1. fejezet^[1]
Vaughan múlt éjjel meghalt, élete utolsó autóbalesetében. Barátságunk alatt számtalan karambolban elpróbálta halálát, mégis egy véletlen hiba végzett vele. Útban az ütközésre kiszemelt limuzin és a benne ülő színésznő felé, elszabadult kocsija áttörte a Londoni Repülőtér egyik felüljáró-korlátját, majd belefúródott egy légi utasokkal tömött autóbusz tetejébe. A társasutazásra induló turisták összeroncsolt tetemei szerteszét hevertek, alvadt napfényként borítva a műbőr üléseket, amikor egy órával később átverekedtem magam a helyszínelő rendőrökön. Elizabeth Taylor, a kiszemelt filmsztár, aki hónapok óta játszotta halálos főszerepét Vaughan álmaiban, magányosan állt a rohammentő villogó lámpája alatt. Miközben letérdeltem a holttest mellé, kesztyűs kezét a torkához emelte.

Vajon felismerte az áldozat dermedt pózában a neki szánt végzet képletét? Utolsó heteiben Vaughan-t kizárólag a színésznő halála foglalkoztatta: a karambol-sérülések megkoronázásának kijáró hódolattal dolgozta ki részleteit, akár egy protokollfelelős. A sheppertoni filmgyár közelében bérelt lakását fényképekkel tapétázta ki, amelyeket reggelente készített a szállodájából távozó színésznőről, teleobjektívjével lesben állva a Nyugati Autópálya gyaloghídjain vagy a filmstúdió sokemeletes parkolóházának tetején. Ezeket a térdeket és kézfejeket, combhajlatokat és szájszögleteket ábrázoló sztárfotókat az irodám fénymásolóján nagyítottam ki, kelletlenül és zavartan, hogy aztán átadjam neki az egész paksamétát, akár egy halálos ítéletről szóló végzés fényképmellékletét. Szobájában később szemem láttára illesztette össze a lemásolt testrészeket egy plasztikai műtétekről írt tankönyv groteszk sebeivel.

Vaughan a sztárkarambol sérüléseinek és roncsolódásainak megszállottja lett. Agyában végtelenül ismétlődő lassított felvételeken csókolózott össze a két jármű, meggyűrődött motorházaikon szörnyet halt a krómborítás. A két test azonos pontokon zúzódott szét; bájos arc szakította át a szélvédőt, mint egy halál-szülte Afrodité, jégvirágokat repesztve a füstüvegbe; combcsontok csapódtak a kéziféknek, majd apró szilánkokra törtek. Különösen a nemi szervek károsodásai vonzották: az orrembléma hegyes címerére felnyársalt méhszáj vagy az utolsó spermasugár, amint végigfröccsen a fénylő műszerfalra dermedt hőfok és üzemanyagszint értékeken.

Vaughan kizárólag olyankor tűnt nyugodtnak, amikor a kitervelt ütközés részleteiről mesélt. Akár egy hosszú távollétre ítélt szerető, érzéki gyengédséggel ecsetelte a becsapódáskor felszakadó sebek szépségét. Beszéd közben fényképek után kutatott lakásában, szándékosan oldalt fordulva, hogy masszív ágyékából kiemelkedő félmerev pénisze belém fojtsa a szót határozott kontúrjával. Tisztában volt provokatív szexualitása hatalmával, amely engem is végérvényesen rabul ejtett – mégis olyan mellékesen használta fel, mintha bármelyik pillanatban megszabadulhatna tőle.

Amikor tíz napja ellopta autómat a pincegarázsból, Vaughan felszabadult gépszörnyként száguldott végig a betonrámpán. Alig két hétre rá rendőrkocsik reflektorfényében hevert egy felüljáró pillérei közt, a bőrére száradt vér finom csipkefátylával borítva. Vonásainak torz geometriája, kifacsarodott végtagjai mintha gúnyt űztek volna a falaira tűzött autóbaleset-sérülésekből. Még egy utolsó pillantást vetettem hatalmas, vértől duzzadt ágyékára. Alig húsz méterre tőlünk a világhírű színésznő görcsösen kapaszkodott sofőrjébe, miközben a forgólámpák újra meg újra megvilágították alakját. Vaughan hónapokig álmodozott közös orgazmusukról: azokban a másodpercekben akart meghalni.

