Képernyőfotó 2014-04-23 - 3.01.43

LISTA

Eljött a vallomás ideje – Bűnös élvezetek, amikről eddig hallgattunk

PRIZMA

2014/04/23

Ezúttal olyan filmeket szedtünk össze, amelyek sokadszori megtekintése is valamilyen értelemben “bűnös élvezetet” (vagy inkább: “bizsergető dagonyázást”) jelent számunkra.

Bartók Imre: A karate kölyök (2010)

Azok számára, akiknek érző szív dobog a mellkasában, és nem mellesleg a ’80-as években születtek, A karate kölyök a megvalósult álmok, a Wunscherfüllung szinonimáját jelenti. Ennek ellenére, nem riadva vissza a blaszfémia vádjától, ezúttal nem az eredeti filmről, hanem a 2010-es remake-ről szeretnék pár szót ejteni, ugyanis az minden elemében a Nagy Előd fölé kerekedik. Az ifjúkori nehézségek, a többségünk számára fájdalmasan ismerős csetlés-botlás ebben a filmben már geokulturális kontextusba helyeződik. A kis Dre (Jaden Smith hatalmas alakítása) egy számára idegen és ellenséges környezetben, Kínában próbálkozik meg a beilleszkedéssel. Az anyja magával van elfoglalva, apja nincs, az utcán pedig a rivális hülyegyerekek abúzusának van kitéve. Védtelen is maradna, ha a szomszédban lakó, magányos Mr. Han a segítségére nem kelne az egyik csetepaté alkalmával.

Mr. Han után az egykori Miyagi mesterre sajnos már csak önmaga paródiájaként tudok emlékezni. Nem mellesleg Jackie Chan végre hihetetlen tehetséggel rendelkező drámai színészként is megmutatkozik. Mr. Han tragédiája, amely csodálatos dramaturgiai érzékenységgel kerül kibontásra, a film rejtett középpontját alkotja: a gépkocsi rituális, évente megismétlődő szétverése és összefoltozása elképesztő érzelmi-erkölcsi tűzzel fűti át A karate kölyök minden képkockáját. (Be kell valljam, noha körülbelül tízszer láttam a filmet, de még most is heveny zokogás tör rám, amikor Dre kihúzza az ittas Mr. Hant az automobilból.) Az instant katarzis után nincs más dolgunk, mint élvezni az edzéseket – melynek alapmotívuma, a kabát levétele, ízléses utalás az eredeti film ablaktörlésére -, és Drével együtt ráeszmélni, hogy még legegyszerűbb mozdulatainkban is kozmikus jelentőség rejtőzik. Hiszen, ahogy Mr. Han tanítja, “minden kungfu”.

Nem kell csalódnia azoknak sem, akik a régi film emlékezetes pillanatait szeretnék viszont látni, hiszen a mozi végén, a végső összecsapás egyedi újragondolására is sor kerül: 2010-ben ugyanis már nem a daru, hanem a kobra sújt le a pökhendi ellenfélre, aki a nyúltagyát ért rúgás után nyomban jó útra tér, és gőgös ármánykodását maga mögött hagyva, saját kezűleg adja át a győzelmi trófeát Drének. Nehéz elképzelni, hogy valakit ezek a képsorok ne ráznának meg újra és újra elemi erővel. A karate kölyökben félelmetes szellemi potenciál szunnyad. Ehhez a filmhez bátran fordulhatnak mindazok, akiknek spirituális útmutatásra van szükségük.

YouTube előnézeti kép

__

Györe Bori: Egy cipőben (2005)

Egy jó romkom semmiképp se lehet ciki – ebben feltétlenül és minden körülmények között hiszek. De akkor mitől elhallgatásra ítélt bűnös élvezet az Egy cipőben című darab, amit legalább harmincszor láttam? Szingli éveim meghatározó filmje, egy másolt DVD a többi között, egy adu ász, amit bármikor be lehet vetni. Egy rosszul sikerült este után, az ebédhez, a vacsorához, tanulás és szemináriumidolgozat-írás közben (és persze helyett), vasaláshoz és takarításhoz, bambuláshoz, valamint szerelmi bánat esetén. Soha nem néztem meg mások jelenlétében, de magányos óráimban a mai napig megríkat és felszabadít.

