animal_love_big

LISTA

Őrülten cukik és veszettül harapósak – 9 különleges kutyás film

PRIZMA

2014/06/11

A Fehér isten mozibemutatójának alkalmából összegyűjtöttük legkedvesebb kutyás filmjeinket fajtiszta családi drámáktól ritka filmtörténeti keverékkuriózumokon át habzó szájú művészfilmkorcsokig. Vigyázat, harapós lista!

Droopy (1943-)

Tex Avery számos halhatatlan rajzfilmhőst teremtett vagy formázott a maga képére, elég csak a Looney Tunes-brigád tagjait említeni, akik vagy egyáltalán nem léteznének, vagy egészen máshogy festenének az ő közreműködése nélkül. Nyulak, malacok, kacsák, hörcsögök és egyebek mellett Avery egy kutyát is rajzolt az örökkévalóságnak. A klasszikus MGM-rajzfilmistállóban mellékszereplőként bemutatkozó, majd a Hanna-Barbera stúdióban is megforduló Droopy 1943-tól máig felbukkan különféle animációkban, de fénykorát a ’40-es, ’50-es években élte. A kis termetű basset hound meglehetősen furcsa karakter, ugyanis néhány rövidfilmjében a gyermek- vagy felnőtt korú néző egyszerűen nem tudja, hogy érdemes-e Droopynak szurkolnia.

YouTube előnézeti kép

Noha a figura cukiságfaktora elég magas, jelleme nem feltétlenül csábít azonosulásra, Droopy ugyanis kutya alakjában arra a lakonikus, introvertált, szomorú ábrázatú kisemberre emlékeztet, akit az egész világ vesztesnek tart, de udvariasságból ezt senki sem árulja el neki. Droopynak láthatóan semmihez sincs kedve, jellegzetes életigenlő szólamait („annyira boldog vagyok”) fancsali képpel, elkámpicsorodva adja elő, így aztán ezen is csak röhögni lehet. Visszatérő ellenfele, a Csúnya Gonosz Farkas hiába megátalkodott gazfickó, életkedve, eleven természete miatt több rajzfilmben szimpatikusabb, mint Droopy. Noha a kiskutyáról rendre bebizonyosodik, hogy nem kell őt félteni, nemcsak sütnivalója, de testi ereje is van (a Tom és Jerry-hez hasonlóan a Droopyban is bizarr és felettébb szórakoztató élmény nézni, ahogy laposra verik egymást a szereplők), az egyes epizódok végén gyakran

nem hagy nyugodni a gyanú, hogy a látens pszichopata Droopy sokkal nagyobb veszélyt jelent a világra, mint a Farkas képében móresre tanított kisgengszterek.

Jól látszik ez az alábbi epizódban, ahol a börtönből meglépő Farkas szellemes formai megoldásokkal kísért menekülését (a szökevénynek a filmszalag sem szab gátat) teszi értelmetlenné a mindenütt jelenlévő Droopy ismételt felbukkanása, hogy aztán az antagonista (?) eljusson a felismerésig: jobb neki a hűvösön, mint a Droopy-droidok által irányított külvilágban. (KB)

Fekete fülű fehér Bim (1977)

Bár a hetvenes évek ikonikus kutyamozija a világ nyugati felén a Benji, nálunk és a keletti blokk többi országában a Fekete fülű fehér Bim volt, az utóbbi mégis inkább rokonítható a szintén irodalmi előzményből adaptált Lassie-vel. Bim története, akárcsak skótjuhász rokonáé, a kutyahűség egyetemes toposzának variánsa – mindkét négylábú kénytelen elszakadni imádott gazdájától, majd különböző kutyabarátokkal és rosszakarókkal találkoznak útjuk során. (Lassie több száz mérföldes utat tesz meg Skóciából Yorkshire-ba, ahol eredeti tulajdonosai laknak, míg Bim a csillagtúrákat preferálja – otthonról indul el nap mint nap moszkvai kórházba szállított gazdája felkutatására.) De a film mára kissé döcögős, három órás játékidejének egy harmadát például a különleges színei miatt nem fajtisztának bélyegzett szetter nem túl komolyan vehető anyakönyveztetési kálváriája tölti ki.

white-bim-black-ear

Viszont a befogadást szerencsére nem nehezíti a szocialista propaganda erőszakos jelenléte, az alkotók megelégedtek a burkolt utalásokkal (az ellenszenves szomszédasszonyról kiderül, hogy nem csak Bimnek, de a népnek is ellensége, hiszen feketézni jár a piacra). Kétségtelen, hogy

a film legnagyobb erénye a négylábú főhős, aki melodrámai színésznőket megszégyenítő átéléssel vágyódik

elvesztett társa után, kár, hogy az alkotók valamiért szükségesnek érezték irreálisan sok mellékszereplővel eposzi hosszúságúra nyújtani Fekete fülű kalandjait. (MS)

Betyár, a hűséges tolvaj (1957)

A Disney klasszikusa (ereeti címén: Old Yeller) úgy kezdődik, mint bármelyik gyerekre és kutyára építő családi film, csupán a western-háttér (egy határvidéki farmon járunk, nem sokkal a polgárháború után) tűnhet némiképp szokatlannak. Pár nappal azután, hogy a családfő időlegesen kamasz fiára hagyja a gazdaságot, felbukkan a mustársárga címszereplő, hogy a kezdeti ellenszenv után aktívan kivegye részét a főhős felnőtté válásának hónapjaiból.

YouTube előnézeti kép

Bár Robert Stevenson filmjét a mai szemmel is brutális zárlat tette hírhedté, gyerekkori traumákat okozva Betyár számtalan kiskorú rajongójának, az Old Yeller ezen túl is afféle báránybőrbe bújtatott farkas, amiben a vadnyugati idill felszíne alatt korántsem barátságos természeti erők és egy rejtett ösztönvilág működik.

A nyári hónapokra egyedül hagyott anyukához rendre hatalmas étvágyú férfilátogatók érkeznek,

akik az asszony segítségével csillapítják többértelmű éhségüket („I’ve been in that cow camp starvin’ on my own cookin’ so long. Now, if you could talk your mama into feedin’ me one, big woman-cooked meal…”), a kezdetben szinte aranyos állattámadásokat (mint egy éjszakai mosómedve-invázió vagy egy felelőtlenül megrángatott feketemedve-bocs) pedig a környéken terjedő veszettség híre árnyékolja be. A Betyár, a hűséges tolvaj Disney-mázba rejtett keserű pirula egy kisfiúról, aki egy nyárra férfinak képzelte magát egy olyan vadnyugaton, ahol a veszettség a legédesebb állatkákat sem kíméli. (SL)

Cujo (1983)

Stephen King az Állattemető mellett talán legkomorabb regénye kézenfekvő csavar a kutya-gyerek tematikában, bár túlzás volna számon kérni tudatos műfajjátékot egy olyan könyvön, aminek megírására az akkoriban kemény alkoholista szerző saját bevallása szerint nem is emlékszik. A Holtsávból ismert Castle Rockba ezúttal

egy veszett bernáthegyi képében érkezik a gonosz,

de a közösség egésze helyett valójában csak az éppen válságban lévő Trenton-família számára szolgál egy utolsó, kegyetlen tesztként. (A kötet azt is megpendíti, hogy a kéjgyilkos Frank Dodd ördögi szelleme szállta meg a kutyát.)