Élete során Vaughan számtalan karambolban vett részt. Valahányszor eszembe jut, ismeretlen roncsok volánja mögött látom, eldeformálódott fém és műanyag alkatrészek végtelen ölelésében. Pár hónappal korábban, épp öngyilkossága első főpróbája után találtam rá egy közeli felüljáró lábánál. Két megviselt légikisasszony mászott ki egy taxisofőr segítségével az apró kocsiból, amelyre Vaughan valamelyik rejtett bekötőút mélyéről rontott rá. Miközben odarohantam a központi terminál parkolójából frissen lopott fehér kabrioletthez, tisztán láttam a repedt szélvédő mögött: elkínzott arcán és forradásos ajkain szivárványcsíkok fénylettek. Feltéptem a behegedt ajtót. A szilánkokkal borított ülésen hevert és önelégülten méregette magát. Sérült térdkalácsaiból vér szivárgott tenyerébe. Alaposan szemügyre vette a hányadékfoltokat bőrkabátja gallérján, majd a kilométerórához nyúlt, hogy megérintse a rátapadt spermát. Próbáltam kiszabadítani a roncsból, de farizma görcsbe feszítette combjait, mintha akkor préselte volna ki az utolsó cseppeket ondóhólyagjából. Mellette az irodámból aznap elhozott sztárfotók széttépett darabjai, a kinagyított szemöldökök és szájak, könyökhajlatok és dekoltázsok kusza mozaikot alkottak az anyósülésen.

Vaughan életében a karambolok és nemi vágyai örökre egymásra találtak. Emlékszem a kényszerű pozitúrákat ábrázoló pornóképekre, amelyeket különféle roncsok hátsó ülésén szorongó fiatal nőkről készített éjjelente, egy autóbontó udvarán. A feszült arcok és feszülő combok a polaroid kamera vakufényében egy ismeretlen tengeralattjáró-katasztrófa kábult túlélőit idézték. Fotóalanyait a repülőtér környékén, éjszakai bárokban vagy áruházakban szedte fel, hogy a készségesen rendelkezésére álló prostituáltak képeivel tovább bővíthesse sebészeti albumát. Később balesetet szenvedett nőkkel kezdett randevúzni, akiken kedvére tanulmányozhatta a gázbacilus-fertőzések üszkös nyomait, az arcsérüléseket és az eldeformálódott vaginákat.

Vaughan ismertette meg velem a karambolok valódi értelmét: a kifarolás és a felborulás jelentését, a frontális ütközés mámorát. Ellátogattunk Londontól harminc kilométerre, a Közlekedésbiztonsági Kutatóintézetbe, hogy megnézzük a vasbeton tömböknek rohanó felműszerezett tesztautókat. Utána levetített néhány lassított felvételt, melyeket saját filmfelvevőjével rögzített a helyszínen. Sötét szobájában ülőpárnákon kuporogva figyeltük a falon villódzó néma becsapódásokat. Szüntelenül ismétlődő látványuk előbb nyugalommal töltött el, majd felkorbácsolta vágyaim. Mialatt a sárga neonfényben úszó autópályákon hajtottam céltalanul és magányosan, képzeletben a kísérleti járművek kormányát markoltam.

Az elkövetkező hónapokban hosszú órákat töltöttünk el a repülőtér északi peremét szegélyező gyorsforgalmi utakon. A lágy nyárestéken ezek a nyílegyenes sugárutak borzalmas ütközések színterévé váltak. Vaughan autórádiójából folyamatosan szólt a rendőrségi adás, így sorra látogathattuk a baleseteket, amíg ki nem kötöttünk a legsúlyosabb karambol helyszínét beragyogó ívlámpák alatt. Közelről figyeltük meg, hogyan szabadítják ki az acetilénfáklyákkal, acélemelőkkel felfegyverkezett tűzoltók és rendőrségi szakemberek a halott férjük oldalán csapdába esett öntudatlan háziasszonyokat; vagy elnéztük, hogyan ügyetlenkedik valami sebtében kerített orvos egy felborult kamion alá szorult haldoklóval. Néha a többi bámészkodó visszarángatta Vaughan-t, máskor a mentősök próbálták elvenni kameráját. Legjobban az autópálya-pilléreknek rohant autók vonzották: a pázsitsávon magára hagyott roncsok keserédes egyesülése a vasbetonelemek derűs emlékműveivel.

