ESSZÉ

Egy tökéletes világban ilyen lenne a magyar filmkultúra

Lichter Péter

2018/08/11

Filmes könyvek nélkül nincsen igazi filmkultúra.

Azok közé az utazók közé tartozom, akik imádnak egy-egy városlátogatás alkalmával könyvesboltokban bóklászni – ez még akkor is így van, ha az adott nyelvet egyáltalán nem beszélem. Ha például Berlinben vagy Bécsben, esetleg Párizsban besétálok egy könyvesboltba, mindig az első dolgom a filmes könyvek polcát lecsekkolni. Nem mindig szoktam hátast dobni a felhozataltól, de a csendesen emésztő irigység szinte minden alkalommal elfog. Ugyanis ezekben a könyvesboltokban elég gazdag szokott lenni az általam csak „midcult” filmes könyvnek nevezett típus. Azok a könyvek tartoznak ide, amik nem a hardcore akadémikus közegnek készülnek (például a kognitív filmelméletről szóló tanulmánykötetek) és nem is a legsekélyesebb ponyvák (pl. a Star Warsos lapozgatós könyvek és celebéletrajzok) – hanem a kettő közé helyezhető ismeretterjesztő, olvasmányos és szakmailag abszolút minőségi szövegek. Persze az, hogy mi is a midcult, nem mindig könnyen belőhető, de most leginkább olyan könyvekre gondolok, amik például egy-egy fontosabb korszakról, irányzatról (pl. a Hollywoodi Reneszánszról, vagy a francia újhullámról) szólnak, vagy egy-egy alkotó köré épített rövidebb-hosszabb monográfiák (pl. az Illinois University Press sorozata, a remek Contemporary Film Directors), esetleg interjúkötetek (ilyen pl. a Conversations with Film Makers, amit a University of Mississippi ad ki).  A példák listája a végtelenségig sorolható, nem is kell ehhez egy New York-i könyvesboltba látogatni, elég, ha az ember a megfelelő könyvletöltő oldalakon szörfözik egy órát.

5845f01f1200002e00eeda63

A helyzet az, hogy az elmúlt nyolc-tíz (vagy több?) év egyik legsúlyosabb hazai fejleménye az ehhez hasonló filmes könyvek szép lassú eltűnése volt. A kilencvenes évek végén és az ezredforduló elején még egy csomó remek „midcult” filmes könyv jelent meg magyyarul: gondolok itt például az Osiris baromi jó sorozatára, amiben rendezőklasszikusok monográfiáit fordították le, vagy írták meg (pl.: Wim Wenders, Hitchcock vagy a Bikácsy Gergely által írt nagyon izgalmas Bunuel-napló.) Ebben az időszakban fordították le a Palatinusnál a David Bordwellék által írt alapkönyvet (A film története), de ekkor jelent meg ugyanennél a kiadónál A modern film irányzatai (Kovács András Bálint) is, ami máig alapszövegnek számít – és még belefér szerintem a midcult kategóriába. Meg kell még említenem a filmtörténet egyik legjobb filmes könyvét is, amit a kilencvenes években a filmintézet adott ki: a Truffaut-Hitchcock interjúkötetet, ami a legolvasmányosabb, legizgalmasabb „kapudrog” a filmes világba, és amit manapság úgy kell levadászni az antikváriumokban, mint valami szent ereklyét. Ma egyáltalán nincsenek ilyen könyvek, vagy csak nagyon elvétve, évente maximum egy-egy bukkan fel  – a Filmanatómia sorozat zsánerfilmes könyvei ezt a midcult-vonalat lőtték be több-kevesebb sikerrel, illetve a Prizma is ezen a pályán mozgott a Korszakalkotókkal és A láthatatlan birodalommal (amit én követtem el).

