Titanic (forrás: InterCom)

ESSZÉ

Húsz éve nem csináltak jobb filmet a Titanicnál, és már nem is nagyon fognak

Kránicz Bence

2018/01/22

1998. január 22-én, nem sokkal a hetedik születésnapom előtt mutatták be a kedvenc filmemet. Vallomással és magyarázattal tartozom.

Mint a legjobb filmek mindig, a Titanic is az elmúlásról szól. Elég sokan írtak arról, Balázs Bélától André Bazinen át Király Jenőig, hogy a filmnyersanyag alapú mozgóképes rögzítés eredendően az elevenség megragadásáról, tetten éréséről szól, tehát olyasmit mutat meg, ami már nincsen. Abban a pillanatban már nem létezik, amikor nézzük a filmet.

Ez persze közhely, és azt is elég sok mindenre rá lehet húzni, hogy „az elmúlásról szól”, de ha a kedvenc filmjeimre gondolok, a Mennyei napokra, a Caravaggióra, a Szemtől szembenre, a Kifulladásigra, a Megáll az időre, a Szárnyas fejvadászra, az F for Fake-re, a Gummóra, a Mamma Romára vagy a Space Jamre, azokban azért a halál vagy valaminek az elmúlása elég fontos motívum. Kivéve a Space Jamben, amit csak viccből írtam az előző mondatba, de szeretem azt a filmet is.

Titanic (forrás: InterCom)

Önfeláldozás

A kedvenc filmjeim mind nagyon jók, mégis a Titanic a leggyönyörűbb halálfilm, amit ismerek. Mindenki, aki számít, meghal benne, ahogy megsemmisül az álmok hajója is. De odalesz egy társadalmi rendszer (aki ebből a cikkből csak a film vulgármarxista értelmezésére kíváncsi, görgessen kicsit lejjebb), sőt, mint azóta kiderült, nagyjából az a filmipari korszak is véget ért, amely kitermelte magából a Titanicot.

Lassú leépülés és sokkszerű, tragikus halál is van a filmben, de nagyon fontos, hogy a hőseink jó halált halnak. A Titanic nem a rossz, hanem a jó halál filmje, ezzel segít elfogadni saját halálunk gondolatát, és erőt ad az életben. Ilyen, és csakis ilyen értelemben valóban affirmatív művészet, és nem azért az, mert csak üres sablonokat ismételne és felpuhított, könnyen emészhető érzésgombócokat böfögne vissza közönségére. Merthogy ilyesmit szoktak rá kiabálni az „ a Titanic a világ legnagyobb giccse” típusú értelmezések rikkancsai, akik javarészt teljesen tévúton járnak.

Titanic (forrás: InterCom)

Tömegek és kiválasztottak

Érints meg végre, Jack

A művészet nem fél a giccstől, hanem használja és kisajátítja. Amikor az érzelmek áradása annyira intenzív, hogy felmerül bennünk, „hogy lehet valami ennyire giccses”, akkor bizonyos esetekben el kell gondolkodni azon, hogy talán mégsem az. A giccs ócska, megúszós és fáradt, ezeket a jelzőket pedig szerintem a Titanic gyűlölői sem emlegetnék a filmmel egy mondatban.

Áradó érzelmességét akkor kezeljük a helyén, ha meggondoljuk, hogy James Cameron filmje egy klasszikus hollywoodi műfaj, a melodráma képviselője, amelynek alapeleme a felfokozott érzelmi intenzitás. A melodráma mellett annak rokonműfaját, a tragikus románcot is okkal emlegethetjük, a Titanic ugyanis, vérbeli posztmodern műfajhalmozó stratégiával, mindkét műfajt aktualizálja. (Számos szakíró szerint e kettő nem is külön műfaj, a boldogsághoz való, gyökeresen eltérő viszonyuk miatt Király Jenő szerint mégis érdemes elválasztani őket.)

Titanic (forrás: InterCom)

A szerelem képe mint ikon

A múltbeli szerelem az érintett feleknél nagyobb erők miatt nem teljesülhet be, és az egyik fél halálával végződik – eddig a románc. A történet jelenében Rose elszámol az emlékeivel, elfogadja, hogy eljött az ő ideje, és – metaforikusan mindenképp – lemond az életről, ezzel is előremozdítva az élők, az unokája és a tengerész kapcsolatát. Ez a melodráma, és akkor a katasztrófafilmről még nem is beszéltünk.