YouTube előnézeti kép

Lewis Teague a King javaslatára megváltoztatott lezárástól eltekintve mindvégig hű adaptációjában a veszett kutya által ostromolt, lerobbant Pinto – benne a hűtlen anyukával és fiával – szinte észrevétlenül válik szimbolikus térré, az utolsó védőburokká egy fuldokló család és a rémekkel teli külvilág között. A Cujo pedig a horrortörténet egyik legszebb allegóriája a forró délutánról, amikor a burok felhasadt és betörtek a szörnyek. (SL)

Fehér kutya (1981)

Samuel Fuller 1981-es Fehér kutyája (White dog) nem csak az álomgyári kutyadrámák, de a rasszizmus ellenszereként ajánlható mozik között is rendhagyó és felejthetetlen, sokarcú darab, ami a legfinomabb eszközökkel kifordított szerelmi melodrámaként értelmezve is szívet tépő. A főszereplő hófehér német juhász tökéletes szépségű lény, mintha nem is e világról származna, a színésznő főhős is első látásra beleszeret, miután véletlenül elgázolja a sötétben a semmiből előbukkanó kóbor állatot. A kutya ráadásul valódi álomtársnak bizonyul, kedves és rendíthetetlen védelmezőnek, akire egy emberlány csak vágyhat. A négylábú nagy Ő-ről azonban hamar kiderül, hogy nemcsak elvetemült betörőket támad meg, hanem

a fekete bőrszín látványára pillanatok alatt könyörtelen übergyilkossá változik át

és azonnal végrehajtja az ítéletet. A lány ennek ellenére sem akar elaltatásról hallani, helyette ismeretlen múltú kedvesét egy filmes állatok kiképzésével foglalkozó, színes bőrű tréner gondjaira bízza – akitől megtudja, hogy rengeteg kutyát treníroznak rasszista gyilkossá, nem Mr. Hyde az egyetlen “fehér kutya”. A férfi nem túl bizakodó, mégis elvállalja az átprogramozást, a terápia lassan hatni is kezd, a rasszizmus tanult mintái viszont legalább olyan makacsnak bizonyulnak, mint egy öröklött génállomány.

YouTube előnézeti kép

Fuller Romain Gary regényéből adaptált, számtalan értelmezést kínáló remekének szerelmes olvasatában a tehetetlenség és a menthetetlenség tragédiája fogalmazódik meg. A Fehér kutya a régi motoros rendezőzseni egyik legszebb műve, egyszerre rémisztő és szívszorító búcsúkeringő, amely alá ráadásul Ennio Morricone szolgáltat lírai szépségű dallamokat. (TZS)

Hachi-ko (1987)

A kutya az ember leghűségesebb barátja, ezt tudjuk, mióta világ a világ. (A szerencsések pedig nem csak tudják, tapasztalták is.) Már az antik görög irodalomban is felbukkant a gazdájához örökké hű blöki Argosz alakjában, aki 20 évig várt kitartóan címszereplő gazdájára az Odüsszeiában. A Wikipédián külön cikk foglalkozik a híres kutyákkal, azon belül is egy igen szívszorító listát találhatunk a halálukig hű ebekkel. És ki is lehetne közülük a leghíresebb, ha épp nem az a Hachikō, aki

gazdája halála után még kilenc évig, óramű pontossággal jelent meg a tokiói Shibuya Vasútállomáson?

A hűség mintapéldányaként elhíresült akita kutya tiszteletére 1934 áprilisában emeltek bronzszobrot, az első filmes feldolgozásra pedig ezután bő ötven évet kellett várni.

4_crazymary_crazymary

Seijirô Kôyama drámája hatalmas siker lett Japánban, 2009-ben pedig Lasse Hallström rendezésében, Richard Gere főszereplésével amerikai remake is készült Hachikō történetéből. A kutymák ezen túl számos gyerekkönyvben is felbukkant, ráadásul a popkultúrában is nyomot hagyott: az általam igen nagyra tartott Futurama sorozat Jurassic Bark c. epizódjában főszereplőnk Seymour névre hallgató szőrmókja 12 évig, haláláig várta gazdáját egy járdán fekve. Gyönyörű és szívfacsaró főhajtás ez nem csak Hachikō, hanem minden kutya előtt. (MD)

A pestises kutyák (1982)

