1989-90-ben, a nagy politikai változások idején vagyunk. A középkorú Alois Nebel a szudétavidéki Bílý Potok vasútállomás menetirányítója. Az észak-csehországi erdős vidék Németország és Lengyelország határán fekszik, a történelem viharainak gyújtópontjában. És ahogy azt a Szigorúan ellenőrzött vonatok óta tudjuk, a cseh vidéken a történelem vagonokon közlekedik és apró vasútállomásokon játszódik.

Az idén bemutatott film egy pár évvel ezelőtt megjelent cseh képregénytrilógia rajzfilm-adaptációja. A film két főszereplője Alois Nebel és a titokzatos Néma, aki a lengyel-cseh határon átszökve a Bily Potok-i vasútállomásra igyekszik. Ami összeköti a két egymás számára ismeretlen férfit, hogy mindkettőjüket egy közös múltbeli emlék nyomaszt.

Miközben a háttérben az ún. bársonyos forradalom zajlik, rezzenéstelen arcú címszereplőnk barázdált homloka mögött sűrű köd (németül “der Nebel”) gomolyodik – nomen est omen. A fehérségben újból és újból ugyanaz a gyerekkori emlék elevenedik meg. Kiskorában szemtanúja volt, ahogy szeretett dadusát, a németajkú Dorothe-t a második világháború után közvetlenül elrendelt etnikai tisztogatások során (a magyar kisebbséget is sújtó hírhedt Beneš-dekrétumok következtében) a többi némettel együtt kitoloncolják az országból, azonban az egyik végrehajtó komcsi katona ottmaradásra kényszeríti a lányt, elszakítva ezzel a családjától.

A múlt ártalmas ködét eloszlandó, Nebelt “jóakarói” a rendvédelmi feladatokat is ellátó ideggyógyintézetbe juttatják, ahol a társadalom többi selejtnek bélyegzett gyanús alakját gyűjtik össze. Intézeti szobatársa az elektrosokkal kezelt illegális határátlépő Néma, akinek, ha lehet, még Nebelénél is sötétebb köd és egy rejtélyes küldetés jutott a múltból, amit itt, Bílý Potokban kell elvégeznie. Nebel az idegszanatóriumból kikerülve az új korszak hajnalán állás nélkül marad és a prágai központi pályaudvaron sok más nehézsorsú lecsúszott nincstelennel együtt várja a megváltást. Csendes szerelem szövődik közte és a vécés néni között, és nem sokkal később egy szerény vasúti állást is kap Bílý Potok közelében a hegyekben. Végül az időközben az idegintézetből megszökött Néma is megjelenik a kisvárost körbevevő rengetegben.

Közép-Kelet-Európa történelmi múltjából táplálkozó kibeszéletlen borzalmak, feloldatlan bűnök és elraktározott sérelmek mind ott pulzálnak a film hátterében, a legesősebbnek mondott cseh városkát körülölelő sűrű erdőben, az Alois Nebelt elöntő fehérségben és a Néma sötét tekintetében. A kisemberek reakciója: passzív melankólia, illetve feltartóztathatatlan bosszúvágy.

A nyolcvanperces Alois Nebelt élőszereplőkkel forgatták le, majd az így készült nyersanyagot “rajzolták át animációvá”, hogy az eredeti képregény expresszív fekete-fehér grafikusságát visszanyerjék. Szerencsére az elkészült animáció megőrizte a filmkép fotografikusságát, így nem esett áldozatul a rotoszkópos stilizációnak a káeurópai tárgyi környezet, a kopogós keramit utcakövek, az ízléstelen műszálas abroszok és függönyök – mindaz, amitől a helyszín és a korszak beazonosíthatóvá válik. Ugyanakkor a készítők nem nyújtanak fogódzót minden egyes történelmi szituációhoz, például nem adnak konkrét háttérinfókat a kitoloncolásról, vagy az erőszakkal visszatartott német lány, Dorothe sorsát illetően sem. A film nem egy bizonyos eseménynek állít emléket, hanem a káeurópai emberben a történelem “zivataros évtizedei” során felhalmozott gomolyfelhőkből gyúr egy rendkívül szuggesszív, mély humánummal átitatott noiros hangulatú kelet-európai thrillert.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Az emberben a 3D animáció hallatán azok a plasztikusra renderelt, simára nyalt karakterekkel és „csilli-vili” látványvilággal operáló CGI animációk jutnak eszébe, amelyek John Lassetter pixelbirodalmából érkeznek a nyolcvanas évek közepe óta rendületlenül. Az eredetileg a Lucasfilm “csillagokháborújás” szoftverfejlesztő részlegéből önnálósodott Pixar Stúdió az azóta ikonikussá vált íróasztal-lámpa kölyök burleszk-performanszával hódította meg a világot 1986-ban.