cof

Lehet, hogy ez csak átmeneti időszak, de félek, hogy nem az – ennek egyik oka a könyvfinanszírozási rendszer átalakulása lehet. Ha a pozitív példaként megemlített 2010 előtt megjelent könyvek elejére lapozok, akkor mindenütt azt látom, hogy a megjelenést támogatta: a Magyar Mozgókép Közalapítvány, vagyis a 2010 után viszonylag gyorsan megszüntetett MMKA. Sok minden negatívumot fel lehetne sorolni a régi filmfinanszírozó rendszerrel kapcsolatban, de egyvalamit biztos nem: azt, hogy a filmkultúrát egységes, összefüggő egészként kezelte. Vagyis nem csak a játékfilmek gyártását támogatta, hanem a rövidfilmeket, dokumentumfilmeket is pénzelte, plusz a filmes könyveket és folyóiratokat is – a megfelelően hozzáértő szakmai döntőbizottságokkal. Ma, ha valaki van olyan őrült, hogy filmes könyvet akar kiadni, akkor két út áll előtte: vagy az NKA megfelelő kollégiumába pályázik a többi ismeretterjesztő könyvvel versenyezve, vagy a piacból próbál megélni. Az NKA pályázati rendszere meglehetősen kaotikus: a filmművészeti kollégiumban támogatnak filmfolyóiratokat, de könyveket nem találtam az idei döntések között (csak leginkább filmklubok támogatását), miközben a könyvkiadási kollégiumban pedig akadnak filmes kiadványok. A másik út, vagyis a piacosítás meg naiv ábránd, hiszen nem lehet az ismeretterjesztő könyvekre itthon, mint piacra gondolni – ahhoz, hogy egy kiadó a portfóliójába több ilyen könyvet is bevegyen, ezeknek legalább 2-3 ezres eladást kell produkálniuk, ami majdnem lehetetlen. (A Korszakalkotók 800 példányban fogyott el két év alatt, amit baromi nagy sikerként könyveltünk el.) Az NKA pályázati prioritása pedig finoman szólva is máshol van, mint mondjuk egy Coppola-monográfia vagy egy Új-Hollywood tanulmánykötet – persze az is lehet, hogy tévedek.

kep1

Az a szomorú valóság, hogy a magyar filmes könyvpiacról egyszerűen hiányoznak az alapművek, az alapkorszakokat bemutató szövegek, vagyis a már említett midcult-könyvek. Csak egy példa: az utolsó átfogó könyv, ami az amerikai filmtörténetről szól, ha jól tippelek, valamikor a hetvenes években jelent meg (Magyar Bálint: Az amerikai film). De a kortárs filmrendezők életművét feldolgozó kismonográfiák is teljesen hiányoznak (ilyen volt a kisalakú Filmbarátok kiskönyvtára sorozat a hetvenes években, aminek a kissé szocreál kisugárzású, de ma is olvasható köteteibe bele lehet botlani az antikváriumokban.)

A helyzet az, hogy a filmkultúra egy összefüggő hálózat, egy szervesen egymásba kapcsolódó rendszer – ezzel persze semmi újat nem írok le, csak a korábban sokak által leírtakat ismétlem. Egy nulla kulturális piaccal, vagyis állami beavatkozásból élő ország filmkultúrája is összefüggő, szerves egész. Nem elég csak a játékfilmeket pénzelni, mert a nézőszámok és a szépen csillogó fesztiváldíjak csak marketinges eszközök, a diskurzust ideig-óráig alakító tényezők. A filmes könyvek kiadása és a folyóiratok támogatása egyértelműen a filmes támogatásokat kiosztó szervezet feladatának kell lennie: jelen esetben a Filmalapnak. Egy filmkultúra nem létezhet diskurzus nélkül: ha nincsenek ismeretterjesztő könyvek, amik kedvet csinálnak a filmnézésre, vagyis megtanítanak filmet nézni, (és filmet csinálni), akkor igazándiból a filmesek csak maguknak és egy szűk nézőelitnek fognak filmeket gyártani. Nem gondolom azt, hogy néhány jól megírt monográfia mondjuk Innarituról és Nolanről mindent egycsapásra megváltoztatna: de hosszútávon igenis sokat jelentenének ezek a könyvek, ahogy az is sokat jelent, hogy még mindig megjelenik a Filmvilág és a Vox. (Persze ezek a lapok sem tökéletesek, de az, hogy vannak, léteznek, nagyon sokat jelent.) A szervesség mellett szól az is, hogy a filmes könyvek, a filmfesztiválok (lásd az új Klasszikus Film Maraton) még piaci szempontból is összefüggenek: egy-egy ilyen esemény mellé ki lehet hozni egy monográfiát, egy életmű sorozathoz egy interjúkötetet, tanulmánykötetet, stb. Szóval nagyon sok felé tovább gondolható a dolog. Csak el kéne jutni addig a belátásig, hogy a filmes könyvek ugyanúgy a (film)kultúra részei, mint a filmek.

cof

cof

Címke: