james-stewart-vertigo

HÍREK

Hitchcock pályázat #8

PRIZMA

2013/02/02

A január 31-én beérkezett pályaművek.

Dénes Dóra: Fel és le.
Félhomály; suttogó, elmosódott alakok. A falakon kopott tapéta, melyek egykor a barna és bézs színeiben pompáztak. Az évek alatt viseletessé vált székek, amelyek már nyikorogva veszik tudomásul a megfáradt testet.
Fel és le.
Dohos levegő. Ki kellene nyitni az ablakot, hogy friss levegő áramoljon a tüdőkbe. Elhervadt virágok, régen elfeledte már mindenki az öntözést, a táplálást.
Fel és le.
A falon egy feszület, félig lecsúszva a tartójáról. Valaki megigazíthatná, de már senkit nem érdekel Isten. Nem is hisznek benne.
Fel és le. Utoljára. Majd vége.

————–

– Anya, hol van Dávid? – kérdezte édesanyja szoknyájával babrálva a kislány.
– Tudod kicsim, az öcséd odafent van. – mutatott az égre, majd folytatta. – Akárhányszor valakit elvesztünk, a lelkük odaköltözik, fel és belőlük lesznek azok a hatalmas, ragyogó, fehér felhők. Akárhányszor esik az eső, azt jelenti, hogy hiányzol az öcsédnek és sír, hogy már nem lehet veled.

 

 

Balkay galéria 18_k
Balkay László: A Szívkirály
Balkay poló3
Balkay László: Örvény
balkay poló5_V
Balkay László: Büntető kéz

 

 

ERDEI LILLA

PASSZÍVAK

(frázispara)