Mivel akkoriban felváltva vagy a külsőmön aggódtam, vagy azon, hogy nem vagyok elég okos, könnyen azonosultam mindkét lánnyal, a látszólag nagyon különböző, ámde ugyanakkora cipőmérettel rendelkező nővérekkel, akik a metaforához híven közös terheket cipelnek: a kissé molett és bepasizni képtelen, ámde sikeres és munkamániás nővérrel, és a bomba nő, viszont állástalan és tanulatlan húggal, aki semmi máshoz nem ért, csak a férfiak becserkészéséhez. A rég halott anya és a félárvaként felnövő gyermekek emléke azonnal szimpátiát ébresztett, és valahogy mélységet adott a karaktereknek. Hiába követ el szörnyű dolgot a fiatalabb fruska (lenyúlja a nővér szinte csodával határos módon frissen szerzett pasiját), mégis drukkoltam neki, és rögtön tudtam, hogy valójában csak pozitív visszajelzésre van szüksége, amit hála istennek még a film vége előtt meg is kap. Hogy aztán helyre állhasson a rend.

Persze nagyon ciki, hogy a boldogsághoz házasság kell, ezt kapjuk zárójelenetként. (De, tegyük hozzá, a húg nem csávózik be, hanem ő is személyiségfejlődésen esik át, munkába áll, és rájön, hogy nem is olyan buta, sőt.) A feminista szempontból kifogásolható romkomjellegzetességen kívül azonban még van egy ordító dramaturgiai probléma is. A húg ugyanis eltűnik hetekre (?), hónapokra (?), egy évre (?), nem derül ki, mennyi időre, vagyis nem jelenik meg a családi összejöveteleken, nővére eljegyzésekor, a lánybúcsúkor, semmikor. Az apja pedig mindig csak a nővérénél érdeklődik utána. Én is belátom, elég nehéz bevenni, hogy egyszer sem próbálja ő maga felhívni, sőt nem is akar találkozni vele, és megelégszik azzal a válasszal elsőszülött lányától, hogy „összevesztünk”. „Min?” „Női dolgokon.” De mit csináljak, ha mindez elsikkad az érzelmi hatás mellett, és minden alkalommal megkönnyezem a boldog véget. Hát nem csodálatos, hogy az emberek képesek változni?

YouTube előnézeti kép

__

Huber Zoltán: Top Gun (1986)

A “bűnös élvezet” kategóriája rendkívül problémás és már maga az elnevezés is számos önellentmondást rejt magában. A szóösszetétel először is azt sugallja, egyes művek élvezetekor valamiféle vonzó-taszító bűntudatot kellene éreznünk, azaz bizonyos kritériumok mentén elkülöníthetőek azok a filmek, melyeket nem ártatlanul és büszkén, csak titokban és megbánással imádhatunk. A gondolatmenet itt rögtön újabb paradoxonhoz vezet, hisz a definíció logikája szerint az efféle mozik fogyasztását a gyónás és a megbánás aktusainak kell követniük. Ha legalább magunknak nem valljuk be az eltévelyedésünket, tulajdonképp nem történt semmi, nem volt bűnös az élvezet. Az állítólagos bűn és a vele járó szégyenérzet azonban puszta látszat, vagy egyenesen önámítás, póz csupán. A “bűnös élvezetek” felvállalása ugyanis a legkevésbé sem ciki, sőt, az elhallgatás helyett büszkén magunkra vesszük és kitárgyaljuk őket. Nem tudok elképzelni olyan filmcímet, amit a megszégyenüléstől való félelmemben el kellene hallgatnom a világ elől. Nyugodtan leírhatom, mennyire imádom az Alkonyat-pentalógiát, a kijelentést nem követi semmiféle penitencia, és ez így van rendjén. Egy film élvezete nem lehet rossz dolog (leszámítva néhány extrém, szélsőséges példát). Az egyetlen bűn itt azon kategóriáknak a léte, melyek megkérdőjelezhetetlennek állítva be magukat, értékesnek és értéktelennek bélyegeznek műalkotásokat.