Az alábbi két film éppen az egyre plasztikusabb pixaros 3D-s sztenderdtől rugaszkodik el, igencsak messzire. A Fordulópont című film hat fiatal holland filmkészítőből álló teamje a CGI kőkorszaki szcenárióját szabta a saját ínyére, a lengyel Switez több stúdiót felölelő alkotógárdája pedig a klasszikus festmények ecsetvonásait kívánta pixelekből restaurálni – hatásosság szempontjából egyik sem marad el a másiktól. Míg előbbi egy csapatnyi fiatalember kreatív szárnypróbálgatása csavaros narrációval és vizualitással, utóbbi egy grandiózus vállalkozás, amely a mickiewicz-i nemzeti sorsdrámára koncentrál, minden igyekezetében a lehető leglehengerlőbb technikai virtuozitással előadva.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Az eredeti címén Pivot, azaz Fordulópont egyedinek ható látványvilága annak köszönhető, hogy a figurák a 3D-s filmfejlesztés korai stádiumában megszülető ún. “low-poly”, azaz alacsony poligonszámú modellekre emlékeztető, végletesen stilizált karaktervázakat tesznek meg a film főszereplőivé. Az elhagyatott raktárhelyszínen fényképeket készítő nyurga emberünk az egyik sikátorban egy éppen gyilkolászó árnyalakba botlik, és önkéntelenül lencsevégre kapja a véres tettet. A film hátralévő részében eszeveszett menekülésbe kezd, fut az életéért. A főcím alatt, illetve a hajsza csúcspontjain egymás farkába harapó csíkokká egyszerűsödő figurák az alkalmazott grafika, mindenekelőtt Saul Bass hatvanas évekbeli főcímeinek vizuális dinamizmusával ejtik a nézőt rabul.

A Switez elveszett városa ugyancsak, vagy leginkább (?), a látvány technikai megvalósításában tör babérokra. A film a lengyel irodalom Petőfijeként számon tartott 19. századi költő, Adam Mickiewicz romantikus balladáját dolgozza fel, melyben egy ifjú kocsiútja során egy különös, tavirózsákkal borított tóhoz érkezik, amelynek, mint kiderül, egy középkori város áll a mélyén. A település azért került víz alá, mert többszáz évvel ezelőtt hódító orosz csapatok támadtak rá, de hogy ne kerüljön végleg az erőszakkal érkező birodalom kezére, a természet erői keltek a megtámadott kisváros segítségére, és hullámsírba temették a templomba menekülő lakókat a portyázókkal együtt.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

