DD

LISTA

Durvább, mint az első szerelem – Filmek, amik nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk

PRIZMA

2014/01/05

A hiányos öltözetű dán filmkritikusok képsorozatát nézegetve arra gondoltunk, hogy mi is kivetkőzünk önmagunkból itt a Prizmánál. Félretesszük a kritikusi távolságtartást, túllépünk az értelmezés néha nyomasztó kényszerén, és kivételesen olyan filmekről írunk, amelyekkel kapcsolatban valamilyen okból kifolyólag totálisan lehetetlen számunkra a megalapozott ítéletalkotás, véleményformálás. Amelyek olyan élményt jelentettek a gyerek- vagy kamaszkori, formálódó személyiségünk számára, ami nélkül valószínűleg sok minden másképp alakult volna az életünkben. A képpárokon bal oldalt egy – esetenként az élmény idejéből származó, esetenként mostanában készült – fénykép látható a szerzőről, jobb oldalt a választott film egy képkockája.

Bartók Imre: Xtro (1982)

BI

A földönkívüli entitások ténykedése akkor igazán fenyegető, amikor közvetlenül a családokat érinti. A szürke emberkék sokáig, olykor évekig ólálkodnak egy-egy ház körül, míg elérkezik a megfelelő pillanat, és magukkal ragadnak valakit – a veszély jellemzően a gyerekekre leselkedik a leginkább. A durván abduktolt „árvák” az elveszett generáció jelképeiként szövődnek az ismeretlen galaxisok szőttesébe, hogy hiányukkal kísértsenek tovább a Földön. A félelem mindenesetre nem új keletű, hiszen az elrablás archetipikus formái a csecsemőket a kiságyból elrabló kelta trolloktól egészen a Capgras-szindróma modern pszichopatológiájáig terjednek.

Az Xtro vizuális elborultságát a téma logikájának következetes működtetése és a hagyományos családmodell erőteljes dekonstrukciója ellenpontozza. A film fittyet hány a dramaturgiai finomságokra, és a negyedik percben kéklő fények által felszippantott Apa két perccel (a filmben három évvel) később már ismét visszatér. Ezúttal azonban egy hatalmas, cuppogó sáskaként csobban az unatkozó polgárság hétköznapjaiba! Miután bestiális kegyetlenséggel levadássza első áldozatait, nyomban megtermékenyít egy nőt a sufniban, aki pár perccel később meg is szüli az ezúttal régi alakjában tündöklő (és abnormális mennyiségű méhlepénytől csillámló) családfőt.

A vadóc kezdetek után Apa valamelyest lecsillapodik, és amnéziát színlelve beköltözik a régi házba. A visszatérésére adott reakciók vegyesek, és többnyire a borzongás és az öröm közötti skálán mozognak – kivételt képez azonban az Anya új élettársa, aki cseppet sem örül a rivális hím felbukkanásának, és nem teljesen alaptalan gyanúval kíséri annak lépéseit. A film a bizarr – más megközelítések szerint innovatív – családi formációnak köszönhetően sitcomokra jellemző motívumokkal is gazdagodik, miközben a házban éjjelente egyre „furább” dolgok történnek. Játékkatonák kelnek életre, gazdátlan kezek ugrálnak ki a fiókokból, és a fürdőben egy óriási báb indul növekedésnek. A zavaros eseménylánc – mit keres egy Sztálin-portré a falon? – igazi értelmére csak a fináléban derül fény. Az elültetett tojások, a piócaként nyeldekelt vér és a telekinetikus dúlás közepette a Fiú elcsábul Apa új világába. A dombtetőn az immár igazi, vagyis földönkívüli formáját ismét magára öltő Apa minden idők egyik legemlékezetesebb családi portréján öleli magához gyermekét, aki, lévén maga is a bomlás előrehaladott stádiumában van, nem tiltakozik többé a reunióval szemben.

Az Xtro tipikusan olyan film, melynek suta és elnagyolt pillanatai csak fokozzák realitásértékét. Az emberi viszonyok és a feszültségekből kibomló dráma, különösen annak látomásos befejezése maximálisan átélhető és hiteles. A film sietős és zaklatott építkezésének valódi teljesítménye azonban az, hogy végig fenntartja az antihumánus perspektívát. A maga módján igen rafináltan játszik az otthonosság fogalmával, illetve teszi próbára egyúttal magának az emberi test otthonosságának kérdését: ha lefoszlik rólam a hús, mi marad belőlem? És ami igazán zavarba ejtő és riasztó: az a két kéz, az Apa démonikus ujjai és a Fiú csöppnyi tenyere még az emberin túli, idegen territóriumban is érintik egymást. Mintha ez a viszony, általában az emberi viszonyok, csak egy olyan senkiföldjén volnának helyreállíthatóak, ahová paradox módon már nem léphetünk be emberként.

Mindezt megérteni és feldolgozni – ne volna elég a tartós riadtsághoz?