A “bűnös élvezet” címkéjét nem szabad összekeverni az “annyira rossz, hogy már jó” megjelöléssel sem, mert az utóbbi esetben a néző pontosan tudatában van a vonzalom okának. Átlátunk a szitán, tetten érjük az alkotókat, mégsem haragszunk rájuk, inkább nevetünk az egészen: a Lángoló jég, A postás, az Álom.net vagy a Paul W. S. Anderson-életmű csúcsdarabjai azért annyira jók, mert a leplezetlen hatásvadászat pont fordítva sül el. Bár a “bűnös élvezet” megjelölést általában ebben az értelemben használjuk, az akaratlan önparódia, a trash, a camp, a giccs stb. máshogyan működnek. Míg egy rossz, a többség által leírt/utált vagy szándékosan rontott alkotás esetében valamiféle extrémitásról beszélhetünk, a “bűnös élvezet” függőséget okozó összetevői olyan különös együttállások eredményei, mint a mesterművek megfoghatatlan kulcselemei.

Erősen szubjektív, miért kattanunk rá a bűnös élvezetekre és talán épp a személyes mozgatórugók felvállalása az, ahol gyónnunk kell – legelőször talán éppen magunknak. Pontosan tudjuk, hogy nem kéne tetszenie a dolognak, némi tépelődés után valamiért mégis felfüggesztjük a bevett befogadói sémáinkat és borzongva adjuk át magunkat a hatásnak. Az ilyen filmeket bárhol, bármilyen körülmények között nagy élvezettel nézzük újra, így talán helyesebb lenne egészségtelen habzsolásról, bizsergető dagonyázásról beszélni. Ezt a sajátos minőséget számomra a legtisztább formájában Tony Scott csúcsművei, különösen a Top Gun képviseli.

A film lehengerlő erővel mutatja be a vadászpilóták kalandos életét, az amerikai életforma csodáját, avagy a napszemüvegreklámnak álcázott toborzófilm minden képkockája röhejesen átlátszó és modoros. A jó és a rossz vélemények e két szélsőséges példáját a Top Gun esetében egyszerre érzem igaznak és hamisnak, miközben azzal is tisztában vagyok, hogy a célcsoport preferenciái jelentősen különböznek az enyémtől. A reagan-i külpolitika jelszavai, a homoerotikával átitatott hímsovinizmus, az apakomplexus ugyanolyan távol esnek tőlem, mint a fegyverek, a lóerők és a technikai kütyük áhítatos imádata. A kék ég meghódítása nem vonz, a túlzott sebesség félelemmel tölt el, a vászon felbukkanó hősök értékeit és ideáit problémásnak gondolom. A macsó-mítoszt, a (hideg)háborús progagandát és az egyszerűsítő sematizmust egyenesen károsnak tartom. A vászonról mégsem tudom levenni a szemem és biztosan nem azért, mert olyan esztétikus, klippszerű a látvány. Talán legbelül, tudat alatt mégiscsak egyenruhás, napszemüveges vadászpilótaként szeretnék röpködni és legszívesebben géppuskával lyuggatnám a kedves bárányfelhőket. Bevallani mindezt valóban kissé kényelmetlen, vágyni rá pedig szó szerint bűnösen élvezetes.