A Mickiewicz-korabeli utazó története, amely a film keretéül szolgál, a romantikus-realista olajképek stílusában fogant, a középkori várost pedig az ikonfestészet táblaképeinek módjára építették újra. Míg a középkori városka jelenetei megrendítő erővel bíró esztétikai dolgozatként hatnak, addig az olajképekre hajazó részekben sikerül a drámát a technika béklyói közt megfojtani. A festői jelleg kivitelezésére ugyanis sajnos az eddig ismert szoftverek még nem állnak készen (ha egyáltalán készen kellene állniuk), amivel a film gyártója, a 3D-re szakosodott Human Ark elnevezésű varsói stúdió is tökéletesen tisztában volt. Éppen ezért a 3D sterilitását legyőzendő, külön fejlesztettek egy eszközt kifejezetten arra, hogy a főszereplő fizimiskájának olajfestmény-jelleget tudjanak kölcsönözni. Az eredmény egy furcsa, tükrösen csillogó felület, ami a fiatalember arcát, illetve a fontosabb motívumokat, úgymint a tavirózsákat, vagy a víz felszínét is beborítja. Szerencsére az alapvetően 2D-s papírkivágásos animációt használó, az ortodox szentképek jellegzetes figuráira épülő középkori epizód így is drámai erővel tud hatni, még ha a számítógéppel generált lovas hadak vágtázása agarakat megszégyenítő ruganyossággal bír. Mégis, itt a technika nem, vagy legalábbis kevésbé tolakszik a látvány és a történet elé, már nem azon gondolkodik az egyszeri néző, hogy vajon hogyan is csöppent az emberszerű, olajosan csillogó arcú űrlény az ikonfestő virtuális vásznára.

Idén ősztől KEDDenként az animációé a főszerep a KINO-ban!

A KEDD Filmstúdió animációs filmklubot indít szeptember 13. és december 6. között a KINO moziban.

A keddenként délután 4-kor kezdődő másfél órás sorozat célja, hogy az animációs film esztétikájába adjon betekintést tematikus vetítések és animációs filmrendezők, filmes szakemberek vezetésével. A félév során a különféle animációs technikák rendszerezésén túl a részvevők az animációs filmnek az egyéb műveltségi ágakkal való kapcsolatával és különféle zsánereivel ismerkedhetnek meg kortárs, illetve klasszikusnak számító animációs rövidfilmeken keresztül. A tematikus filmválogatások a hazai rövidfilmes fesztiválok és filmes rendezvények programjából szemezgetnek, illetve a filmes és kulturális portálok szakmai együttműködésével valósulnak meg. Partnerünk a Daazo.com, a BuSho, a KAFF és az Animáció Világnapja, illetve a Prizma Online és a Prae.hu is.

A KEDD-Kino Filmklub a magyar középiskolai mozgóképkultúra és médiaismeret című iskolai tárgyhoz a 2011/12-es év őszi félévében tanórán kívüli foglalkozásként is kapcsolódni kíván, illetve az egyéb iskolai tantárgyak hasznos kiegészítője lehet – rendhagyó módon, a moziban.

A szeptember 13-i első alkalommal a hagyományos rajzfilmkészítés mikéntjével fogunk megismerkedni számos díjnyertes hazai és külföldi animációs rövidfilm révén és az Oscar-díjas Rofusz Ferenc vezetésével.

A részletes programot, illetve az előadók teljes listáját a filmklub weboldalán olvasható.

A filmklub programszerkesztője és moderátora Orosz Anna Ida, a Prizma Animatéka elnevezésű rovatának szerzője és szerkesztője.

Tematika

09. 13. HAGYOMÁNYOS RAJZFILM

09. 20. SZÁMÍTÓGÉPES RAJZANIMÁCIÓ

09. 27. BÁB- ÉS GYURMA ANIMÁCIÓ

10. 04. STOP MOTION: KOLLÁZS- ÉS TÁRGYANIMÁCIÓ

10. 11. 3D-S ANIMÁCIÓ

10. 18. ANIMÁCIÓ + IRODALOM

10. 25. ANIMÁCIÓ + FANTASZTIKUM

11. 08. ANIMÁCIÓ + MŰVÉSZET

11. 15. ANIMÁCIÓ + TÖRTÉNELEM

11. 22. ANIMÁCIÓ + TÁRSADALOM

11. 29. ANIMÁCIÓ + ÖKOLÓGIA

12. 06. ANIMÁCIÓ + ZENE

Nemzetközi vizeken (Európai versenyblokk)