Martin Rosen az 1978-as Watership Downban bolyhos kis nyuszikákat terelt a vágóhídra, számos traumatikus és erőszakos képsorral (a csapdában fulladozó nyúl, ugye) gazdagítva az „animációs film bizony nem csak gyerekeknek való” tézist. Négy évvel később szintén Richard Adams regényéből forgatott remekművet, A pestises kutyák (The Plague Dogs) azóta is előkelő helyet foglal el a minden idők legdepresszívebb animációs filmjeit összegyűjtő listákon. (A szentjánosbogarak sírjával, az Amikor fúj a széllel, a Libanoni keringővel és természetesen a Watership Downnal egyetemben.) Ebben Snitter és Rowf hányattatásait követhetjük figyelemmel: a két blöki egy állatkísérleteket bonyolító laboratóriumból szökik meg, de az igazi megpróbáltatásaik csak ekkor kezdődnek. Étel híján birkákat ölnek (több, de inkább kevesebb sikerrel, egy The Tod nevű ravaszdi róka asszisztenciájával), miközben az egész környék hajtóvadászatot indít ellenük, a tudtukon kívül bubópestist hordozó vadállatok ellen. 

Plague-Dogs-1982-2_01

Rosen filmjét elejétől fogva a kilátástalanság és az egészen lefojtott nyomor uralja, a kegyetlen állatkísérletek bemutatásától kezdve a két főszereplő lassú elsorvadásáig, elnyújtott haldoklásáig. A grafikus erőszak miatt két verzió látott napvilágot A pestises kutyákból: a hosszabb változatban premier plánban láthatjuk a Snitter és Rowf megölésével megbízott vadász szétcincált és megdézsmált hulláját, egészen expliciten utalva arra, hogy az éhező kutyák nekiestek a tetemnek. Kevés lehangolóbb és erősebb animációs filmélmény van A pestises kutyáknál, a Snittert szinkronizáló John Hurt jelenetről jelenetre egyre gyengébb és meggyötörtebb hangját nehéz lesz kiverni a fejünkből. És az is embert próbáló élmény, ahogy a később katonai segítséget is bevető városiak egyre jobban szorítják a hurkot a menekülő ebek körül. (MD)

Rossz hold (1996)

Horrorfilmben kutyának két szerepkör juthat: csúnyán végzi valahol az áldozati lista első helyén (Halloween, Ginger Snaps) vagy veszett szörnyetegként fenyegeti a hősöket a Sátán Kutyájától Cujoig, netán egyszerre mindkettővel megtisztelik, mint az 1982-es Dolog nyitányában. Alig tucatnyi horrorfilm akad, ahol a Jó szőrébe bújhat a Rosszé vagy a Csúfé helyett, mint vámpírgyilkos husky (Az elveszett fiúk), zombiirtó német juhász (A pokol hét kapuja) vagy a Sziklák szeme kannibálhordája ellen hathatós véderőt jelentő Szörnyeteg – arra pedig csupán egy dicső példa akad, amikor a konkrét főhős poszt jutalomfalata is neki jut. Eric Red 1996-os Rossz holdjában (Bad Moon) egy elfeledett Wayne Smith-rémregényt (Thor) dolgozott filmre, amelynek címszereplő német juhásza szembefordul a családi vendégségbe érkezett sármos nagybácsival, miután megérzi benne a vérfarkas szagát.

A farkaskutya-farkasember párosítás már önmagában is telitalálat,

hősünk percek alatt hibátlan képviselője lesz a „nyomozó, akinek senki sem hisz” plusz az „ártatlanul megvádolt menekülő férfi” klasszikus típusainak: miközben hiába próbálja meggyőzni helyes szimatáról a besurranó fenevad szerető nővérét és gyanútlan kisfiát, néhány széttépett környékbeli hulla után belőle lesz az első számú gyanúsított.