YouTube előnézeti kép

___

Kránicz Bence: A burok (2013)

Valódi „bűnös élvezet” vagy titkon imádott, de társaságban lesajnált fércmű helyett egy friss, közel sem hibátlan, de az általános fanyalgásnál messze jobbat érdemlő filmet választottam, amelynek ráadásul egyáltalán nem tartozom a célcsoportjába. A világméretű hisztériát kiváltó, ugyanakkor dögunalmas filmadaptációkat eredményező Alkonyat-széria szerzője, Stephanie Meyer írta A burkot is, amit tavaly a Gattaca óta közmegegyezés szerint egyre lejjebb jutó Andrew Niccol vitt vászonra. A filmről egyetlen pozitív kritikát sem olvastam, anyagilag Amerikában bukott, világszinten nagyjából behozta a gyártási és marketing költségeit, aztán elfelejtették. Pedig ennél többet érdemelt volna, én legalábbis nem találkoztam még egy olyan filmmel, ami A buroknál szebb tudományos-fantasztikus metaforáját adta volna annak a roppant komoly problémának, miszerint egy kamaszlánynak egyszerre két fiú is megtetszik. Mindkettőjükkel csókolózni akar! Ha Önök nevetnek, ne tegyék. Meyer és Niccol ugyanis, azt hiszem, tűpontosan mutatnak rá arra az identitáskrízisre, amikor egy tisztességes lány hirtelen nem ismer magára, képtelen irányítani a testét, a gondolatait, az ösztöneit, mintha nem is ő lenne az, akit mágnesként vonz a másik srác. Ezeket az érzelmeket érdemes komolyan venni, mindazzal együtt, ami velük jár: az önfelmentés kétségbeesett kísérleteivel, az átható melankóliával, a tudatlan külvilág iránti érdeklődés teljes hiányával.

Niccol könnyen érthető, egyszerű szimbólumokkal ütközteti a maroknyi ember-ellenálló és a jóindulatú alien-kolónia tradicionális vs. hi-tech, népi vs. urbánus, konzervatív vs. internacionalista tengelyek mentén egymásnak feszülő világait, gyönyörű, tágas képekben mesél, és nem mellesleg egyáltalán nem köteleződik el egyik oldal mellett sem. Hiába van szó inváziós sci-firől, a földönkívüliek közül csupán egy-két túlbuzgó testrablót lehet valóban agresszornak nevezni, a legtöbben csak élni akarnak, meg csókolózni. A magam részéről a Saoirse Ronan sokadik nagyon szerethető alakításában megismert Melanie/Wanda páros mindkét felével maradéktalanul azonosultam, és a pofátlanul vágybeteljesítő finálé sem vette el az örömömet. A végefőcím alatt felcsendülő stadionrock-himnusz alatt úgy éreztem, immár jobban ismerem és értem a kamaszlányok megpróbáltatásait. Köszi, Stephanie Meyer és Andrew Niccol!

YouTube előnézeti kép

___

Mega Sára: Az 50 első randi (2004)

Az 50 első randi tipikusan olyan film, amit kizárólag tévében lát az ember. Még a legunalmasabb vasárnap délután sem vettem volna a fáradságot, hogy a cím, plakát vagy szereposztás ismeretében akárcsak a trailerébe belenézzek. És lássuk be, ahhoz is nagy szerencse kellett, hogy nem egy olyan részt kaptam el belőle, aminél azonnal tovább kapcsoltam, hiszen számos epizód tarkítja a film bájos love storyját, aminek láttán a jóérzésű ember egyből gombot nyom. Adam Sandlernek, aki a történetben egy hawaii tropikárium állatorvosát alakítja, védjegyévé vált a primitív, lealacsonyító, szexista humor, ám Az 50 első randiban alapvetően nem ő az ilyen típusú viccek forrása. Ula (Rob Schneider) karakteréből kifolyólag a szexista és rasszista poénokért felelős, mivel ő játsza az állatorvos nagydarab feleséggel és számtalan kisgyerekkel megáldott, bennszülött asszisztensét, aki állandóan Sandler alkalmi kapcsolatairól fantáziál. Henry (Adam Sandler) másik fegyverhordozója az orosz (??) Alexa, aki, ha jól értettem az erre vonatkozó kicsit sem rejtett utalásokat szimplán biszexuális, bár erőteljes maszkulinitása miatt sokáig kétségek gyötörtek a nemét illetően. És végül ott van Doug, női főhősünk szteroidoktól duzzadó izmú testvérbátyja, a legprimitívebb figura az egész Hawaii-szigetcsoporton. A három balektől tényleg ne számítsunk semmi jóra: Ulával előfordul, hogy nőnek öltözve nyalogatja kókuszdióból készült műmelleit, Alexát egy jelenetben leokádja egy gyomorbajos rozmár, Dougról meg annyit, hogy (a szinkronizált verzióban legalábbis) erősen selypít, és szereti tükör előtt ugráltatni a mellizmait.

