fehist03

KEREKASZTAL

Didaktikus tanmese vagy művészi kutyahorror? – Vita a Fehér Istenről

PRIZMA

2014/06/29

Összeeresztettük véleményeinket Mundruczó Kornél Cannes-ban díjazott új filmjéről. A Fehér Istenről Mega Sára, Pálos Máté és Sepsi László beszélget.

Sári: Elsőként szerintem mindenki mondjon egy rövid, de átfogó visszajelzést a filmről, részletekbe majd később menjünk bele. Nagyon sok bajom van ezzel a filmmel, de a legfontosabb, ami talán az összes probléma forrása, az a stílus- és műfajbeli hibriditás. Mundruczó kísérletezget a horrorral, olyan klasszikus zsánerelemeket épít be a Fehér Istenbe, mint a bosszú tematika vagy a több felvonásos, precízen megkomponált üldözésjelenet, elképesztő kutyafalkája a művészfilmes világ legrangosabb fesztiválján elsöprő sikert arat. A film mégis egy Disney-produkció narratív struktúrájának bonyolultságát idéző, didaktikus mondanivalóval átitatott tanmese, amely a műfaji kikacsintások tekintetében semmiféle eredetiségre nem törekszik, és minimális önreflektív humort sem képes csempészni a tankönyvszagú zsánerklisék közé. Bizonytalan vagyok a rendezői intenció tekintetében, mert mintha Mundruczó a bravúros alapkoncepció és néhány látványos nagytotál mellett elfelejtette volna kitalálni a film saját világát. A Fehér Isten egyszerre disztópikus társadalomkritika, bugyuta állatos film, gyengécske horrorkísérlet, és egy kifejezetten igénytelenül megírt coming-of-age dráma. A különböző narratívák szétfeszítik a film kereteit, és a nézők ide-oda kapkodják a fejüket az infantilis módon humanizált kutyák, a szörnyfilmes klisék és a családi dráma kopogós mondatai között.

Sepi: Önmagában szerintem érdekes kísérlet, hogy Mundruczó megpróbálta átlépni a saját kereteit, és egy hibrid, többféle műfajt és hagyományt mozgató esztétika felé mozdult. Ebben szerintem csak az komikus kissé, hogy valamiféle forradalmi dologként szeretné ezt eladni, például ebben az interjúban. Mióta létezik filmművészet, számtalan erős és egyedi látásmóddal bíró rendező használt műfaji struktúrákat, akár a hollywoodi stúdiórendszeren belül, akár az európai művészfilmes közegben, ebben a stratégiában nincs semmi újszerű, maximum Mundruczó életművén belül beszélhetünk irányváltásról.

YouTube előnézeti kép

A didaktikus jelzővel teljesen egyetértek, én is ezt látom a Fehér Isten legnagyobb problémájának: van egy meglehetősen közhelyes üzenet, aminek alárendelődik a film teljes cselekményvilága, és ebben a világban mindenki kiégett, kutyagyűlölő genyó, miközben az alapprobléma feleennyiből is érthető lenne. Ez az extrém kontúrosság kinyírja a karaktereket, például miért rossz fej a zenetanár? Csak. Mert ez egy gonosz, gonosz világ. A szereplők legjavának az az egy dolga van a vásznon, hogy egy banális parabola szolgálatában gonoszkodjon, és így a film egy percig sem engedi elfelejteni, hogy bumfordi tanmesét látok az elnyomás természetéről. Ráadásul a párbeszédek és a színészvezetés sem könnyítenek ezen a ballaszton: apa és lánya közelebb kerül egymáshoz reggeli közben, elvileg a film egyik legintimebb pillanata, a gyakorlatban mintha robotokat néznék. A kutya menti meg a filmet, mert az ő szájába nem adtak mondatokat.

Máté: Huhh, egyelőre nem tudom eldönteni, hogy egyetértek-e a mondataitokkal, mert nem is értem őket. Számomra nem világos, mire vonatkoznak az ítéleteitek. Érdekes, hogy didaktikus és közhelyes üzenetről beszéltek, de nem mondjátok el, hogy pontosan mi is lenne ez a pofonegyszerű, a nézőbe sulykolt olvasat, ami meghatározza a Fehér Isten minden mozzanatát. De első körben szerintem érdemes lenne elemibb szintű megfigyeléseket tenni. Először is, ez egy elkötelezett művészfilmes rendező Cannes-ban díjat nyert alkotása, amelynek a főszereplője egy kutya és egy kislány. Ez önmagában figyelemre méltó vállalás. A kutya-gyerek kombinációról nekem mézesmázos családi komédiák vagy giccses gyerekfantáziák jutnak eszembe: Beethoven és Lassie. A kutya és a gyerek párosa a tömegfilm működésmódjának szimbóluma: bevetése a nézőszám maximalizálásának legegyszerűbb módját jelenti. A vizuális tömegkultúra legelhasználtabb ikonjairól van szó – nem véletlenül tartja a mondás, hogy velük mindent el lehet adni. Ez azért van, mert az emberek túlnyomó többsége egy könnyező vagy éppen felviduló gyerek, egy szende kutyapofa láttán ugyanúgy reagál, és azonnal nagyon erős érzelmi viszonyba kerül a látott képpel. Nagyon egyszerűen fogalmazva: arról a “jajúristendeédes”-érzésről beszélek, ami például ennek a képnek a láttán tör fel majdnem mindannyiunkban:

Képernyőfotó 2014-06-27 - 15.58.45

Annyit akarok ezzel mondani, hogy kutyával-gyerekkel könnyű üres és érzelmes giccset készíteni, de elég nehéz eredeti, elgondolkodtató, társadalomkritikus, horrorba hajló művészfilmet, mert nagyon erősek az ikonográfiához társított minőségek – na de éppen ezért jó ötlet megpróbálni ezeket elszakítani egymástól, felbontani-kiforgatni a meglévő sémákat. (Egyértelmű, hogy ebből a szempontból a Samuel Fuller rendezte Fehér kutya a film legfontosabb elődje és rokona.)

Tehát abból, hogy ez egy kutyás-gyerekes művészfilm, két dolog következik: van egy alapvető érzelmi szintje a filmnek, izgulunk a cuki kutyáért, aggódunk a védtelen kislányért, szorítunk, hogy ne essen bajuk, hogy újra együtt alhassanak édesdeden és nyugalomban, mint a fenti képen. Ezt a nagyon primer viszonyulást több hosszú, szerintem ügyesen felépített thrill-jelenet is előidézi. Az is igaz, hogy ez giccsel fenyeget, de szerintem ez éppen hogy jótékony fenyegetés – hozzáteszem, hogy én a tragikus/sötét giccset hajlamos vagyok teljes erőbedobással, minden probléma nélkül átélni, mintegy fejest ugrani belé, ha elém kerül.

A másik következmény az, hogy a film eredetinek és frissnek hat, mert a kutyás-gyerekes ikonográfiát olyan kontextusba helyezi, amilyenben még nem láttuk. Okos dramaturgiai megoldás ennek és a giccs elkerülésének érdekében, hogy szétválasztja a két főszereplőt, akik két önálló történetszálat kapnak. Hagen így válik teljes értékű szereplővé, saját érzésvilággal, motivációkkal, drámával, sorssal, saját egzisztenciális válsággal. Mindehhez hozzájön az is, hogy kutyákkal forgatni technikai értelemben annyira nehéz és költségigényes, hogy nagyon kevesen vállalják, és a végeredmény így is gyakran hat esetlennek az állandó vágáskényszer miatt. A Fehér Istenben ilyet nem érzékeltem, és emiatt sajátos, semmi másra nem jellemző világa van a filmnek.

Sepi: Szerintem „egy elkötelezett művészfilmes rendező” kutyás-gyerekes filmje semmivel nem „figyelemreméltóbb vállalás”, mint bárki más kutyás-gyerekes filmje, erre mondtam fentebb, hogy ennek a koncepciónak egyedül Mundruczó életművének kontextusában van újdonságértéke, rajta kívül elég sokan játszottak már ezzel a hagyománnyal, pontosan azért, mert a tömegkultúra egyik alapvető kódjáról van szó. Már az ’57-es Old Yeller (magyar címén: Betyár, a hűséges tolvaj) felforgatja a Lassie-paradigmát, pedig egy nagyon mainstream, konkrétan a Disney-nél készült filmről van szó. Leegyszerűsítő ezt úgy nézni, hogy van a homogén Lassie–Beethoven-tengely, amihez képest Mundruczó bátran kísérletezett.

Az állathorrorba átforduló családi dráma eleve a műfaj egyik alapmintája: adott egy diszfunkcionális család, amelynek szembe kell néznie egy mini apokalipszissel, és ez az apokalipszis rezonál a család mikrovilágán túlmutató problémákra is: állatokkal szembeni rossz bánásmód, ökológiai válság, ilyenek. Így működik A falka – ez egyébként ugyanúgy az „elnyomottak bosszújaként” tételezi a kutyatámadásokat, mint a Fehér Isten –, Az ember legjobb barátja, a Cujo, és ezek csak a kutyás filmek, létezik ez a minta patkányokkal, macskákkal, tigrissel, amit akartok. Vagyis én nem lelem azt a kontextust a Fehér Istenben, amit eddig még sosem láttunk. Azt aláírom, hogy a kutya és a gyerek közös jelenetei szépen működnek, és azt is, hogy a randalírozó kutyák nagyon jól mutatnak, és ez figyelemre méltó technikai teljesítmény. De például Az élet fája is figyelemre méltó technikai teljesítmény, mégsem tartom egy jól sikerült filmnek.

Tök jó, hogy behoztad a Fuller-filmet, mert a Fehér kutyán gyönyörűen látszik, hogyan tudja tartani a rendező az egyensúlyt a műfaji séma, a saját szemléletmódja és a film által felvetett általános probléma (a rasszizmus – bár engem a Fehér kutyában mindig jobban izgatott, ahogy a filmtörténet technikai változásairól beszél) között. Azt a filmet simán tudom állathorrorként nézni, élvezhető anélkül is, hogy közben a rasszizmus természetéről agyalnék, mert például a figurái messze árnyaltabbak a Fehér Istenénél, nem érzem úgy, hogy egy probléma illusztrációját látom bennük. A Fehér Isten ezzel szemben a legtöbb jelenetében azt dörgölte az orrom alá, hogy a rasszizmus rossz, a kutyagyűlölő (a kutya helyére behelyettesíthető bármi, bevándorló, zsidó stb.) emberek megkeseredett nyomik, akik egy frusztrált társadalmat gerjesztenek maguk körül. Ez pár jelenet után szörnyen fárasztó, ezt értem a film didaktikussága alatt.

YouTube előnézeti kép

Sári: Én kicsit átverve érzem magam. Az „elkötelezett művészfilmes rendező” zsánerköntösbe csomagolt társadalomkritikát ígért, és nálam egyik kritériumnak sem tudott megfelelni. A ránk erőltetett „fontos mondanivalóból” egyrészt hiányzik a mélységi tartalom, a szerzői gondolat, másrészt fekete-fehér ábrázolása bántóan didaktikus. A horrorklisék nem szövik át a film egész szerkezetét, így legfeljebb dekoratív funkciót tölthetnének be, viszont ahhoz meg hiányzik belőlük az eredetiség. Mundruczó világai és figurái mögül eddig is gyakran hiányoltam a személyességet, gyakran éreztem úgy, hogy filmjei egy-egy erős arcból (Tóth Orsi, Lajkó Félix vagy Frecska Rudolf a Szelíd teremtésben) és az európai filmfesztivál-közönség elvárásainak megfelelően formatervezett történetből, recept után készülnek. Ez a benyomásom hatványozottan erősödött a Fehér Isten esetében – megvannak a kötelező hozzávalók: szuggesztív tekintetű kislány, parabolikus történet, rendhagyó műfaji játék, miközben például a szereplők viszonyrendszere dühítően közhelyes, sőt többször érthetetlenül nem motivált, a szájukba adott mondatokról ne is beszéljünk… Titeket nem zavart nagyon a kutyák egymás közti kommunikációjának humanizálása? Úgy éreztem, csak egy lépés választ el minket attól, hogy feliratozzák a farokcsóválást. Ez például egy kifejezetten ellenszenves rendezői gesztus volt Mundruczó részéről, öncélú hatásvadászat.

fehist02

Máté: Nem, egyáltalán nem zavart, sőt, a kutyakommunikáció ábrázolása, Hagen saját sztorija a film leghatásosabb része. Egészen elképesztő, ahogy szép lassan Hagen és a kutyafalka öntudatra ébred. Éppen ez a Fehér Isten lényege, hogy Hagen és a mókás kistestű haverja saját személyiséggel bírnak, a bosszúálló kutyafalka pedig tudatosan, alakzatban támadó hadseregként funkcionál. Azt mondani, hogy a film érthetetlenül humanizálja a kutyákat, olyan, mint egy természetfilmen számon kérni, hogy miért mutat annyi állatot meg növényt. Az a kiindulópont, hogy két humánus lény él már csak ezen az apokalipszisre váró Budapesten, és az egyikük egy kutya, a másik egy kisgyerek, két kiszolgáltatott és elnyomott lény (kettőjük felszabadult játékával indul a film). Ennek megfelelően a film nem a rasszizmust tematizálja, hanem a gyengébbek kihasználásának módozatait és okait járja körbe. A zenetanár nem (csak és elsősorban) rasszista, hanem valamiféle felsőbb jó nevében a gyerekeket megalázó ostoba zsarnok, aki a kultúra és hagyomány őrzőjének tartja magát. A film nem egy rasszista világot dörgöl az orrunk alá, hanem egy olyan társadalmat mutat meg, amelyből teljesen kiveszett bármiféle együttérzés és a gyengébbek haszon nélküli megsegítése. A kutyákat begyűjtik/leölik, az anya otthagyja gyerekét, az apa leordítja kislánya fejét, a hajléktalan azért menti meg a sintértől a kutyát, hogy némi pénzt keressen vele, az idősebb osztálytárs a kislánnyal viteti be a drogot a buliba, a félidióta bevándorló (Mundruczó nagyszerű, humoros alakítása) elzavarja a hajléktalant, miközben egy csomó pénzt keres a tőle vett kutyán. Mindenki mechanikusan, érzések nélkül működik, mint a húsüzemben a motoros fűrész –  mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Szegény utcára tett Hagen ehhez képest azonnal elhullott fajtársára teszi szomorúan a mancsát, és a kutyákat később is gyakran látjuk egymást segíteni.

Az alávetettek, gyengébbek kihasználásán kívül a film másik központi fogalma a nevelés, nevelődés, így kerül a sztoriba a tanár és az idomár – mindkettőjük célja az, hogy az alávetettek nekik dolgozzanak: a kislány megszólaltassa a Nagy Zeneművet, a kutya legyilkolja bármely fajtársát. A filmben sem az embernek, sem a kutyának nem az alaptermészete a gonoszság, erre meg kell tanítani őket, és mind a tanárnak, mind az idomárnak ez elég jól megy: az osztálytársak is kihasználják és megalázzák egymást, Hagen a kutyaviadalon elsajátítja a gyilkolást. A film által felvetett kérdés egyrészt az, hogy ha egyszer már valaki átnevelődött, akkor van-e visszaút, másrészt az, hogy milyen forrásból fog táplálkozni ez a „visszanevelés.” Vagyis mi lehet képes megőrizni egy szikrányit a békés és együttérző alaptermészetből.

Az első kérdésre a film ügyesen nem válaszol. Nem tudjuk meg, hogy Hagen, aki az embertől tanulta a gyilkolást, majd a frissen szerzett tudást fajtársai körében is hatékonyan terjesztette, képes lesz-e elfelejteni az ölni akarást és befejezni az ember iránti bosszúhadjáratát. A második kérdésre a válasz végig a kislány hátizsákjában van: hiába a velejéig romlott zenetanár, mégis a zene az egyetlen, ami a rossz nevelések sorozatában is megőrizhet valami romlatlan esszenciát, akár azt is mondhatjuk, hogy transzcendenst. Erre a kislány életveszélyes helyzetben, a kutyasereg által fenyegetve jön rá, de már előtte is megsejtette intuitív módon, amikor megnyugtatta Hagent. Erről szól a zárójelenet, ami felveti a kitaszítottak szövetségének lehetőségét, és ígér egy homályos, új kezdetet. Vagyis amennyire rideg, kilátástalan és kegyetlen a film nagy része, annyira felemelő és pozitív kicsengésű a zárlat, miközben megmarad nyitott befejezésnek. A kislány egy trombitaszóval és kutyusával szövetségben megmenti a világot, csak éppen azt nem tudni, hogy ez a szövetség hova vezet. (A zene mint téma beemelése nagy ötlet, és a sokrétű, gazdag zenei világ is izgalmas.)

YouTube előnézeti kép

Jó, hogy említetted az öko- és állathorrorok hagyományát, ez fontos kontextus. Azonban én nem azt állítottam, hogy a Fehér Isten a világ egyetlen sémabontó állatos filmje, hanem azt, hogy egy olyan sémabontó kutyás film, amelyben a két – egyenrangú – főszereplő egy kutya és egy gyerek. Fenntartom, hogy ez sajátos jelleget kölcsönöz a filmnek, jó értelemben, és hogy ez a Disney-horror műfajhibrid nagyon jól működik. Egyébként az, hogy a Lassie-paradigmát átértelmező kutyafilmekre hirtelenjében egy 57-es Disney-drámát, egy 83-as veszett bernáthegyis horrort és egy 93-as akciófilmet tudunk felhozni példának, szerintem éppen azt bizonyítja, hogy Mundruczó jól nyúlt hozzá egy búvópatakszerűen jelen lévő hagyományhoz, és emelte be a mainstream művészfilmbe.

Egyébként érdekes, hogy a Fehér kutyát állathorrorként tudod nézni, anélkül, hogy a rasszizmuson agyalnál (amúgy miért is probléma, ha a rasszizmuson – is – agyalunk egy film közben?). Az a film egy realista (melo)dráma néhány nem különösebben véres kutyatámadással, plusz hosszú jelenetekben beszélgetnek benne a rasszizmusról, a rasszistává nevelt kutyákról, és arról, hogyan lehet küzdeni a jelenség ellen. A Fehér Istenben (ami amúgy szatírikus és fantasztikus elemekkel operál) senki sem mondja el, hogy mi a tétje a kutya átnevelésének, senki nem ejti ki a rasszizmus szót, nem mondják el, hogyan jön mindehhez a szimfonikus zene, a marhaboncolás vagy a partijelenet – ennyiben sokkal nagyobbat markol a film, mint a Fehér kutya, talán túl nagyot is.

Viszont valóban nem annyira fontos, hogy Mundruczó egy „elkötelezett művészfilmes rendező”, rosszul fogalmaztam. Illetve csak abból a szempontból fontos, hogy eddigi filmjeihez képest itt egy erős nyitást látunk a szélesebb közönségrétegek megszólítása felé, és az az érdekes, hogy ez a váltás szerintem Mundruczó messze eddigi legjobb filmjét eredményezte.

Sári: Akkor én is helyesbítenék, természetesen nem magával a műfaji és stílusbeli hibriditás tényével van problémám, hiszen egy-egy jól sikerült házasítás a zsigeri reakciók katartikus szimfóniáját képes előidézni, gondoljunk csak például Pálfi Taxidermiájára. Azért nehéz vitatkozni azzal, amit mondasz, mert – a zenei hasonlatnál maradva – úgy tűnik, hogy neked a film különböző szólamai harmóniába álltak össze, és bár maga a kotta nekem is tetszik, Mundruczó interpretációjával elégedetlen vagyok.

De megpróbálom máshonnan megközelíteni a dolgot: azt írtad, hogy a Fehér Isten nem egy rasszista társadalmat mutat be, hanem egy olyat, amelyből kihalt az önzetlen gondoskodás eszméje. Szerintem nincs lényegi különbség a között, hogy egy létező ideológiával vagy egy kevésbé egzakt, disztópikus világnézettel dolgozik a film, a hangsúly azon van, hogy az eszme vállaltan központi helyen szerepel, nem értelmezhető/élvezhető a film annak figyelembevétele nélkül – ellentétben például a Fehér kutyával, ahol a rasszizmusra nevelt kutyát behelyettesíthetjük bármilyen megvadult állattal. Természetesen egy jelentésréteget így veszít a film, de a horrorszál vagy az alternatív melodrámai értelmezés nem sérül.

Egy ilyen „tézisfilm” akkor nem válik tanmesévé, ha a tanítását nem akarja lépten-nyomon megfogalmazni, kimondani, az orrunk alá dörgölni (gondolhatunk itt akár irodalmi klasszikusra, mint A 22-es csapdája, ahol Heller háborúellenes nézeteit a szöveg abszurd stílusa közvetíti, és nem valami direkt antimilitarista propaganda, akár filmtörténeti alapműre, mint a Mechanikus narancs). A Fehér Isten szereplőinek szájából röpködnek a tételmondatok – „mert neked nincs szíved”, „ezek korcsok”, és Mundruczó filmnyelvére is jellemző ez a fajta didaktikusság (a nagybetűs Zene ereje, a kutyák emberi gesztusai: gyász, barátság, szolidaritás). Nem szeretem, amikor egy műalkotás „tanítani akar”.

Sepi: Nekem sincs kifogásom a kutyák humanizálása ellen, mind az ifjúsági film, mind az állathorror hagyományaiban ez egy elég megszokott fogás, inkább olyan filmet nehéz találni, amelyik tényleg totális „idegenként” kezeli az ember ellen forduló monstrumokat. A cápa tipikusan ilyen, de ha megnézitek a folytatásait vagy a rip-offjait – mint A cápa bosszúja vagy az egyébként remek A gyilkos bálna –, ott is az látszik, hogy ezek a lények fokozatosan emberi motivációkat kapnak. Ez egyébként ugyanúgy a bosszú, mint Hagen esetében, nem is véletlen, hogy az alműfajt eleve „revenge of the nature”-nek hívják, vagyis bizonyos fokú humanizáció eleve kódolt ezekben a történetekben, hiszen a revans ember(szerű) motivációkat feltételez.

5978722_052b76198cf3f4efad28eff531a40ce7_x

De maradva még egy kicsit a Fehér Isten műfaji kontextusánál: az, hogy pont ez a három példa került elő egy paradigma illusztrációjaképpen, nem azt jelenti, hogy csak ezek léteznek, lehetne még őket sorolni, Rossz hold, Boy and his Dog, No Telling és társaik, tehát továbbra is tartom, hogy Mundruczó műfajjátéka maximum az európai művészfilmen belül szokatlan, tömegfilmes és függetlenfilmes kontextben jóval szélesebb körű játék zajlik a kutya-gyerek topikkal, tehát nem valami elvétve felbukkanó búvópatakról van szó. És innentől a Fehér Isten határátlépését elsősorban nem esztétikai, hanem intézményi szempontból tudom csak értelmezni: bevitt valamit Cannes-ba, ami általában nem szokott ott lenni, viszont él és virul a fesztiválfilmes intézményrendszeren kívül. Számomra a műfajiság felől olvasva a filmet az zavaró, hogy Mundruczó épp az ökokatasztrófa-vonallal nem tud érdemben mit kezdeni. Baromi jó néz ki a Budapest utcáin randalírozó kutyatömeg, ezek a film legjobb képei, az is oké, hogy rengeteg munka van bennük, csak éppen a történet nem használja ki őket: Asylum-filmekben látni ilyet, hogy van a szörny, de csak téblábol meg futkos a díszletben, a Fehér Istenben pl. a kutyák átugrálják a rohamrendőröket – akik kényelmesen lelövöldözik őket –, meg elszaladnak mellettük. Oké, hogy ez azért van, mert a kutyás cselekményszál második fele Hagen bosszújáról szól, de ehhez meg nincs szükség a mögötte loholó kétszáz másik kutyára, hiszen nem csinálnak semmit, csak rohadt jól mutatnak. Mintha a Madarakban ugyanaz az egy galamb és a komikus veréb cimbije intézne mindent, ráadásul célzottan, az ártatlanokat precízen kikerülgetve, a többi szárnyas meg csak dísznek lenne ott.

Sári: Itt hadd vágjak a szavadba, nagyon jól illusztrálja ezt a problémát a nyitó flash forward jelenet, ahol a kihalt Budapesten randalírozó kutyafalkát látjuk. Baromi ütősek azok a képsorok: egyrészt gyönyörűek a felvételek, másrészt azt gondolom, nagyon jó ötlet volt egy ilyen erős felütéssel kezdeni a filmet. Viszont, ahogy időrendben haladva újra elérünk ehhez a jelenethez, ahelyett, hogy az előzmények ismeretében katartikus állapotban újranéznénk az ismerős, de rengeteg jelentésréteggel bővült apokaliptikus képsorokat, a kutyatömeg látványa, pont az általad felsorolt problémák miatt, csupán az első nézéskor már átélt esztétikai élményt okozza, és egyáltalán nem tudja beteljesíteni a nagyjelenet szerepet, amit szántak neki az alkotók.

Máté: Egy közbevetés: ez dramaturgiailag szerintem gyönyörűen kijön, szépen oldották meg a forgatókönyvírók. Másodszor természetesen már nem katartikus, hiszen pont az derül ki, hogy ez nem nagyjelent, hanem csak egy epizód, a finálé bevezetése. A nagyjelenet Lili és a kutyák valódi találkozása a húsüzemben, jóval később. (Maga a stilizált-költői keretezés is nagyszerű, Lars von Trier használja ezt gyakran, például a Melankóliában.)

20140513feher-isten-mundruczo-kornel4

Sepi: Elfogadom, hogy a Fehér Isten megenged egy, a rasszizmusnál tágabb értelmezést, de itt egyetértek Sárival, hogy a didaxis szempontjából ugyanott vagyunk: attól, hogy a rasszizmust kicserélem a „gyengék elnyomására”, a film világa ugyanolyan baltával faragott és ideologikus marad. Ugyanakkor a Fehér Isten az általad leírtnál jóval erősebben rájátszik a fajelmélethez kötődő reflexekre, főleg az első fél órában: a „minden az összeírással kezdődik” meg a „nem magyar fajta” típusú kiszólások elég határozottan megteremtik ezt a kontextust, a „kutyabújtatás” motívumát pedig, gondolok itt a lépcsőházi besúgó banyára és a zenetanárra, mintha már egész konkrétan holokausztdrámákból vette volna át a rendező.

Tök szép, amit a nevelőfigurákról mondasz, csak éppen ebben benne rejlik az is, amit már az elején a cselekményvilág alárendeltségéről mondtam: hogy ez a két alak önálló jellem nélküli ágensek, akiket a parabolában betöltött funkciójuk definiál, ti. hogy ők nevelők és egy romlott értékrendre kondicionálják a neveltjeiket. Vagyis papírmasé alakok az üzenet szolgálatában: érdemes az idomár alakját összevetni a Fehér kutya állatidomárjával, akiben amellett, hogy ő is egy „nevelő”, keveredik a traumatizáltság, az állatszeretet, a büszkeség, egy árnyalatnyi fanatizmus és ennek köszönhetően elképesztően komplex, érzelmileg is gazdag figura. Mundruczó idomárja ezzel szemben csak egy gonosz idomár, aki valamiért perverz örömet lel egy jó kutya megtörésében. Összességében nekem a Fehér Isten olyan volt, mintha a Fehér kutya egy olyan verzióját látnám, amelyben csak fehér kutyák (elnyomók) és afroamerikaiak (elnyomottak) szerepelnek. Épp emiatt az árnyalatlanság miatt nem éreztem, hogy Mundruczó érdemben „körüljárta” volna a témát, ahogy Máté mondta, mert a Fehér Isten fekete-fehér világa pont a körüljárást gátolja meg, a többféle, akár egymásnak ellentmondó szempontok és értelmezési lehetőségek felvillantását egy történeten belül.

Máté: Csak pár mondatot tennék hozzá lezárásként. Ezek a minőségek ugyanúgy megvannak a Thuróczy Szabolcs által nagyszerűen játszott idomárban: börtönből szabadult, valószínűleg felültették, Hagen, illetve ahogyan ő hívja, Max képviseli számára az életbe való visszatérést, az utolsó nagy dobást, amivel megmutatja a közegének, hogy ki is ő. A Fehér kutya idomárja csak annyival bonyolultabb, hogy afroamerikaiként idomít egy rasszistává nevelt kutyát, tehát ő a jó ügyért is teszi, amit tesz, azért, hogy kevesebb legyen a világban a fajgyűlölet.

Bár továbbra sem értünk egyet szinte semmiben, úgy érzem közeledtek az álláspontok. Szerintem is vannak bajok a filmmel, elsősorban a párbeszédek szintjén: tényleg leesik a vászonról pár mondat, például a “magyar kutyafajták” emlegetése, főleg, hogy a csatangoló Hagen egy láthatóan jól tartott dalmatával találkozik a zebránál. Szerintem sem működnek jól az apa és Lili jelenetei, elsősorban azért, mert Zsótér zárkózott, hisztérikus apafigurájához nem igazán lehet közel kerülni. Viszont a didaktikusságot, a “sötét giccs” használatát továbbra sem érzem nagy problémának, és azt sem, hogy több “gonosz” figurát szerepeltet – ezek igazak a Dogville-re is, csak az a kérdés, hogy a megformáltság hihetővé és drámaivá tudja-e tenni az egyszerű motivációkat és a parabolajelleget. A Fehér Isten valóban nem túl bonyolult film, viszont hatásos. Ezek hihető túlzások – csak éppen fáj elhinni őket. És ez az, ami igazán kellemetlen és horrorisztikus a Fehér Istenben. Az, hogy az ábrázolt disztópikus világ működésmódjában, a szereplők közti viszonyokban (beleértve a kutyákat is) valahogyan leképeződnek a hétköznapjaink, és azok a frusztrációk, negatív érzések, amiket budapestiként, Magyarországon élőként napi rendszerességgel tapasztalunk. (Ez Mundruczónak szerintem jobban sikerül, mint Fliegaufnak a Csak a szélben.) Nagy érdeme a Fehér Istennek, hogy mindehhez megtalálta a megfelelő, közérthető műfaji formákat és hatásmechanizmusokat, és volt mersze Budapest közterein megjeleníteni egy elvont kutyaapokalipszist.

FeherIsten

Címke: , ,

fullfrontal

KEREKASZTAL

201819375_2_IMG_FIX_700x700

KRITIKA

bbs7a

Jegyzet

gunnar-hansen-158511-1280x0

Jegyzet

director 2

INTERJÚ

zero2

KÍSÉRLETI VETÍTŐ, KRITIKA

32107-thumb

KRITIKA

lizus

Jegyzet

megdontenilead

Jegyzet

20141112van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan1

Beszélgetés

20141111van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan1

Jegyzet

parkololead

INTERJÚ

20141031van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan

Jegyzet

feher1

TRAILERPARK

tamara

AJÁNLÓ

terapia

AJÁNLÓ

szabadeses_cimkep

KRITIKA

222439_galeria_sztankay1

Jegyzet

mirage

TRAILERPARK

20140514itelet-magyarorszagon1

KRITIKA