YouTube előnézeti kép

 

Györe Bori: Berlin fölött az ég (1987)

Képernyőfotó 2014-01-04 - 15.32.04

Mikor a gyermek gyermek volt, gyermekeknek szóló történeteket szeretett nézni a vásznon, ám anyukája valamilyen különös oknál fogva néha felnőtt filmekre is elvitte. A fal című opusról körülbelül az ötödik percnél, az első véres és erőszakos jelenet alatt ki kellett jönniük a teremből (a trauma nagy lehetett, mert a kislány azóta sem pótolta ezt a hiányosságát). A szelíd, azonban rettentően hosszú és lassú tempójú Berlin fölött az eget viszont becsülettel végigülte. Öt-hat éves lehetett…

Talán csak a képek erős melankóliája maradt meg bennem ebből a vetítésből, ez viszont azóta is fogva tart. És nem tudok anélkül emlékezni a filmre, hogy ne emlékeznék anyukámra is. Az ő szavain keresztül jutott el hozzám sok részlet, Bruno Ganz “jóságos, meleg tekintete” például. Nem tudok másképp gondolni a főszereplő színészre, csak az ő érzésein keresztül.

Hogy már első alkalommal nagy hatással lehetett rám a történet, még ha nem is értettem belőle semmit, onnan tudom, hogy amikor a filmet szüleim később, talán a kilencvenes évek elején felvették VHS-re a tévéből, jó párszor újranéztem. Kívülről tudtam már a Peter Handke-verset, amit időről időre az angyal hangján hallunk: „mikor a gyermek gyermek volt, / egy botot lándzsaként egy fának dobott, / s az ott rezeg ma is még”, dörmögi Helyei László mély, megnyugtató hangon, miközben az éppen emberré változott Bruno Ganz a fekete-fehérből egyszerre színessé, azaz tapinthatóvá, szagolhatóvá és érezhetővé vált Berlin utcáit járja.

Az egyik hosszú jelenetsort mindig nagyon untam: az idős bácsi (vajon hogyan kerül a történetbe?) a Potsdamer Platz hűlt helyén sétálgat a romok között, a berlini fal mellett, majd betér egy hatalmas könyvtárba. Közben végig halljuk a gondolatait. Tulajdonképpen azóta is csak sejtem, miről elmélkedik. Talán a történelemről, az időről és az emlékezésről. Az aláfestő zeneként szolgáló erős zúgás és a neonok vibrálása örökre beleégett az agyamba. A szavak értelmét viszont nem akartam mindenáron felfogni, nem érdekelt.

A misztika érdekelt, ami a valóságot átszövi. Az angyalok, akik hosszú fekete kabátban járnak, és segítenek nekünk. Akik hallják a gondolatainkat, és feljegyzik különös, racionálisan meg nem magyarázható tetteinket. Kedvenc jelenetemben a két angyal egy nyitott tetejű autóban ül, és egyikük a noteszéből olvas fel: „Egy nő a zuhogó esőben összecsukta az esernyőjét, fölnézett az égre, és csak állt.” A másik egyetértően bólint: „Szép.”

Az önmagáért való tapasztalás érdekelt. Hogy nemcsak a szerelem miatt érdemes lemondani az örökkévalóságról, de olyan apróságok miatt is, mint egy kávé vagy az átfagyott kezek összedörzsölése. Lenyűgözött, hogy ezt a Colombóként imádott Peter Falk mondja el, aki saját magát alakítja a filmben, és maga is angyalból lett ember, ezért megérzi az égiek jelenlétét.

„mikor a gyermek gyermek volt / nem tudta, hogy ő gyermek / mindennek lelke volt még, / s egy volt minden lélek”

YouTube előnézeti kép

 

Huber Zoltán: Őrült küldetés (1982)

HZ

1989. Az akkori legjobb barátom bátyja az ismeretségi körünkben elsőként szerzett be valahonnan egy Akai videómagnót és egy tucat másolt kazettát, ami végül forradalmi változást hozott az életünkbe. A helyi mozi akkor már két-három éve bezárt, az első téka pedig csak évek múlva nyit majd ki, kisiskolásként így addig a három fogható csatorna (egyes, kettes, mákos csehszlovák-kettő) szegényes kínálatára voltunk utalva, azaz inkább a szabadban tartózkodtunk. A bármikor lejátszható, a korábbi mozgóképes élményeinkkel szöges ellentétben álló alig két tucat alkotás törvényszerűen letaglózó hatással volt ránk. Ez a néhány film szó szerint a képernyő elé szegezett minket, különösen azok, amelyekben akciók, autók, csodálatos kütyük és vicces emberek tűntek fel.

Ekkoriban még úgy működött a dolog, hogy a 195 perces VHS-kazetta elejére a piacon feketén, lefedett dobozból áruló forrás, vagy a titokzatos barátom-haverjának-ismerőse másoló-guru egy kisebb összegért felmásolta a “nagy” filmet (Amerikai ninja, Rambo, Kommandó), mögé meg valami “nézhető” töltelék került, többnyire teljesen véletlenszerűen (egy kazin nyilván nem lőttek el két slágert). Az Őrült küldetés pontosan így került hozzánk, A sárkány közbelép után felvéve, kellemesen hullámzó VICO-féle szinkronnal, kifakult színekkel és remegő képekkel. A rendelkezésünkre álló gyér kínálatban azonnal ez lett a kedvenc, legalább ötvenszer megnéztük, volt olyan délután, hogy zsinórban kétszer is. Bár ekkor még nem tudtam, de itt köteleztem el magam a filmkritika mellett is. Magamban próbáltam választ találni arra a kínzó kérdésre, miért vicces ez a film még huszadjára is, mikor másokat meg szó szerint végig kell szenvedni.

