b2

ESSZÉ, KRITIKA

A tökéletes replikáns – Szárnyas fejvadász 2049

Lichter Péter

2017/10/05

Az új Szárnyas fejvadász nagyobb várakozást generált a nemzetközi filmes diskurzusban, mint bármi, ami az elmúlt években a mozik gyöngyvásznán landolt – hasonló suspense csak a Twin Peaks új évadát kísérte (ami rendhagyó módon Cannes-ban debütált, jelezve a mozgóképes műfajok jelenkori konvergenciáját).

A két folytatás között párhuzamok is vannak: mindkettőnek több évtizede a filmes közbeszéd kánonjába mélyen betonozott „eredetije” van, ezért a rajongók nem csak a történet folytatására kíváncsiak, hanem az eredeti „lelkének” újraéledésére.

Mielőtt (és igazándiból legfőképpen miután) megnéztem a Szárnyas fejvadász 2049-et, azon morfondíroztam, hogy mitől vált a régi fejvadász kultikussá. Röviden: miért szeretik Scott sci-fijét annyira? Megmondom őszintén, én csak sokadik megnézésre kerültem a film bűvkörébe; amikor annak idején (a 90-es években) először láttam, egyszerűen unalmasnak találtam. Ehhez persze az a körülmény is hozzá tartozik, hogy az eredetit VHS-kazettán fogyasztottam először (ahogy talán mindenki a generációmból), vagyis éppen a hatásának gyökere, az esőáztatta, neonfényes totáljainak fenségessége hiányzott az első filmélményből, nyilván a Szárnyas fejvadász terekre és zörejekre – nem arcokra és párbeszédre – épülő esztétikája csak a vásznon tud élni.

b4

Az új verzió tökéletesre csiszolt replikánsként ügyesen kreálja újra az eredeti lehengerlő vizualitását, ám valami mégis hiányzik belőle – ez a valami talán a régi tökéletlensége. Lehet, hogy ez egy nyakatekert érvelés, de valahogy tényleg ez a helyzet a Blade Runner 2049-el: pont azért nehezen szerethető, mert egy közel sem tökéletes, ebből adódóan kissé szabálytalan és titokzatos, az évek során kultikussá nemesedett filmet akar folytatni, sőt, lényegében újrakreálni – ami a felszínen részben sikerül is neki, bár van egy engem rendkívül idegesítő cselekményszál, de erről egy kicsit később. Vagyis továbbra sem látom értelmét annak, hogy az új rész létezik – de legalább nézhető és élvezhető. (Persze önmagában az is elég bizarr, hogy az év legjobban várt filmje egy folytatás – ez már az az állapot, amikor nem a posztmodern zabálja fel a filmtörténetet (lásd pl: Szárnyas fejvadász; 1982), hanem a kortárs Hollywood ötlettelensége zabálja fel a posztmodernt.)

s2

A régi Blade Runnerben volt valami zavaros, kissé csapongó, amitől nem tudott olyan tökéletesen csiszolt gépezetként működni, mint Scott korábbi filmje, az Alien – ezért például a korabeli kritika nem is rajongott érte kimondottan, illetve ha jól tudom a nézők sem özönlöttek a mozikba: most nézem a boksz office mojón, hogy a bemutatási évben huszonhetedik helyen volt a bevételi ranglistán, ami elég haloványnak számít.  A ’82-es film narratív szigora teljesen feloldódott a látványban és az atmoszférában – például ha a filmre gondolok, soha nem tudom felidézni a történetet, vagy csak nagyvonalakban, sokkal inkább az alkímiájára emlékszem – ez persze lehet az én hülyeségem is, általában nem emlékszem a filmek történetére. De Ridley Scott klasszikusát legalább másfél tucatszor láttam, valahogy mégsem tudnám a sztoriját nagy biztonsággal felvázolni. Az atmoszféráját annál inkább: egy kis túlzással akár egy vizuális szimfóniához is lehetne hasonlítani a filmet – a Szárnyas fejvadász a neonfények és füstös árnyékok posztmodern szimfóniája volt, ami tobzódott a műfajok és a hatáselemek (hipermodern piramisok, ázsiai utcák, irdatlan méretű felhőkarcolók és magyarul (is) beszélő arab rendőrök stb.) keverésében.

s3

Az eredeti Blade Runner tehát közel sem tökéletes (persze ilyen film nincs), de éppen ezért szerethető: az aránytalanságai és túlkapásai teszik izgalmassá. Néha egy kicsit túlcsorduló (a halott replikáns kezéből felszálló fehér galamb), néha kimondottan finomra hangolt – néha fenséges, néha belsőséges – hordoz magában valami megmagyarázhatatlant, valami bizarrt: Daryl Hannah egészen elképesztően félelmetes, Rutger Hauer meg egyszerre sebezhető és gyilkos tekintetű, főleg amikor mosolyog. Talán pont Harrison Ford az, aki a legérdektelenebb része az egész képletnek, de a színész egyszerű, szinte áttetszően semmilyen karaktere kellett ahhoz, hogy Deckardban legyen egyszerre valami emberi és robotikus.

s4

Lehetne még hosszú oldalakon rugózni azon, hogy miért is izgalmas az eredeti Szárnyas fejvadász – röviden: éppen azért, mert eredeti volt – függetlenül attól, hogy elég távol esett a Philip K. Dick-regénytől.

Az új Szárnyas fejvadász pont olyan, mint az érző lénnyé válni akaró replikáns: tökéletes reprodukálni tudja az érzések mechanizmusát, de mégsem válik emberré. A Blade Runner 2049 minden részlete, a castingtól az utolsó árnyékig úgy lett megtervezve, hogy az eredeti képletét, vagyis pontosabban az eredeti vegyületét reprodukálják. Még Scott rendezőválasztása mögött is ez van: lényegében a jelenkori kortárs stúdiófilm berkeiben Denis Villeneuve az, aki a legbiztonságosabb választásnak tűnt. (Persze nyilván Nolan sem lett volna rossz ötlet, de neki gondolom derogálna egy folytatást levezényelni. Ó, és milyen érdekes lenne egy Nicholas Vinding Refn-féle verzió!)

b8

Az új Szárnyas fejvadász nézője pont úgy tekint rá, ahogy egy replikánsra tekint: a hasonlóságot, a megkettőződés kísértetiességét figyeli. Ez a formai jegyek reprodukciójánál válik látványossá: ugyanaz a technikai pusztulás jellemzi a film látványvilágát, mint az eredeti esetében – ám itt már a pusztulás előrébb tart. Ezért is illik a filmbe a néhány budapesti belső díszlet, például a magyar néző számára politikatörténeti áthallásokat is jelentő régi tévészékház retrobirodalmi designja. A 82-es film építészeti stíluskavalkádjába immáron a kelet-európai részletek is belekerültek – a replikánsgyár főépületének ókori letisztultsága és monumentalitása is a régit idézi. A zene is a régi Vangelis-futamokat idézi, bár az időközben kirúgott (felmondott?) Jóhann Jóhannsson szerencsére a rá jellemzi mélyen bőgő futamokat bele tudta építeni a score-ba, mielőtt Hans Zimmer átvette volna tőle a munkát.

b6

A megkettőződés már a nyitó képsoron nyilvánvalóvá válik: ugyanaz a szemközeli, ugyanaz (vagy majdnem ugyanaz) az isteni totálkép, ugyanazok a dallamok – a néző az új film rétege mögött folyamatosan az eredetit keresi. (Ez persze változhat, lehet, hogy néhány év múlva már másképpen fogom látni ezt a filmet.)

Villeneuve korábbi filmjei (főleg az Érkezés és a Sicario) révén produceri szempontból (meg minden szempontból) remek rendező, ráadásul a stílusa is fekszik a Szárnyas fejvadászhoz: rendezett már sci-fi-t és noirosabb thrillert is (pl Enemy, vagy a Fogságban), nagyon elegánsan tud feszültséget építeni (lásd Sicario lassan hömpölygő nyomasztása) és nem utolsó sorban nagyon tud atmoszférát teremteni (lásd a fillérekből összerakott Polytechnique-et, vagy az Enemy baljós egzisztencialista noir-ját). Plusz Villeneuve filmjeinek ereje a pontosan felépített, remekül kicentizett ritmusban van: szereti a fenséges totálképeket, amik nagyon elegáns mozgással készítik elő a feszültséget – erre a legjobb példa a Sicario sivatagos totálképei, vagy az Érkezés zöld pusztasága – ahogy közeledünk a lebegő ufóhoz, az egyszerre lehengerlően látványos és gyomorszorító.

b3

Villeneuve kamerája szinte könyörgött, hogy végre a Szárnyas fejvadász fenséges totáljait mutathassa: és igen, az új filmben van esőáztatta neonfényes totál (kötelező kör) és lepattant, rozsdás, indusztrális-apokaliptikus totál, ami egy-két jelenet erejéig behozza a sztalker-i és mad max-i esztétikát a képbe, a szemünk meg csak örül neki és könnybe lábad a gyönyörtől. Ahogy a filmkritikákban mondani szokás: a látványra nincsen panasz.

