maxresdefault

HANGOK A JÖVŐBŐL

Csak arra hat, aki volt már magányos

Gál Zoltán (ICR)

2016/04/03

Az egyik pillanatban megnyugtat, a másikban pánikrohamot kapsz tőle. Merüljünk alá Clint Mansell zenei világában!

Az egykori rasztatincses punkrockerből autodidakta módon zeneszerzővé vált Clint Mansell ma egyszerre keresett hollywoodi bérmunkás, szerzői filmek művészi hangmestere és zenekarával koncertező frontember. Darren Aronofsky elválaszthatatlan pályatársa, Sam Rockwell holdbéli magányának aláfestője most visszatért a sci-fihez és ismét egy brit auteurnek, Ben Wheatley-nek írt soundtracket. Bár a High-Rise-ra még várnunk kell, a disztópikus, szimfonikus hangsávot már hallgathatjuk, ahogy a most összeállított hatodik Prizmatape-et is.

Nem egyedi eset, hogy rockbandákban zenélő művészek a színpadot vágószobára cserélve filmzenék komponistáivá válnak, gondoljunk csak Danny Elfman-re, Hans Zimmerre, Cliff Martinezre, vagy Jonny Greenwoodra. Az viszont ritkább, hogy valaki ezt a váltást harmincas éveinek közepére tartogatja.

David Bowie Starman című dalának hatására a már 18 évesen gitárt tépő grebo (közép-angliai szleng szerint kábé szakadt alternatív rocker) nem képzett zenész, gitározni is egy turkálóból szerzett könyvből tanult. A politikai szövegektől sem mentes, de inkább szórakozásra és szórakoztatásra kitalált Pop Will Eat Itself indusztriálispop-banda dalszerző-énekesi pályáját csaknem tíz évnyi koncertezés és öt stúdióalbum után hagyta maga mögött és költözött akkori barátnője után New Yorkba, hogy szólóban folytassa karrierjét. Tervek, kapcsolatok és pénz hiányában azonban csak egy szerencsés találkozásnak köszönhető, hogy öt hónapnyi kilátástalanság után folytathatta a kreatív munkát.

„Egy 120 centi belmagasságú padlásszobában élt, volt egy kis Atari számítógépe, ezen írta a zenéjét meg két gitáron,

szakadt húrokkal. Szóval ott állok előtte, és azon gondolkodom, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ez működni fog.” – emlékszik vissza Darren Aronofsky.

Clintnek eredetileg csak a Pi főcímzenéjét kellett volna megírnia (ami egy indusztriális jungle dal), a többi licenszelt elektronikus zene lett volna, csakhogy erre nem futott a kis költségvetésből, így minden kieső zene helyére kellett írnia egy újat. A számlista így is tele a brit elektronikus úttörők nagyágyúival: Orbital, Aphex Twin, Autechre, Massive Attack, Ed Rush & Optical, David Holmes. Lynch szürreális Radírfejéhez hasonlatos (lásd Max jeleneteit saját agyával) és a japán cyberpunk Tetsuo hardveres képi világával rokon film frusztrált, skizoid hangulatához tökéletesen passzol a kollázstechnikával készült, a zenéket hangmintaként, zajszerűen beépítő, barkács-jellegű hangsáv (illeszkedve az őrült különc, Max kütyükkel, alkatrészekkel teli szobalaborjához).

Ez egyébként a japán technomogul Ken Ishii hangkeverő munkájának is köszönhető, ő Clinthez hasonlóan az Aronofsky-filmográfia állandó stábtagja. (A képen Mansell látható a Pi egyik jelenetében.)

clintmansell-pi
A Pi ugyan rendezőjét elindította sikeres pályáján (díj a Sundance-en), Clintnek még várnia kellett az amerikai álom beteljesülésére. A következő Aronofsky-film (Rekviem egy álomért) előtti két éve munka nélkül telt, korábbi zenekaros turnétársa és barátja, a később szintén filmzenélésbe belekóstoló

Trent Reznor tartotta benne a lelket.

Meghívta magához New Orleans-ba, tőle kapta az első Pro Tools-os, Logic-os Mac-jét, és még Nine Inch Nails számokon is vokálozhatott (Starsuckers). Noha a filmipar szélesebb ajtaját a popkultúrában agyonhasznált (például A Gyűrűk Ura: A két torony trailerjében is ott van) grandiózus Lux Aeterna opusza nyitotta meg, az addikciókról szóló valaha készült egyik legnyomasztóbb film Kronos Quartettel közös zenéje a főmotívumot leszámítva a minimalista, indusztriál szintik és a filmvégi, avantgárdba hajló horrorisztikus „vonós-techno” miatt igazán merész darab – csakúgy, mint Aronofsky formai kísérletezése.

