ballard_crash_small

J.G. BALLARD: Karambol (Varró Attila fordítása)

Sepsi László

2011/09/16

1. fejezet[1]
Vaughan múlt éjjel meghalt, élete utolsó autóbalesetében. Barátságunk alatt számtalan karambolban elpróbálta halálát, mégis egy véletlen hiba végzett vele. Útban az ütközésre kiszemelt limuzin és a benne ülő színésznő felé, elszabadult kocsija áttörte a Londoni Repülőtér egyik felüljáró-korlátját, majd belefúródott egy légi utasokkal tömött autóbusz tetejébe. A társasutazásra induló turisták összeroncsolt tetemei szerteszét hevertek, alvadt napfényként borítva a műbőr üléseket, amikor egy órával később átverekedtem magam a helyszínelő rendőrökön. Elizabeth Taylor, a kiszemelt filmsztár, aki hónapok óta játszotta halálos főszerepét Vaughan álmaiban, magányosan állt a rohammentő villogó lámpája alatt. Miközben letérdeltem a holttest mellé, kesztyűs kezét a torkához emelte.

Vajon felismerte az áldozat dermedt pózában a neki szánt végzet képletét? Utolsó heteiben Vaughan-t kizárólag a színésznő halála foglalkoztatta: a karambol-sérülések megkoronázásának kijáró hódolattal dolgozta ki részleteit, akár egy protokollfelelős. A sheppertoni filmgyár közelében bérelt lakását fényképekkel tapétázta ki, amelyeket reggelente készített a szállodájából távozó színésznőről, teleobjektívjével lesben állva a Nyugati Autópálya gyaloghídjain vagy a filmstúdió sokemeletes parkolóházának tetején. Ezeket a térdeket és kézfejeket, combhajlatokat és szájszögleteket ábrázoló sztárfotókat az irodám fénymásolóján nagyítottam ki, kelletlenül és zavartan, hogy aztán átadjam neki az egész paksamétát, akár egy halálos ítéletről szóló végzés fényképmellékletét. Szobájában később szemem láttára illesztette össze a lemásolt testrészeket egy plasztikai műtétekről írt tankönyv groteszk sebeivel.

Vaughan a sztárkarambol sérüléseinek és roncsolódásainak megszállottja lett. Agyában végtelenül ismétlődő lassított felvételeken csókolózott össze a két jármű, meggyűrődött motorházaikon szörnyet halt a krómborítás. A két test azonos pontokon zúzódott szét; bájos arc szakította át a szélvédőt, mint egy halál-szülte Afrodité, jégvirágokat repesztve a füstüvegbe; combcsontok csapódtak a kéziféknek, majd apró szilánkokra törtek. Különösen a nemi szervek károsodásai vonzották: az orrembléma hegyes címerére felnyársalt méhszáj vagy az utolsó spermasugár, amint végigfröccsen a fénylő műszerfalra dermedt hőfok és üzemanyagszint értékeken.

Vaughan kizárólag olyankor tűnt nyugodtnak, amikor a kitervelt ütközés részleteiről mesélt. Akár egy hosszú távollétre ítélt szerető, érzéki gyengédséggel ecsetelte a becsapódáskor felszakadó sebek szépségét. Beszéd közben fényképek után kutatott lakásában, szándékosan oldalt fordulva, hogy masszív ágyékából kiemelkedő félmerev pénisze belém fojtsa a szót határozott kontúrjával. Tisztában volt provokatív szexualitása hatalmával, amely engem is végérvényesen rabul ejtett – mégis olyan mellékesen használta fel, mintha bármelyik pillanatban megszabadulhatna tőle.

Amikor tíz napja ellopta autómat a pincegarázsból, Vaughan felszabadult gépszörnyként száguldott végig a betonrámpán. Alig két hétre rá rendőrkocsik reflektorfényében hevert egy felüljáró pillérei közt, a bőrére száradt vér finom csipkefátylával borítva. Vonásainak torz geometriája, kifacsarodott végtagjai mintha gúnyt űztek volna a falaira tűzött autóbaleset-sérülésekből. Még egy utolsó pillantást vetettem hatalmas, vértől duzzadt ágyékára. Alig húsz méterre tőlünk a világhírű színésznő görcsösen kapaszkodott sofőrjébe, miközben a forgólámpák újra meg újra megvilágították alakját. Vaughan hónapokig álmodozott közös orgazmusukról: azokban a másodpercekben akart meghalni.