Képernyőfotó 2014-04-23 - 3.26.00

És a film mindezek ellenére imádnivaló. A két főszereplő, Sandler és Drew Barrymore (Lucy) megtalálták az egészséges egyensúlyt a kínos szerencsétlenkedés és az émelyítő cukiság között, ennek köszönhetően szinte minden közös jelenetük szerethető. Szintén jó húzás volt az alkotók részéről, hogy az ügyeletes bohóc mellé egy olyan partnert választottak, aki képes rákontrázni Sandler überelhetetlennek beállított humorára. De Az 50 első randit nem ezek a tulajdonságai emelik az átlagos hollywoodi romkomok színvonala felé, hanem a történetben rejlő tragédia, a szerelemért folytatott mindennapos sziszifuszi küzdelem allegorikus bemutatása. Egyrészt remek vígjátéki szituációkat teremt az az alaphelyzet, hogy Lucyt napról napra meg kell hódítani, és a kreatív ökörködésben Sandler is képes megcsillogtatni komikus karakterének jobbik felét. Másrészt az állandó újrakezdés rengeteg drámai pillanatot eredményez, amik hagyományosan nem képezik részét a műfaji elvárásoknak. Ez a film viszont a hullámhegyek és hullámvölgyek folyamatos váltakozásából táplálkozik, hiszen Henry szerelmi életében a kudarc örök veszélyforrás, ezért is magasztosul fel ennyire a férfi rendíthetetlen kitartása. A forgatókönyv okosan épül: apró lépésenként jutnak a szerelmesek egyről a kettőre, de az ismétlődő visszatérés a kiindulópontra sem lesz repetitív. A film végének nem tönkretételét külön ki kell emelnem az erények között. Az utolsó jelenet keserédes heppy endje egy pillanatra sem ad megnyugvást a felkorbácsolt érzelmeknek. Nincs trükközés, nincs varázslat, nincs csodagyógymód, Lucy Whitmore a film utolsó reggelén is úgy kel fel, hogy rövidtávú memóriazavara következtében nem tudja mi történt vele az elmúlt 5-6 évben. De, amit az ébredést követő fél órában átél, az az egyik legszebb szerelem koncepció, amit valaha vászonra álmodtak.

YouTube előnézeti kép

___

Pálos Máté: Tini Nindzsa Teknőcök (1990)

„Gyere ide, és segíts, fiam!” – Tarkovszkij Áldozathozatal című filmjének első mondata.