 A vihar szinte természetfeletti gyorsasággal érte utol őket; sötétség borult a kopár tájra, a megerősödő szél porfelhőket kavart. Tip, a kis fehér kandúr egyre hangosabban nyávogott műanyag ketrecében. A kilencéves Ruby hol a macskát nyugtatgatta, hol az autóablakon bámult kifelé. Kérdésekkel nyaggatta a volánba félálomban kapaszkodó Claire-t, mi történne, ha belecsapna a villám a kocsiba, ha hirtelen eléjük ugrana egy állat, vagy egy…
– Tényleg, anyu, mi történne, ha elütnénk egy embert?
– Mégis mi történne – felelt Claire helyett Sapphire, a kislány nővére –, csomagtartóba vele, aztán később elásnánk valahol.
– Sapphire! – szólt rá Claire, de csak félig figyelt rájuk.
Alig látott a kimerültségtől. Még a záróbulit se sikerült kipihennie a sokadik hogy-a-rossebbe-halt-meg-Anna-Nicole-Smith tévéműsor forgatása után. A visszapillantó tükörbe nézve megállapította, még sosem volt ennyire Anna Nicole, még sohasem hasonlított ennyire ahhoz a szétcsúszott szőke tehénhez, mint most. Barnára kéne festenem a hajam, gondolta, akkor talán végre mást is játszhatnék, nemcsak ezt a szétszívott tramplit azokban az illusztratív jelenetekben, amelyekben tűt döf a seggébe, tovább mélyítve a tályogot, amely elfertőződve majd a halálát okozza; két beszélő fej közé vágva, hogy kicsit színesítse a boncolás részletezését meg a hozzátartozók szipogó visszaemlékezéseit.
– Igazad van, anya, egyszerűbb lenne bedobni az árokba. Semmi szükség rá, hogy összevérezzük a csomagtartót.
– Jaj, Saph, ez már unalmas – szögezte nővérének Ruby. – Mindig ilyenekről beszélsz, de ha tényleg elütnénk valakit, biztosan sikítoznál és félnél.
– Magadból indulsz ki – mondta Sapphire fensőbbségesen –, de te még az Óztól is félsz.
– De az csak egy film – vitatkozott Ruby. – Ha elütnénk valakit, az nemcsak film lenne. Ugye, anyu?
– Hát azok a repülő majmok szerintem is ijesz… – kezdte Claire, majd hirtelen nagy zökkenést mímelt a vezetőülésben. – Jézusom, mi volt ez?
Ruby nem értette a viccet, Sapphire azonban fojtottan felhorkant; nála ez a harsogó kacaj megfelelője volt. Claire elégedetten nyugtázta sikerét. Viszonya Sapphire-rel egyáltalán nem volt olyan közhelyesen rossz, mint várni lehetett volna. Ez pedig nem kis dolog. Akkor sem jártam rosszul, gondolta Claire, ha ez a legtöbb, amit az élettől remélhetek. Végül is július huszonkettedikén születtem; majdnem Oroszlán, de mégiscsak Rák. Minimális eltérés, de Miss Shiva Artemis szerint ez csak hangsúlyozza a két jegy lényege közti különbséget. Hold kontra Nap, befelé kontra kifelé fordulás, az otthon melege kontra a világ meghódítása…
A leágazást nyeszlett fák sötét sora jelezte. Claire lekanyarodott, végighajtott a motel bekötőútján. Mostanra az eső is eleredt; az üres parkoló betonja vizesen csillogott a neoncégér hunyorgó fényében. Magukra kapták melegítőfelsőjüket; Ruby nekilátott kiügyeskedni az ülésről a macska ketrecét.
– Segíts, Saph! – kérte, de nővére, mintha meg sem hallotta volna, kiugrott a kocsiból. Helyette Claire vette át Rubytól a ketrecet.
– Minden oké? – kérdezte Sapphire-től, aki szoborként állt a parkolóban, a motel hosszúkás, jellegtelen salakbeton tömbjét bámulva.
– Aha – pillantott rá Sapphire. Futólag elámult a gyorsaságon, amellyel anyja túltette magát ijedelmén; Claire mostanra szinte derűsnek tűnt. Mi a titka, Miss Dennison? Lee Strasberg metódusa? Á, dehogy, inkább a bipoláris személyiségzavar. Haha.
Besorjáztak a szűk, kivilágított irodába. Sapphire némileg csalódott, amikor meglátta a pult mögött puhafedelű könyvet olvasgató fickót. Az felpillantott az ajtócsapódásra, sietve letette a könyvet. (Önmagunk felszabadítása 12 lépésben.)
– Helló! – Claire a pulthoz libegett, felemelte a ketrecet a fehér macskával, és a férfira villantotta legellenállhatatlanabb mosolyát. – Ugye bejöhet a cica?
– Aranyos – mondta a férfi. Negyvenes évei elején járhatott, de volt benne valami kamaszos; jelentéktelenségében is rokonszenvesnek tűnt, mint egy lustasága vagy ambícióhiánya miatt alacsony rangban rekedt, emiatt nem is igazán bánkódó katona.
– Tip igazi sztár – mondta Claire, puszit cuppantva a macska felé. – De nincsenek allűrjei. Mindössze fedelet keres ebben a szörnyű, szörnyű időben. – A pultra tette a ketrecet; kicsit várt, hátha felismerik. Ez, mint rendszerint, most se következett be. Sóhajtva mutatkozott be. – Claire Dennison. A lányaim, Sapphire és Ruby.
– Harry Dewitt – mondta a férfi, felemelkedve ültéből. Tekintete udvariasan semmitmondó maradt, ahogy önkéntelenül elidőzött Sapphire mellén, Rubynak azonban küldött egy barátságos hunyorítást. – Kétágyas szobáink vannak, de tehetek be pótágyat.
– Ó, igazán nem szükséges – mosolygott Claire –, Ruby majd mellettem alszik.
– De jó! Ugye Tip is velünk alhat?
– Csak tartsd a takaró felett – gonoszkodott Sapphire. Közben próbálta eldönteni, kire emlékezteti a férfi, ám hiába erőltette képzeletét, Dewitt legfeljebb Doug Bradley-re hasonlított kicsit, aki Pinheadet játszotta a Hellraiser-filmekben. Persze hajjal, a koponyájából kiálló szögek nélkül.
– Az egyest kérjük – mondta neki ennek ellenére.
Dewitt ismét hosszú, elgondolkodó pillantást vetett Sapphire-ra, majd leemelte a kampóról az egyes szoba kulcsát. Megkerülte a pultot, leguggolt Rubyhoz, hogy a szemébe nézhessen, és kezébe adta a kulcsot.
– Te nagyon talpraesett kislánynak tűnsz – mondta mosolyogva. – Mi lenne, ha előremennél és kinyitnád az ajtót? Rögtön balra. Addig anyukáddal elintézzük a formaságokat.
– Köszönjük, hogy Tip bejöhet! – ragyogott Ruby.
– Egy dolog van – egyenesedett fel Dewitt, és Claire felé fordult. – Nem nagyon kéne nyoma maradnia, hogy háziállat volt a szobában.
– Ne féljen – hadarta Ruby, már az ajtóból –, Tip nem csinál koszt.
– Mindenhová alommal és tepsivel utazunk, de meglepődne, így is mennyire nehéz elhelyezni szegény kis dögöt – fecsegett Claire. – Mi lenne, ha cirkuszi társulat lennénk? Hova raknánk például az óriáskígyót?
– Itt legyen szíves – mutatott Dewitt a vendégkönyvbe. Claire aláírta.
– Akkor lakókocsiban utaznánk – mutatott rá Sapphire. – Azt csinálnál a kígyóddal, amit csak akarsz.
Claire ismét felkacagott, közben a szeme sarkából egyre a férfit figyelte.
– Miért nem hívod meg holnapra? – sóhajtott Sapphire, mintha ő lenne a felnőtt, anyja pedig az idétlen tinilány. – Mr. Dewitt, ön pedig megkínálhatná anyámat szendviccsel és tejjel.
– Nézze el neki, tizenhét éves – vágott fintort Claire. – Viszont nem mond butaságot. Ha gondolja, jöjjön el Ruby fellépésére. Ez lesz az első olyan szereplése, amit én hoztam össze, teljesen egyedül.
– Itt Oakstonban? – kérdezte Dewitt. – A vásárban?
– Mondhatni, új oldalról közelítem meg a szórakoztatóipart – folytatta Claire. – És milyen sorsszerű, ahogy az asztrológusom mondaná: egyben a gyökereimhez is visszatérek. Kislányként én is Oakstonban kezdtem. Apu céllövöldéjében ültem a plüssállatok között, játék babának öltözve. A stand persze úgy volt elrendezve, hogy az emberek észrevegyék a dolgot… rám mosolyogtak, mindenki szerint nagyon aranyos voltam… de egyszer egy nő szörnyen kiakadt. Ha jobban belegondolok, tényleg nem volt olyan ártatlan a helyzet, mint amilyennek tűnt. Emlékszem, az járt a fejemben, mi lesz, ha valaki tényleg lelő, aztán ragaszkodik hozzá, hogy hazavihesse a hullámat…
– Most is ugyanezt csinálod – mutatott rá Sapphire.
– Nos, így is fel lehet fogni a színészetet…
