NXgX562.png

LÁNCREAKCIÓ

A sorozat, ami álmatlan éjszakákat okoz – A True Detective titkai

PRIZMA

2014/03/11

Véget ért az első évada az utóbbi évek egyik legkúlabb amerikai tv-sorozatának, a True Detective-nek. A baljós louisianai táj, a két ellentétes világképű nyomozó, a melankolikus blues zenék mind belopták magukat a szívünkbe. Annak ellenére, hogy a tévésorozat-gyártás úgy tűnik ebbe az irányba fejlődik, ilyen sokrétű, vizuális és tartalmi szempontból is rendkívül igényes széria nem sok van a piacon. Érzik ezt a nézők, akik kifogyhatatlan lelkesedéssel tárgyalták epizódról epizódra egy-egy kimerevített képkocka jelentőségét, és érezzük mi is, akik összefoglaló szándékkal megalkottuk a sorozat abc-jét, amelyben körbe járjuk (“Time is a flat circle”) a True Detective szerintünk legérdekesebb vonatkozásait és felszínre hozzuk legmélyebb rétegeit.

A – ANTIHŐS. Az ezredforduló tévésorozat-boomja óta visszajáró vendégnek számítanak az antihősök a nappalinkban. Tony Sopranótól Dexterig, Nicholas Brody-tól Nucky Thompsonig sok mindenkiért rajonghattunk már, akiknek tetteiről jó eséllyel elborzadva olvastunk volna az újságok lapjain. A csúcstartónak talán a Breaking Bad számít ezen a téren, még annak ellenére is, hogy kivételesen nem egy sorozatgyilkost vagy terroristát kínált fel nézői azonosulás céljából: a bűn és a hatalomvágy hálójába belegabalyodó Walter White karaktere azonban olyan émelyítően visszataszítóvá válik az utolsó évadokra, hogy időnként elgondolkodik rajta a néző, hogy miért is követi ennek a megalomán szemétládának a hányattatásait. A True Detective nyomozói sosem mennek ennyire messzire, de azért azt nyugodtan leszögezhetjük, hogy korántsem klasszikus hősök katalógusából rángatták elő őket: a csöppet antiszociális Rust vagy a házastársi hűséget meglehetősen szabadon értelmező Marty is bőven bír olyan személyiségjegyekkel, mellyel kiérdemlik az antihős megjelölést – ami persze a hardboiled krimi világában a legkevésbé sem számít újdonságnak. Cohle, a maga szokásos lényeglátásával egy ponton ki is jelöli az antihősök szerepét a kozmoszban, na és a tévéképernyőinken: “A világnak szüksége van rossz emberekre; mi tartjuk távol a többi rossz embert az ajtóktól.”

B – BIG HUG MUG. A True Detective ugyan nem a pajkos humoráról híres, de azért időnként belop egy-két olyan tréfás kikacsintást a cselekménybe, ami még jobban kiemeli a sztori kíméletlenségét. Ezek közé tartozik a kihallgatási jeleneteken végigvonuló “Big Hug Mug”, mely harsány jókedvével kiválóan ellenpontozza a bele-bele hamuzó Rust könyörtelen pesszimizmusát. Alex DiGerlando, a sorozat látványtervezője egy interjúban elárulta, hogy a bögre felirata semmiféle rejtett üzenettel nem szolgál a néző számára, pusztán próbál némi könnyedséget csempészni a True Detective éjsötét világába. A kissé bárgyú bögrék tulajdonosai amúgy anyagilag is sokat köszönhetnek a sorozatnak, ugyanis a növekvő hype-pal együtt kúsztak fel az árak is az interneten – legutóbb már 100 dollár körül mozogtak, ami nem rossz árfolyam egy használt bögréért. DiGerlando mérgelődött is viccesen az elszalasztott üzleti lehetőség miatt: “Dühös vagyok magamra, amiért nem vásároltam fel belőlük egy rakást az eBay-en a sorozat indulása előtt, hiszen most már egy kisebb vagyont érnének.”