Mindemellett a remek író-rendező Red ezúttal is megfejeli a történetet a rá jellemző családi drámával: az Alkonytájt belviszályoktól széthulló vámpírfamíliája, a gyilkos végtagtól bevadult családapa (Testrészek) és a 100 Feet otthonát fenyegető halott férj rémmeséi mellé a farkasember-sztoriban is megtalálja a háztáji olvasatot, híven a szubzsánerre jellemző kamaszfiú-szimbolikához. A Rossz hold egyfajta werewolf-verzió a Hitchcock-féle Gyanú árnyékában-ra: a sorozatgyilkos Ted bácsi ezúttal is menedéket és megváltást keres a békés vidéki otthonban, a hasonszőrű Thor kezdeti lelkesedése azonban gyorsan gyanúvá, kutatássá végül gyilkos párharccá változik, miután az anyafigura imádott öcsikéjéről kiderül, képtelen féken tartani a lompost. Hitchcock lebegtetett vérfertőzés-motívuma épp csak felsejlik, a viszály főként a felségterület megvédéséről szól (mint ezt a vizeletjelölés motívuma is jelzi), ezúttal két ádáz macsó között. A német juhász végül nem csak nevéhez méltó megmentő-hős lesz, de megkapja az alfahímnek kijáró pozíciót és tiszteletet is a ház asszonyától: az ágyra talán továbbra sem mehet fel, de a maradandó harapásnyomok ékesen jelzik, hogy háziállatból családfenntartó lett. (VA)

The Doberman Gang (1972)

A 70-es évek kutyás filmjeinek talán legvirulensebb mémjét nem a „tűzből kimentett gyermek” vagy a „Buksi hazatér” hanem a „gyilkos doberman” jelentette. Az ebvilág porosz csendőrtisztjei pár éves sztárkarrierjük csúcsán precízen kiképzett bérgyilkosok (They Only Kill Their Masters, a Columbo „rózsabimbós” epizódja), hidegvérű, hiperintelligens szadisták (Embryo), könyörtelen ítéletvégrehajtók (Brazíliai fiúk), sőt új gazdit kereső vámpírebek (Dracula kutyája) voltak – ám legemlékezetesebb képviselőik a bűnzsáner szelídebb köztörvényesei közül kerültek ki. A Doberman-banda rendhagyó heist-filmjének hősei ugyanis csak nevükben idézik a klasszikus gengszter(film)eket: Dillinger, Szépfiú Floyd, Babaarcú Nelson, Baker Mama, Bonnie és Clyde erős harapással és szöges nyakörvvel felfegyverzett rosszkutyák, akik egy Thomas Crown-féle maximalista szuperbankrabló távirányításával bravúrosan kirámolnak egy kisvárosi bankot.

YouTube előnézeti kép

Noha a tévévágó-karrierből induló Byron Chudnow elbűvölő debütfilmjét később – kizárólag – olyan opuszok követték, mint

a Merész Dobermanok, a Csodálatos Dobermanok, valamint az Alex és a Dobermann-banda,

a szerzőiség érdemérme mégsem őt illeti. Inkább az ugyancsak elsőfilmes Frank Ray Perilli forgatókönyvírót, aki a későbbiekben egyaránt bevéste nevét az állathorrorok (Dracula kutyája, Alligator) és a bizarr gengszterfilmek (a törpés Little Cigars) krónikáiba, valamint a legendás hollywoodi állatidomárt, Karl Lewis Millert (Beethoven, Cujo, Babe), aki filmjeiben nem egyszer fiktív alakban is központi szerepet játszhatott – a Doberman-banda háborús veterán kutyatrénerétől a Fehér kutya fekete kiképzőjén át Bob Rafelson Zűrös manusáig.

Miller jóvoltából az ember elsőszámú barátaiból ijesztő hitelességgel lesz egyes számú közellenség (lásd a bankrablás meggyőző hosszú beállításait vagy a vérfagyasztó csibészfogásokat), Perilli pedig szinte észrevétlenül formálja a kezdeti apport-automatákat egyre önállóbb renitensekké, mígnem a fináléban méltóvá válnak szabadúszó névadóikhoz (hogy azután a három folytatásban fokról fokra rablóból pandúrrá alakuljanak, híven Cagney és Robinson klasszikus örökségéhez). Ráadásként pedig a hat heist-hound története komoly filmtörténeti jelentőséggel is bír: egyrészt az első mozifilm, amelyen feltüntették az American Humane Society „No Animals Were Harmed”-pecsétjét, másrészt kétségkívül a Fehér, Narancs, Kék, Barna színű nyakörveikkel azonosított feketeszerkós dobermannok jelentették az eredeti „Reservoir Dogs”-okat. (VA)