– Akkor ezért tűnt olyan ismerősnek – mosolyodott el sietve Dewitt. – Tudtam, hogy már láttam valahol… csak azt nem, hogy hol. Sajnos nem nézek elég filmet.
– Vagy csak hidegen hagyja Anna Nicole Smith utolsó huszonnégy órája – szúrta közbe Sapphire. – Ne szégyellje. Engem is.
– Szóval Oakstonban nőtt fel.
– Egyesek szerint még mindig látszik rajtam. Persze nem dicséretnek szánják. – Claire Dewittra sandított, várta, mentegetőzni kezd-e. A férfi azonban csak ennyit mondott:
– Még az is lehet, hogy találkoztunk gyerekkorunkban.
– Hát, talán még el is lőtt mellőlem egy plüssmacit az első szerelmének. Ha légpuskával célba venne, biztosan felismerném! – kacagott Claire, majd komolyabban folytatta: – Szóval mondtam magamnak, miért ne tegyen itt egy próbát Ruby is. Jár válogatásokra, szerepelt pár reklámban, de az még szinte tipegő korában volt, és egy színésznek folyamatosan szüksége van megmérettetésre. Különösen élő fellépésekre. Meg kell ízlelnie a közönség energiáit. Ott van persze a net is, ha beüti a keresőbe, hogy Ruby és Tip, el fog olvadni… de tartson nyugodtan régimódinak, én úgy gondolom, ez legfeljebb marketing, nem helyettesíti a…
– Kár, hogy Rubynak semmilyen testi elváltozása nincs.
– Sapphire!
– Akkor könnyebb lenne felfuttatni. Hollywood a tökéleteseké, a torzszülötteknek ott a net meg a tévéműsorok, a normálisak pedig örüljenek, hogy lyuk van a…
– Lennél olyan kedves, és átvinnéd Tipet a szobába, okoska? Mindjárt kiveszem a kocsiból a többi cuccot.
– Persze – mondta Sapphire jegesen. – Már nem is zavarok.
Szobájuk rögtön az iroda mellett nyílt; az eső harsogását a csukott ajtó is alig tompította. A sárgás lámpafény valahogy tudatosította az emberben, milyen sok láb taposta már a szőnyeget, a tapétába mennyi emberi kipárolgás ivódott. Utazóké, akik millió ilyen szobában aludtak már, magukban hordva a még diagnosztizálatlan rákot vagy a végtelen országutak csendes őrületét, míg végül egy szép napon lemészároltak egy benzinkutast, esetleg a saját családjukat.
Sapphire letette a ketrecet, és a két ágy közül ahhoz csörtetett, amelyiken épp nem pattogott a kishúga.
– Fejezd már be – vetette oda –, szétcseszed a rugót.
– Miért beszélsz mindig ilyen rondán? – kérdezte Ruby, de azért engedelmesen törökülésbe huppant. Majd felkelt, a ketrecében mozgolódó Tiphez sietett. – Mindjárt kiengedlek. Biztos már rettenetesen kell pisilned.
– Szerinted nem szokott unatkozni? – kérdezte Sapphire, hanyatt vetve magát az ágyon.
– Mr. Dewitt? – pillantott fel Ruby a ketrecről.
– Ez a világon az egyik legkevésbé izgalmas foglalkozás. Én biztos becsavarodnék.
– Viszont azt csinál, amit akar – vetette ellen Ruby.
– Igaz – vigyorodott el Sapphire –, például preparálhat.
– Mit csinálhat?
– Állatokat tömhet ki. – Már megint, gondolta Sapphire. Oldalt hengeredett, a karjába harapott. Szinte fájdalmasan felizgult, nem értette, miért. Ez már beteges, nem? – Persze csak madarakat. Csak a madarak elég… passzívak.
– Mi az, hogy passzív?
Sapphire felült. – Behozom a tepsit.
Kiment, elhaladt Dewitt irodája előtt. A kocsikulcs miatt nem aggódott; anyja elvétve bajlódott olyan bagatell dolgokkal, mint bezárni az autót. Sapphire a szakadó esőben a kocsihoz loholt, kivette a csomagtartóból a macska holmiját tartalmazó szatyrot, és már sietett is vissza. Közben azon töprengett, vajon mit jelenthet, hogy a madarak passzívak. Ez volt az egyetlen mondat a filmben, amit sosem értett. Norman Bates szerint a négylábú állatok azért alkalmatlanok a kitömésre, mert nem elég passzívak. Talán a repüléssel van összefüggésben a dolog. A madarak a levegőre bízzák könnyű, üreges csontú testüket, meglovagolják az áramlatokat…