Mivel az Őrült küldetés kéretlen “második” filmként érkezett, a környezetünkben senki nem tudta, hogy egy rendkívül sikeres, ‘82-es hongkongi akcióvígjátékról van szó, ami korábbi sikereket parodizál. A hivatkozások és idézetek nekünk nyilván nem mondtak semmit, a poénok jó részét totálisan félreértettük, így a rajongásunkat kizárólag a látványos attrakciók, a lehető legdirektebb gegek és a finálé távirányítós autó-hadserege idézte elő. A túlhúzott, burleszkes gesztusok, a felrobbanó, boruló járművek, az idétlen figurák kivívták a csodálatunkat – no meg az a vicces főszereplő bácsi, aki megjátssza a főnököt, de végül mindig pórul jár. Egy freudi analízis talán eldönthetné, mennyiben korrelál a kialakult személyiségem ezzel a fontos gyerekkori élménnyel, abban azonban biztos vagyok, hogy a későbbi filmes ízlésemet erősen befolyásolta. Nemcsak az akció, a humor és a baráti érzelmek keveréséről van szó, de arról az önreflektív alkotói hozzáállásról, mely a szórakoztatás érdekében mindenből hajlandó viccet csinálni.

A kopasz főhős, Kodijack kalandjai néhány hónapig izgalomban tartottak minket, a filmezés ezután végleg alapprogrammá vált. A művelődési ház később vett egy projektort és péntek délután (nyilván feketén) Csendőr- és BSTH-mozikat vetített, egyre több ismerőssel lehetett kazettákat cserélni és végül kölcsönző is nyílt. Nekem később akció-, karate- és westernfüggő barátaim lettek, én a ZAZ-vígjátékokra kattantam rá, az Őrült küldetés pedig szép csendben teljesen feledésbe merült (majd valaki valamit rávett). Néhány éve az interneten véletlenül belebotlottam, majd félve újranéztem. Nemcsak az döbbentett meg, hogy szinte minden képkockára kristálytisztán emlékszem, de az is, hogy a nosztalgiától függetlenül szórakoztatónak találtam a filmet. Belegondolni is durva, mennyi véletlen kellett ahhoz, hogy ez a film akkor eljusson hozzám, de nagyon örülök, hogy így történt.

YouTube előnézeti kép

 

Jankovics Márton: Mátrix (1999)

JM

Mikor a harci balettozás közben levegőbe dermedt Trinityt körbeszaladta a kamera, már pontosan tudtuk a haverommal, hogy itt valami olyan kúlságban lesz részünk, ami örökre nyomot hagy az életünkön – pedig ekkor még csak a főcím előtt jártunk, mit sem sejtve Morpheus orracsiptetős napszemüvegéről vagy a töltények alatt lassítva limbózó Neóról. Mindez 1999 augusztusában történt, az általános iskola és a pannonhalmi gimis éveim közé furakodó nyári szünet utolsó napjaiban. A háttérsztoriból nem sokat értettem, azt viszont minden porcikámban éreztem, hogy gyerekkorom összes lövöldözős játszadozása ezt az akkor még nem létező példaképet próbálta meg profetikus módon kitapogatni – még ha csak tökéletlenül, tükör által homályosan is.

Aztán kiderült, hogy ennél bölcsebben nem is választhattam volna meg a 99-es nyár utolsó mozifilmjét, hiszen a világtól kissé elzárt koliban hónapokig különleges státuszt biztosított a tény, hogy saját szememmel láttam a Mátrixot. Az ezoterikus tudás birtokában lévő kiválasztottak azon kis csapatába tartoztam, akik a tanév kezdetétől hirdethették a többieknek mindazt a csodát, melynek második eljövetele csak október végére volt várható az országos premiereket biztos távolságból követő Ambrus atya mozijába. Mire eljött a nagy este, már azok is tudták, hogy melyik kapszulát kell választani, vagy miként kell a köldökbe ültetett poloskát eltávolítani, illetve, hogy a kanál nem létezik, akik még egy kockát sem láttak belőle. Menő fekete szövetkabát híján, kénytelenek voltunk fürdőköpenyben modellezni az irodaház ostromának minden pillanatát, felváltva magunkra öltve a szaltózás közben gépfegyvert kattogtató Neo, illetve a kabát végét lassítva lobogtató menetszél kulcsfontosságú szerepét.

Az őszi szünetben még párszor beültem rá (azt hiszem, ez az egyetlen film, amit ötször láttam moziban). Végül a sztorit is felfogtam, és a vulgárfilozófiai mélységek is feltárulkoztak előttem. De mindez nem számított, hisz a Mátrix mindvégig ugyanaz maradt számomra, mint az első szájtátós pillanatokban: a kúlság tömény, mozgóképes esszenciája.

Manapság már ritkán veszem elő. Semmin sem érzékelem annyira az idő kérlelhetetlen múlását, mint mikor visszanézve nevetségesnek érzem a film egy-egy csatajelenetét. Ha ilyesmin kapom magam, elkomorodom, és gondolkodóba esem, hogy miként is magyaráznám meg ezt a kuncogást 14 éves önmagamnak.