C – CARCOSA. Carcosáról Dora Lange naplója, Charlie Lange, Miss Dolores (Sam Tuttle egykori szolgálónője) és halála előtt Reggie LeDoux is említést tesz, meglehetősen negatív kontextusban. Carcosa egy kitalált város neve, ami először Ambrose Bierce An Inhabitant of Carcosa című novellájában, majd Robert Chamber A Sárga Király című horror-novelláskötetében is szerepelt. Chamber az ősi várost egy misztikus, elátkozott helynek írja le.

D – DÉL-LOUISIANA. A sorozat helyszíne, Louisiana állam déli része, azaz a „sáros csizma sarka”, ahogy Amerikának ezt a csatornákkal és kis mellékfolyókkal felszabdalt mocsárvidékét nevezni szokás. A terület egyedülálló etnikai és kulturális hátterét az erős francia jelenlétnek köszönheti, ami egyrészt a gyarmatosítás, másrészt az 1700-as évek közepén letelepült cajun menekülthullámból (a cajunök eredetileg Kanada Maritime tartományának, régebbi nevén Acadiának, francia telepesei voltak, akik az 1700-as évek közepén az angolok nyomására elhagyták otthonaikat, és a francia Louisianába költöztek) következménye. A franciák, spanyolok és a karib szigetlakók vegyesházasságai nyomán jelentős kreol, majd a fekete rabszolgák megjelenése után mulatt populáció is kialakult a térségben. A terület sokrétű etnikai háttere a kulturális jellegzetességek diverzitását eredményezte. A katolikus hagyományok ugyanolyan mélyen átszövik a lakosság kollektív tudatalattiját, mint a cajun Mardi Gras ünnep, vagy az afro-amerikai eredetű hoodoo rituálé. Ennek a komplex kulturális palettának minden árnyalata hozzátesz a sorozat misztikus karakteréhez, és ahogy a legtöbb kritikus és elemző állítja: a True Detective egyik legfőbb erénye éppen az, hogy a folyamatosan fenntartott titokzatosság nem egy természetfölötti entitáshoz köthető, hanem a környezet jellegéből adódik. Ugyanennek a célnak a szolgálatába tudták állítani az alkotók a vidék természeti jellegzetességeit: a távoli olajfinomító tornyok fenyegető körvonalait, a csatornákkal szabdalt, alluviális (folyóvizek által elárasztott, hordalékos, mocsaras talaj) lápvidéket, amin ráadásul gyakran hurrikánok söpörnek végig óriási károkat okozva.

E – EGZISZTENCIALIZMUS. “Ha sokáig nézel a szakadékba, a szakadék visszanéz beléd” – ez akár Rust egyik anyósülésről elmormogott “bonmot”-ja is lehetne, melyeknek Marty híresen nagy rajongója, de az aforizma ezúttal nem tőle, hanem Nietzschétől származik. A hasonlóság persze korántsem véletlen, hisz Rust eszmefuttatásai gyakran pont olyanok, mintha az egzisztencializmus nagykönyvéből olvasná – az pedig már csak a szkriptet jegyző Pizzolato és McConaughey közös bravúrja, hogy a karakter mégsem egy tudálékos hobbi-bölcsész benyomását kelti, hanem az utóbbi idők legcoolabb nyomozójáét, akinek lélegzetvisszafojtva csüngünk minden egyes szaván.

Persze nem Cohle a filmtörténet első filozofikus alkatú detektíve, ahogy a hagyományos morált pellengérre állító egzisztencializmus is már a film noirral felütötte a fejét a tömegfilmben. De az bizton állítható, hogy ő az egyik legizgalmasabb és legautentikusabb mozgóképes hirdetője “a világ lényegi abszurditását”, és “az ember eredendő létbe vetettségét” hangsúlyozó filozófiai irányzatnak. Cohle nem pusztán a szereplőket, hanem a nézőt is kínzó kérdések elé állítja a mindennapi élethazugságokat illetően – mintha csak egy Sartre- vagy Camus-regényből szalajtották volna.

F – FŐCÍM. A True Detective az utóbbi évek legmenőbb főcímével büszkélkedhet: a rengeteg ötletes bevezető közül is messziről kiviláglik egyedi vizuális világa. Patrick Clair, az intro elkészítéséért felelős csapat (Antibody) kreatív vezetője mozgalmas, digitális hatású animáció helyett fényképekből (mindenekelőtt Richard Misrach fotóművészete által megihletve) és lassított felvételekből indult ki, kölcsönvéve az analóg fényképezés egyik sokat használt “trükkje”, a kettős expozíció hatását.