A szobába érve átadta Rubynak a zacskót, hagyta, hogy a kislány kicsomagoljon. Tip ketrece ekkor már nyitva állt, a macska azonban még nem jött ki, szimatolva próbálta felmérni az idegen terepet. Ruby gyakorlott mozdulatokkal öntött almot a tepsibe.
– Na gyere, Tip – csicsergett. – Ígérem, nem nézek oda.
Sapphire lehámozta magáról csuromvizes melegítőjét. Figyelte, ahogy Tip előmerészkedik, nyakát nyújtogatja. Nem sietett az alomhoz, ahogyan várni lehetett, hanem az egyik sarokba surrant, ahol valami szemlátomást felkeltette az érdeklődését. Ruby rajongva nézte. Volt valami beteges a ragaszkodásban, amely a kislányt ehhez a pöttöm madárgyilkoshoz fűzte. Nem mintha Sapphire annyira sajnálta volna a rigókat és verebeket, amelyeket Tip hébe-hóba elkapott, de…
Hirtelen felszisszent a képzettársítástól. Ez lehet az! A madarak holtan is élőnek néznek ki, ami nem meglepő, hisz elevenen meg halottnak tűnnek. Üvegfényű, merev szemük nem árulja el gondolataikat…
Tényleg el kéne olvasnom azt a Robert Bloch-könyvet, amelyet Mr. Tate javasolt a kiselőadásom után, gondolta Sapphire. Hátha szó esik benne a madarak passzivitásáról. A fickó, akiről Norman Batest mintázták, tényleg élt és gyilkolt. Ed Geinnek hívták, áldozatai bőrébe öltözött; ő szolgált a Texasi láncfűrészes mészárlás meg A bárányok hallgatnak gyilkosfiguráinak modelljéül is.
Ha nyomot akarsz hagyni, csapj fel sorozatgyilkosnak.
Sapphire befordult a fürdőszobába; jólesett kicsit magára csuknia az ajtót. Pár percig csak állt, hallgatta fülében a vér zúgását. Majd a vécére ült; miután végzett, lehúzta. Kézmosás közben elgondolkodva szemlélte tükörképét. Mindig meglepte, mennyire normálisnak néz ki, mennyire nem látszik rajta, mi minden jár a fejében. Egy pomponlány nézett vissza rá a tükörből.
Azon a bizonyos órán persze igyekezett szűkszavú maradni. Már a témaválasztással is túlságosan kiszolgáltatta magát. Mindig is szégyellt arról beszélni, ami igazán érdekelte. Ahogy kiállt az osztály elé, úgy érezte, pirulásából, hangja remegéséből nyomban rá fognak jönni, mennyire izgatott – a szó összes értelmében. Biztosra vette, bele fog sülni mondandójába, vagy a kivetítő épp akkor mondja be az unalmast, amikor le akarja játszani a szemléltetésül kiválasztott jeleneteket. Semmi ilyesmi nem történt; a többieket pedig nemcsak az ő fiziológiai tünetei hagyták hidegen, de maga a kiselőadás, sőt a film is. Sapphire maga is meglepődött, micsoda düh fogta el, látva érdektelenségüket. Azon kapta magát, hogy beszéd közben Hitlerként masírozik fel-alá a vetítővászon előtt; arcára sötét örvényként vetült a lefolyóba csorgó vér.
Vetkőzni kezdett, pólóját a padlóra dobta. Megremegett a levegő váratlan hűvösségétől, mellbimbói kiütköztek melltartója selymén.
– Kérem, Mr. Dewitt – suttogta színpadiasan –, könyörgöm…
Az előbb mintha ajtó csapódott volna. Sapphire az anyja hangját vélte hallani a szobából, aztán Ruby panaszkodását: a macska még mindig nem pisilt, ellenben behúzódott az ágy alá. Dewitt tehát egyedül maradt az irodájában. Tökéletes. Már a falhoz is lépett, leakasztotta a képet… Nem számít, hogy nem hasonlít. A lényeg úgyis a szem, a lyukon áthatoló éles fénytől összeszűkülő pupilla…
Sapphire végigborzongott a hasgörcsszerű erővel rátörő vágytól. Ha tényleg figyelnének, fogalmad se lenne róla, emlékeztette magát. Bár akkor nem is élvezhetnéd a helyzetet. Olyan ez, mint az ember saját temetése: izgalmas lenne megnézni, de a dolog lényegénél fogva lehetetlen.
Talán éppen erre jók a filmek, futott át agyán: hogy valamiképpen feloldjuk ezt a paradoxont.