Bár a mustra versenyszekciójában nagyobb arányban szerepeltek hazai alkotások, a fent említett panoráma és retrospektív programok vetítéssorozatainak köszönhetően ismét volt lehetőség a magyar és a nemzetközi animációs mezőny összehasonlítására, melynek konklúziójaként bátran ki lehet jelenteni, hogy a hazai szakma egyértelműen előkelő helyet foglal el európai viszonylatban is.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Az európai versenyprogramban mindössze négy egészestés film szállt ringbe a fődíjért: Jean-Christophe Roger stilizált figurákat mozgató Sztorizó show-ja, a kortárs cseh animáció egyik kiemelkedő alakjaként aposztrofált Jirí Barta A padláson című kalandos bábfilmje, Fernando Trueba zenés, romantikus produkciója, a Chico és Rita és végül a legjobbnak ítélt film,  Dominique Monféry festői szépségű munkája, az Eleonóra titka. Külön kategóriát kapott a három versenybe került televíziós film. Sam Orti erotikus és erőszakos képsoroktól tobzódó, abszurd humorral fűszerezett gyurmaanimációja, a Vicenta egy lottószelvény felkutatásának ürügyén szól a házastársi terrorról és a hűtlenségről, miközben több klasszikus horror és krimi toposzt is felelevenít. Bár kétség kívül minőségi iparosmunkának könyvelhető el, az apróbb dramaturgiai buktatók és az ebből fakadó akadozó ritmus kissé nyögvenyelőssé teszik Orti esendő bábfiguráinak történetét. Az amerikai rendezőpáros, Stephen és Timothy Quay baljós hangulatú filmje, Stanislaw Lem Maszk című regényének adaptációját kísérli meg, a zsűri által a kategóriadíjra érdemesnek tartott Eszterházy pedig a berlini fal közötti senki földjét paradicsomként megélő tapsifülesek felkutatásának történetét énekli meg. A lengyel Izabella Plucinska édes-bús filmje egy, a túlzott csokoládé-fogyasztástól apróra töpörödött nyúl-generáció kétségbeesett próbálkozásáról szól, melyben a főszereplő arisztokrata nyulat egy termetes feleség felhajtásával bízzák meg a felmenők. Az áthallásokban és történelmi utalásokban gazdag mese legnagyobb erénye az, hogy – felidézve a nevetve tanító rajzfilmek időszakát – erőszakos didaktika nélkül hívja fel a figyelmet olyan mai napig aktívan jelen lévő problémákra, mint például a tapsifülesek Berlin belvárosában való elszaporodása.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Vegyes felvágott (Rövidfilmes versenyblokkok)

A magyar versenyprogram öt különálló tematikus egységben került bemutatásra. Egyéni szektorban mutatkoztak be a rövidfilmek és a tv-sorozatok, de önálló etapot képeztek a diplomafilmek, a videoklipek és az alkalmazott animációs filmek is. Már a rövidfilmek esetében is feltűnő volt az eklektika, az egymással vetélkedő alkotások mind stílus, mind dramaturgia, mind pedig technika tekintetében jelentős eltéréseket mutattak. Volt példa egészen rövid, stilizált politikai gegre (Falak), történetileg nehezen leképezhető vizuális virtuózitásra (Rom, Memoir), Tim Burton képi világát idéző flash animációra (Mechanikus macskagyár), élő szereplőkkel operáló (mély)lélektani utazásokra (Lena, Bíborcsiga), klasszikus hangvételű irodalmi adaptációkra (A walesi bárdok, Gondolatok a pincében) és szabadabb asszociációs kapcsolatokkal dolgozó „képzőművészeti” alkotásokra (Villamos, Sirató).