YouTube előnézeti kép

Az egész főcím lassan hömpölygő, lebegős hangulatához illeszkednek az egyes képeken egymásra vetített költői képzettársítások, amelyeken ember és környezet határvonalai a szemünk láttára mosódnak össze: egy gyárkémény és egy kiégett arc, egy feketén csillogó szembogár fenekén fél tucat kamion, egy kisgyerek homlokán egy tárcsázós telefonkészülék. Alig látunk felismerhető arcokat, inkább csak testek homályos részleteit, árnyak körvonalát, amik misztikus módon magukba foglalják az egész tájat, az eget, a louisianai mocsárvidéket. Az emberi alak ezeken a képeken nem más, mint tájra nyíló ablak, a természetben, a történelem során megsemmisülő álomszerű egyediség (csak úgy, mint Rust filozófiájában): önmagával küzdő, meghasadt “erő”. Mindemellett a másfél perces intro nagyon kevés konkrét tematikai elemet árul el a sorozatból: semmi se utal a sztori központi elemét jelentő gyilkosságra, nyomozásra, de még erőszakra sem igazán. A meghatározó, többször visszatérő motívumok az ipari, elhagyatott táj, a kihasználatlan infrastruktúra, a természet, vallási megszállottság, bűn és vágyakozás, erotika. Ugyanakkor ez a vizuális örvény az apokalipszis felé halad, a világos, az ég által meghatározott képektől indulva egyre sötétebb és bizarrabb lesz, míg fel nem lobban a tűz, ami az utolsó képkockákon az egész építményt felperzseli. A sötétben semmi sem marad, csak az izzó felirat: True Detective. (Ne felejtsük el, hogy az egész történet egy mező leégésével indul, ami megmutatja a rendőröknek az első áldozat helyét.) A főcím vizuális világának tökéletes kiegészítője a country, bluegrass és “gyilkos ballada” formáit gothic fictionnel, szellemalakokról, gyilkosságokról és öngyilkosságokról szóló történetekkel, és az amerikai folk különböző elemeivel keverő The Handsome Family dala, a Far from any road.

H – HÚSHAGYÓKEDD (MARDI GRAS). A farsangi időszak végét, vagyis a nagyböjt kezdete előtti utolsó napot nem csak Európa-szerte kísérik zajos karneválok, hanem Louisianában is. Ezt a hagyományt eredetileg a 18. század során Kanadából kitelepített franciaajkú cajunok honosították meg a vidéken, de persze a népek és kultúrák kaleidoszkópjából álló New Orleans később a maga képére formálta.

A Mardi Gras-nak, szó szerint “Kövér Kedd”-nek, azonban a mai napig megmaradt a cajun tradícióhoz közelebb álló vidéki verziója is, melyet a True Detective is megidéz a maga éjsötét módján: a “Courir de Mardi Gras” résztvevői különféle maszkokban vonulnak végig a falun, és minden háznál addig táncolnak, míg nem kapnak egy csirkét a közös esti főzéshez (érdekes adalék, hogy ez a nap jelenti az egyetlen kivételt a maszkokat tiltó louisianai törvények alól, melyek a KKK ténykedését próbálták ellehetetleníteni). Ennek az ártalmatlan, életigenlő népszokásnak egy perverz módon átértelmezett verziója tárul fel Cohle-ék szeme előtt a nyomozás során. Pár évvel ezelőtt már egy másik nagyszerű HBO-széria, a New Orleans-i zenészek életéről szóló Treme is körbejárta a Mardi Gras frankofón, vidéki változatát. Ha valaki ezen hagyomány igazi arcára kíváncsi, akkor ajánlatos inkább ez utóbbihoz fordulnia segítségért.

I – IDŐSÍKOK. Az instant kultikussá váló sorozat sikerének egyik fontos összetevője az a hat epizódon keresztül végigvonuló monumentális flashback-szerkezet is, mely összeköti a 95-ös nyomozás szálát a 17 évvel későbbi kihallgatás eseményeivel. Pizzolatto ezzel a húzással nem pusztán a hardboiled krimiben előszeretettel alkalmazott “külső narrációt” applikálja bele elegánsan a cselekménybe, hanem hatalmas elbeszélői feszültséget is teremt. A két szál közötti összefüggés ugyanis a hatodik epizódig nem kerül tisztázásra, és a kihallgatás végcéljának ez a baljós bizonytalansága folyamatosan más és más részletekre irányítja az információhiányban szenvedő néző figyelmét. A hosszan kitartott flashback-szerkezet persze nem pusztán írói bravúr, és nem is csak a fodrászokat vagy a sminkeseket állította komoly kihívások elé, hanem magukat a színészeket is.

Képernyőfotó 2014-03-11 - 2.09.01

McConaughey például részletes térképet szerkesztett filmbeli karakterének mentális, érzelmi és fizikai fejlődési ívéről, amihez folyamatosan tartotta magát a forgatás során. Ennek az eredménye mutatkozik meg például olyan részletekben, mint hogy Cohle máshogy beszél a két idősíkban. De Woody Harrelson is kitett magáért az átalakulás terén: nem csak meggyőző pocakot “eresztett” a későbbi jelenetekre, hanem leheletfinoman hangolta át fanyarabbra és higgadtabbra a forrófejű Marty karakterét.

K – KÉPREGÉNY. A True Detective titokzatos Sárga Királyának irodalmi előzménye hamar az eladási listák élére került az internetes könyváruházakban. Ám a sorozat nem csak szépirodalmi intertextekkel játszik, képregényes előképei legalább ilyen érdekesek. Alan Moore világhírű képregényíró és rajzoló (többek között a Watchmen és a V for Vendetta alkotója) The Courtyard című történetének főszereplője egy detektív, Aldo Sax, aki „anomália-elméletekre” specializálódott, azaz látszólag össze nem függő információkat próbál összekapcsolni. Egy konkrét esetnek Sax annyira megszállottja lesz, hogy beleőrül, és elköveti ugyanazokat a bűntetteket, amik után korábban nyomozott (’acting out’ – a pszichológia által leírt elhárító mechanizmus, melynek során az egyén tettekben, cselekvéssel fejezi ki tudattalan szándékait, konfliktusát, feszültségét). A True Detective kihallgatást vezető rendőrpárosának látszólag ugyanez a teóriája Rust Cohle-lal kapcsolatban. A párhuzamokat erősíti, hogy Moore képregényének főgonosza egy drogdíler, akit Johnny Carcosának hívnak.

L – LONE STAR. A True Detective jelenében, a kihallgatás alatt a kiégett Rust Lone Star sörrel oltja a szomját. És ugyan ez egy létező texasi sörmárka, egyben filmes referencia is, mely mellett nem mehetünk el szó nélkül. (Érdekesség: a Mielőtt meghaltam-ban is előkerül McConaughey kedvenc felnőtt üdítóitala.) John Sayles, a Kínai negyeddel egy lapon emlegetett, 1996-os remekművéről van szó, melyben egy frissen kinevezett texasi seriff (Chris Cooper) kezd nyomozásba egyik elődje meggyilkolása ügyében. A Lone Start egyrészt a múlt és a jelen lélegzetelállító összefésüléséért is a True Detective-vel rokoníthatjuk, McConaughey karakteréről, főszereplőnk flashbackekben felbukkanó apjáról nem is beszélve. A friss Oscar-díjas McConaughey egyik elfeledett mellékszerepe ez, melyben egyszerre sármos cowboy és mocskos, sötét titkokat rejtegető gazfickó.

M – M-ELMÉLET. Rust Cohle metafizikai eszmefuttatásai már az első epizód óta a True Detective védjegyét (egyesek szerint lényegét) jelentik. Ezekben szó esik vallásról, az emberi öntudatról mint az evoulúció ballépéséről, bűnről – és egy esetben, a The Secret Fate of All Life című epizódban elméleti fizikáról. Cohle a LaDoux-tól kölcsönvett, eredetileg Nietzschétől származ örök visszatérés-koncepciótól indítja kissé ködös gondolatmenetét. Mindent, amit tettünk, teszünk vagy tenni fogunk, újra és újra meg fogjuk tenni, örökké. Vagyis: “Ez egy olyan világ, amiben semmit nem lehet megoldani” – mondja Rust a rejtély megfejtésén ügyködő nyomozóknak, akiket ezek után a következő kérdéssel sokkol: “Hallottak már valaha a Membrán-elméletről, nyomozók?” (Persze, hogy nem hallottak: “az nekem magas”- hangzik a válasz.)

YouTube előnézeti kép

Rust kifejti, hogy egy olyan nézőpontból, ami kívül esik a mi tér-idő dimenziónkon, az idő nem létezne, és onnan szemlélve, a világunk laposnak tűnne. Azt is hozzáteszi, hogy ha az örökkévalóság ránk pillant, nekünk az gömbnek tűnik, de nekik az egy kör. Rust gondolatai az elméleti fizika egyik elméletével, az M- (vagy membrán-) elmélettel hozhatók kapcsolatba, amely az egymással addig nem összeegyeztethetőnek tűnő öt húrelméletet hozza közös nevezőre, és ezzel azt tűzi ki céljául, hogy megmagyarázza az univerzum alapműködését, egy gondolati rendszerben modellezve minden fizikai jelenséget. A húrelméletek a relativitáselmélet és a kvantummechanika ellentmondásait oldják fel elviekben azzal, hogy a részecskéket nem pontszerű, hanem kiterjedt objektumoknak (húr, membrán) fogják fel. Az M-elmélet szerint a húrok valójában egydimenziós szeletei a kétdimenziós membránoknak, amik egy 11-dimenziós (!) térben rezegnek. Vagyis olyan objektumokat feltételez, amelyek átnyúlnak a dimenziókon (amikből 11-nek kell lennie), és az egyes dimenziókból másképp mutatkoznak meg – hasonlóan Rusthoz, aki a sörösdoboz kilapításával szemlélteti is a teóriát. Rust Cohle elméleti fizikai “előadásához” kötődik a True Detective egyik legfurcsább “megfejtése,” amit maga Pizzolatto is felvetett egy interjúban. E “megfejtés” szerint az extra dimenziók, a saját életüket mindig ugyanúgy újrajátszó emberek és a mindenre rálátó isteni nézőpont gondolata magára a sorozatra és nézőjére, a televízió médiumára is vonatkoztatható: a néző az isteni tekintet birtokosa, aki a fiktív világ terét egy lapos képernyőn látja tükröződni; a szereplők titkos sorsa pedig, hogy minden megtekintés során újrajátsszák pontosan ugyanazokat a cselekedeteket.

N – NŐALAKOK. A sorozat bírálóinak egyik legmarkánsabb irányzata a feminista kritikát megfogalmazók csoportja, akik a női test objektivizálásának vádjával illetik a széria készítőit. A kritikusok legfőbb problémája, hogy a történet világán belül képviselt értékrendet a sorozat nem távolítja el magától, és ugyanolyan komolyan veszi a főszereplőket, mint azok saját magukat. A kritikai távolság hiánya a befogadókat is arra kényszeríti, hogy belehelyezkedjenek például a Marty Hart karaktere által közvetített durván hímsoviniszta nézőpontba. Ez az észrevétel pedig azzal a védekezéssel szemben is érvényes állítás, hogy a széria maga nem nőgyülölő, hanem a nőgyülöletről szól. Az bizonyos, hogy a nők reprezentációjának egysíkúsága nem sokat változik az epizódok során. A nők túlnyomórészt testiségükben jelennek meg, vagy mint lemeztelenített, megbecstelenített holttestek, vagy mint a férfiak megelevenedett vágyálmai – prostituáltak, szeretők, illetve a non plus ultra: szeretőnek felkínálkozó (análszűz!) prostituált képében.

Ö – ÖSSZEESKÜVÉS-ELMÉLETEK. Az internet élesszemű, leleplezésekre éhes népe úgy kapott rá a True Detective enigmatikus képsoraira, homályos szimbólumaira, Rustin Cohle filozofikus halandzsázására, mint kutya a csontra. Bár mi semmiképp sem szeretnénk tovább szaporítani a Sárga király személyére vonatkozó találgatásokat, egy-egy különösen jól sikerült elméletnek mégis a végére járunk. A Marty Hart feltételezett bűnösségét igazoló bizonyítékok közül az egyik leghátborzongatóbb a detektív családjának gyerekrajzokkal dekorált házából származó kimerevített képkocka, melyen a sok klasszikus rajz között megfigyelhetünk egy olyan spirál formát ábrázoló képet, mint amit a meggyilkolt Dora Lange lapockájára tetováltak.

Ám kiderült, hogy az önjelölt kanapédetektívek nem az évszázad bűnjelére akadtak, A sorozat alkotói elmesélték, hogy a Hart-rezidencia nappaliját díszítő képeket egy ismerős gyerekes családtól kapták, és a gyanús alakzatot a stáb egyik tagja sem szúrta ki, a spirál nem szándékosan került a falra. Sokkal kézenfekvőbb megoldásnak tűnik egy másik sasszemű internetező észrevétele, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy mi van akkor, ha a titokzatos Sárga király, aki úgy tűnik a végső láncszem a gyilkosságsorozatban ugyanaz a sárga ruhás, koronás alak, aki több jelenet hátterében megfigyelhető. Nézzétek csak meg az alábbi videót:

YouTube előnézeti kép

P – PESSZIMIZMUS. A klasszikus krimiben még jól hallhatóan visszhangzik a felvilágosodás ismeretelméleti optimizmusa, miszerint az emberi értelem fénye képes bevilágítani a létezés legsötétebb zugait is. Holmes, Poirot vagy Columbo nem pusztán zseniális bűnüldözők, de egyben annak a megnyugtató szemléletnek is a képviselői, hogy világunk logikusan megérthető, és így kontrollálható is. A hardboiled krimi cinikus detektíveitől persze már távol áll ez az önbizalom, a True Detective viszont alapos kínvallatásnak veti alá a klasszikus detektívtörténetekből felszívott hétköznapi optimizmusunkat. “Realistának tartom magam, de a filozófiában ezt pesszimizmusnak nevezik” – jellemzi Cohle saját magát. A felvilágosodásra való válaszreakcióként megszületett filozófiai pesszimizmus lényege, hogy a világunkat alapvetően egy rossz tréfának tartja, melynél már csak maga az emberi létezés ténye lehet abszurdabb.

YouTube előnézeti kép

Az “erkölcs”, a “lélek”, és a “szabad akarat” mind csupán olyan illúzió, melyekkel a biológiai kényszerpályán leélt életünket próbáljuk megideologizálni saját magunk előtt. Az emberek ugyanis gyengék, és képtelenek elviselni az igazságot – erről tanúskodnak az emberi történelem során kifejlődött kultúrák és vallások. Cohle az első pillanattól nyíltan képviseli ezt a borús nézetet, hisz az emberi tudatot már a nyitóepizódban is az evolúció legnagyobb elfajzásának nevezi. Ennek ellenére megkísérli a “normális” életmódot az évad közepe táján, ám hamar egyértelművé válik, hogy képtelen az effajta “önámításra”. Annyiban persze ő maga is a cinikus, de belső morális kódjukat követő noir-hősök leszármazottja, hogy mélységes pesszimizmusa ellenére is próbál rendet teremteni a világban a maga csökönyös, kompromisszummentes módján.

R – RED HERRINGEK. A készítők számtalan red herringet, azaz szándékosan félrevezető motívumot rejtettek el a sorozaton belül. Az egyik témakör, amihez rengeteg ilyen megtévesztési elem kapcsolódik, az Marty Hart feltételezett bűnössége. Kezdve onnan, hogy az HBO hivatalos plakátján Marty szőke (sárga) hajkoronája a kép aljára került, ami egyesek szerint egyértelmű bizonyíték arra, hogy ő a Sárga király. Ugyanerre utal a detektívek átka, amit a volt nyomozó többször megemlít a kihallgató tiszteknek, azaz, hogy az egész idő alatt az orrunk előtt lévő megoldást néha képtelenek vagyunk észrevenni. Egy másik jól beágyazott red herring természetesen a „Rusty Cohle a tettes”-teória, amit az egész sorozaton keresztül életben tartottak az alkotók.

Sz – SZIMBÓLUMOK. A True Detective misztikus hangvételéhez nagyban hozzájárulnak a sorozatban feltűnő, gyakran megmagyarázhatatlan vagy homályos jelentésű szimbólumok. Ezek közül sok a detektívek nyomozásának is részét képezi, mint például az agancs-szimbólum, a mindenhol felbukkanó fekete csillagok vagy a titokzatos spirál motívum. Ezeknek a különböző jelképeknek az eredete egyrészt a környék változatos, pogány rituálékban gazdag kulturális hagyományaiban, másrészt a sorozat legfőbb irodalmi intertextjeiben, Ambrose Bierce, H. P. Lovecraft és Robert W. Chambers misztikummal, természetfelettivel és némi horrorral fűszerezett írásaiban keresendő.

T – TWIN PEAKS. A David Lynch és Mark Frost nevéhez fűződő nagysikerű, 90-es évek eleji tévésorozat, a Twin Peaks sok felszíni hasonlóságon osztozik Nic Pizzolatto krimiszériájával. A két történet kiindulási pontja megegyezik: vidéki kisvárosban meggyilkolnak egy fiatal lányt. Az ügy vizsgálatát egy helyi, köztiszteletben álló rendőrre és egy tragikus múlttal rendelkező idegen nyomozóra bízzák, aki meglehetősen rendhagyó módszereket alkalmaz munkája során. Mindkét eset megoldása után kiderül, hogy a gyilkosságok csupán a történet “triggerei” voltak: a tettes mögött egy nagyobb és gonoszabb erő áll, mint amit a nyomozók korábban feltételeztek. Mindkét sorozat nyomozópárosa egyenlőtlenül járul hozzá az ügyek megoldásához, a folyamatos haladás és az áttörési pontok szinte kizárólag az „idegen” detektívek munkájának köszönhető. Egyéb átfedő tulajdonságokat is találunk Rustin Cohle és Dale Cooper karaktere között. Mindketten jellegzetes módon készítenek széljegyzeteket munkájuk során: Cooper diktafonra mondja fel fontosnak tűnő észrevételeit, míg Cohle egy méretes jegyzetfüzetet ír tele megfigyeléseivel. A nyomozók különösen fogékonyak a filozófiai iránt, és ebből fakadó különcségükre ráerősít, hogy az ügyre vonatkozó látomások gyötrik mindkettejüket. A rendvédelmi szervekhez fűződő unortodox viszonyukat jól jellemzi, hogy felfüggesztésük után is folytatják a nyomozást.

A Twin Peaksbeli bűntények egyik áldozata akár a True Detective-ben is szerepelhetne.

V – VALLÁS. A különböző pogány rítusokon túl, amik a bűncselekmények kivitelezésében játszanak szerepet, a sorozatban negatív felhangot kap az evangélikus egyházszervezet. De ez a kritikai attitűd nem magára az evangélikus vallásra, sokkal inkább annak intézményesített formájára, a hierarchikus felépítésű egyházszervezetre vonatkozik. Ezt az üzenetet leginkább Rust pesszimista világlátása közvetíti, ami különösen ki van hegyezve az emberek olyan önáltató mechanizmusaira, mint az intézményesített vallásgyakorlás.

YouTube előnézeti kép

Véleménye szerint az egyház az ember általános egzisztenciális szorongását kihasználva pénzért árulja a megváltást. A sorozat felállít egy nyomozás-vallás dichotómiát, melyben mindkét elem a történetmesélés fontosságáról szól, de míg az előbbi az igazság keresése érdekében gyárt narratívákat, az utóbbi épp ellenkezőleg a valóság elől való menekülés céljából.

Y – YELLOW KING. A szériát búvópatakként végigkísérő irodalmi vonatkozásra lelhetünk a “Sárga Király” személyében, Rust a meggyilkolt Dora Lange naplójában találja az alábbi idézetet:

Lehunytam a szemem, és láttam a Sárga Királyt az erdőn keresztül osonni. A Király gyermekei jelet viselnek magukon. Az Ő angyalaivá váltak.”

Az idézet Robert W. Chambers 1895-ben kiadott The King in Yellow című novellagyűjteményéből származik, mely éjfekete, őrületbe, kétségbeesésbe és romlottságba fullasztott rejtélyei olyan íróknak szolgáltak hivatkozási alapként, mint H.P. Lovecraft, Grant Morrison, Neil Gaiman, vagy épp George R. R. Martin. A True Detective nyomozása során az irodalmi műre tett utalások motivikus szinten (spirálok, fekete csillagok formájában) is megjelennek, de alapvetően a “kozmikus”, nem evilági súlyú rejtély és az őrülettel való kokettálás miatt kell mindenképpen megemlíteni Chambers művét a True Detective kontextusában. A sorozatot jegyző Nic Pizzolatto bevallottan nagy rajongója az ún. “egzisztenciális” horroroknak.

Z – ZENE. A True Detective is azon mozgóképes alkotások sorát gyarapítja, melyben a soundtrack a szokásosnál is nagyobb szerepet kap: korántsem puszta aláfestés, inkább az atmoszféra kialakításának és a karakterek megrajzolásának egyik lényegi eszköze. Nic Pizzolatto természetesen ezen a téren sem bízott semmit a véletlenre, és azt a T-Bone Burnettet kérte fel a zenei anyag összeállítására, akinél alkalmasabb embert nehéz elképzelni a feladatra. A Grammy- és Oscar-díjas zenész/producer olyanokkal dolgozott együtt hosszú pályafutása során, mint Bob Dylan, Roy Orbison, B.B. King, Elvis Costello, vagy épp Diana Krall. Ami azonban még ennél is többet nyomhatott a latban, hogy ő volt az, aki tető alá hozta az Ó, testvér, merre visz az utad? fenomenális soundtrackjét is. Coenék filmje ugyan egy kissé könnyedebb, meseibb hangvételű, de ugyanúgy Amerika déli fertályáról regél, mint az HBO sorozata, és ehhez ugyanúgy a vidék zenei szelencéjének tartalmát szabadítja rá a világra (a műfaji spektrum itt szélesebb egy kicsit, a folk és blues mellett például Captain Beefhart vagy a Wu-Tang Clan dalai is felcsendülnek). “A krimikkel való kapcsolatom nagyon régre nyúlik vissza, majdnem olyan régre, mint a rock’n’roll-lal való kapcsolatom” – nyilatkozta egy interjúban Burnett, aki egyébiránt nagy rajongója Chandler és Hammett keménykötésű detektívregényeinek. Nem csoda, hogy mikor kézhez kapta a True Detective első évadának 500 oldalas szkriptjét, hamar belezúgott a történetbe, és nagy elánnal kezdte válogatni és írni a zenéket, melyek pont annyival lettek melankolikusabbak és sötétebbek a Coen-film soundtrackjénél, amennyivel maga a sztori is az. Jó hír, hogy Burnett a folytatás iránt is teljesen nyitott, így már csak Pizzolattonak kell elszánnia magát: “Nem tudom, Nic mit tervez, de ha akarja, megcsinálom a következő évadot is”. (A sorozat soundtrackjét itt hallgathatjátok meg.)

YouTube előnézeti kép

____________

(Jankovics Márton – Mega Sára – Megyeri Dániel – Pálos Máté)

Címke: , ,

vaughn2

HÍREK

td1

HÍREK

rust

LÁNCREAKCIÓ

feud 23

KRITIKA

Donna-Hayward

JÁTÉK

t7

ESSZÉ

maxresdefault-11

ESSZÉ

maxresdefault

Jegyzet

td2lead

TRAILERPARK

trued2

TRAILERPARK

La-Isla-Minima-1

AJÁNLÓ, KINO LATINO

sons-of-anarchy-1680x1050-002

Jegyzet

olivelead2

LÁNCREAKCIÓ

3028440-poster-p-1-from-freaks-and-geeks-to-hbos-silicon-valley-how-martin-starr-became-a-geek-god

LÁNCREAKCIÓ

terapia

AJÁNLÓ

Drot5

ESSZÉ, LÁNCREAKCIÓ

Drot1

ESSZÉ, LÁNCREAKCIÓ

wire

LÁNCREAKCIÓ

rustylead

PRIZMATUBE

Owen4

INTERJÚ, LÁNCREAKCIÓ