Szándékosan a lehető leghétköznapibb mozdulattal lépett ki a farmerból, mint aki nem is sejti, hogy figyelik. Letolta a melltartó vállpántját. Elfintorodott. Alighanem csak képzeli támasztékukat vesztett fiatal melleinek parányi ereszkedését – mint mikor harmatcsepp hull a virágra –, de hamarosan nemcsak képzeli majd. Még ahhoz sem elég öreg, hogy alkoholt igyon, de már rothad a teste. Nemsokára olyan mállatag, bujaságában olyan közönséges lesz, mint az anyja. Pfff.
Hátranyúlt, kikapcsolta a melltartót. Arca izzott a tükörben, szeme, akár két szilva, sötéten csillogott. A melltartó lecsúszott karjain, a padlón heverő ruhákra hullt.
Majd a bugyi is. Sapphire végre megfordult, elhúzta a zuhanyzó műanyag függönyét. Talpát szinte égette a hideg zománc, ahogy a zuhanytálcára lépett. Áhítattal nézett fel a zuhanyrózsára. Pár éve, amikor még a Schindler listája izgatta, egy ilyen tökéletes tusolóban biztosan auschwitzosat játszott volna. Ő lett volna a zsidó hercegnő, akit személyesen Amon Goeth kísér a gázkamrába. A gondolattól enyhe bűntudat tört rá. Valaha minden este az SS-egyenruhás Ralph Fiennesról fantáziálva aludt el; mostanában már alig jutott eszébe.
Megnyitotta a csapot. A vízsugár jéghidegen zúdult le, Sapphire dideregve hátrahőkölt. Nem emlékezett, hogy Marion Crane-t is ilyen durván kizökkentették volna a zuhany élvezetéből. Miközben a víz hőfokát állítgatta, rádöbbent, hogy noha világéletében filmekbe képzelte magát, a színészet aligha elégítené ki. Nem, Sapphire maga a szereplő akart lenni: kontrasztos fekete-fehér világban menekülő tolvajnő, akinek mosolya meglágyítja a rendőr szívét, és akinek kezében ómenként megremeg a toll, mikor nevét a vendégkönyvbe írja. Abban a világban, ahol ez a nő zuhanyozni készül, minden részlet jelentőséggel bír, minden cselekvés egyetlen célra irányul, mindenki jól hangzó, helyzethez illő mondatokban beszél. A tusolóban kellemesen langyos víz zuhog, és véletlenül sem borostás lábával a nő úgy fest, mint egy gyantareklám.
Tusfürdőt öntött a tenyerébe; a sűrű, mézszínű folyadék kicsordult az ujjai közt, a zuhanytálcára toccsant, valamilyen testnedvre emlékeztető pászmában kezdett a lefolyó felé csorogni. Sapphire újabb adagot öntött, végigkente magán a habot és megrázkódott: keze szokás szerint jéghideg volt. Bágyadtan, borzongva dőlt a csempének; ahogy libabőrös testét simogatta, felváltva hullámzott végig rajta a gőzölgő vízsugár forrósága meg a csempe és a zománc hullaházi hidege.
A filmszereplők fénykép-időben élnek, tűnődött tovább; övék a legigazibb halhatatlanság. Még a teremtett alakok között is kiváltságosak, és varázsukból mégiscsak részesülnek a színésznek nevezett gazdatestek is, akik arcukat, mozdulataikat adják ezeknek a fantomoknak, hogy cserébe megjelenítve láthassák a legfőbb tabut: saját temetésüket. Finom operatőri komponálásban nézhetik végig a könyörtelen halált, amelynek veszélyével senki nem számol igazán, ahogyan a rákra vagy a repülőgép-szerencsétlenségekre sem szívesen gondolunk. Mégis látni akarjuk, újra meg újra, egyszerre hárítva és magunkhoz ölelve a gondolatot, hogy mindez velünk is…
Ebben a pillanatban Sapphire tényleg hallott valamit. Összerezzent, mintha ajtónyitás hideg huzata csapta volna meg. Félig megfordult, kinyitotta a szemét… nem volt ott senki, hogy is lett volna ott…
Ő viszont elveszítette egyensúlyát, lába megcsúszott, talán épp a kifolyt tusfürdőn. Nagyon lassúnak érezte a mozdulatot, amellyel kinyújtotta kezét, hogy megkapaszkodjon. A hulló vízcseppek apró, tökéletes gyöngyökként függtek a levegőben. Ezt a képet egész biztosan nem a filmből vette, legalábbis nem ebből a filmből – de a zuhanyfüggönyt rögzítő karikák sorozatos elpattanásának zajából ítélve legalább a függöny pontosan úgy szakadt le a súlya alatt, ahogy kellett.

– Mi baja lehet? – szipogott Ruby az ágy előtt kuporogva. Claire mellette guggolt, átölelte, a haját puszilgatta. Tip az ágy alatt gubbasztott, időnként szárazon öklendezett és mély, éles hangon fel-felnyávogott.
– Ha a gyomrával van baj, ez talán segít – sietett be Dewitt egy tálka tejjel.
Ruby óvatosan átvette a tálkát, félig betolta az ágy alá. Tip megszagolta, de nem lefetyelt bele, visszahúzódott a sötétbe, csak szeme izzott rezes-zölden.
A fürdőszobából fémes csattanás, majd tompa robaj hallatszott.
– Mi volt ez? – kapta fel fejét Dewitt, de láthatólag sem a nő, sem a kislány nem hallotta a zajt.
– De hát mit ehetett? – siránkozott Ruby.
Claire némán a férfira pillantott. Akár patkányméreg is lehetett, amelyet Dewitt kirakott, majd megfeledkezett róla. Egy motelban nem számítanak háziállatokra. Meg kell hagyni, rendkívül erős vegyszer, abból ítélve, hogy milyen gyorsan kifejtette hatását… ám ekkor Ruby valami olyasmit kérdezett, amitől Claire azonnal megfeledkezett a patkányméregről.
– Hogy lépek fel holnap, ha Tip…
Claire tátogott. Ruby várakozóan függesztette rá a tekintetét.
– Hm? Anya? Mit csinálunk, ha…
Tényleg, mit? Az emberek nem a gyerekdalokra és popslágerekre kíváncsiak, amelyeket Ruby mellesleg tényleg nagyon ügyesen fütyül. Pontosan azt akarják látni, amit azon a netes videón: a fütyülő kislány édesen illegeti magát, őrületbe kergetve a fehér cicát. A dologban nem volt semmi trükk, a jelenet ellenállhatatlansága épp egyszerűségében rejlett. A macskák valamiért érzékenyek a füttyszóra, szinte megbolondulnak tőle; bárki kipróbálhatja, Ruby is véletlenül jött rá a születésnapi zsúrján. Az viszont, ahogyan Claire fölismerte a pillanatot, a gyerek és a macska vonzerejének összeadódásában a siker esélyét, már valódi menedzseri érzékről tanúskodott. Csak úgy záporoztak a lájkok, a megosztások; a hozzászólók őrjöngtek gyönyörűségükben. Nem is csoda. A videón Tip kergén szökell a gyepen, púpozott háttal körültáncolja Rubyt, aztán a ruháján felszaladva megül a szalmakalapján. Tébolyultan csillogó szemmel pillant a kamerába, majd ugrik is tovább, hátsó lábával lerúgva a kalapot, mire a kislány elkacagja magát és folytatja a dalt, amelyet épp fütyült. A kézikamera remegése és a gyerekzsivaj a családi videók otthonosságával, a pillanatszerűség és valóságosság bűbájával ruházza fel a felvételt.
Valóban tökéletes egyveleg, és ami a legfontosabb, a mutatvány élő közönség előtt is bármikor megismételhető. Tip a házi tesztelőadásokon leghalványabb jelét sem adta lámpaláznak, valósággal színpadra született. Minden adott volt az elsöprő debütáláshoz… kivéve, ha…
Kit érdekel Stan Pan nélkül? Ginger, ha Fred nem jött vele? Jerry, aki mindörökre lerázta Tomot?
Tip ismét köhögött, habos nyálat eresztve a szőnyegre.
Claire gépiesen magához ölelte Rubyt. Így érezhetett Napóleon is. Egyik pillanatban visz a flow, tiéd a világ, amit csak elképzelsz, csillámporfelhőben realizálódik – aztán bumm, beüt Sztálingrád. Vagy az Hitler volt? Mindegy, számítanom kellett volna rá. Ez megint a Rák kontra Oroszlán ügy. Sohasem szabadna megfeledkeznem a Holdról…
– Hívok állatorvost – mondta Dewitt.
Claire fejében mintha villany gyúlt volna. Hát persze! Eleresztette Rubyt, és mobilja után kezdett kotorászni.
– Várjon, hozom a telefonkönyvet – mondta a férfi, és már fordult is ki a szobából.

