DD

LISTA

Durvább, mint az első szerelem – Filmek, amik nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk

PRIZMA

2014/01/05

A hiányos öltözetű dán filmkritikusok képsorozatát nézegetve arra gondoltunk, hogy mi is kivetkőzünk önmagunkból itt a Prizmánál. Félretesszük a kritikusi távolságtartást, túllépünk az értelmezés néha nyomasztó kényszerén, és kivételesen olyan filmekről írunk, amelyekkel kapcsolatban valamilyen okból kifolyólag totálisan lehetetlen számunkra a megalapozott ítéletalkotás, véleményformálás. Amelyek olyan élményt jelentettek a gyerek- vagy kamaszkori, formálódó személyiségünk számára, ami nélkül valószínűleg sok minden másképp alakult volna az életünkben. A képpárokon bal oldalt egy – esetenként az élmény idejéből származó, esetenként mostanában készült – fénykép látható a szerzőről, jobb oldalt a választott film egy képkockája.

Bartók Imre: Xtro (1982)

BI

A földönkívüli entitások ténykedése akkor igazán fenyegető, amikor közvetlenül a családokat érinti. A szürke emberkék sokáig, olykor évekig ólálkodnak egy-egy ház körül, míg elérkezik a megfelelő pillanat, és magukkal ragadnak valakit – a veszély jellemzően a gyerekekre leselkedik a leginkább. A durván abduktolt „árvák” az elveszett generáció jelképeiként szövődnek az ismeretlen galaxisok szőttesébe, hogy hiányukkal kísértsenek tovább a Földön. A félelem mindenesetre nem új keletű, hiszen az elrablás archetipikus formái a csecsemőket a kiságyból elrabló kelta trolloktól egészen a Capgras-szindróma modern pszichopatológiájáig terjednek.

Az Xtro vizuális elborultságát a téma logikájának következetes működtetése és a hagyományos családmodell erőteljes dekonstrukciója ellenpontozza. A film fittyet hány a dramaturgiai finomságokra, és a negyedik percben kéklő fények által felszippantott Apa két perccel (a filmben három évvel) később már ismét visszatér. Ezúttal azonban egy hatalmas, cuppogó sáskaként csobban az unatkozó polgárság hétköznapjaiba! Miután bestiális kegyetlenséggel levadássza első áldozatait, nyomban megtermékenyít egy nőt a sufniban, aki pár perccel később meg is szüli az ezúttal régi alakjában tündöklő (és abnormális mennyiségű méhlepénytől csillámló) családfőt.

A vadóc kezdetek után Apa valamelyest lecsillapodik, és amnéziát színlelve beköltözik a régi házba. A visszatérésére adott reakciók vegyesek, és többnyire a borzongás és az öröm közötti skálán mozognak – kivételt képez azonban az Anya új élettársa, aki cseppet sem örül a rivális hím felbukkanásának, és nem teljesen alaptalan gyanúval kíséri annak lépéseit. A film a bizarr – más megközelítések szerint innovatív – családi formációnak köszönhetően sitcomokra jellemző motívumokkal is gazdagodik, miközben a házban éjjelente egyre „furább” dolgok történnek. Játékkatonák kelnek életre, gazdátlan kezek ugrálnak ki a fiókokból, és a fürdőben egy óriási báb indul növekedésnek. A zavaros eseménylánc – mit keres egy Sztálin-portré a falon? – igazi értelmére csak a fináléban derül fény. Az elültetett tojások, a piócaként nyeldekelt vér és a telekinetikus dúlás közepette a Fiú elcsábul Apa új világába. A dombtetőn az immár igazi, vagyis földönkívüli formáját ismét magára öltő Apa minden idők egyik legemlékezetesebb családi portréján öleli magához gyermekét, aki, lévén maga is a bomlás előrehaladott stádiumában van, nem tiltakozik többé a reunióval szemben.