A katasztrófafilm önmagában divatjamúlt: ha nem kombinálták más műfajokkal (mint például A függetlenség napjában vagy az Armageddonban a sci-fivel), már a kilencvenes években sem volt igazán népszerű. Az alkotók viszont ma is szeretik, a kortárs hollywoodi filmtermés legjövedelmezőbb csoportját jelentő szuperhősfilmekbe szinte mindig kerülnek katasztrófafilmes elemek: a készítők a megalomán pusztítással próbálják emelni a tétet, így igyekeznek méltóságot kölcsönözni a történetnek.

Titanic (forrás: InterCom)

A katasztrófa képe

A Titanic esete hiteles katasztrófa, nem azért, mert ez a hajó tényleg elsüllyedt, hanem egyrészt azért, amit az előbb írtam: mert a valódi kataklizma nem a tengeren történik, hanem a szívekben. És azért is, mert ez a katasztrófa allegorikus: valamilyen nagyszabású vállalkozás kudarcát jelenti, tisztító erejű, katartikus megsemmisülést, ami fáj, ami borzasztó, de elkerülhetetlen. Ez a vállalkozás lehet az arisztokrácia uralma, és lehet a (poszt)klasszikus hollywoodi filmipar is.

Mi bárányt kérünk, egy kevés mentaszósszal

Nagyon szeretem Billy Zane-t ebben a filmben, szerintem Cal Hockley minden megszólalása aranyat ér. Rose vőlegénye egy seggfej, de megrendítő erővel és hittel képviseli, hogy neki és az övéinek van igaza. „–Az utasok fele meg fog halni. –De nem a jobbik fele.” Tud valaki ennél jobb párbeszédet a kevesek uralmáról és az arisztokrácia kiválasztottság-tudatáról? Cal törvényszerűen hívja ki maga ellen a proletárhőst, Jack Dawsont („–Mondja, a bostoni Dawsonok közül való? –Nem, mi a Chippewa Falls-i ág vagyunk.”), aki elcsábítja, kitéríti a hősnőt társadalmi osztályából, de társadalmi munkájáért az életét adja. Egyébként a Titanic pont akkor kelt végzetes útjára, mikor világszerte formálódtak a komolyabb munkásmozgalmak. Az osztályellentétek ábrázolása tehát korrajzként is finom, pontos, feszült.

Titanic (forrás: InterCom)

„Majdnem úgy fest, mint egy úriember!”

Igaz szerelme halála után a hősnő Rose Dawsonként mutatkozik be a Szabadság-szobor árnyékában, és középosztálybelivé válik, méghozzá pont a színészi pályát választja, amelyet alapvetően a polgárság tart fenn. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy a történetben uralkodók és elnyomottak harcából új osztály emelkedik ki: a munkáshősnek meg kell halnia, hogy az exarisztokrata hősnő élni tudjon. Nem hiszem, hogy ezek után azzal kéne nyaggatni James Cameront, ezt a korszakos zsenit, hogy miért nem fért föl Jack Dawson arra a nyomorult deszkalapra.*

De persze nem elég, hogy Jack Dawson proli, még művész is. Rose megmentésének története egyben Rose műalkotássá formálásának története is („Úgy rajzolj le, mint azt a francia lányt”), és ez a műalkotás, Rose portréja indítja be a jelenben az emlékezést. A Titanicban a művészet nem csak a szerelem záloga, hanem a lelki-érzelmi megtisztulás eszköze is. A Bill Paxton (a szegény, tavaly meghalt Bill Paxton) által játszott tengerész mindent tud a Titanicról, amit művészet nélkül tudni lehet, de csak azután érti meg, mit jelentett valójában a Titanic, amikor találkozik a Titanic művészetével. Azt mondja, „soha nem értettem meg, mert nem éltem át”. Rose aktja, a pőre és védtelen, mégis mindent túlélő rajz lesz a katasztrófa hírmondója – éppen egy műalkotás.