A Tini Nindzsa Teknőcök az egyik első film volt, amit a szomszéd srác kölcsönadott egy másolt vhs-kazettán, olyan rossz minőségben, hogy az amúgy meglehetősen depresszív hangulatú, mocskos, New York-i utcaképek pontos részletei elmosódtak a katódsugárcső által kivetített szemcsés homályban. Sötét éjszaka, zuhogó eső. Kábé 7 éves voltam, nem gondolkoztam a bűnről, élveztem szinte mindent. Elsősorban a szaltózó, pizzafaló, ütődött teknőcök egymondatos poénjait. (Komoly problémát jelentett, hogy sehogy se bírtam eldönteni, Raffaello vagy Donatello legyen a kedvencem. Végül természetesen a renitens, cinikus duzzogó Raffaello mellett döntöttem.) Sokszor néztem meg akkor és azóta is ezt a remekművet, mindig kitörő lelkesedéssel, mélyen elgondolkozva, szinte meditatív állapotban. Lassan tisztult a kép, beérett a hosszú évek kitartó, elkötelezett elemzői munkája. Levontam bizonyos következtetéseket. Egy: amikor már akkora a baj, hogy egy gyerekhadsereg randalírozik a világ fővárosában, a mutánsok az utolsó reménysugarat jelenthetik a bűn perzselő térhódítása közepette. Kettő: az apokalipszis közeledtével a felszabadult öröm utolsó mentsvára a legsötétebb és legfélelmetesebb hely, mélyen a föld alatt: a csatornahálózat. Három: a megbocsátás (és az értékarányos árucsere) vezérelve nem határtalan, mert a metropolis alatti barlanglakásba rendelt, útközben kihűlt pizzáért nem feltétlen kell fizetni – avagy: “a bölcsek szerint megbocsátani istennek tetsző dolog, de soha ne fizess kihűlt pizzáért.” Négy: majdnem mindenért az Apák felelősek. Utóbbi gondolat talán magyarázatra szorul.

Ebben a bűnös világban az Apa nem más, mint a trutymós csatornarendszer ura és királya: egy patkány. A félfülű, félig nyomorék Szecska mester, a mutáns mostoha tanít apaságra minden férfit – úgy, hogy emlékeztet a vertikális struktúra, a függőleges térszerkezet félelmetes erejére. Ezért zajlik a végső leszámolás egy háztetőn, ahol Mutáns Apa a mélybe taszítja Sebhelyes Apát, a szájon karmolt Gonoszt, Oroku Sakit, aki nem hagyja begyógyulni a múlt sebeit, és aki a háztetőről egyenesen – micsoda boldogság! – egy szemeteskocsiba zuhan, hogy azonnal elnyelje a savas, kolloid trutymó. A trutymó az origó. Maga az eredet, a mag. (Az ambíciózus második rész alcíme: A trutymó titka.) A trutymó a Logosz. A fim szereplői ennek megfelelően Apa-Fiú (egy esetben Apa-Lánya) kapcsolatba rendeződik: egyrészt Sebhelyes Apa, az Antikrisztus, akinek nincs programja, akinek nem kell tennie semmit, egyszerűen csak magához hívja az elveszett gyerekeket: “Azért vagytok itt, mert a kinti világ eltaszít benneteket. Ez a ti családotok, és én vagyok az apátok. Ti legyetek az én szemeim és füleim. Közösen fogjuk megbüntetni ezeket a… teknősöket!” Másrészt Szecska szenszei, aki egy keresztre feszített, megkínzott mutáns Krisztus képében jelenik meg az elkóborolt Fiúnak, Dannynek (ha valakinek nem ugrik be: ő April főnőkének rossz társaságba keveredett fia), és mondja ki a kulcsmondatot: “Minden apa törődik a fiával.” A gondolatot (vö.: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”) melegen ajánlom meditációs mantrának.

Egy utolsó kósza megjegyzés: csak sokadik megtekintésnél jöttem rá, hogy milyen tökéletesen épül fel a film aranymetszésénél helyet kapó nagyszerű és drámai harcjelenet April O’neil lakásán. Ebben az epizódban konkrétan is önmagába omlik a tér vertikális dimenziója: átrendeződik minden viszony, elpusztul minden Apa, aki nincs jelen, mégis uralkodik minden pillanaton. A sértődött Raffaello (a kiválasztott Fiú, Apa kedvence, aki egyébként később egy kádban csodás hirtelenséggel felegyenesedve tulajdonképpen feltámad) felmegy a háztetőre dühöngeni, míg a többiek lemennek a földszintre, April halott (?) apjának régiségboltjába. A nő vallomása a következő, mielőtt benyit a helyiségbe: “Lehet, hogy hülyeség ennyi pénzt veszíteni egy üzleten, csak azért, mert az embernek hiányzik az apja.” A párhuzamos vágás tovább élezi az ellentétet a jelen nem lévő Apák között, majd az összevert Raffaello a tetőablakon át zuhan be April lakásába. De ez még semmi, mert a baltás nindzsák annyit csapdosnak a teknőspáncélok mellé, hogy az egész emelet lejjebb zuhan eggyel – éppen a régiségboltba. Ekkor állít be egy új Apa, a lesérült fantomhokis, Casey Jones, aki rácáfolva a Raffaello és april között szövődő zoofil szerelemre, végül megszerzi a nőt. A felfordulás vége nem lehet más, mint hogy leég az egész háztömb: a pusztító tűzvész.

„Kezdetben vala az Ige. De miért, papa?” Tarkovszkij Áldozathozatal című filmjének utolsó mondata.

YouTube előnézeti kép

___

Varró Attila: Barbarella (1968)

Mindazon kultúremberek, akik kiskamasz éveik első intellektuális élményeit a sci-fi irodalomnak, szépművészeti gyönyöreit Marvel-képregényeknek (élen Sterankoval), szebbik nemmel kapcsolatos tapasztalatait pedig szamárfüles Playboy-magazinoknak köszönhetik, bármely életkorban is szembesülnek a Barbarella eszelős másfél órájával, örökre remegő rabjai lesznek – a többi hétmilliárd ember számára azonban megmarad sületlen, rikító űroperának kínos utószinkronnal, felháborító hímsoviniszta látásmóddal és olyan látványeffektekkel, mintha Ed Wood és Jeff Koons nagyon színeset ásítottak volna egy traveszti tollasbál klotyójában.

A szerencsés kevesek azonban századszorra is kábultan feledkezhetnek bele az európai képregényfilm első nagy dobásába, ami egyenlő arányban ötvözte a korabeli Batman-sorozat bumfordi szuperhős báját, a Losey-féle Modesty Blaise határsértő önreflexióit és Mario Bava Diabolikjának sűrű, érzéki látványbőségét – ráadásul mindezt a szakma élvonalának felvonultatásával. Mert mégis milyen már az, ha a Rajnai András televíziós meséit idéző vizuális truvájokat a színes filmfényképezés olyan veterán zsenije jegyzi, mint Claude Renoir; a távoli szexbolygó lakói Paco Rabanne ultragiccses ruhakölteményeiben züllenek; a kaotikus, értelmetlen és hivalkodó dialógusokat pedig az a Terry Southern adja a szereplők szájába („Akkor halott kacsa leszel!”), aki miatt máig mulatságos a Dr. Strangelove és szellemes a Szelíd motorosok (lásd a Jack Nicholson-jeleneteket, amiket a legkevésbé érintett a Fonda-Hopper páros botrányos improvizálása). Ha pedig mindehhez hozzávesszük a színészeket, bátran elmondható a filmről, hogy tálentum még sosem került ilyen mennyiségben kiárusításra. Ugo Tognazzi jelenléte egy szőrös mellkasú csábításra korlátozódik, David Hemmings égnek meredő hajú szexjelenetben ügyetlenkedik, Marcel Marceau nagyjából az egyetlen szereplő a filmben, aki nem próbál átjutni egy láthatatlan üvegfalon – a címszereplő kizsákmányolt bolygóközi titkos ügynököt/szexturistanőt pedig, akit tíz perces közjátékokkal valamennyi férfiszereplő felpróbálhat, ha tíz sornál többet kapott a forgatókönyvben (többi feladata pedig annyiból áll, hogy elképesztően vonzó legyen különféle hiányos öltözékben, és ki tudjon mondani olyan titkos jelszavakat, mint a „Lanfairpwlgwyngylgogery-chwyrndrobwlantysiliogogogoch”), az a gyöngyharmatos Jane Fonda domborítja, aki tíz éven belül két Oscar-díjjal lesz gazdagabb, mint Hollywood díszfeministája és kirakat-komcsija. Az Amadeus örökérvényű szerzői igazsága, miszerint az istenek sem márványt szarnak, a Barbarella tanúbizonysága szerint kiegészíthető azzal, hogy a hóemberek viszont csokoládéfagylaltot – már amennyiben az alkotói kreativitás szűzhavából gyúrták őket.