Átsietett az irodába. Az elnyűtt Arany Oldalak a pulton hevert, ahol hagyta, az Önmagunk felszabadítása 12 lépésben mellett. Felkapta, és már indult volna vissza, amikor pillantása a helyiség hátuljából nyíló takarítószeres szekrényre esett.
Dewitt nagyot nyelt. Most más dolga van. Ugyanakkor szüksége lesz valamire, ami megnyugtatja, ha ki akarja bírni ezt az estét, ezt a buta, viszketeg tehenet meg a hideg tekintetű kislányt, aki számára azon a dögön kívül mintha senki és semmi nem létezne a világon. Dewitt egyedül a fanyar humorú, hetyke cicijű nagyobbik lányt találta szimpatikusnak. Tényleg, hol lehet?
Csak egy kicsit. Egy percre. A macskának már úgyis mindegy.
Letette a telefonkönyvet, a pultot megkerülve elővette a kulcsokat. Tompán megdördült az ég; a vihar már távolodott. Dewitt idegesen hátrafordult, de persze egyedül volt az irodában.
A szekrényajtó élesen nyikordult. Lámpafény négyszöge hullt a benn porosodó titkokra.
Dewitt megint hátrakapta a fejét. Nem bírta tovább, az iroda ajtajához sietett, becsukta, majd kis habozás után ráfordította a kulcsot is. Csak ezután tért vissza a szekrényhez.
Pár partvison és tisztítószeres flakonon kívül nem volt más odabenn, csak egymásra pakolt kartondobozok. Dewitt kis vacillálás után elővette, a pultra tette az egyiket. Óvatosan kinyitotta; ahogy benyúlt, átfutott agyán a nagyobbik lány képe, ahogy ott állt az anyja mellett, valahová a levegőbe révedt, mintha nemcsak az adott szituációt, de az egész életet is végtelenül kínosnak és derogálónak érezné, úgy biggyesztette túl nagy és túl piros száját, hogy pár évszázaddal ezelőtt már önmagában ezért is máglyára került volna… de aztán nem maradt más, csak a prém puhasága.
Dewitt sóhajtott, a doboz fenekére nyúlt, és a fa talapzatnál fogva kiemelte az állatot.
Különösen szép példány volt, termetre, akár egy kisebb macska. Csupasz farka poros gilisztaként kígyózott, sztrichnin-görcsben vicsorgó szája megmutatta sárga metszőfogait. Az ilyen grimasz eltüntethető, de bizonyos esetekben vétek lenne; hová lett volna akkor a kínhalál kifejezése, amelyben éppen az élet lényege sűrűsödik össze?
Dewitt belenézett a bután csillogó üvegszemekbe – és megszűnt számára az idő.

 

 

Mosoly copysötét
Izsák Zsolt rajza

Címke: , , ,

hitchbirds

HÍREK

bajokharryvel

HÍREK

5028

HÍREK

flanagan00

KRITIKA

the-human-centipede_396394

OFF SCREEN

enemy01

INTERJÚ

unnamed

A NAP KÉPE

Godzilla-Alternative-Movie-Posters-5

OFF SCREEN

tippi-hedren-alfred-hitchcock

HÍREK

alfred-hitchcock-vertigo-9

HÍREK

hitch

HÍREK

gt00

KRITIKA

hol00

KRITIKA

botw01

KRITIKA

cure00

HÍREK

desierto04

KINO LATINO

manorangejacket00

KRITIKA

gunnar-hansen-158511-1280x0

Jegyzet

Screen_Shot_2016-08-19_at_12.14.44_PM_large

A NAP KÉPE

bone00

KRITIKA