YouTube előnézeti kép

 

Kránicz Bence: Titanic (1997)

KB

Tulajdonképpen máig nem értem, mi vonzott annyira 1998. január elején, két hónappal a hetedik születésnapom előtt, a Cinema magazin frissen megjelent számában. Valószínűleg csak a címe. Mindenesetre a borítón látható film kapásból nem érdekelt, se a fiú, se a lány nem volt ismerős, a hajók meg aztán marhára hidegen hagytak, de az újságban azt írták, ez máris az év egyik legjobb filmje, úgyhogy elmentünk a Bartók moziba, és megnéztük. A három Disney-filmnyi játékidőről a film előtt nem tudtam, a film közben pedig nem érdekelt, mert már akkor teljesen le voltam nyűgözve, amikor a mélykék habokat mutatják az első másodpercekben, és kiírják a címet. Fogalmam sincs, hogy miért volt rám akkora hatással a film, hogy ugyanebben az évben még kétszer elcipeltem rá a szüleimet (még egy kör a Bartókban, aztán év vége felé vagy a Mammutba, vagy a Lurdy Házba mentünk), de 1998-ban közel tíz órát töltöttem Titanic-nézéssel, aztán videón, tévében, DVD-n folytattam. Tavaly 3D-ben is megnéztem – jobban örültem volna, ha csak simán bemutatják újra, de így sem volt rossz.

Évekkel az első Titanic-élményem után szembesültem vele, hogy nagyon sokan utálják a filmet, a hollywoodi giccs apoteózisának, pusztító nyálcunaminak tartják, ráadásul a példátlan pénzügyi (világszerte 2,19 milliárd dollár bevétel) és akadémiai (11 Oscar-díj) sikere is sok ellenszurkolót szerzett neki. Sajnos nem tudnám objektíven megmondani, mennyire jó film a Titanic, de erős a gyanúm, hogy a katasztrófamelodráma és a tragikus románc műfajkettős kivételesen erős érzelmi hatású elegyét látva Douglas Sirk is földig hajtotta volna könnyáztatta batisztzsebkendőkből varrott süvegét. A ritka megnyilatkozásaival rendre új trendeket elindító James Cameron Hollywood királyává vált, és azóta is uralkodik, én pedig tizenöt éve hüppögök León és Kate-en – az milyen már, amikor a végén a (mindörökké?) elszenderedő Rose álmában újra találkoznak az óránál, és mindenki tapsol nekik??? Végem van.

YouTube előnézeti kép

 

Lichter Péter: Cliffhanger –  Függő játszma (1993)

LP

Nálam a filmfüggőség kialakulása a kilencvenes évek közepére tehető. Egyrészt teljesen rászoktam bátyám és apám videótárának válogatás nélküli fogyasztasára: az agyonhasznált, ORF-ről és SAT1-ről felvett, német szinkronos háborús filmekre (Halál 50 órájaKémek a sasfészekben) specializálódtam, – sokat tíz év után láttam először magyarul. (Nem is nagyon értettem a történetüket ebből kifolyólag, de sebaj, a lényeg mindig átjött.) A videózással párhuzamosan, általában anyukám kíséretében (ne feledjük, 10-12 év körül voltam ekkor) kezdtem moziba járni. Mivel ekkor, ha jól emlékszem nem voltak multiplexek, leginkább a Bartókba, az Átriumba, az Olimpiába mentünk. Elég nagy filmszínházak voltak ezek is, egy gyereknek pláne. Egyetlen komoly probléma a terem lapossága volt: ha valaki beült elém, akkor ziher, hogy csak a vászon egyharmadát láttam. Ezért már a film kezdete komoly szorongással kezdődött, gyanakodva figyeltem minden ipsét, aki az előttem lévő sor felé közeledett.

Az első moziélményeim mind a félelemhez, a szorongáshoz kötődnek: ahogy a sajtos popcornt szorongató kezem félúton meg-megáll a szám és a doboz között, ahogy sokkos állapotba kerülök egy-egy erőszakos jelenet miatt. Az első ilyen élmény, a Cliffhanger – Függő játszma volt, Stallone kilencvenes évekbeli klasszikusa. Emlékszem, pont ebben az időszakban szoktatott rá bátyám a túrázásra, a hegymászás izgalmas romantikájára, alapvetően ezért kattantam rá egyből erre a filmre. Ám – azt hiszem érthetően – kikészített Stallone folyamatos lebegése a bizonytalanban: egy szakadék szélén, egy befagyott tó jege alatt, egy cseppkőbarlanban, fegyvertelenül. Gyerekkorom nagy része azzal telt, hogy a közeli erdőben, illetve az udvaron a haverokkal macskafogót játszottunk, vagy rejtett bunkert építettünk: minden film tetszett, amiben van menekülés, rejtőzés, osonás, lopakodás.

Ez az egyszerre kiszolgáltatottan gyenge és egyszerre faszacsávó karakter olyan feszültségbe rakott, hogy agyonszorongtam és izgultam a filmet. Szinte minden jelenet tartogatott valamit, amitől az ájulás határára kerüljek: pl. az a képsor, amikor az egyik gonosz, (a sportos fiatal csávó) passzióból focizást imitálva rugdalja az egyik jó mellékszereplő csávó fejét, miközben az egészet hangosan kommentálja. Szerencsére anyukám nem hozott ki a filmről, mert annyira nem kaptam tőle sokkot, hogy erre kérjem (mint mondjuk a Dr. Moreau szigete esetében.) De utána még évekig ez a film volt a mérce. Minden mozi előtt feltettem a kérdést: vajon durvább, mint a Cliffhanger?