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Bár a közönség soraiban a feszesre szabott, politikai felhangú kisfilmek (Sakk!, Falak) váltották ki a legnagyobb ovációt, a zsűri M. Tóth Éva Zenit című képeslap animációjának ítélte oda a kategória díját. A Balázs Béla díjas alkotó rezignált hangvételű alkotása a háború nyomasztó előérzetét próbálta feleleveníteni. A századfordulós képeslapok egyes elemeit (hajókat, figurákat) mozgató film mindössze hat perces játékidejét szinte végtelen hosszúságúra nyújtotta a folyamatos hullámzó mozgás eredményezte melankólia, melynek következtében az apró kézműves megoldásokon gyakran átsiklott a nézői szem. Így bár a koncepció és a kivitelezés tekintetében is elismerésre érdemes munka a Zenit, a szekcióban versenyző egyéb alkotások számba vételével a zsűri döntése igencsak kérdéses. A fiatalabb generáció bírálóit tömörítő gyerek-, és diákzsűri a könnyebben leképezhető történettel rendelkező produkciók mellett tették le a voksukat, például az érettségi előtt állók Rofusz Ferenc Ticketjét tartották a legjobbnak, mely az élet értelmének felkutatását tűzve ki célul egy férfi életének meghatározó epizódjait mutatja be – a születéstől a halál pillanatáig. A költői alkotás nem csupán a művész technikai tudását dicséri, Oross Imre letisztult dramaturgiai érzéke előtt is tiszteleg, aki nem félt attól, hogy egy szinte teljesen lineáris struktúrával támogassa Rofusz életszerű rajzait. Hasonlóan klasszikus történetvezetést követ Rofusz Kinga A sellő és a halász című festői szépségű filmje, ami azonban oktalanul elnyújtott hossza miatt válik vontatottá.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

A Magyar Filmkritikusok díja Békés Rozi Villamos című filmjének jutott, mely meglepően kreatív kép-, és gondolattársításaival, finom vonalrajzaival és megkapó kompozíciós megoldásaival hívta fel magára a figyelmet. Míg azonban ez utóbbi film az absztrakciós szándék mellett fenntart egy viszonylagos történetiséget, több olyan alkotás is szerepelt a rövidfilmes versenyszekcióban, ami szinte teljes egészében lemondott a mesélés szándékáról, hogy a vizuális virtuozitásnak adja át a terepet. Ami azonban szemet gyönyörködtető volt Kelen Bálint Mechanikus Macskagyárában, már zavaróan hatott Szabó Balázs komor tónusú Romjában. Hiába az irodalmi alap, a film csaknem teljes mértékben értelmezhetetlen, a látvány nehezen befogadható, mely elegy a film élvezeti értékét erősen redukálja. A legnagyobb talány mégis Neuberger Gizella Zöldséglevesének versenyblokkba való beválogatása. Bár horrorisztikus mellékzöngéje egészen új megvilágításba helyez egy mindennapos gasztronómiai műveletet, mind minőségben, mind kivitelezésben eltörpül vetélytársai mellett. A külön kiállításon is szereplő, Kecskemétfilm Stúdió hírnevét öregbítő trió, Szoboszlay Eszter, Tóth-Pócs Judit és Roland (Boltosmesék, Bíborcsiga, Ára 2.70) objektív megítélését kissé akadályozta a csoportos tárlat okozta kettős reprezentáció (amit a „városi” díjak utólag tovább erősítettek), összességében mégis pozitívba hajlik Szoboszlai Eszter és a Tóth-Pócs házaspár munkáinak kritikai megítélése. Innovatív, egyéni hangvételű darabok, méltán tanúskodnak arról a szerzői szándékról, mely a technikai fejlesztések kiaknázását az animációs művészek egyik fő feladataként jelöli meg.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Régi motorosok és feltörekvő fiatalok (Tv-sorozatok és diplomafilmek)

A tv-sorozatok viszonylag hegemón összképet adtak, sokkal hangsúlyosabb volt ugyanis a történetmesélési szándék. A Magyar népmesék sorozat két epizóddal is képviselte magát, melyek közül Horváth Mária Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack című filmje a kategóriadíjat is kiérdemelte, de Nagy Lajos A selyemrétje sem maradt elismerés nélkül. A magyar filmes kánonban előkelő helyen szereplő Magyar népmesék sorozat már-már tuti befutónak számít, tradicionális, okító történetei és Szabó Gyula érces hangja automatikusan közönségkedvenccé sorolja a klasszikus széria vadonatúj darabjait. A televíziós produkciók másik uralkodó vonalát az állatfigurákat mozgató munkák adták: A fecske meg a szalmaszál, a Bogyó és Babóca, A világlátott egérke és a Négyszögletű kerekerdő mind emberi tulajdonságokkal felruházott állatok segítségével beszélnek olyan örökérvényű fogalmakról, mint az erény és az eltévelyedés, a bajtársiasság és megbocsátás. A televíziós terepet továbbra is az idősebb generáció uralja, mindössze Szoboszlay Eszter Fejlakói képviselték a fiatal nemzedéket ebben a szektorban.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Ugyan az alkotók az elkülönítés ellen emelték fel hangjukat, a diplomafilmek ezúttal is szeparált blokkban szerepeltek. Ez a látens diszkrimináció azonban cseppet sem befolyásolta az eredményeket: nem csupán a fődíjas film (track32) volt egy végzős hallgató alkotása, de a különdíjas munkák is szép számmal kerültek ki a diákok kezei közül. Két elismerést is kapott Molnár Tünde Simon vagyok című lírai hangvételű alkotása, mely egy szikár kutya, Simon belső monológján keresztül mesél a szeretetről, a ragaszkodásról és a szabadságról, mindezeket pedig az emberi világ kommunikációképtelenségével állítja szembe. A meglehetősen súlyos témákat boncolgató munka mindvégig távol tartja magát a szájbarágós tanulságtételektől, hiszen a romantikusba hajló eszmeiség szépen harmonizál a szögletesre szerkesztett figurákkal és a film komor atmoszférájával. Kiss Virág Változás és Szederkényi Bella Orsolya című munkája is a kívülállás problémáit járja körül. A Változás tépelődő hősnőjének belső monológja egyfajta önironikus beszéd a talajvesztettségről és a fejlődésre irányuló folyamatos vágyakozásról, mely a hit, a belső egyensúly és az irányadó erő biztos létének megnyugtató konklúziójában teljesedik ki. Szederkényi Bella a pátosz helyett a groteszket választja filmje vezérelvévé, fejjel lefelé, kizárólag kézen állva közlekedő főszereplőnőjét a hétköznapok kegyetlen kihívásaival szembesíti.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Rövid, feszes helyzetkomikumok egymásutánjára épül Nagy Gergely Pixel ikonok és Lanczinger Mátyás All that cats című filmje, mely utóbbi részben Alexei Alexeev Log Jam-jének hatásmechanizmusát ismétli meg, ezzel pedig saját „egyéniségét” teszi idézőjelbe. Fekti Balázs Öt, hat, hét című filmje legalább olyan heroikus vállalás, mint a témát megalapozó Lázár Ervin novella eszmei felvetése. Indusztriális univerzumának precízen szerkesztett képi világa azonban csak részben képes felülírni a narrációs szint bonyolult struktúrája keltette zavart, mely az adaptált mű ismerete nélkül szinte kibogozhatatlan szüzsét eredményez. Wonház Annamária végtelenül bájos bábfilmje, a Falun nem csupán a kategóriadíjat vitte haza, de az Országos Diákzsűri legjobb rövidfilmnek járó elismerését is bezsebelte. A vidéki kúria idős házaspárjának egy napját megéneklő mese szellemes helyzetkomikumaival, ötletes figuraterveivel és közönségbarát stílusával a mezőny egyik legkedvesebb alkotásává nőtte ki magát. (A készítő a Prizma Filmművészeti Folyóirat a legjobb diplomafilm rendezőjének járó díját is megkapta.) A Szofita Land cirkuszi karakterek fantázia manufaktúráját bemutató musical a legjobb zene kitüntetését vitte haza, mely elismerés a Liszt év kapcsán különös figyelmet kapott.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Mi sem bizonyítja jobban a zene filmbéli alkalmazásának méltatását, mint Illés István track32 című experimentális táncfilmje, mely a férfi-női kapcsolatok szimbolikus illusztrációja. Egy több sávos út két széléről pontosan koreografált lépésekkel közelít egymáshoz a két fiatal, mely technika a kontakt tánc improvizatív mozgáspárbeszédére hajaz. A légies emelésekre és könnyed áramlásokra hagyatkozó gesztusnyelv az úton keresztben száguldó járművek fenyegetésével válik drámaivá, melynek túlzott színpadiasságát a vegyes képi világ (váltott nézőpontok, ipari kamerás felvételeket idéző vizuális megoldások) hivatott oldani. Ötletes választás a heroikus küzdelmet lezáró tragikus végkifejlet, mely egy kiszámítható, mégis szellemesnek ható gesztussal tesz pontot a nemek közti dialógus végére.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Zene és szöveg (Videoklipek és alkalmazott animáció)