Egy este mi érkeztünk először a helyszínre: az áldozat egy középkorú pénztárosnő volt a repülőtér vámmentes ajándékboltjából. Bizonytalanul ült az összenyomódott utastérben, a színezett szélvédő üvegszilánkjai apró strasszokként csillogtak homlokán. Mivel a kihívott rendőrautó már a szomszédos felüljáróról küldte felénk ritmikus fényjeleit, Vaughan visszarohant a fényképezőért. Lerángattam a nyakkendőm és tétován sebek után kezdtem kutatni a nő testén. Szótlanul rám nézett, majd lassan az oldalára dőlt. Láttam, ahogy a vér átitatja hófehér blúzát. Miután végzett a fotózással, Vaughan letérdelt mellé, gyengéden a tenyerébe vette arcát és a fülébe suttogott. Közös erővel emeltük át a mentősök hordágyára.
Hazafelé Vaughan az egyik autóspihenő étterme előtt felismert egy várakozó kurvát, aki másodállásban jegyszedőként dolgozott a reptéri moziban, és minden egyes menet alkalmával kisfia hibás hallókészülékéről siránkozott. Miután elhelyezkedtek hátul, a nő panaszkodni kezdett zaklatott vezetési stílusomra, Vaughan azonban kizárólag mozdulatait figyelte, szórakozott tekintetével finoman táncra ösztönözve a nő kezeit és térdeit. Az aktusra kiszemelt northolti parkolóház néptelen tetőszintjén egy korlátnak támaszkodva vártam, mialatt Vaughan a haldokló pénztárosnő testtartásába rendezte a szajhát. Időnként az utcáról felszűrődő reflektorfények végigsuhantak prédájára hajló izmos alakján, stilizált pózokat villantva az éjszakába.

Vaughan önzetlenül megosztotta velem szokatlan vonzalmát, részletesen beavatva a sebek sejtelmes erotikájába. Feltárta előttem a véráztatta műszerfalak, a székletfoltos biztonsági övek, az agyvelővel borított napellenzők perverz logikáját. Finom remegés fogta el az összetört kocsik látványától: felizgatta a behorpadt lökhárítók bonyolult geometriája, a szokatlan alakzatokká gyűrődött hűtőrácsok számtalan variációja, a műszerfalak egy-egy elgörbült darabja, amely úgy mélyedt a kormányra borult sofőr ágyékába, mintha egy precízen beállított gépi felláció eszköze lenne. Bensőséges emberi pillanatok dermedtek örökkévalósággá ezekben a krómélekből és szélvédő-repedésekből szőtt pókhálókban.
Egy héttel a pénztárosnő temetése után, miközben a repülőtér nyugati szélén hajtottunk, Vaughan váratlanul lesodródott az útszélre és elgázolt egy nagytestű korcsot. Az ütközés, amelyből csupán egy tompa pörölycsapást éreztem, majd a tetőn átrepült állat körül záporozó üvegszilánkok végleg meggyőztek arról, hogy mindketten autóbalesetben végezzük. Vaughan sohasem állt meg. Néztem, ahogy a gázra lép; sebhelyes arcát egészen a sérült szélvédőhöz nyomta, majd ingerültem lesöpörte a bőrére tapadt füstüveg cseppeket. Agresszív rohamai végképp kiszámíthatatlanná váltak, mindössze lebilincselt nézőként vehettem részt bennük. Másnap reggel már higgadtan mutatta a motorháztető mély horpadásait, mielőtt a reptéri parkoló legfelső szintjén megszabadultunk kocsinktól. Tekintete elidőzött a nyugati horizont fölé emelkedő zsúfolt utasszállítókon, fakó arcán a gyermeki sóvárgás ráncaival. Nemrég egy jelentéktelen lény pusztulásával hosszú, háromszögforma mélyedéseket gyűrt a fémkarosszériába, elvont mértani alakzatok képében örökítve meg önmagát egy jármű testén. Arra gondoltam, vajon mennyivel rejtélyesebbnek bizonyulna a mi halálunk, vagy a gazdagoké és híreseké?

Az első végzetes gázolás ártatlan semmiségnek számított azokhoz képest, amelyeket Vaughan a nap mint nap átélt, áldozatokkal benépesítve zsúfolt képzeletét. Miközben szabadulni próbált az állandó feszültségtől, kitalált balesetek és eszelős sérüléseik egész katalógusát állította össze magában – az oldalakat nyugdíjasok tüdejét átlyukasztó kilincsek, bakfismellekbe fúródó kormányrudak, csinos gyermekarcokat felszakító krómacél zárak töltötték meg. Gyűjteménye kulcsot jelentett számára egy perverz technológia szülte újfajta szexualitáshoz. Az illusztrációk úgy sorakoztak elméje galériájában, mintha egy mészárszék tárlatára válogatták volna össze őket.

Ha Vaughan-ra gondolok, ahogy saját vérébe fúlva hever a rendőrségi reflektor-fényben, azonnal eszembe jut a számtalan aprólékosan kigondolt autóbaleset, amelyekről a repülőtéri sztrádákon cirkálva mesélt nekem. Összecsukódó tartálykocsikba csapódott követségi limuzinokról álmodott, zsúrra igyekvő kisiskolásokkal tömött taxikról, amelyek kihalt áruházak vakító kirakatainak tövében törnek darabokra. Lázálmaiban rég elszakított testvérek találtak egymásra egy vegyi üzem bekötőútján bekövetkezett karambolban; öntudatlan vérfertőzésüket összepréselődő fémlapok és az alumínium-bevonatú hengerfejek közé hullt vörös agyszövetszirmok kiáltották világgá. Elszánt férfiak rohantak hátulról esküdt ellenségük kocsijába, halálos bosszújukból látványosságot varázsolt a kanálisokban lángoló benzin és a kisvárosi délutánok élettelen napsütésén átgőzölgő lakkfesték. Megálmodta a szökött fegyenceket érő autóbalesetek minden fajtáját; a szabadnapos recepciós lányok ütközéseit, akik kézimunkázás közben szorulnak szeretőjük ágyéka és a kormánykerék harapófogójába. Gondolataiban nászutas párokat kovácsolt örökre össze egy cukorgyári kamion elszabadult utánfutója. Maga elé képzelte az autótervezők baleseteit, a karambolhalálok legtisztább absztrakcióját, ahogy sérüléseik végeznek velük, forróvérű laborasszisztenseikkel oldalukon.

Vaughan gondosan kidolgozott minden részletet. Számtalan változatot eszelt ki, rendszerint a frontális ütközésekkel kezdve: ott volt például a gyermekmegrontó és a túlhajszolt orvos közös halála előbb szemtől-szembe, majd felborulással. Vonzotta a betonkorlátnak rohanó kivénhedt prostituált képe, ahogy a túlsúlyos test átrepül a szélvédő maradványai között, kiszáradt méhének apró foszlányaival díszítve a krómemblémát. Sűrű vére végigfröccsen a szürkületben még fehérebbnek látszó védőfalon, halálig kísértő rémálmokat okozva az egyik helyszínelőnek, aki nem sokkal később sárga köpenye védőburkában gyűjtögeti a szétszóródott testrészeket. A másik verzió szerint egy autópálya benzinkútjánál tolató kamion temette maga alá az idős nőt: éppen előredőlve bajlódott a jobb lábát szorító cipővel, amikor a vontató oldalba kapta kocsiját – alakja véráztatta öntőformává mélyítette az első ajtót. Volt, hogy egyszerűen keresztülhajtott az egyik felüljáró védőkorlátján, majd – Vaughan utolsó balesetéhez hasonlóan – belefúródott egy reptéri buszba, amelynek öntelt úticélokból álló terhét megsokszorozta a rövidlátó, klimaxos asszony halála. Volt, hogy egy gyorsító taxi alá esett, miközben saját kocsijából kászálódott kifelé, hogy könnyítsen magán a közeli nyilvános vécében; ehelyett harminc métert gurult, vizelet- és vércsíkot húzva az aszfalton.

Eszembe jutnak a közösen elképzelt karambolok: a sebesültek, nyomorékok és őrültek abszurd kivégzései. A pszichopaták balesetei, az epés önutálattal csordultig telt, valószerűtlen ütközések, a gonosz tömeg-szerencsétlenségek, amelyeket lopott autókban ötlöttünk ki fáradt hivatalnokokat kerülgetve a koraesti sztrádákon. Eszembe jutnak az idegbeteg háziasszonyok, akik hazafelé a nőgyógyásztól sorra törik a kertvárosi főutcán leparkolt szedánokat. Az izgatott skizofrének, akik egyirányú utcákban lerobbant mosodai furgonok orrának hajtanak; a mániás-depressziósok, akiket autópálya-bejáratoknál ér utol a halál, miközben hiába próbálnak visszatolatni a bekötőútra; a balszerencsés paranoiások, akik padlógázzal rohannak közismert zsákutcákat lezáró téglafalakba; a szadista éjszakás nővérek, akik fejvesztve végzik bonyolult útkereszteződések közepén felborult kocsijukban; a leszbikus üzletvezetőnők, akik öregedő tűzoltók sztoikus pillantásaitól kísérve égnek szénné mini-autójuk roncsai közt; az autista kisgyermekek, akiket hátba támad a karambolhalál, utolsó pillantásuk egészségesebb, mint egész életük; az értelmi fogyatékosok, akik útszéli szennycsatornák mélyére süllyedő autóbuszuk kelepcéjében egykedvűen fulladnak az ipari hulladékba…

Jóval Vaughan végzetes ütközése előtt foglalkozni kezdtem saját halálom gondolatával. Kivel lennék az utolsó percben, és milyen szerepben: mint pszichopata, neuraszténiás, vagy körözött bűnöző? Vaughan órákon át álmodozott a hírességek haláláról: egyre furcsább karambolokat eszelt ki számukra. Aprólékos fantazmagóriákat szőtt James Dean, Camus, Jayne Mansfield és Kennedy halála köré. Képzeletében számtalan színésznő, politikus, milliárdos és tévéelnök várt sorára. Vaughan folyamatosan nyomon követte őket: teleobjektívje mindenhová belátott a repülőtéri terminálok megfigyelő pontjairól, a szállodák magasföldszinti erkélyeiről, vagy a stúdiók parkolóházaiból. Mindegyikük számára kiválasztotta a legmegfelelőbb autóhalált: Onassis és neje esetében a dallasi merénylet rekonstrukciója tűnt ideálisnak. Reagennek egy hátulról induló bonyolult ütközéssorozatot szánt, mivel pontosan illett Vaughan erős vonzalmához, amit a politikus nemi szerve iránt érzett. Ugyanez a karambol fejezte ki legjobban azt a vágyat is, amely akkor fogta el, amikor Elizabeth Taylor bérelt limuzinok műbőr üléshuzatához dörzsölődő fanszőrzetére gondolt.
A Catherine ellen elkövetett utolsó gázolási kísérletét követően jöttem rá, hogy Vaughan végérvényesen visszahúzódott koponyájába. Ebben az erőszak és technológia uralta vakítóan fényes birodalomban szélsebesen suhanhatott a kihalt sztrádákon, a tágas mezők szélén árválkodó benzinkutak mellett, szembejövő autóra várva. Fejében az egész világ egyetlen összefüggő közlekedési balesetet alkotott, ahol járművek milliói száguldottak fej-fej mellett a feltörő sperma és hűtőfolyadék legvégső sugarában.

Emlékszem első koccanásomra egy kihalt szállodai parkolóban. Éppen szeretkeztünk a feleségemmel, kapkodva és kényszeredetten, amikor egy rendőrjárőr megzavart minket. Tolatás közben elkerülte a figyelmemet egy kijáratnál álló fa, és váratlanul nekiütköztem. Catherine az ülésre hányt. Ez a cseppfolyós vérrögrubintokkal teleszórt kicsiny tócsa, épp olyan bársonyosan sűrű és tartózkodó, mint Catherine minden megnyilvánulása, máig a karambolok erotikus delíriumát testesíti meg szememben; izgatóbb a végbél- és hüvelyváladéknál, kifinomult, akár egy tündérkirálynő széklete vagy a kontaktlencsék mögé szorult légbuborékok miniatűr cseppjei. Bűvös tavacskájában, amely úgy bukkant elő feleségem torkából, mint egy titokzatos, távoli szentély kapujában feltörő ritka forrás, megpillantottam saját arcmásom; a vér, ondó és hányadék finom tükrét a néhány perce még makkomra tapadt ajkak közül csordogáló vékony patak táplálta.

Vaughan halálával egyedül maradtak követői: sok embert vonzott maga köré, akár egy balesetet szenvedett nyomorék a bámészkodó járókelőket, akik a kifacsarodott tagokban vélik felismerni életük és elméjük titkos megoldóképleteit. Mindnyájan elfogadtuk, hogy a karambolok természetellenes erotikája kínokkal jár, hasonlóan a sebészszike nyomán feltáruló szövetmintázatok különleges szépségéhez. Elnéztem a sötét autópályákon száguldó járművekben közösülő férfiakat és nőket, ahogy a gyönyör küszöbén vergődve egyre közelebb sodródnak a szembejövő forgalom csábító reflektorai felé. A magányos kölyköket, akik roncstelepről összekapart első tragacsuk vezetőülésén maszturbálnak, tükörsimára kopott abroncsokon suhanva a semmibe. A legutolsó pillanatban kerülnek el egy végzetesnek ígérkező ütközést: magjuk a kilométerórára fröccsen, hogy aztán száraz levélkékben peregjen majd a legközelebb ölükre hajló nő keményre lakkozott hajára. Jobb kézzel a kormányt szorítva hajszolják a gépet az éjszakába, a többszintes kereszteződések fehérlő idomai felé, a hirtelen fékezéstől meginduló ejakuláció közben tekintetük egy színes tévékkel megrakott utánfutó sárhányójára szegeződik; bal kézzel fáradhatatlanul dörzsölik a síkos klitoriszt, míg a teherkocsi figyelmeztetően villogó fényszórói lassan elmaradnak mögöttük. Nem sokkal később már a havert lesik, ahogy gépzsíros tenyerével feltárja a hátsó ülésen kuporgó kamaszlány vékonyka combjait az útszélen elsuhanó óriásposztereknek. A nedves autópályából szeleteket hasítanak a fénykévék és fékcsikorgások, erekció villan a törékeny csípő felett, majd az elnyűtt, viaszsárga tetőig repül a tapadós sperma.

Elment az utolsó mentőautó. Egy órával ezelőtt a színésznőt is eltámogatták limuzinjához. Az átszakított korlát alatt húzódó sápadt betonsávot titokzatos kifutópályának láttam az esti lámpafényben, amelyről ismeretlen gépek emelkednek a magasba, a fémborítású égbolt felé. Vaughan üvegfalú aeroplánja is odafent száll már, messze a kocsijukhoz ballagó, közönyös nézősereg és a szétszóródott utazótáskákat szedegető, elcsigázott rendőrök felett. Teste fokozatosan kihűl, végbélhőmérséklete ugyanazt a nullához tartó ívet követi, mint a többi áldozaté. A ragyogó Celsius-görbék széthasítják az éjszakát, akár a belvárosi lakóházak ablakaiból, és a lakosztályában pihenő filmsztár nyálkás testnyílásaiból sugárzó meleg pászmák.

Elindultam hazafelé, a repülőtér irányába. A gépkocsik visszatükrözték a West Avenue lámpafényeit, miközben hosszú sorokban száguldottak a sebek diadalünnepére.