YouTube előnézeti kép

 

Mega Sára: A herceg menyasszonya (1987)

MA

Nem szép dolog egy házisütemény-versenyen egy többszörös arany gourmet-kanál győztes mascarponés macaronnal nevezni, nem is a „gyöngyöt a disznók elé” érzés miatt, inkább hogy hiányzik belőle a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”. Ilyen érzésem van attól, hogy A herceg menyasszonyát a gyerek- és kamaszkori kedvencek listáján indítom, hiszen minden érzelmi kötődést félretéve ez a film tényleg egy remekmű. Az alkotóknak olyan egyedülálló módon sikerült egyensúlyt teremteniük mese és paródia közt (és ez a saját könyvéből forgatókönyvet adaptáló William Goldmantől kezdve a rendező Rob Reineren át a remek színészgárdáig a teljes stáb érdeme), amire tényleg csak kevesek képesek. Tízéves korom környékén láttam először a filmet, a személyes kötődésről annyit, hogy lelkes filmőrült haverjaim egy-két évvel később komoly erőfeszítéseket tettek arra, hogy újra leforgassák a történetet (a remake kifejezést nem merném használni). Én pedig, akárcsak egy tehetségtelen, ámde jó kapcsolatokkal rendelkező hollywoodi színésznő, megkaptam a női főszerepet. Egy-egy jelenetet leforgattunk talán, de új film nem született, az eredeti iránti életre szóló rajongás azonban valószínűleg mindannyiunkban megmaradt.

A herceg menyasszonya egy úgynevezett „sword and sorcery” történet, amit magyarul szokás „baszós-kardozós” filmnek hívni, de a definícióhoz hozzátartozik, hogy a szerelmi szállal kiegészült kalandos cselekmény fantasztikus környezetben játszódik, és mivel Rob Reiner alkotása klasszikus családi mozi, a vulgaritás helyett a magasabb rendű Igaz Szerelmet állítja a középpontba (nem minden önirónia nélkül persze). Westley és a szépséges Boglárka örök hűséget fogadnak egymásnak, ám a tengeren túlon szerencsét próbáló fiú kalózok fogságába kerül, és aznap, mikor halálhírét keltik, a lány bánatában odaígéri kezét a dölyfös Humperdinck hercegnek. Az ezt követő üldözés, vívás, menekülés, izgalmas és csodás történések tanulsága, hogy a „halál nem vet véget a szerelemnek, legfeljebb egy ideig elodázza”. Gyerekként szájtátva hallgatjuk a mesét a félelmetes erejű óriásról, Fezzikről, a zseniálisan kardozó Inigo Montoyáról, a hatujjú emberről és a Tűzmocsárról – mely hemzseg a feltörő lángoktól, homokcsapdáktól és SZMD-ktől (gyengébbek kedvéért: Szokatlan Méretű Dögök). A felnőtt nézőt lenyűgözheti a film egész szövetét átható okos irónia, az újabb és újabb bizarr figurák megjelenése (gondoljunk csak az Albinóra, a Kétségbeeség Gödrének rezignáltan perverz mindenesére, vagy a király volt házivarázslójára, Csodatévő Maxre, aki nyugdíjba vonulása után is hajlandó némi pénzjutalom fejében munkába állni). De leginkább az elbeszélésnek az a különleges kettőssége válthatja ki csodálatunkat, ami miatt A herceg menyasszonya egyszerre a legőszintébb tündérmese és annak összekacsintós paródiája.

Folytathatnám tovább a film dicséretét akár a zseniális kerettörténettel (Peter Falk bölcs nagyapaként örökíti át A herceg menyasszonyának történetét a csókolózós történetekkel szemben kicsit szkeptikus unokájára), akár a forgatókönyvvel, melynek nem egy mondata szállóigévé vált, a remek magyar fordításnak és szinkronnak köszönhetően. De az alábbi anekdotánál semmi nem támasztja alá jobban a film mozgóképtörténeti kánonban elnyert méltó pozícióját. Mielőtt nekikezdtem a kritikámnak, a biztonság kedvéért írtam egy rövid, segítségkérő levelet az említett lelkes filmes haverok közül az egyiknek, hogy elevenítse fel az egykori forgatás körülményeit. Megjött a gyors válasz, ami nagyjából megerősítette a bennem már elhalványult emlékeket. Majd, egy újabb rövid üzenet az első után: „Úristen Sári, fel akartam menni az imdb-re most és valami furcsa errort jelzett, és képzeld A herceg menyasszonyából volt ott egy idézet!!!!!!!!!!!!!!! 500 ERROR Hello. My name is Inigo Montoya. You killed my webpage. Prepare to die. Inigo Montoya, The Princess Bride (1987)”.

YouTube előnézeti kép

 

Orosz Annaida: …és hamarosan a sötétség (1970)

ida_kerekparral

Biciklizéshez még senki nem választott alkalmatlanabb lábbelit a magassarkú műbőr szandálnál. Ugyanígy a ma ismét divatos szűk minifarmernadrág sem a nyár közepére időzített kerékpártúra élvezetét segíti elő. A két fiatal angol ápolónő, Cathy és Jane Franciaországba tett végzetes nyári vakációja bakfis korom újra és újra felelevenített tévéélménye. Valójában azóta is minden pszichothrillertől azt remélem, hogy a tindézseréveim hajnalán megtapasztalt primér fotelfélelmet csalogatja majd elő.

Némiképp érthetetlen, hogy a két p*csanadrágos turistalányról szóló, 1970-ben készült B-filmet a klasszikus és mértéktartó kulturális értékek közvetítőjeként elkönyvelt Duna TV miért tűzte rendszeresen műsorra az ezredforduló tájékán (és talán tűzte előtte is, és teszi ezt mind a mai napig). Bizonyára a klasszikuson van a hangsúly, hiszen a film leginkább egy kevéshelyszínes és pár szereplővel előadott minimalista kamaradrámára emlékeztet, amelyet Hitchcock mester suspense receptjét betartva készítettek; vagy mert egy hazánk fia, az 56-os disszidens Éles (Elès!) Sándor alakítja a férfi főhőst; de az is lehet, hogy az – egyébként páratlanul zseniális – fennkölt tartalmat sejtető, poétikus címnek köszönheti a film, hogy a fojtott hangulatú pszichothrillerhez nem a sarki videótékából titokban kikölcsönzött VHS-kazettán, hanem főműsoridőben, a királykék hullámlogóval a jobb felső sarokban, családi körben lehetett hozzájutni.

De áldassék a műsorszerkesztők neve, hiszen a barátnőjét a bozótosban örökre elvesztő, ám a nyaralást szerencsésen átvészelő Jane-nel együtt olyan, a túléléshez szükséges alapszabályokat sajátítottam el, mint hogy: sehol sem érezheti magát biztonságban az ember, mert még az idilli francia vidék is éjsötét bűnöket rejt; előbb lesújt a gonosz a napfényben henyélőre, mint a kétkeréken tekerőre; jobb megbízni a komor tekintetű, ellenszenves idegenben, mint a nyájas rendőrbácsinál keresni menedéket; Franciaországban semmire nem mész az angollal (hát még a magyarral), lényegesen könnyebben boldogul az ember, ha beszéli a nyelvet.

A végtelennek tűnő nap krónikáját bemutató filmben egyébként végig nem sötétedik be…

YouTube előnézeti kép

 

Pálos Máté: A kétéltű ember (1962)

PM

“A világ legboldogabb emberévé akartalak tenni, de teljesen elpusztítottam a boldogságodat” – suttogja anyám a fülembe közvetlen közelről, mert az előttünk lévő sorból az előbb szóltak hátra valamit, amit nem értek. Semmit sem értek. Már tudok olvasni, de a feliratozás túl gyors, anyám alámondja a szöveget, összemosódik néha az orosz beszéddel. Szerette gyerekkorában az akkor még csak pár éves filmet, ezért akarja, hogy nézzem meg én is, elcibál egy vetítésre. Rám is mély benyomást tesz, de nem biztos, hogy a megfelelő értelemben. Egy pillanatra sem tudom levenni a szemem a vászonról, amit látok, mindennél hihetetlenebb és valóságosabb egyszerre. Az első élőszereplős mozifilm volt az életemben, 1990 környékén, és egyből egy ártalmatlan szörnyetegről, a kétéltű emberről, akit a biológus apja nemcsak megmentett egy tüdőbetegségtől, de rögtön a világ legboldogabb emberévé is akarta tenni, ezért beleoperálta egy cápa kopoltyúját.

Iszonyatosan irigyeltem Ichthyander életét: csillogó pikkelydresszben, higanymozgással úszkált a mélyben, seregnyi rája és delfin társaságában. Hiába hitték róla az argentin gyöngyhalászok, hogy tengeri ördög, ha egyszer egyedül övé volt az óceán, gondoltam. Azt hiszem nem tudtam elképzelni ennél nagyobb boldogságot: még ha ki is merészkedett a városba, a zajos és konfliktusokkal teli szárazföldi életforma vendégeként, mindig volt hova visszatérnie: belevetette magát a sziklákról a hallgatag, nyugodt mélységbe. Bármikor eltűnhetett, mintha sosem lett volna.

De sajnos mindez nincs. (Helyette csak a Mozi van.) Az apa utópisztikus álma, miszerint az emberiség történetének új, társadalmi problémáktól mentes fázisát az óceánokba való leköltözés hozná el – őrültség. A kétéltű ember, Ichthyander – halálra ítélt bolond. A film nagy részét kitevő szerelmi ügyekből és kapzsi átverésekből annyi jött le, hogy mindenki ordítozik és verekszik, miközben én csak arra vártam, hogy elsötétüljön a terem, felcsendüljön a misztikus zene, bugyborékolni kezdjen a vászon, és újra alámerüljünk az óceánba a halemberrel. A mélység félelmetes sötétje összekapcsolódott bennem a moziterem titokzatos sötétségével.

Mindenem fájt, amikor Ichthyandert egy állott vízzel teli, rozsdás fémhordóba zárva kellett viszont látnom. Fel voltam háborodva ezen a végtelen emberi gonoszságon, ráadásul lelkiismeret furdalás gyötört amiatt, hogy én ilyen könnyen lélegzem. Sajgott a tüdőm. A film vége egyébként az, hogy a kétéltű embernek a hordóban elromlik a tüdeje, ezért végleg be kell költöznie az óceánba – csakhogy ez engem már nem különösebben érdekelt. Ő már csak egy hal a végtelen vizekben, akinek “mindig is hiányozni fog a szárazföld” – nekem viszont pont itt, a szárazföldön kell boldogulnom, gondoltam.

Pár hónappal a mozizás után tanultam meg úszni. Eleinte csak békatalppal voltam hajlandó bemerészkedni a mély vízbe, nem volt biztonságérzetem. Egy olyan álmom van, ami gyerekkorom óta rendszeresen visszatér: fulladok a víz alatt, messze a felszín, kinyitom a számat, és belélegzem a vizet.

