Picture 3

Cronenberg Cronenbergről 1.

Sepsi László

2010/09/24

fordította és válogatta: Kovács Kata[1]

Bizonyos szempontból óriási öröm a filmkészítés. Erről gyakran megfeledkezünk. Orson Welles mondta, hogy „ez a legklasszabb terepasztal, amivel egy kisfiú játszhat”. Az összes komolykodás ellenére, valójában úgy érzem magam filmkészítés közben, mint egy nagy gyerek. Az egész az elhitetésről szól és a jelmezekről; olyan dolgokat hozunk létre, amik korábban nem léteztek. Nem Steven Spielbergről vagy George Lucasról beszélek. Ők teljesen más kategória. De, ha nem emlékszik az ember, milyen gyereknek lenni, felnőttként nem tud filmet csinálni. Mert eljön a pillanat, amikor meg kell kérni valakit a szereplők közül, hogy ragasszon fel magára egy hülye bajszot, olyan ruhákat vegyen fel, amiket egyébként nem viselne, és mondjon olyan dolgokat, amiket amúgy biztos, hogy nem mondana. És arra kell kérni a többieket, hogy higgyenek az egészben. A forgatás hitet kíván az emberektől. Érett fejjel ezt nem nagyon lehet végigcsinálni, mert nem igazán felnőtt dolog. A profizmus patinája, a művésziesség és filozofikusság máza alatt ott van a gyermekiesség. Ez az oka annak, hogy még a legpesszimistább filmkészítés mögött is van némi optimizmus: maga a filmezés pozitív tevékenység, a hitről szól.
*
Amit otthonról hoztam, az a saját képességeimbe vetett, sziklaszilárd, józan hit és magabiztosság, hogy képes vagyok megtenni bármit, amit csak szeretnék. Sokat és jól kommunikáltunk a szüleimmel. Soha nem voltam frusztrált, hogy nem tudok velük beszélni, nem voltak ilyesfajta konfliktusaink. Bármiről beszélhettem velük.

Csak később vettem észre, hogy számos dologról alkották meg saját verziójukat. Elszánt középosztálybelinek tartom magam, de a középosztálybeli értékeket látva el kell ismernem, én nem ezeket vallom magaménak, mert a szüleim többek közt erről is sajátos nézetekkel rendelkeztek. Erről és a zsidóságról is.

A Harbord Collegiate középiskolába jártam, amely akkoriban szinte kizárólagosan zsidó iskola volt – egyházi ünnepeken nem volt tanítás, mert úgyis csak körülbelül öt diák jelent volna meg. Nem otthon, hanem itt tanultam meg a legtöbb dolgot a zsidóságról. Itt ismertem meg az összes észak-amerikai zsidó sztereotípiát, mint amilyen a nyíltan birtokló, fojtogató anya és ehhez hasonlók. De soha nem találkoztam senkivel, akinek a zsidósága hasonlítható lett volna az én családoméhoz. Nem ünnepeltük a hanukát, nálunk karácsony volt. Volt fánk, alatta ajándékokkal, és levelet is írtam a Mikulásnak. Természetesen mindennek semmi köze nem volt Krisztushoz. Tehát mindig is enyhén kívülállónak éreztem magam minden zsidó összejövetelen és ünnepen: általában fogalmam sincs az efféle dolgok menetéről. Mégis, ha azt kérdezik, zsidónak tartom-e magam, igennel válaszolok.

Egyik szülőm sem volt vallásos, de nem próbáltak senkit meggyőzni az igazukról. Különösen anyám nem. Egyes szokásokat, mint a pészah, megnyugtatónak talált, míg apám már kisgyerekként is elutasította. Elmondták a véleményüket, és azt is, hogy mit gondoltak azok, akik más nézeteket vallottak. Hagyták, hogy saját álláspontot alakítsak ki. Természetesen gyerekkorban a szülők véleménye nagyon nagy hatással van az emberre. De soha nem gondoltam megvetéssel vagy gyűlölettel semmilyen vallásra, beleértve a judaizmust is. Ugyanakkor azt gondolom, ez nem az én világom.
Később, apám halála után gyakran éreztem úgy, hogy még mindig jelen van. Megértettem, mit jelent, hogy a halottak kísértenek. Hallottam a szavait, a szófordulatait, és úgy éreztem, ha megfordulok, ott fog állni. Ébredéskor gyakran éreztem magam úgy, mintha ő lennék. Úgy keltem fel az ágyból, ahogyan ő. Hátborzongató volt. Úgy álltam és ültem, ahogyan ő állt vagy ült volna. Részben azzal próbáltam tagadni a halálát, hogy azonosultam vele. Pszichológiai értelemben bepillantást nyertem a reinkarnációban hívők és a megszállottság világába.

Apám haldoklása kizárólag fizikai volt, nem mentális. A teste kezdett elfogyni, a szelleme viszont ép maradt. A betegsége teljesen meghatározhatatlan volt: vastagbélgyulladással kezdődött, majd egy idő után a teste valamilyen bizarr módon képtelenné vált a kalcium feldolgozására. A csontjai törékennyé váltak, akár egy oldalra fordulás is bordatörést okozhatott. Borzalmas volt.

Az emberek gyakran kérdezik, miért pont horrorfilmeket csinálok. Ez a válaszom komolyabbik része, amit persze nem osztok meg lépten-nyomon mindenkivel. A valódi kérdés soha nem az volt, hogy létezik-e Isten, mert, ha ő az univerzum valamely teljesen absztrakt ereje, ami nem foglalkozik az emberekkel, akkor ez igazából lényegtelen is. Csak akkor számít a létezése, ha érdeklik az emberek dolgai és a morális problémák.
*
A jövő bűnei című filmem egy nők nélküli világról szól: a férfiaknak kell magukban hordozni a bolygóról hiányzó nőiességet, ami nem szűnhet meg csak azért, mert sehol nincsenek nők. Szükség van a nemek közti dualitásra és egyensúlyra, úgyhogy a férfiak nőies vonásai egyre inkább előtérbe kerülnek. Végső esetben egy férfinak meg kell halnia, majd nőként kell visszatérnie, de előző, férfi életének tökéletes tudatában. Furcsa, de így női és férfi vonásainak egy meglehetősen kézzelfogható, fizikai összeolvadása történne meg. Erről szól ez a film. Ivan Reitman egyszer azt mondta, nagy üzleti siker lehetett volna, ha egy közönségbarát verziót készítek.

William Burroughs nem csak azt állítja, hogy a nő és a férfi két különböző faj, hanem azt is, hogy eltérő akarattal és szándékkal rendelkeznek. Így érkezünk el a nemek közti harchoz. Véleményem szerint, Burroughs állításaival érzékeny pontot talál el. A feltételezés, miszerint a kislányok és a kisfiúk még teljesen egyformák, csupán a társadalmi nyomás és a környezeti tényezők hatására válik szét a két nem, teljesen helytelen. Egyszerűen lehetetlen eltörölni a különbséget nők és férfiak között. Mindenki, akinek kisgyerekei vannak, tökéletesen tisztában van ezzel. Létezik férfi minőség és létezik női. Csupán az arányok különböznek. De Burroughs valójában másról beszél: az akaratról és a szándékról.

Mindez túl van a biszexualitás kérdéskörén, ha a női akaratra, a férfi akaratra, az egyetemes akaratra és az élet céljára gondolunk. Egy férfi lehet biszexuális, de attól még férfi marad. Ugyanez igaz a nőkre is. Attól még, hogy biszexuálisok, vannak olyan vágyaik, amelyek különbözhetnek, akár ütközhetnek is. Ha különböző bolygókra telepítenénk őket, látnánk, hogy a két világ teljesen más lenne. Lehetséges, hogy éppen azért élünk egy bolygón, mert mindkét véglet rosszabb volna. Szerintem Burroughs meglátásai megvilágosító erejűek. Talán egy kissé túl kozmikusak a mindennapi élethez képest, de valójában a legsablonosabb dalszöveg is pont erről szól: „Se veled, se nélküled, élni nem tudok”.

Burroughst teljesen lenyűgözte, amikor arról a lepkefajról meséltem neki, amelynek hím és nőstény egyedei annyira különböznek egymástól, hogy negyven évbe tellett, mire ezt a szakértők felismerték. Egyszerűen nem tudták megtalálni az egyik faj hím és egy másik nőstény egyedeit. Azért, mert ugyanahhoz a fajhoz tartoztak. Az egyik hatalmas és színes volt, a másik apró és fekete. Senki sem hitte volna, hogy összetartoznak. Burroughs gondolata, hogy a nő és a férfi különböző fajok, több helyen felismerhető a természetben. Van egyébként ennek a lepkefajnak hermafrodita változata is. Ezek a példányok rendkívül bizarrul festenek. Az egyik felük nagy és színes, a másik apró és fekete: a kettő éppen középen válik el. Nem is tudom elképzelni, ahogyan ezek a lények repülnek. Egyszerűen hiányzik belőlük az egyensúly.
*
Férfi vagyok, férfi fantáziával és tudattalannal. Bár úgy érzem, kellő teret engedek a bennem lévő nőiességnek, alapvetően mégis heteroszexuális férfinak tartom magam. Ha a társadalmi kötöttségektől függetlenül, a legsötétebben, legtébolyultabban és amorálisan – de nem immorálisan – elgondolt szexualitásomat lekötözéses kínzás-jelenetekben fogalmaznám meg, biztosan nő nemű lenne bennük az áldozat.

Beszéltem már arról, mennyire kedvelem a Meztelen ebédet. Az egyik oka annak, hogy mégsem tudok száz százalékig azonosulni William Burroughs-zal az, hogy ő alapvetően homoszexuális. Az írásaiból egyértelműen kiolvasható, hogy sötét fantáziáiban még felkötött kisfiúk szodomizálása is szerepel. Ezt bizonyos mértékig át tudom érezni: ismerem az ilyesfajta gondolatokat. Bár, ha nekem hasonló fantáziáim lennének, azokban inkább csatornákon felkúszó parazita szerepelne, ami egy nőre támadna rá, és nem egy férfira. Ha erre azt mondanánk, hogy szexizmus, az olyasvalami politizálása lenne, aminek nincsen semmilyen politikai tartalma. Ennek a szexualitáshoz, és nem a szexizmushoz van köze – egyszerűen ilyen a szexuális beállítottságom. Semmi értelme nem lenne minden egyes szexuális fantáziának ugyanannyi időt szentelni, függetlenül attól, hogy az enyémekről vagy másokéról van szó. Mindenki csinálja meg belőlük a maga moziját – én az enyémet, és senki sem szólhat bele. Úgy érzem, az emberek furcsa eszközökkel bírálnak; kifordított jelentésekkel és értékítéletekkel – leginkább értékítéletekkel! – szembesítenek.
*
A magánéletben nincsenek taszító szexuális élményeim. A személyes tapasztalatom az, hogy az ember művészetében nem jelenik meg közvetlenül, ahogyan a pórusain keresztül megtapasztalja az életet, az intimitást, a mindennapokat. A munkámban egy sebész pontosságával próbálom feltárni a szexualitás természetét. Figurákat találok ki, akiket orvosi szike helyett a kamerámmal szedek ízekre. Ettől még miért lennék szexuális, vagy bármilyen más értelemben ugyanolyan, mint ők? Egyszerűen azért foglalkozom velük, mert piszkálják a fantáziámat.

A nemi betegségek nagyon pro-szexuálisak, hiszen szexualitás nélkül nem létezne a betegség sem. Tudom, hogy ez sokak szerint gusztustalan, de a Paraziták forgatásakor azt gondoltam, imádom a szexet, de leginkább nemi betegségek formájában imádom. Egyszerűen én vagyok a szifilisz. Máshogy rajongok a szexért, mint a legtöbb ember, úgyhogy erről fogok filmet készíteni. Próbáltam fenekestül felforgatni az egészet. A kritikusok gyakran gyanúsítanak azzal, hogy a szex minden formáját elvetem, pedig ez nem így van. A Paraziták című filmemmel egy olyan felszabadult nemi betegség bőrébe bújok, ami mindenkit csalogat, hogy szálljon be a mókába. Alkati kérdés, hogy valaki démoninak tartja-e egy nemi baj nézőpontjának megmutatását. Bizonyos szempontból érthető Robert Fulford akkori kirohanása ellenem; derék burzsoá volt, aki mindenre, amit csináltam, rémülettel reagált. Ő a betegség nézőpontjával még kilencven perc erejéig sem volt hajlandó azonosulni.

Még egy olyan ember is, mint Martin Scorsese, akiről azt hittem, több esze van ennél, rettegett velem találkozni. Később elmondta, hogy mániákusnak gondolt. Még ő sem tudott ellenállni annak a sztereotípiának, miszerint az alkotó egyenlő az alkotással. Pedig ennek alapján róla is gondolhatnánk cifra dolgokat.

Amikor leírok egy zuhanyzós jelenetet a forgatókönyvben, az kiről szól? Rólam, arról, ahogyan én csinálom, ahogy körülöttem, az olvasmányaimban és az általam látott filmekben csinálják: ezeknek a szintézise. De végső soron mégis én döntöm el, az adott figura hogyan viselkedne. Ez részben képzelőerő, részben meg nem az, hiszen az idegrendszerem is közreműködik a folyamatban. Az emberek folyton azt kérdezik, mit akarok a filmjeimmel. Azt szoktam nekik mondani, képzeljék el, hogy valakinek a homlokába lyukat fúrunk, és azon keresztül az álmai közvetlenül a vászonra vetülnek. „De hát ez tök furcsa, minek csinál valaki ilyen különös dolgokat?” Szerintem mindenki erről készítene filmet, ha tehetné, vagy ha meg merné tenni. És mindenkinek a fejében vannak olyan dolgok, amiket a többiek antiszociálisnak, vagy perverznek, vagy akárminek tartanának. De talán még az is elítélné őket, akinek a fejében megszülettek.