Élete során Vaughan számtalan karambolban vett részt. Valahányszor eszembe jut, ismeretlen roncsok volánja mögött látom, eldeformálódott fém és műanyag alkatrészek végtelen ölelésében. Pár hónappal korábban, épp öngyilkossága első főpróbája után találtam rá egy közeli felüljáró lábánál. Két megviselt légikisasszony mászott ki egy taxisofőr segítségével az apró kocsiból, amelyre Vaughan valamelyik rejtett bekötőút mélyéről rontott rá. Miközben odarohantam a központi terminál parkolójából frissen lopott fehér kabrioletthez, tisztán láttam a repedt szélvédő mögött: elkínzott arcán és forradásos ajkain szivárványcsíkok fénylettek. Feltéptem a behegedt ajtót. A szilánkokkal borított ülésen hevert és önelégülten méregette magát. Sérült térdkalácsaiból vér szivárgott tenyerébe. Alaposan szemügyre vette a hányadékfoltokat bőrkabátja gallérján, majd a kilométerórához nyúlt, hogy megérintse a rátapadt spermát. Próbáltam kiszabadítani a roncsból, de farizma görcsbe feszítette combjait, mintha akkor préselte volna ki az utolsó cseppeket ondóhólyagjából. Mellette az irodámból aznap elhozott sztárfotók széttépett darabjai, a kinagyított szemöldökök és szájak, könyökhajlatok és dekoltázsok kusza mozaikot alkottak az anyósülésen.

Vaughan életében a karambolok és nemi vágyai örökre egymásra találtak. Emlékszem a kényszerű pozitúrákat ábrázoló pornóképekre, amelyeket különféle roncsok hátsó ülésén szorongó fiatal nőkről készített éjjelente, egy autóbontó udvarán. A feszült arcok és feszülő combok a polaroid kamera vakufényében egy ismeretlen tengeralattjáró-katasztrófa kábult túlélőit idézték. Fotóalanyait a repülőtér környékén, éjszakai bárokban vagy áruházakban szedte fel, hogy a készségesen rendelkezésére álló prostituáltak képeivel tovább bővíthesse sebészeti albumát. Később balesetet szenvedett nőkkel kezdett randevúzni, akiken kedvére tanulmányozhatta a gázbacilus-fertőzések üszkös nyomait, az arcsérüléseket és az eldeformálódott vaginákat.

Vaughan ismertette meg velem a karambolok valódi értelmét: a kifarolás és a felborulás jelentését, a frontális ütközés mámorát. Ellátogattunk Londontól harminc kilométerre, a Közlekedésbiztonsági Kutatóintézetbe, hogy megnézzük a vasbeton tömböknek rohanó felműszerezett tesztautókat. Utána levetített néhány lassított felvételt, melyeket saját filmfelvevőjével rögzített a helyszínen. Sötét szobájában ülőpárnákon kuporogva figyeltük a falon villódzó néma becsapódásokat. Szüntelenül ismétlődő látványuk előbb nyugalommal töltött el, majd felkorbácsolta vágyaim. Mialatt a sárga neonfényben úszó autópályákon hajtottam céltalanul és magányosan, képzeletben a kísérleti járművek kormányát markoltam.

Az elkövetkező hónapokban hosszú órákat töltöttünk el a repülőtér északi peremét szegélyező gyorsforgalmi utakon. A lágy nyárestéken ezek a nyílegyenes sugárutak borzalmas ütközések színterévé váltak. Vaughan autórádiójából folyamatosan szólt a rendőrségi adás, így sorra látogathattuk a baleseteket, amíg ki nem kötöttünk a legsúlyosabb karambol helyszínét beragyogó ívlámpák alatt. Közelről figyeltük meg, hogyan szabadítják ki az acetilénfáklyákkal, acélemelőkkel felfegyverkezett tűzoltók és rendőrségi szakemberek a halott férjük oldalán csapdába esett öntudatlan háziasszonyokat; vagy elnéztük, hogyan ügyetlenkedik valami sebtében kerített orvos egy felborult kamion alá szorult haldoklóval. Néha a többi bámészkodó visszarángatta Vaughan-t, máskor a mentősök próbálták elvenni kameráját. Legjobban az autópálya-pilléreknek rohant autók vonzották: a pázsitsávon magára hagyott roncsok keserédes egyesülése a vasbetonelemek derűs emlékműveivel.

Egy este mi érkeztünk először a helyszínre: az áldozat egy középkorú pénztárosnő volt a repülőtér vámmentes ajándékboltjából. Bizonytalanul ült az összenyomódott utastérben, a színezett szélvédő üvegszilánkjai apró strasszokként csillogtak homlokán. Mivel a kihívott rendőrautó már a szomszédos felüljáróról küldte felénk ritmikus fényjeleit, Vaughan visszarohant a fényképezőért. Lerángattam a nyakkendőm és tétován sebek után kezdtem kutatni a nő testén. Szótlanul rám nézett, majd lassan az oldalára dőlt. Láttam, ahogy a vér átitatja hófehér blúzát. Miután végzett a fotózással, Vaughan letérdelt mellé, gyengéden a tenyerébe vette arcát és a fülébe suttogott. Közös erővel emeltük át a mentősök hordágyára.
Hazafelé Vaughan az egyik autóspihenő étterme előtt felismert egy várakozó kurvát, aki másodállásban jegyszedőként dolgozott a reptéri moziban, és minden egyes menet alkalmával kisfia hibás hallókészülékéről siránkozott. Miután elhelyezkedtek hátul, a nő panaszkodni kezdett zaklatott vezetési stílusomra, Vaughan azonban kizárólag mozdulatait figyelte, szórakozott tekintetével finoman táncra ösztönözve a nő kezeit és térdeit. Az aktusra kiszemelt northolti parkolóház néptelen tetőszintjén egy korlátnak támaszkodva vártam, mialatt Vaughan a haldokló pénztárosnő testtartásába rendezte a szajhát. Időnként az utcáról felszűrődő reflektorfények végigsuhantak prédájára hajló izmos alakján, stilizált pózokat villantva az éjszakába.

Vaughan önzetlenül megosztotta velem szokatlan vonzalmát, részletesen beavatva a sebek sejtelmes erotikájába. Feltárta előttem a véráztatta műszerfalak, a székletfoltos biztonsági övek, az agyvelővel borított napellenzők perverz logikáját. Finom remegés fogta el az összetört kocsik látványától: felizgatta a behorpadt lökhárítók bonyolult geometriája, a szokatlan alakzatokká gyűrődött hűtőrácsok számtalan variációja, a műszerfalak egy-egy elgörbült darabja, amely úgy mélyedt a kormányra borult sofőr ágyékába, mintha egy precízen beállított gépi felláció eszköze lenne. Bensőséges emberi pillanatok dermedtek örökkévalósággá ezekben a krómélekből és szélvédő-repedésekből szőtt pókhálókban.
Egy héttel a pénztárosnő temetése után, miközben a repülőtér nyugati szélén hajtottunk, Vaughan váratlanul lesodródott az útszélre és elgázolt egy nagytestű korcsot. Az ütközés, amelyből csupán egy tompa pörölycsapást éreztem, majd a tetőn átrepült állat körül záporozó üvegszilánkok végleg meggyőztek arról, hogy mindketten autóbalesetben végezzük. Vaughan sohasem állt meg. Néztem, ahogy a gázra lép; sebhelyes arcát egészen a sérült szélvédőhöz nyomta, majd ingerültem lesöpörte a bőrére tapadt füstüveg cseppeket. Agresszív rohamai végképp kiszámíthatatlanná váltak, mindössze lebilincselt nézőként vehettem részt bennük. Másnap reggel már higgadtan mutatta a motorháztető mély horpadásait, mielőtt a reptéri parkoló legfelső szintjén megszabadultunk kocsinktól. Tekintete elidőzött a nyugati horizont fölé emelkedő zsúfolt utasszállítókon, fakó arcán a gyermeki sóvárgás ráncaival. Nemrég egy jelentéktelen lény pusztulásával hosszú, háromszögforma mélyedéseket gyűrt a fémkarosszériába, elvont mértani alakzatok képében örökítve meg önmagát egy jármű testén. Arra gondoltam, vajon mennyivel rejtélyesebbnek bizonyulna a mi halálunk, vagy a gazdagoké és híreseké?

Az első végzetes gázolás ártatlan semmiségnek számított azokhoz képest, amelyeket Vaughan a nap mint nap átélt, áldozatokkal benépesítve zsúfolt képzeletét. Miközben szabadulni próbált az állandó feszültségtől, kitalált balesetek és eszelős sérüléseik egé