Ridley Scott a legjobb csapatot rakta össze, hogy a kultikus filmjének auráját reprodukálja: de ahogy a sztárokat felvonultató focicsapatoknál is gyakran lenni szokott, a kémiát nem lehet előre patika mérlegen kicentizve megtervezni. Gosling jó (hozza a védjeggyé vált szenvtelenséget a Drive-ból), Deakins (az operatőr) nyilván zseniális, Ford meg olyan bumfordi, amilyen általában. Ami a régi filmben jól működött (vagyis a mellék- és epizódszereplők) az itt valahogy egy fokkal gyengébb: Jared Leto pontosan úgy affektál, mint aki tudatában van annak, mennyire fontos filmben játszik (nyilván tudatában is volt), a szerelmi szálat hozó Ana de Armas pedig kimondottan gyenge, ami nem egészen egyértelmű, hogy azért van, mert gyenge színész, vagy, mert maga a cselekményszál értelmetlen és béna. (Persze a koncepció nem lenne rossz, értem én, hogy mi a szerepe a nagy egészben, de valahogy nem működik, sőt, a végén kínossá is válik egy kicsit.)

Azt hiszem az új Twin Peaks és az új Szárnyas fejvadász közötti különbség tudja a legjobban megvilágítani, miért nem olyan jó az új film. (Amúgy jó, jó, tényleg jó, de valahogy mégsem olyan jó.)

b9

Az új Twin Peaks nem akarta replikánsként újrakreálni, ha úgy tetszik megkettőzni a régi hangulatát (vagy kémiáját) – Lynch legbölcsebb húzása volt ez: ezért az új Twin Peaks kevéssé volt „twinpeakses”, ám a „lynchesség” turbófokozaton pörgött benne. Scott ezzel ellentétben az új Szárnyas fejvadásszal a régi kémiáját akarta replikálni, de ez csak felületesen sikerült neki (és Villeneuve-nek), ami persze hatalmas dolog: a felületen szép, izgalmas, látványos, de hiányzik belőle az eredeti film mélysége, annak a szabálytalanságából táplálkozó kémiája. Ez talán abból is adódhat, hogy Scott nem olyan saját világgal rendelkező szerző, mint Lynch – ő inkább egy jó kezű, rendkívül érzékeny kivitelező. Ez persze nem azt jelenti, hogy az eredeti film árnyaltsága a véletlen eredménye lenne – inkább a körülmények szerencsés együttállása: az eredeti könyv, a látványtobzódás, Vangelis, a mellékszereplők stb. olyan tényezők voltak, amiket nem lehet patikamérlegen kimérni és újrateremteni.

b5

Villeneuve verziója tökéletes replikáns lett: inkább a régi film auráját próbálja újrateremteni, de csak annak árnyékát tudta a vászonra varázsolni: a film nézése közben folyamatosan a másikra gondolunk, a képek felülete mögött rejtőző eredetit keressük, akár egy fordított Voigt-Kampf teszt szakértői. Azt is hozzá kell tenni, hogy nagyon kevés olyan folytatás van a filmtörténetben, ami egy ekkora kultusszal övezett film lábnyomába akar lépni – sőt, most csak a 2010: A kapcsolat éve jut az eszembe, ami ehhez képest egy tragédia. (Persze a 2001-et folytatni, még nagyobb őrültség.) Egyszerűen nagyon nehéz és hálátlan feladat egy ennyire piedesztára emelt filmnek folytatást készíteni, Villeneuve tehetségét igazolta, hogy a Blade Runner 2049 sokkal jobb lett, mint amilyen rossz ötletnek tűnt anno a létezése.  De ettől még nem lesz több, mint egy szimpatikus replikáns.

 

Címke: ,