Az Xtro tipikusan olyan film, melynek suta és elnagyolt pillanatai csak fokozzák realitásértékét. Az emberi viszonyok és a feszültségekből kibomló dráma, különösen annak látomásos befejezése maximálisan átélhető és hiteles. A film sietős és zaklatott építkezésének valódi teljesítménye azonban az, hogy végig fenntartja az antihumánus perspektívát. A maga módján igen rafináltan játszik az otthonosság fogalmával, illetve teszi próbára egyúttal magának az emberi test otthonosságának kérdését: ha lefoszlik rólam a hús, mi marad belőlem? És ami igazán zavarba ejtő és riasztó: az a két kéz, az Apa démonikus ujjai és a Fiú csöppnyi tenyere még az emberin túli, idegen territóriumban is érintik egymást. Mintha ez a viszony, általában az emberi viszonyok, csak egy olyan senkiföldjén volnának helyreállíthatóak, ahová paradox módon már nem léphetünk be emberként.

Mindezt megérteni és feldolgozni – ne volna elég a tartós riadtsághoz?

YouTube előnézeti kép

 

Györe Bori: Berlin fölött az ég (1987)

Képernyőfotó 2014-01-04 - 15.32.04

Mikor a gyermek gyermek volt, gyermekeknek szóló történeteket szeretett nézni a vásznon, ám anyukája valamilyen különös oknál fogva néha felnőtt filmekre is elvitte. A fal című opusról körülbelül az ötödik percnél, az első véres és erőszakos jelenet alatt ki kellett jönniük a teremből (a trauma nagy lehetett, mert a kislány azóta sem pótolta ezt a hiányosságát). A szelíd, azonban rettentően hosszú és lassú tempójú Berlin fölött az eget viszont becsülettel végigülte. Öt-hat éves lehetett…

Talán csak a képek erős melankóliája maradt meg bennem ebből a vetítésből, ez viszont azóta is fogva tart. És nem tudok anélkül emlékezni a filmre, hogy ne emlékeznék anyukámra is. Az ő szavain keresztül jutott el hozzám sok részlet, Bruno Ganz “jóságos, meleg tekintete” például. Nem tudok másképp gondolni a főszereplő színészre, csak az ő érzésein keresztül.

Hogy már első alkalommal nagy hatással lehetett rám a történet, még ha nem is értettem belőle semmit, onnan tudom, hogy amikor a filmet szüleim később, talán a kilencvenes évek elején felvették VHS-re a tévéből, jó párszor újranéztem. Kívülről tudtam már a Peter Handke-verset, amit időről időre az angyal hangján hallunk: „mikor a gyermek gyermek volt, / egy botot lándzsaként egy fának dobott, / s az ott rezeg ma is még”, dörmögi Helyei László mély, megnyugtató hangon, miközben az éppen emberré változott Bruno Ganz a fekete-fehérből egyszerre színessé, azaz tapinthatóvá, szagolhatóvá és érezhetővé vált Berlin utcáit járja.

Az egyik hosszú jelenetsort mindig nagyon untam: az idős bácsi (vajon hogyan kerül a történetbe?) a Potsdamer Platz hűlt helyén sétálgat a romok között, a berlini fal mellett, majd betér egy hatalmas könyvtárba. Közben végig halljuk a gondolatait. Tulajdonképpen azóta is csak sejtem, miről elmélkedik. Talán a történelemről, az időről és az emlékezésről. Az aláfestő zeneként szolgáló erős zúgás és a neonok vibrálása örökre beleégett az agyamba. A szavak értelmét viszont nem akartam mindenáron felfogni, nem érdekelt.

A misztika érdekelt, ami a valóságot átszövi. Az angyalok, akik hosszú fekete kabátban járnak, és segítenek nekünk. Akik hallják a gondolatainkat, és feljegyzik különös, racionálisan meg nem magyarázható tetteinket. Kedvenc jelenetemben a két angyal egy nyitott tetejű autóban ül, és egyikük a noteszéből olvas fel: „Egy nő a zuhogó esőben összecsukta az esernyőjét, fölnézett az égre, és csak állt.” A másik egyetértően bólint: „Szép.”

Az önmagáért való tapasztalás érdekelt. Hogy nemcsak a szerelem miatt érdemes lemondani az örökkévalóságról, de olyan apróságok miatt is, mint egy káv