barbarella1

Mindezek ellenére (vagy éppen ezért) a Barbarella minden perce olyan varázslatos és élménydús, akár El Topo randevúja Zazieval a metróban: a pszichedelikus látványvilág, a Cocteau-meséket idéző díszletek és a Jean-Claude Forest-képregényből átvett bizarr űrlénygárda – vak szerelem-angyaltól vasfogú játékbabákkal gyilkoló ikerlánykákon át a bolygót éltető Matmosz méregfertőjéig („negatív pszichés hullámokból táplálkozó folyékony ősenergia”) – mind olyan komplex tripélményt nyújtanak a nézőnek, amihez képest a Corman-féle The Trip egészestés LSD-filmje sátántangónak érződik. A Barbarella szürrealitása vetekszik egy Dalí-álomjelenetével, abszurd humora pedig olyan kiszámíthatatlanul sorozza a néző rekeszizmait, akár a Marx-fivérek filmjei (vagy az ugyancsak bűnös élvezetek közé sorolható Hellzapoppin’).

Végső örömforrásnak pedig ott vannak a legendás szexjelenetek: a főcím alatt zajló antigravitációs szkafander-sztriptíz (a maga zseniálisan mezítlábas látványmegoldásával), a mentális szeretkezés, ahol szó szerint szikrázik a levegő a felek között, és persze pihegő hősnőnk az orgazmus-orgonában, ahogy mérhetetlen kéjvágyával tönkreteszi Duran-Duran (a gonosz tudós, nem a pop-együttes) elektro-vibrációs kínzószerkezetét. Vadim Barbarellája nagyjából Lynch Dűnéjének sziporkázó euro-trash verziója Fellini és Wilhelm Reich szellemében: méltán van ott a helye egyaránt a John Wilson-féle Arany Málna enciklopédia sci-fi fejezetében (a Zöld nyálka, a Robotszörnyeteg és a Télapó meghódítja a Marsot társaságában), a képregényfilmek mindenkori dicsőségtábláján (momentumait azóta is rendszeresen nyúlják, a Barb Wire főcímjelenetétől az idei Amerika Kapitány szárnyas légicsatájáig) és valamennyi filmrajongó szégyenletes örömei között, akik számára a legnagyobb filmélmények nem csupán szemrevalók és átélhetők, de tapinthatók is, akár egy sóskifli haikuja a világtalan ujjbegyei alatt.

YouTube előnézeti kép

Címke: ,

animal_love_big

LISTA

frankensteins_army_115

LISTA

A Ghost Story

LISTA, magazin

archilead0

POSZTERFOLIO

mmax00

Jegyzet

lynchlead

PRIZMATUBE

dreamstime_m_36499293

KÍSÉRLETI VETÍTŐ, magazin

Light_Is_Waiting_01a_560_265_c1

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

477811689_640

HARDCORE

franco03

INTERJÚ

raiderslead

HÍREK

bergman1-1024x571

A NAP KÉPE

skinless

Jegyzet

he-took-his-skin-off-for-me

Rövidfilm

nympho

LISTA

foxcatech

LISTA

00enemy

LISTA

BABADOOK-012

LISTA

directors

Infografika

martyrs-movie-4

AJÁNLÓ, HÍREK