YouTube előnézeti kép

 

Roboz Gábor: Donnie Darko (2001)

RG2

A filmet anno egy gimis haverommal láttam, a Lurdy-ház egyik mozitermében, és a vetítést követően világos lett számunkra, talán még ki is mondtuk, hogy az életünk ezek után nem lehet a régi. A számokkal úgy általában véve kevéssé intim a viszonyom, de meggyőződésem, hogy nincs az az amnézia, ami kitörölhetné a fejemből azt a bizonyos 28:06:42:12-t. Ahogy a Mad Worldöt se, és amikor ezt a dalt („I find it kind of funny // I find it kind of sad // The dreams in which I’m dying // Are the best I’ve ever had”) egy karácsonyi tülekedés alkalmával meghallottam egy bevásárlóközpont hangszórójából, elkezdtem másképp gondolni az engem körülvevő valóságra. A filmhez való kötődésem fényében talán furcsa, hogy soha egyetlen farsangi buliba nem állítottam be nyúljelmezben, de lehet, hogy tudat alatt nagyon is okkal kerültem ezt a lépést. Ugyancsak elárulhat ezt-azt a személyiségemről, hogy a filmről mindig azonnal eszembe jut, mit mondott Donnie a motivációs tréningeket tartó álszent szónoknak (aki titokban szenvedélyes gyerekpornó-gyűjtő): „Igaza van, tényleg félek, és tényleg elég zavarodott vagyok, de szerintem maga a kibaszott Antikrisztus.” A filmet a moziélmény után az első adandó alkalommal megvettem DVD-n, és nem egy, nem két éjszaka ültem le a fotelomba, hogy újra és újra végignézzem, mert ezzel egy olyan tudatállapotba kerültem, amit azóta is hiába keresek. Néha, tisztán emlékszem, a stáblista utáni percekben muszáj volt lefeküdnöm a szőnyegre. A filmet úgy tíz éve nem láttam, még mindig nem jött el a megfelelő alkalom, hogy újranézzem. Egyébként nem tudom, miről szól. De amikor a Donnie Darkóra gondolok, rögtön eszembe jut az a mellkasból kijövő, áttetsző alagút, meg a tükrön keresztüli szembenézés a nyúljelmezes Frankkel, és ilyenkor mindig hálát érzek. 

YouTube előnézeti kép

 

Sepsi László: Elátkozott generáció (1995)

SL

Nyálkás késő őszi péntek délután volt: a szokásos branccsal megittuk a búcsúkávét a szolnoki Hillerben, elszívtuk hozzá az előző este közösben vásárolt Pakli ™ cigaretta maradékát, majd mindenki szétszéledt buszhoz, vonathoz, miegyébhez. Hogy könnyítsek a délután nyálkásságán, betértem a vasútállomás melletti huszonnégy emeletes tövében tanyázó videotékába – ma már retrókocsma van a helyén, azt hiszem – és belevetettem magam a lefutott kazettákat tartalmazó kartondobozba. Ha valami fel tud dobni egy olyan nyomorék hetet, mint az volt, az csak egy szerencsésen kitúrt kuriózum (béterv az antikvárium volt, de ott éppen nem akadt semmi izgi). Így akadt a kezembe az Elátkozott generáció, amiről korábban életemben nem hallottam: randa sárga borító, a leírás alapján valami Született gyilkosok-utánérzés, ami jó, mert nagyon szeretem a Született gyilkosokat. Meg is vettem gyorsan és rögvest kisütött a nap.

A Doom Generation azon kevés filmek egyike, amit 24 óra alatt többször is megnéztem (a rekordtartó a Love, Honor & Obey – magyar címen: A legfiatalabb keresztapa – egy hétvége alatt négy vagy öt megtekintéssel), egész pontosan azonnal visszatekertem és kezdtem elölről. Ehhez hozzájárult a nyitójelenet alatt dübörgő Nine Inch Nails, illetve a Rose McGowanban rejlő onanizációs potenciál. Itt most lehetne még méltatni a film szuggesztív kép világát, a burjánzó groteszket és a líraian kellemetlen párbeszédeket, valahol egy szuicid darkwave-nóta és egy szakítósvers között (mindez akkor és ott rettentően adekvátnak, mondhatni deepnek tűnt, és bizonyára az is volt), de a lényeg mégiscsak a befogadás közben elhasznált százas csomag papírzsebkendőn volt, ami segített megérteni a new queer cinema esztétikáját. Ezt a pénteket fáradt és kisebesedett szombat reggel követte, amiben két dolog volt biztos: az Elátkozott generáció soha nem lesz már csak egy film a sok közül és ideje kitakarítani az ágyam meg a fal közti rést.

YouTube előnézeti kép

 

Varró Attila: Vértestvérek (1975)

VA

Kisiskolásként a 70-es évek végén szinte magától értetődő volt filmrajongóvá válni egy olyan kisvárosban, ahol a három állandó filmszínház mellett bárhol és bármikor mozik nőttek ki a földből pár órára. Nyaranta lakótelepi kanális mentén felállított, fehérre mázolt fémlemezre, telente iskolái aulában kifeszített lepedőre vetítettek 16mm-es kópiákról (pisiszünettel minden tekercs-cserénél) bármilyen hozzáférhető filmet agyonhasznált klasszikustól „friss” hollywoodi sikerek keskenyfilmes állami kalózverziójáig. Szolnok egy megyeszékhelynyi Cinema Paradiso volt, télapóünnepségen fekete-fehérben vetített Excaliburral, hollywoodi vándorkiállítás keretében szocreál színházteremben pergő American Graffitivel, a Púpos lovacska meseszép rajzfilmjével a sulimenza meszelt falán – de mindenek előtt a Tiszaligeti Strand júliusi napközis táborának állandó fénypontját jelentő DEFA-indiánfilmekkel. Kellően borús délutánokon a hűvös, besötétített ebédlőben felhúzott vásznon, a kézbe ragadt lekváros kenyér uzsonnájával rácsodálkozni a Vadnyugatra, amit a Dinári-hegység sziklái közt lovagló barnára mázolt, színházi parókás kelet-német apacsok népesítettek be, olyan élményt jelentett, amelynek szürrealitását csak évekkel később fogja fel az ember, de bizarr varázsa nyolc esztendősen is megragadja, sőt örökre rabul ejti.