Titanic (forrás: InterCom)

„Mint fizető megrendelő, elvárom, hogy jól dolgozzon”

A Titanic maga megsemmisül, mert ipari teljesítmény, Rose rajza megmarad, mert művészi teljesítmény. Egy csomó embert ismerek, akit nem hat meg, mikor a művészek saját magukról és a munkájukról beszélnek a filmjeikben, de ebben a filmben ezt nagyra értékelem, mert őszintének és megérdemeltnek érzem. Arról nem is beszélve, milyen finoman, szinte mellékesen van beledolgozva a forgatókönyvbe a művészet jelentősége, noha Jack Dawson rajza nélkül el sem lehetne mesélni a történetet.

Így érzed meg a jeget, te nyavalyás gazember?

A jéghegy kikerülhetetlen, az a végzet és a jövő jelképe, a Titanic nevű hajó pedig a múlté. Az, amit a Titanic című film képvisel, szintén múlóban volt már a forgatás idején: a klasszikus Hollywood szép örökségéről van szó, a totalitás igényéről, arról, hogy egy filmben legyen benne minden emberi érték és érzelem. Ez nyilván nem volt célja minden hollywoodi filmnek, de az olyan melodrámaszerzők, mint Erich von Stroheim, William Wyler vagy Douglas Sirk, erre törekedtek. A Titanic nagyon hosszú film, 3 óra 14 perces, de szerintem egy pillanatra sem unalmas, mert a totalitás igényével készült. A hollywoodi filmek ma átlagosan hosszabbak, mint húsz éve voltak, de a plusz percekben és órákban gyakran digitális trükkszekvenciákat látunk, azokban pedig nincs semmi emberi.

Titanic (forrás: InterCom)

„Fejedelmi pár vagyunk, Rose”

Azért is könnyű a filmet egy múló filmtörténeti korszak utolsó ékkövének látni, mert látjuk, hogy 2000 óta a hollywoodi filmekben egyre fontosabb a fantasztikum. A Titanicban még semmi fantasztikus elem nincs, Rose a hajó süllyedéséről készült trükkfilmet is lefitymálja („Mindezt személyesen átélni egészen más volt”).

Pedig a filmet egy olyan rendező készítette, aki a fantasztikus műfajoknak, sőt a digitális technika úttörő alkalmazásának köszönheti a karrierjét, és azóta is ezen a vágányon halad, de a Titanic kedvéért kivételt tett, és „régimódi” filmet csinált. Témái is időtlenek: a múltról, a halálról, a számvetésről szól, mégis elképesztő, hogy egészen addig ez volt a világ legtöbb bevételt termelő filmje, amíg James Cameron meg nem csinálta a következő filmjét. Teljesítménye tulajdonképpen a csodával határos, nem tudom, tud-e ma valaki ilyet a saját szakmájában. Lionel Messi azért csak nem nyert világbajnokságot.

A régimódiság a film formavilágára is jellemző. A Titanicban látszólag nincsen semmiféle vizuális feltűnősködés, bár egyértelműen a kilencvenes évek filmje, folyamatos kameramozgással, beszéd közben mozgó karakterekkel – gondoljunk csak a fedélzeti árkádokon, folyosókon zajló beszélgetésekre. A méretek érzékeltetéséhez, a pusztítás mértékének értő megmutatásához azonban invenciózus alkotókra volt szükség. Ismerjük a sztorikat a maketthajóról, ami drágább volt, mint az igazi hajó (biztos kéznél van valakinél egy idevágó Baudrillard-idézet), de fontosabb az, hogyan kerülünk a hajó terébe.

Titanic (forrás: InterCom)

A tenyér

Hogy milyen puhák és melegek a fények a történet első felében, és hogyan válik hidegebbé minden, ahogy haladunk az ütközés felé (olyan hideggé, hogy csak a szeretkezés melegíti fel hőseinket – az a kéznyom a párás ablakon!). Ahogyan Steadicam-snitteken siklunk a szereplőkkel a hajón. És idézzük vissza a történet végét, ahol már nem a szereplők futnak, hanem a lélek szalad ki belőlük, vissza a meleg otthonba, a boldog, kedves arcokkal tarkított, tapsorkántól hangos semmibe.

Akinek ez sok, az gondoljon arra, hogy élet és halál átmenete rögtön a film elején nagyon érzékenyen jelenik meg a képeken. A hajóroncs után nem éles vágással pillantjuk meg a hajdanvolt, dicsőséges és élő Titanicot, ehelyett Rose emlékező szavaival összhangban maga a kamera, a kameramozgás öltözteti fel, dísziti ki és kelti életre a hajót, úgy, hogy a jelenbeli kutatóhajó kamerájának silány és sötét felvétele alakul át a hiteles emlékek pontos és színes képeivé.

Titanic (forrás: InterCom)

Az emlékezés közönsége, középen Bill Paxton

A Titanic titkai közé tartozik az is, hogy ez az akkori sztárok nélküli romantikus film hogyan lehetett ennyire népszerű. Itthon is nagyon sokáig játszották, még 1998 karácsonya környékén, egy évvel a bemutató után is minden héten mániákusan kerestem a Pesti Estben, vajon levették-e már a műsorról, de szerencsére nem vették le. Azóta sajnos igen, bár egyszer bemutatták újra (első Titanic-nézéseimről ebben a cikkben írtam).

Talán azért válthatott ki ilyen hisztérikus érdeklődést, mert a Titanicban bámulatosan sikerült az, amit Király Jenő a műfaji művészet lényegének nevez: valamiféle emberi ősélmény, kulturális állandó fölidézése. Hogyan kell jól szeretni és szeretve lenni? Hogyan tudom elfogadni a halált? Ezek a kérdések végül is elég sok embert foglalkoztatnak, és én már húsz éve James Cameronhoz és a Titanichoz fordulok, ha elkezd furdalni a kíváncsiság.

Titanic (forrás: InterCom)

Titanic

*Köszönöm Árva Márton idevonatkozó megjegyzését, amit nem akartam belefésülni a cikkbe, mert olyan fontos saját gondolata. Éppen ezért mindenképp olvassátok el: „Amit talán még meg lehetne említeni, az az utazás és a migráció motívuma: ahogy az imperializmus csúcsidőszakának transzatlanti hajójáratáról a globalizáció hevében készül világszerte kasszarobbantó film. Ahogy a munkaerő és a tőke áramlásának a 10-es években exponált feladata a 90-es évekre ért célt (és ez többek között olyan termékekben ölthetett testet, mint ez a film, vagyis hogy a hajó építésének erőfeszítését párhuzamba állíthatjuk a film elkészítésének erőfeszítésével, a siker pedig utóbbinál érkezett el, mintegy beváltva az előbbi által tett ígéretet. Ehhez kapcsolódóan adódik az utalás arra, hogy a filmet Mexikóban forgatták, és annak az új korszaknak is hírnöke, melyben Hollywood külföldön készíti a termékei nagy részét és külföldről kapja a bevételei javát). Vagyis, hogy a lehető legkiterjedtebb földrajzi terület ellenőrzése és a tőke szolgálatába állítása végső soron nem a filmben szereplő ipari munkások hajós utaztatásával, hanem a szórakoztatóipari szabadpiacon belüli végtelen utazással lett lehetséges. A Titanic (hajó) utazása helyett a Titanic (film) utazása ért célt.”

Címke: , , , , ,

thelovewitch00

KRITIKA

wcp_film_rivertitas_original

ESSZÉ

c000eeaff6f77842

LISTA

howtobe1

KRITIKA

KennethAnger6

ESSZÉ

gasparnoelovelead

HÍREK

cinelatino00

FESZTIVÁL, KINO LATINO

mommylead

KRITIKA

vadon

KRITIKA

bergman1-1024x571

A NAP KÉPE

En Chance Til

KRITIKA

blackhat

KRITIKA

skinless

Jegyzet

he-took-his-skin-off-for-me

Rövidfilm

forcemajeure

ESSZÉ

motel

PRIZMATUBE

10000-km-david-verdaguer-natalia-tena-picture

ESSZÉ

sundance - whiplash 1

BEAT IT!

ET

DIA/FILM

topofthelake

ESSZÉ