Animal Love (1996)

Gazdáikkal együttműködő cuki kutyusok és egyéb házi kedvencek nemcsak ifjúsági, gyerek- vagy családi filmekben kaphatnak főszerepet. Napjaink egyik legharapósabb és – a Paradicsom-trilógia óta – a legmagasabb fórumokon elismert művészfilmese, a Hanekénél is hidegebb Ulrich Seidl talán legsokkolóbb alkotásában, az Animal Love-ban épp a lelkes kutya- (némely esetben görény-, illetve nyúl-) gazdák rajongó gondoskodásának dokumentumszerű bemutatásával érzékelteti a túlbuzgó szeretetben rejlő nem-humanista dimenziót. A végtelenül kellemetlen filmben nem látunk mást, mint azt az odaadó törődést, amivel az emberek házi kedvenceiket kitüntetik, de a perverzen gyengéd simogatás és a buzgó becézés láttán mégis joggal mondta Werner Herzog:

„soha nem néztem ennyire direkten a pokolba”.

A feltétlen, szélsőséges formákban megnyilvánuló, fajok közötti szeretet forrása a végtelen magány és kiszolgáltatottság, a menekülés az emberi kapcsolatok elől, az emberire irányuló gyűlölet, vagy még inkább, erős vágy egy ember nélküli világra. Ahogy az egyik szereplő mondja: „Az anyatermészetet mi magunk pusztítjuk, de valamikor meg fogja védeni magát, és akkor mi emberek, csak hülyén bámulunk majd, mert az állatok lesznek azok, akik túlélik. Nem mi. A teremtés koronájának nevezzük magunkat, de mik vagyunk valójában? Semmik vagyunk. Nem vagyunk többek, mint a csimpánzok az őserdőben, a hiénák a szavannán, vagy mint az őzek, szarvasok, nyulak, akármi. Kiirtjuk saját életterünket, az úgynevezett határainkkal, az úgynevezett morállal, és az állatokat nagyképűen erkölcstelennek nevezzük. De ők erkölcsösebbek, mint mi, emberek.”

YouTube előnézeti kép

Az Animal Love vegytisztán veti fel Seidl állandóan visszatérő témáját, vagyis azt az egzisztenciális kiszolgáltatottságot, ami ahhoz kell, hogy az állattartó gazdák önfeledten lenyomják nyelvüket kutyusuk torkán. Seidl ugyanakkor nem mutatványost lát az amorf különcökben: sehol sem villant fel morális szempontot, nem ítéli el fgiuráit, nem űz csúfot belőlük. Épp ellenkezőleg. Halálkomolyan veszi mániájukat, ettől rajzolódik ki olyan egyértelműen a szeretetprotézisek megalkotásának pokoli dinamikája. (PM)

 

Címke: , ,

BABADOOK-012

LISTA

faun

INTERJÚ, LISTA

Képernyőfotó 2014-04-23 - 3.01.43

LISTA

frankensteins_army_115

LISTA

C694783DFFF22C9D432C1EBC6011_h373_w598_m2_q90_cMTwLhuDk

MI FOLYIK ITT?

627

PRIZMATUBE

RaidersLostArk_138Pyxurz

LISTA

ratpsa3122012

PRIZMATUBE

A Ghost Story

LISTA, magazin

cure00

HÍREK

gunnar-hansen-158511-1280x0

Jegyzet

bone00

KRITIKA

flanagan00

KRITIKA

tumblr_ma8sg0wEyU1qg39ewo1_500

AJÁNLÓ

Clipboard01

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

archilead0

POSZTERFOLIO

horrorofdraculathumb

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

unfriendedlead

TRAILERPARK

mmax00

Jegyzet

lynchlead

PRIZMATUBE