda Bukowski elementáris erejű költészetéhez, melyet azonban csak az írógépet zaciba vágó, matt részeg csavargó ellenpontja tesz teljessé. A vége főcím írógépre szűkülő maszkolása azt sugallja, hogy az utóbbiról hajlamosabbak vagyunk megfeledkezni. (JM)


The Danish Poet (2006)
Egy ceruzával rajzolt norvég-kanadai csodamű, amely 2007-ben megnyerte a legjobb animációs rövidfilmnek járó Oscar díjat. Az expresszív minimalizmus pápájaként nyilvántartott Ingmar Bergman múzsája és színésznője beszél egy igen személyes történetet narrátorként. Üresség és fájdalom, öröm és boldogság. Így lehet összefoglalni Kove animációs alkotását. A véletlen sorsdöntő szerepéről szóló nyitó képsorok a tavalyi Az élet fája univerzális lételméleti plánjaira rímelnek. Torill Kove rajzfilmje a zsánerek szemszögéből szerelmi történet, gyakorlatilag a Király Jenő által emlegetett „az istenek ajándéka a nyakunkba szakad” és egyéb hangzatos eredetmondák reprezentánsa. Kasper, a dán költő és Ingeborg, a farmerlány szívbemarkoló románcát a Nobel-díjas regényírónő, Sigrid Undset művészete inspirálta (a fabulában voltaképpen ő egyszerre a szerelmesek bölcsője és koporsója). A rendező továbbá férfi főhősén keresztül egy létező és elismert könyvsorozatból merít ihletet, jelesül a középkori skandináv életet bemutató Kristin Lavransdatter-kötetekből. Melankolikus románc a könyv lapjain és a rajzfilm képkockáin. A rendezőt azért is dicséret illeti, mert népmesei szimbólumokkal (tipikusan ilyen a Kasperre éveken át váró Ingeborg mind hosszabb frizurája, amivel a férfi iránti szerelmét és az utána való sóvárgást fejezi ki) dolgozó rajz-románcában keveredik az ontológiai elbeszélésmód (Kieslowski Tízparancsolata vagy Három szín-trilógiája illenek ide), valamint a véletlen-dramaturgia. Ekképpen egy kevert narrációval működő szerelmi sztorit láthatunk, melyben a rendező újabb csavart ad egy unásig ismert sablontörténet befejezésének: nemcsak a dán költő szorongása, majd művészi megtáltosodása kerül a középpontba, hanem a narrátor kiléte is. (SzÁ)

YouTube előnézeti kép
The Cat Piano (2009)
Ari Gibson és Eddie White sokszoros díjnyertes The Cat Pianójának valószínűleg azért sikerült meghódítania annyi néző szívét (és eljutnia a rövidfilmeknél szokatlan DVD-kiadásig), mert szemet kényeztető képekkel ad át egy hollywoodi dramaturgiájú mesét. A film White rövid elbeszélő költeményén alapul, amely nem csak alliterációktól és rímektől dagadozik, hanem olyan, mintha a szerző egy leendő filmhez kívánt volna forrásanyagot szolgáltatni. Az elbeszélő költemény először felskiccel egy egzotikus közeget, megalapozza a szerelmi szálat és a konfliktust, aztán a jól ismert mederben görgeti végig a történetet. Az egyes szám első személyű elbeszélést gyakorlatilag konkrét jelenetekben és képekben fogalmazza meg, a rendezőpáros tehát amolyan szöveges storyboardként is használhatta az alapszöveget, amely egyúttal a kisfilm narrációjául is szolgál. Az alkotók főként kék színben úszó, árnyékos közegre és kontrasztos stílusra építik vizuális világukat, így noir-hangulattal igyekeznek izgalmasabbá tenni nyolc perces fantasyjüket. És bár talán túlzás lenne szerzőtárssá avatni Nick Cave-et, az énekes végtelenül szenvedélyes és hatásos narrációjáért a rendezők nagyon hálásak lehetnek. (RG)

YouTube előnézeti kép
Anna Blume (2009)
Az asztalon kávéscsésze, rajta vörös rúzsfolt, a hamutálban egy nemrég rágyújtott cigaretta füstölög, mellette hotelszoba-kulcs, a fogasra hanyagul odavetett kalap, az ágy mellett sebtiben levetett vörös női szandálok. A tárgyak egy szerelmi melodráma kellékei, mely, a tulajdonosok távollétében, egyelőre az életre kelő rúzsfolt és a fekete férfikalap között bontakozik ki. A vörös rúzs kisgömböcként eszmél a porceláncsésze oldalán és cuppan le róla. Kezdeti ijedségét zabálással enyhíti, és bekebelezi az útjába kerülő pirosló falatokat. A harapós kedvű vamp-paca, és a rajta parazitaként csüngő kalap vad üzekedése vérvörös cunamiként semmisíti meg a várost.
Kurt Schwitters német dadaista képzőművész és költő Anna Blume-hoz írt 1919-es szerelmi költeményében vérfagyasztó csattogással teszi fel a kérdést: „Du bist, bist du?” Az imádat tárgyának létezésére vonatkozó kétely végig ott vibrál a fiatal bolgár rendezőnő, Vessela Dantcheva szerelmi látomásokkal operáló filmjében, melynek címszereplője a film második felében jelenik csak meg. A szerelmi együttlétnek induló játék során a kézen álló, kedvese kalapját a talpán egyensúlyozó nőt mint egy legyet a fekete fejbéli egyszercsak óriási varangyként nyeli le. A férfi által végre valahára teljesen birtokba vett lányt hatalmasra nőtt mocsári betűlények apró betűcskékre marcangolják, épp úgy, ahogy a Schwitters által kidolgozott ún. következetes költészet nem a szavak, neadjisten értelemmel bíró mondatok, hanem a betűk variációinak a megszállottja. A verseményét elszavaló Schwitters a mondatok, szavak, szótagok és hangok monoton ritmusára szedi szét szerelme tárgyát, Anna Blume-ot, hogy végül fekete tintával papírra körmölve végleg végezzen vele. (OAI)

YouTube előnézeti kép
The Fantastic Flying Books of Mr. Morris Lessmore (2010)
Az idei animációs rövidfilmnek járó Oscar-díjat kiérdemlő alkotás óda a könyvolvasáshoz, mely kellően cseppfolyós szentimentalizmusával bűvölhette el az amerikai filmakadémia döntnökeit. A Kansas City hurrikánját idéző, Dorothyt, háza népét és a szomszédságot bicajostól, jószágostól magával ragadó szélvihar ezúttal egy fiatal könyvmoly fickót kap fel a közép-amerikai poros kisvárosban, majd repít el a számára földi paradicsomot jelentő könyvtárvillába. A poros, szürkés, sőt, fekete-fehérre redukált főhősünk egy csapásra színesre érik az őt lelkesen fogadó könyvek társaságában, ahol ettől kezdve élete végéig azok őrzőjeként gondoskodik róluk: betűműzlit ad nekik reggelire, az idős könyvek elszakadt sárga lapjait sebészként orvosolja. De a legtöbb, amit adhat nekik az az, hogy olvassa őket, és hivatásának élő könyvtárosként minden olvasni vágyó számára a neki legmegfelelőbb könyvet emeli le a polcról. Ha dialógust is használna a film, Mr. Lessmore biztos kedves megértéssel okítaná a legkisebbeket, hogy a könyvet elolvasni kell, és nem kiolvasni, hogy a betűk elfogyjanak a lapokról. Mr. Lessmore egész élete példa arra, hogy az olvasás, az értő befogadás által maradnak életben, vagy még inkább, kelnek szárnyra a könyvek. Ha nagyot akarunk mondani, akkor az irodalmat a befogadók Gutenberg óta az olvasás által tartják életben. A kisfilm ugyanakkor nem a német nyomdászmesternek, hanem egy helybéli, könyv iránt elkötelezett úrnak állít emléket a végefőcím alapján. A filmkészítők személyes motivációjából fakadó nosztalgia, mely a negédes látványúra nyalt CGI-film minden kockáján ott pulzál, alig tudja a népnevelő szándékot leplezni: kedves gyerekek, olvassatok! (OAI)

Címke: , ,

WIND

ANIMATÉKA, LISTA

November 1st, 2013 @ 20:51:56

KRITIKA

2012legjeilead

LISTA

RaidersLostArk_138Pyxurz

LISTA

A Ghost Story

LISTA, magazin

zsiraf

Rövidfilm

inhvice00

KRITIKA

bluebird

ANIMATÉKA

fifty-shades-grey

KRITIKA

spongya

KRITIKA

earl01

HÍREK

nympho

LISTA

foxcatech

LISTA

00enemy

LISTA

BABADOOK-012

LISTA

klip

ANIMATÉKA

arbol-pajarosok

INTERJÚ, KINO LATINO

472738888_1280x720

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

jod1

ANIMATÉKA, HÍREK

the-boy-and-the-world-prizma

ANIMATÉKA