Az ott a fejedben nem pusztán a képzelőerőd, hanem egy hatalmas szintézis. Annyival elintézni a dolgot, hogy a fickónak fura fantáziája van, az egészet trivializálja, elveszi a komolyságát és a különlegességét. Mintha ez valójában nem is róla szólna, nem éppen az ember esszenciájára mutatna rá. Pedig éppen erről van szó, a fantáziánk a lényegünk. Talán éppen az az alkotási folyamatban a legfontosabb, hogy egy semmilyen más módon fel nem fedhető részünket mutassuk meg. A legtöbb embernek túl egzaltált elképzelése van a művészetről, semhogy olyasmit hozzanak létre, ami leleplezi őket.

A Karambolban a szexjelenetek párban vannak elhelyezve. Mindegyiknek különböző a jelentése, és a következőhöz vezet el. A legelején Deborah Unger és az az ismeretlen fickó a repülőgép hangárban, aztán James Spader az ismeretlen lánnyal: ez nyilván két párhuzamos jelenet. Aztán James és Deborah találkoznak, megosztják egymással ezeket az élményeket és dugnak. Így fejlődik a szexualitásuk. Az egyik tesztvetítésen valaki azt mondta, ha szexjeleneteket rakok egymás után, az még nem jelenti, hogy ezekből történet kerekedik. De miért ne jelenthetné? Ezt ki dönti el? Ha Arthur Schnitzler megtehette, akkor én miért nem? Szerintem ez teljesen működhet, csak nem a szokványos értelemben vett szexjelenetekkel, amik csak kis lírai közjátékok a „valódi” jelenetek közé ékelve, és amiket akár ki is vághatnánk, egy jottányit sem változtatna a cselekményen. A Karambolban viszont nagyon gyakran a szexjelenetek maguk a cselekmény és a karakterfejlődés: szerves részei a filmnek, kivághatatlanok. Ebben a filmben nem huszadik századi szexuális vagy szerelmi kapcsolatokat ábrázolunk, viszont előfordulhat, hogy a közeljövőben az átlag felső-középosztálybeli párok ilyesfajta normákat vallanak majd magukénak.
*
Nem hiszem, hogy a filmjeim különösebben radikálisak lennének. Sokan tartják őket annak, a közös érdekek védelmében a cenzúra és az emberek gyakran nyilatkoznak róluk egyfajta furcsa iszonnyal. Valószínűleg, ha egy csónakban eveznék velük, ha hasonló emberi törekvéseink lennének, egyetértenék velük. De azt nem hinném, hogy a politikai értelemben vett ártalmasságra hivatkozva be lehetne tiltani a filmjeimet. Sőt, azt sem, hogy ebben a kontextusban a „politikai” kifejezés megfelelő lenne. Valószínűleg nem a mögöttes filozófiai tartalommal van bajuk, hanem az ábrázolásmóddal. Elsősorban ez bosszantja őket, másodsorban pedig a munkáim általános zavarbaejtő természete.

Ha csak a szokásos slasher-filmes testcsonkításokról lenne szó, tennék a különleges ábrázolásmódra. Sokan kérdezték már, hogy Hitchcockhoz hasonlóan miért nem csak sugallom a dolgokat ahelyett, hogy mindent megmutatnék. Először is, a Téboly például tele van durva jelenetekkel. Azokat is Hitchcock forgatta, és valószínűleg a kutya sem kényszerítette rá. Feltehetőleg nem a saját félelmei, hanem a közhangulat és a cenzúra miatt vonakodott megmutatni bizonyos dolgokat. Nekem meg kell mutatnom, amit megmutatok, különben az emberek egyáltalán nem tudnák elképzelni. A képen kívüliség egyszerűen nemlétezővé tenné őket. Ha valakit lelőnek, vagy elvágják a torkát, az megtörténhet képen kívül is, és akkor az emberek elképzelik, hogy nagyjából hogy volt. De, ha visszaemlékeznek például Max Renn felhasított gyomrára a Videodrome-ban… ha azt nem mutatom meg, mit képzel el a közönség? Egyszerűen nem működne.

Folytatás–>

Footnotes    (↵ returns to text)
  1. A fordítás alapja: Rodley, Chris (ed.): Cronenberg on Cronenberg. Revisited Edition. London: Faber and Faber, 1997. A részletek a könyv következő oldalairól származnak: 153-154.; 3-4.; 31-32.; 98-99.; 151-152.; 199.; 40-41.; 153.; 58-59.; 60.; 74.; 79-82.; 86.; 76.; 145.; 152.

[spoiler title="Nézz bele!" open="0" style="1"] Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona [/spoiler]