„Az emberek azt hihetik, hogy az ötletek a kanapén heverve, szőlőhámozás közben jönnek, de a valóság az, hogy mindig ott a határidő és ehhez kell tartanod magad. Az írás olyan, mint az izmok: edzened, gyakorolnod kell, hogy formában maradj.”

Tucatnyi, a legkülönbözőbb műfajú és minőségű film zene következett és ahogy Aronofsky lassan underground rendezőből egyre inkább midkult (mondjuk úgy, közönségbarát szerzői), majd populárisabb irányba haladt, úgy tartott vele Mansell is, bezsebelve egy Golden Globe (A forrás) és egy Grammy (Fekete hattyú) jelölést.

Az Aronofsky-Mansell párosítás összetartó ereje az, hogy hőseik küzdelmét a lehető legközelebbről, egyfajta intim szubjektivitással követik. A Pi megszállott Maxje kozmikus méretű összefüggéseket, mintázatot keres a matematika és a miszticizmus nyelvén, és bár a cél előtt elbukik, a befogadhatatlan mértékű tudás(vágya)t feladva megbékél emberi léptékével.

A Rekviem egy álomért szereplői a lét nyomorúságából keresik a kiutat, a Forrás konkvisztádora/tudósa/zen-asztronautája az élet fájáért, szerelméért, az öröklétért vívott harcának katarzisában az élet ciklikusságának, a halál elfogadásának revelációjával üdvözül. Egy kritikus találó megjegyzésével:

„Mansell zenéje érzékeny és megnyugtató élmény, még akkor is, ha egyes részeknél úgy érzed, mindjárt pánikrohamot kapsz.”

clintmansell-uneasylistening2016

Pontosan ilyen a mind közül legintimebb filmzenéje, a Kronos Quartettel és a skót poszt-rocker Mogwai-jal közös A forrás soundtrackje — végtelenül keserű, tragikus, de gyönyörű. A Xibalba csillagköd spirituális űrutazójának útját a tervek szerint a popikon David Bowie is megénekelte volna, ám ez valamiért meghiúsult. Clint ha vele nem is, de a csillagember fiával Duncan Jones-szal

egy közelebbi égitesten folytathatta a csillagközi magány és az emberi mivolt kérdéseinek vizsgálatát: Sam Bell holdbányász monodrámájában.

„A legkedvesebb munkáim azok a filmek, ahol magányos hősök elméjébe kell beférkőznöm. Ilyen a Fekete hattyú, de feltétlenül ilyen a Pi és a Hold is. A zene számomra utazás. Az olyan jeleneteknél, ahol Sam próbál hazatelefonálni, vagy visszatekint a Földre, vagy amikor kezd ráébredni arra, hogy valójában ki ő, a zenével is közvetítenem kell mindazt, amit érez, ugyanakkor emóciókat, empátiát kell keltsek a nézőben is, anélkül, hogy ezzel elnyomnám a szereplőt és érzelgőssé váljon amit látunk. Ez az igazi feladat, és ez kemény munkával jár.„

A lélektani, portrészerű filmek egyéni szubjektumai után Clint legutóbbi munkájában egy tárgy kerül főszerepbe. J.G. Ballard 1975-ös disztópiájában egy ultramodern toronyház az elnyomás, az egyenlőtlenség, a hedonista fogyasztói társadalom (összeomlásának) színtere –

mintegy a Snowpiercer vertikális változataként.

A történet több mint 30 éve vár a filmes megvalósításra: Jeremy Thomas producer eredetileg Nicolas Roeggel (ismét egy Bowie-referencia: A Földre pottyant férfi rendezője) szerette volna vászonra vinni, helyette egy másik Ballard-regényt hozott tető alá Cronenberggel (Karambol). A kétezres évek elején felmerült a Kockát jegyző Vincenzo Natali rendező neve is, de az előzetes concept art Burj Khalifára hajazó épületrajzának (és Natali későbbi filmjei) láttán szerencse, hogy nem lett belőle semmi, így a rendező pedig Ben Wheatley a történetet egy csendes-óceáni sziget helyett a 60-as évek végén épült londoni modernista-brutalista Balfron és Trellick Towerekbe álmodta meg. Az inspiráló épületeket egyébként a magyar Goldfinger Ernő építette (a név nem véletlen, róla mintázta Ian Flaming James Bond egyik főgonoszát).

„A film az épületről szól. Annak jelenléte határozza meg a szereplők viselkedését. Olyan, mint a tenger a Solaris-ban. Biztos voltam abban, hogy a film elején egyfajta optimizmust kell sugallnom a zenével. Szép új világ-szerű hangulatot akartam kelteni, majd apró utalásokkal sejtetni, hogy a dolgok nem egészen azok, amiknek elsőre látszanak.”

Wheatley és felesége (filmjeinek forgatókönyveit jegyző) Amy Jump a sztorit a regény megjelenésének idejére, a hetvenes évekbe datálta vissza. Ezt a csillogó retrofuturista, dicsőséges, buja hangulatot hozza a soundtrack is, de az önhitt, jókedvű mulattatásban végig ott lebeg a maró irónia, a dekadencia bukásának közelsége

– az ABBA sláger „S.O.S.” Portishead feldolgozása nagyon nagy húzás az alkotók részéről.

clintmansell-moog
„Volt szerencsém egy délutánt eltölteni a Moog új moduláris rendszerével. Semmi sem szól úgy, mint egy Moog szintetizátor, a legegyszerűbb ötleteid is úgy szólalnak meg rajta, mintha csak az istenek ajándéka lenne! A Cine-Camera Cinema című darab ennek a sessionnek az eredménye. Az analóg hang melegsége, a jel erőssége, a basszus gazdagsága… Sikerült vele jól elkapni a jelenetben rejlő kettősséget – túlságosan borzasztó odanézni, de nem engedi, hogy levegyem róla a tekintetem. Ez a személyes kedvencem a film zenéi közül.”

Clint Mansell több sci-fi(-közeli) film zenéjével jön a közeljövőben: a tavaly Velencében nem túl jó kritikákat kapott posztapokaliptikus dráma, a Man Down valamikor idén kerül forgalomba, Duncan Jones régóta dédelgetett thrillerjének, a Mute-nak a zenéjét is ő jegyzi, és a Black Mirror második évadjának egyik epizódján is dolgozott.

Kicsit távolabbi a soron következő Aronofsky-film, aminek még címe sincs, viszont van két Oscar-díjas szereplője (Jennifer Lawrence, Javier Bardem). Ennél közelebbi viszont a valószínűleg Cannes-ban debütáló Van Gogh-ról szóló grandiózus (12 olajfestmény per másodperc sebességgel életre keltett), több mint száz művész festményéből készült animáció, a Loving Vincent.

YouTube előnézeti kép

„Megpróbálok olyan munkákat elvállalni, amik inspirálóan hatnak rám, amik kihoznak belőlem valami újat. Azt hiszem az évek során számomra a művészet egyre fontosabbá vált. Persze lehet, hogy képmutató, hogy ezt mondom, de a művészet fontosabb annál, hogy hányan nézik meg a filmet, mert be kell látnom, hogy az én ízlésem nem egyezik a nagyközönségével – de nem nekik kell megfelelnem.”

___

A mixtape tracklistája:
01. Pop Will Eat Itself – The Fuses Have Been Lit (1988)
02. Pop Will Eat Itself – Dance Of The Mad (1990)
03. The Prodigy feat. Pop Will Eat Itself – Their Law (1994)
04. 12 Rounds – Pleasant Smell (Rethought By Trent Reznor, Keith Hillebrandt And Clint Mansell) (1998)
05. Clint Mansell – Final Playground (Pi, 1998)
06. Clint Mansell – 2πr (Pi, 1998)
07. Nine Inch Nails – You Know What You Are? (Clint Mansell remix) (Doom, 2005)
08. Clint Mansell – Welcome To Lunar Industries (Moon, 2009)
09. Foals – Give It All (Foals vs. Clint Mansell) (2015)
10. Clint Mansell feat. “Not At Home” (Peter Broderick) – Final Movement (Last Night, 2012)
11. Gazelle Twin – This Is My Hand (Clint Mansell remix) (2013)
12. The Fauns – Fragile (Clint Mansell mix) (2013)
13. Matt Dunkley – Cycle 5 (Clint Mansell remix) (2016)
14. Clint Mansell – Cine-Camera Cinema (High-Rise, 2016)
15. Clint Mansell – Together We Will Live Forever (The Fountain, 2006)