Ennyi idősen találkoztam ugyanis össze – már az Osceola, Ulzana, Tecumseh élményeivel hátam mögött – először az 1975-ös Vértestvérekkel, amelynek főhőse rendhagyó módon nem Gojko Mitic vörös(bőrű) szabadságharcosa volt, hanem egy dezertáló amerikai kékkabátos, aki a Sand Creek-i mészárlás résztvevőjeként megundorodik honfitársaitól, majd megannyi kaland és próbatétel árán a csejenek közt talál magának új népet, társakat és eszményeket. Akkoriban fogalmam sem volt arról, hogy a Fuller-féle Nyílfutás és a hírhedt Kék katona olcsó utánzatába csomagolt politikai propagandát nézek szájtátva, később pedig már cseppet sem érdekelt: jóval fontosabb volt, hogy imádott kalandfilmjeim sorában először éreztem rá az emberi drámára és arra, hogy a látványos izgalmakon túl, a távoli vászonmesék egzotikumába csomagolva ott lapul valami személyes érzelmi élmény, ami velem marad, netán még formál is rajtam. A Vértestvérek nem tett Amerika-ellenessé, sem elkötelezett kisdobossá, de megéreztem belőle, hogy barátot épp úgy életre kell választani, mint asszonyt; megtanított rá, hogy a haza nem feltétlenül ott van, ahová a gyökerek kötnek; és szembesített azzal, hogy nincs olyan sérelem, amit érdemes lenne megtorlással tetézni. Amikor a fináléban a megtört szívű főhős képtelennek bizonyul rá, hogy végezzen indián szerelme kegyetlen gyilkosával, az értetlenség és felháborodás korábban ismeretlen erővel zúdult rám, de a baracklekvár mellé megéreztem a katarzis ízét – és nyomában számtalan mozgóképélmény igazolta azóta is, hogy bármilyen film meglephet vele, ócska trash-horrortól tökéletesre csiszolt Hitchcock-bravúron át a Máté evangéliumáig.

És persze ott volt Dean Reed, mint Harmónika a fehér csejen. A Magyar Televízió vasárnap délutáni színész-sorozataiból (James Stewart, Humphrey Bogart, Audrey Hepburn) akkoriban már kezdtem ráérezni, mennyit köszönhet egy film a sztárjainak, de a Vértestvérek ajándékozott meg az első bálvánnyal, aki – talán nem is olyan különös módon – egyfilmes állócsillag maradt nekem, míg az elmúlt héten sorra nem vettem a néhány fellelhető opuszt alig tucatot számláló, szivárványszín életművéből. Ezekből világosan látszik, hogy Dean Reed közepes színésznek is pusztán jószándékkal mondható, filmjei pedig német proto-giallótól (Szőke csalétek a gyilkosnak) olasz spagetti-westernig (Isten veled Sabata), spanyol gengszterfilmtől (A három krizantém bandája) NDK zsánerparódiáig (Dalolj cowboy, dalolj!) jobbára érdektelen műfajgyakorlatok. A Vértestvérek azonban kivételes és megmagyarázhatatlan erővel mutatta fel a legfontosabbat, amit egy színész a filmnek adhat: a személyes hitelt. Reed pályáján először maga írta a forgatókönyvet, így aztán nem csoda, hogy Harmónika szinte minden vonásában megformálóját idézi: a coloradói születésű énekes-gitárost, aki hollywoodi kiábrándulása után Dél-Amerikában baloldali forradalmárrá vált, majd a 60-as évek derekán kurta nyugat-európai filmes kitérővel a Szovjetunió legnagyobb rock-sztárja lett és Kelet-Berlinben letelepedve a szocialista ideológia lelkes amerikai szószólójaként élte le életét, egészen 48 évesen bekövetkezett rejtélyes haláláig. Azóta nevezték mindennek számító sikerhajhásztól naiv balekon át politikai szélhámosig, de a Vértestvérekből leginkább egy tragikus idealista vonásai derengenek fel, aki halálosan komolyan veszi saját maga elé állított erkölcsi elveit, miközben őszinte lelkesedése ellenállhatatlanul átragad nézőire, legyen szó bármilyen fennkölt vagy ostoba üzenetről. Az egész életére kalandos peremvidékekre szorult „Harmónika” Reed a Pinochet-diktatúrában sztrájkoló bányászok százai előtt énekli a Venceremost, Arafatnak tartott házikoncertjén előadja a My Yiddishe Mamát Dél-Libanonban vagy lobogó hajjal country-slágereket dalol a száguldó  Transzszibériai-expressz tetején – kisiskolásként aligha kaphat egy kezdő filmrajongó autentikusabb filmsztárt magának, egy olyan emberképet, amelyben összemosódik fikció és valóság, és amelyből levonható a tanulság, miszerint bár az élet ritkán olyan, mint a mozifilmek, csak ebben a hitben érdemes leélni. 

Címke: