LISTA

#9. Filmtörténeti dobozolás

PRIZMA

2012/09/22

Bár konkrétan a dybbuk-doboz friss fenomén a tömegfilmes kegytárgyak között, korántsem Ole Bornedal volt az első, aki egy többé-kevésbé rejtelmes ládikó köré (vagy egyenesen bele) építette produkcióját. Következzenek a filmtörténet legfontosabb dobozai, Hitchcocktól a Toy Story 3-ig.

Django (1966)
„A másik Sergio” véres, lucskos spagetti westernjében Franco Nero, a címbéli antihős egy óriási koporsót húz kötélen, talpig sárban, és nem néz vissza. Na, de mi is van a fadobozban? Luis Enríquez Bacalov fülbemászó zenéje szerint egy sötét múlt emléke, valamint az újra fellobbanó szerelem, mint jövőkép. Jelképes is, hogy miután toprongyos, borostás főszereplőnk – egyébként Ruggero Deodato javaslatára, de a levágott fül megetetése is tőle való – szétzúzott ujjakkal agyonlövi Jackson tábornokot és embereit, vasfejfára akasztja a hatlövetűt, és visszamegy szeretőjéhez. Nyíltabban: a láda egy jó nagy, ezüstszínű golyószórót rejt, ami a halál csöndjét hozza magával, és az eltelt 46 évben közkedvelt fegyverré vált a filmtörténetben. Az irreális méretű, fallikus géppisztolyokkal való mészárlás így tehát nemcsak a korabeli Schwarzi és Stallone-mozik privilégiuma, hanem ezeregy posztmodern akcióolvasat fétistárgya. A legismertebb közülük talán Antonio Banderas (és persze Carlos Gallardo) mindenféle rakétával, géppisztollyal, 9mm-essel, gránáttal tömött gitártokja A Zenész-trilógiából. (SzÁ)
YouTube előnézeti kép

Dobozba zárt szerelem (Boxing Helena, 1993)
David Lynch leánya elsőként akkor került filmközelbe, amikor a Radírfejben látható szörnyszülöttben édesapja újraálmodta az első éveit súlyos születési rendellenesség folytán mozgásképtelenül töltő kisgyermek alakját. Nem véletlen, hogy húsz évvel későbbi rendezői debütálásához a felserdült Jennifer hasonló témában dolgozta fel a korai traumát: a szép Heléna egy súlyos érzelmi sérülésektől szenvedő zseniális sebésszel folytatott rövid kaland után a megszállott férfi foglyává válik, aki előbb balesetben megsérült lábait amputálja házilag, majd két egészséges karjától is megszabadítja, hogy aztán egy dobozforma trónszékben őrizve végleg a magáénak tudhassa egy eldugott családi villa magányában. Az ifjabb Lynch vállalva a családi hagyományokat bizarr erotikájú, szürreális románcot teremt a Tortúra és Az emberi százlábú hibridjéből, mintha csak a Veszett a világ az érett Cronenberg műtőasztalán végezte volna: ám doboza nem csupán a Nap szépe rejtélyes kínai szexládiákájnak egészestés verziója, de méretével, formájával a régi dobozkamerákat is megidézi, amelyek keretbe szorított, statikus torzókat teremtenek hús-vér modelljeikből, eszményített egyben fetisizált vágytárgyakat. (VA)
YouTube előnézeti kép

A kocka (The Cube, 1969, 1997)
Bár a címükön és az alapszituáció hasonlóságain kívül semmi közük egymáshoz, mégis érdemes együtt tárgyalni a fiatal Jim Henson ’69-es tévéfilmjét és Vincenzo Natali első egészestés munkáját. A címben jelzett kocka (kergetendő McGuffin helyett) mindkét esetben maga a filmtér: Hensonnál az egy szem főhős ragad benne a televízió metaforájaként is olvasható hatoldalú dobozban, a kanadai rendező mozijában pedig hat szerencsétlen kiválasztott indulhat túlélőtúrára egy csapdákkal teli, hatalmas Rubik kockában. Az így lehatárolt filmtér mindkét esetben a választott műfaj – előbbiben szituációs komédia, utóbbiban túlélőhorror – kombinatorikus jellegére hívja fel a figyelmet. Míg Henson hőséhez az egyórás játékidő alatt sorra érkeznek a látogatók, hogy előadják gegjeiket vagy filozofikus monológjaikat, a két folytatást megért A kockában az áldozatoknak az egyes építőelemek helyes kombinációját kell megtalálniuk ahhoz, hogy kijussanak a halálcsapdából. Mindkét alkotó egy-egy zsánermátrixot pörget végig karakterein, csupán előbbiben ez mókás mellékalakok, utóbbiban pedig elmés csapdák motívumkészletén alapul, ám a lényeg ugyanaz: legyen szó meta-sitcomról vagy ennek horrorváltozatáról, a műfaji film valahol színtiszta matek. (SL)
YouTube előnézeti kép

Mulholland Drive (2001)
David Lynch pazar kiállású, erotikus pszichothrillerbe és kiábrándult Hollywood-kritikába oltott neo-noir-ja néhány kísérteties cowboy-jelenést és megelevenedő rémálmot leszámítva meglepően kauzális és követhető – egészen a mű kétharmadáig, amikor hirtelen előkerül egy fémesen csillogó, misztikus kék dobozka. A két hősnő természetesen felnyitja az apró fedelet, a kamera gyorsan behatol a sötét belsőbe, és ettől a pillanattól kezdve Lynch kaján vigyorral kuszálja össze az addig gondosan szövögetett szálakat. A film megítélése szempontjából alapvető jelentőségű, hogy miként vélekedünk arról, vajon mi is lehetett abban a bizonyos dobozban! Míg a rendező rajongói szerint ott egyértelműen a színtiszta zsenialitás bújik meg, addig az ellentábor szerint csak olcsó, modoros trükkök bukkannak elő az olcsó, hatásvadász bűvészdobozból. A vállalkozóbb kedvű megfejtők emellett még számtalan megoldási javaslattal állhatnak elő, Lynch ugyanis rengeteg vaskos szimbólumot, lehetséges fogódzóként használható elemet csempészett a film sűrű szövetébe, nyitva hagyva a művet az interpretáció, a fantázia, az illúziók számára. (HZ)
YouTube előnézeti kép

A doboz (1986, 2009)
Richard Matheson novellájában és az abból készült két filmverzióban (egy Alkonyzóna-epizód Peter Medak és egy egészestés mozi Richard Kelly rendezésében) a címbeli doboz – rajta egy nagy piros gombbal – egy kegyetlen morális játszma („ha megnyomod a gombot, kapsz egy millát, de cserébe meghal valaki, akit nem ismersz”) pőre eszköze. „Míg Matheson az amúgy meglehetősen olcsó zárlattal is a kamaradráma keretein belül maradt – a döntést és hatásait mindvégig a két főhős között, külső alak bevonása nélkül ábrázolta, mondhatni nem lépett ki a dobozból – mind Medak, mind pedig Kelly egy az egész társadalomra kiható, univerzális összeesküvés lehetőségét pendíti meg, pontosabban míg előbbi csupán megpendíti, utóbbi részletesen ki is dolgozza. Matheson írásában a helytelen morális döntést szinte azonnali büntetés követi, Medak és Kelly a büntetést egyaránt összetettebb módon fogalmazzák meg. Kelly látomásában kirajzolja azt a hibás döntésekből összeálló hálózatot, amelyre a Medak-verzió csupán a fináléjában utalt, miközben maga a nyomógombbal ellátott doboz is szimpla katalizátorból a cselekmény központi motívumává lép elő. A jó/rossz döntések meghozatalából és ezek következményeiből összeálló játékba – amely a hétköznapi élet szimpla és kézenfekvő absztrakciója – a hősökön kívül egyre többen sodródnak bele, az első tesztet valójában csupán egy újabb követi, miközben a büntetés maga sem valami külső okból fakad – mint a novella zárlatának esetében –, hanem egy eleve a hálózatba kódolt algoritmusnak köszönhető. Mert így vagy úgy, de végül úgyis mindenki megnyomja a gombot.” (SL) (A teljes kritika itt, a novella fordítása pedig itt olvasható)
YouTube előnézeti kép

Kiss Me Deadly (1955)
Dübörög a modernizmus, a domináns férfiakra alkony köszönt. Kovács András Bálint szerint a film noir a nagy, kanonizált szerzői filmek előfutára, amennyiben a narratívában ott a nagy Semmi vagy éppen az alfahím voltától fosztott férfiember. Aldrich mindkettőről gondoskodik a legméltatottabb Mike Hammer-átiratban: a tekervényes ügy közben rendre előkerül egy bizonyos fémdoboz, angolul „The Great Whatsit”, magyarul „A nagy miafene”. Ez a Spillane-adaptáció nemcsak baljóssága, fekete-fehér képei, nyersessége miatt kiemelkedő. Egyrészt sosem tudjuk meg, mit tartalmaz a Macguffin, ergo a Kiss Me Deadly szakít a mindent tisztázó klasszikus elbeszélések hagyományával. Másrészt a nagy izét övező misztérium zseniálisan játszik rá az atombombától való félelemre, a hidegháborúra, a radioaktivitásra, amelyek ismét csak előrevetítik a bravúros noir-kellékeket, és a modern filmek hézagosságát is megelőlegezik. Nem véletlenül forgattak egy alternatív befejezést: Hammer és titkárnője/ szeretője, Velda is bennégnek a tengerparti házban. (SzÁ)
YouTube előnézeti kép

Postára adott fejek (Hollywoodi lidércnyomás, 1991; Hetedik, 1995)
Két, egymástól gyökeresen eltérő jellemű és foglalkozású protagonistáról van szó két, egymástól igen távol levő érában, egyetlen el nem hanyagolható dolog azonban összeköti őket: mindkettejük kedvesének levágott feje dobozban érkezik hozzájuk. Míg a Coen-testvérek szürreális pokoljárásában a 40-es évek hollywoodi közege ruházódik fel horrorfilmes elemekkel, ezzel a váratlan és mindenféle magyarázattól megfosztott bűnténnyel még idegtépőbbé téve az alkotói és egzisztenciális válságban vergődő Barton Fink kálváriáját, Fincher éjfekete mesterművében a hidegrázós végső fordulat John Doe mesterien elmebeteg víziójának gyomorforgató beteljesedése. Egyik filmben sem vethetünk pillantást a mindenkori dobozok tartalmára, a Hetedikben mindössze egy röpke flashback képkocka erejéig tűnik fel Gwyneth Paltrow csini, ám még sértetlen pofikája, a Hollywoodi lidércnyomásban pedig „csak” a dobozból szivárgó vér utal a tartalmára. Sem Mills detektív, sem Barton Fink nem néz a doboz mélyére, reakciójuk egyik esetben korántsem (Mills beleüríti tárát a tervét így véghez vivő Doe-ba), míg a másik esetben igencsak meglepő: a doboztól valamiféle alkotói transzba zuhanó Barton egy ültő helyében befejezi a szkriptet, amivel addig küszködött… (MD)
YouTube előnézeti kép

Hellraiser (1987)
A nyolc folytatást és egy éppen készülgető remake-t megért kulthorror a brit splatterpunk irodalom mozgóképes kiteljesítése, ami egyúttal a saját kisregényét adaptáló Clive Barkert a szcéna egyik legfontosabb szerzőjéből az egyik legígéretesebb rendezőjévé emelte. Utóbbi végül nem jött be teljesen, sem A látszat öl című bűvészhorror, sem pedig a nemrég végre bemutatott rendezői változat legendája okán takaros kultuszt gerjesztett Az éjszaka szülöttei nem ütötték meg a Hellraiser által magasra tornászott lécet, viszont a Lemarchand mester bűvös kockájával megidézhető kenobiták – élükön a Doug Bradley alakította Pinheaddel – rövid úton az ezredvégi rémpanteon díszpolgáraivá váltak. A Hellraiser kabalakockája nem csupán a határátlépés eszköze, de minden értelemben vágy-tárgy: elszánt gyűjtők epekednek utána, miközben maga is kulcs egy másik világhoz (legyen az epizódtól függően a Pokol vagy csak egy párhuzamos dimenzió), ahol halandó számára felfoghatatlan érzéki tapasztalatok várnak a kíváncsiskodókra. A kocka rejtvényének megoldása elmélyült transzállapotot kíván (vagy inkább előidézi azt a lehetséges kombinációk próbálgatása során) mindazoktól, akik be szándékoznak lépni Barker misztikumból és testhorrorból összegerjesztett magánuniverzumába – azaz legyen az illető edzett horrorkultista vagy az első tiltott gyümölcsöket leszakajtó kamaszlány, a horror minden fájdalma és öröme a szinte vallásos áhítattal kezdődik, ami nélkül nem nyílik ki a rémeket rejtő bűvös ládikó. (SL)
YouTube előnézeti kép

A dobozok legdobozabbika (Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói, 1981)
Eredetileg a Lucas-szal együtt munkálkodó Philip Kaufman ötlete volt, hogy minden idők legnépszerűbb archeológus professzora minden idők egyik legnépszerűbb „doboza” után kajtasson, sőt, a rendezői feladatokat is ő vállalta volna; a többi már történelem (Spielbergestül), illetve az egyik legjobb kalandfilm a mozi születése óta. Indy ebben okkult nácikkal kel birokra, hogy a frigyláda nehogy rossz kezekbe kerüljön – vagy, miként azt a professzor úr mondaná: „Ez múzeumba tartozik!” –, és mind földön, mind vízen megtesz mindent, hogy a frigyláda kinyitásával nehogy bibliai méretű előnyre tegyenek szert a nácik a II. világháborúban. A láda azonban nem hódol be semmilyen emberi akaratnak, az egy csapásra ártó lidérccé változó éteri lény, a szitává lyuggatott katonák, a leolvadó arcú német látványa, illetve Belloq szétrobbanó feje legalábbis sok kiskorú nézőnek okozott traumatikus pillanatokat.
Fricskaként ráadásul a dobozok legdobozabbikát egy millió dobozt rejtő raktárba rejti az amerikai hadsereg. Ha arra járnátok esetleg, keressétek a 9906753 számozású ládát! (MD)
YouTube előnézeti kép

Toy Story 3. (2010)
Egyszer mindenki felnő, és hátrahagyja gyermeki énjét. A Toy Story mesteri harmadik epizódjában az az érdekes, hogy tulajdonképpen nyugodtan kihagyható a második rész, mert így még nyomatékosabb lesz az ív, amit a most sorra kerülő doboz képvisel. Andy, az első rész kisfiúja ugyanis tizenöt évvel később már egyetemre készül, és szeretett játékait nem viheti már magával, a felsőoktatás érettebb személyiséget vár tőle. Nincs semmilyen extra vacak, egy sima kartondoboz játszik nagy szerepet (ebben vannak Andy játékfigurái) a Pixar remekművében, mégis sokkal többet ad nekünk, mint a pincénkben lévő halom. Pompás felnőtté válási, illetve múltlezáró szimbólum, amely úgy ingerli az ember könnyzacskóit, hogy nem vadászik hatásra. Jön az magától. És a finálé, amelyben Woody, Buzz, Jesse, Krumplifej, Rex, Barbie csüggedten nézik a távolba autózó „kis” gazdájukat, majd Woody cowboy így szól: „So long, partner.” („Ég veled, cimbora!”), az olyan, mintha Peckinpah westernjei születnének újjá animációs formában, hatalmas szívvel és rengeteg bájjal. Ne szégyelld, ha sírsz. Ez a könny nem lesz keserű. (SzÁ)
YouTube előnézeti kép

A kötél (1948)
Alfred Hitchcock kétségkívül a mindenféle dobozok, táskák és egyéb materializálódott plot device-ok hollywoodi védőszentje, akinél mellékes, hogy pontosan mit is rejt a tárolóeszköz, a lényeg, hogy pörgesse a cselekményt. A kötél ebből a szempontból kivétel: a közel valós időben játszódó, hosszú beállításokban fölvett és rejtett vágásokkal operáló egyhelyszínes kamarathrillerben a filmtér közepén trónoló jókora láda elsősorban a suspense eszköze, és az sem mindegy, mi van benne. A „tökéletes gyilkosságban” rejlő intellektuális játék izgalmától és némi felsőbbrendűség-tudattól fűtött pszichopata-páros ugyanis ebbe a ládába rejtette frissen megfojtott pajtását, hogy aztán körülötte kedélyes hangulatú fogadást rendezzenek. A kötél-beli doboz a hitchcocki kaján fekete humor esszenciája bepakolva egy fecsegő-csicsergő felső-középosztálybeli estély kellős közepébe – amely ráadásul maga is mindvégig egy nagyobb dobozban, a partinak helyt adó szobában zajlik. (SL)
YouTube előnézeti kép

Isten hozta, őrnagy úr! (1969)
Európa e sajátos történelmi fejlődésű szegletén az ember az elfogyasztott disznótoros után nyugodtan sörözgethetne a csendes verandán, de végül mindig előkerül valami egyenruhás őrült, aki vegzálni kezdi a békés polgárokat. A kelet-európai identitás e szomorú paradoxona Gogoltól Formanig számtalan művészt megihletett már, ám egyedül Örkénynek jutott eszébe, hogy a lelki- és fizikai elnyomást üres dobozokkal szimbolizálja. A Tóték legzseniálisabb vonása, hogy a passzív-agresszív katonatiszt nem szándékosan sanyargatja a kedves családot, a doboz-diktatúra lehetőségét a fejüket a nemesebb cél érdekében önként igába hajtó alattvalók teremtik meg. Fábry Zoltán remek filmje maximálisan kiaknázza a dráma fájóan groteszk kettősségét: miközben Latinovits pszichopatája a dobozolást az emberi faj legnemesebb cselekedeteként jellemzi, addig az udvaron lépni sem lehet a fenyegető karton-halmoktól. A kisemberek méltóságát azonban mégsem lehet holmi papírdobozok közé zárni. Lajosunk is sokáig tűr, majd végül mégsem „háromba”, hanem egyenesen négy egyforma darabba vágja az elnyomó hatalmat. (HZ)
YouTube előnézeti kép

 

Címke: , , , , , ,

MONSTER OF THE WEEK

KRITIKA

LISTA

ANIMATÉKA, HÍREK

INTERJÚ, LISTA

TRAILERPARK

AJÁNLÓ

TRAILERPARK

LISTA

OFF SCREEN

MI FOLYIK ITT?

ANIMATÉKA, LISTA

MIDNIGHT MOVIEZ

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

LISTA

ANIMATÉKA

KRITIKA

PRIZMATUBE