A videoklipek mustrájából egyértelműen Kostil Danila a The Kolin formáció Jimmy című nótájához készített videója emelkedett ki, mely érdekes, vegyes technikával készült roncsolt képi világa okán vált izgalmassá. A felvételek Canon ID Mark II kamerával, fotó-pixallációs technikával készültek, melyekbe az utómunka során nagyítottak bele a készítők. Ennek a eljárásnak köszönhetően a képek szándékoltan öregbített, zilált vizuális szűrőn keresztül nyomulnak a néző retinája felé, mely összkép végül a huszadik század közepének ironikus lenyomatát erősíti.

Az alkalmazott animációs blokkok pár másodperces mozgóképes áradatának nyomon követhetetlensége jellemezte talán legpontosabban a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál egyetlen szervezésbeli hiányosságát: a szünet nélkül egymásra következő etűdök végül egymás hatását oltották ki. Hiába a TV Paprika ötletes egyperces kisfilmje, ha pár pillanattal később már a Canesten Kombi oktató videójára kénytelen átszellemülni a kedves néző. Hiába az igényesebbnél igényesebb programok arzenálja, ha a nagy dömpingben az egyik a másikat fojtja meg. Ha ez utóbbi szekció filmjei az egyes tematikus egységek végére kerültek volna, talán befogadhatóak lettek volna. Ha pedig a fesztivál látogatóiként kaptunk volna még további két napot, minden érdekes filmet megnézhettünk volna. Jelentősebb panaszra azonban nincs ok, a bőséges felhozatal sok és minőségi alkotással kárpótolta a fáradt tekintetű közönséget.

A track32 ugyan négy perc sincs, rendezője mégis képes ebbe a rövid időbe egy komplett kis univerzumot belesűríteni. Illés kamerája több perspektívából figyeli a felettébb egyszerű esemény folyását: egy fiú és egy lány próbál könnyed tánclépésekkel közeledni egymáshoz egy többsávos út száguldó autói közepette. Az út akadálypályaként funkcionál, a két szereplő hajlásokkal és forgásokkal, az utcatáncokból kiinduló kortárs táncos mozdulatokkal kerüli el a végzetes ütközéseket, miközben a néző lélegzetvisszafojtva drukkol nekik. A film pikantériája, hogy a valós helyszín miatt a táncból fakadó absztrakció konkretizálódik, azaz az a fajta elemeltség, ami egy táncfilmnek mindig sajátja, sérül. De ugyanez igaz fordítva is: a realitás, vagyis az autópálya síkja a táncelemek stilizáltsága révén kevésbé  lesz kézzelfogható, így értelmeződik át az úttesten való átkelés az egymásra találás általános metaforájává.

A track32 nemcsak tartalmában, de formailag is többrétegű: a valós felvételek keverednek háromdimenziós manipulációval, így egy meglehetősen sajátos elegy jön létre. A textúra az ipari kamera zajos, roncsolt, monokróm képeinek és a rángó kézikamera fakó színeinek váltakozásából áll össze. Mivel a film videoklipnek készült, erősen zenei ihletettségű, ami nyomot hagyott ritmikáján: a kocsik vészjósló suhanása, a különböző optikai mozgások (zoomolások, élesítések, közelik és távolik váltogatása), a táncosok eleinte bizonytalanul tapogatózó, majd egyre céltudatosabb mozdulatai, a lélegzetvételnyi szünetek és lassítások mind a zenének alárendelve állnak össze egy egységes ritmussá. A film szövete a zeneszámmal eggyé olvadva lüktet: a két szereplő akkor lép ki a kocsik elé, amikor bekúszik a dallam alá a dobszólam, így egyszerre két irányból, vagyis képileg és hangilag is fokozódik a feszültség. Az egymásra találás pillanata egybeesik a zenei kiállással – a kép kimerevedik, és egy pár pillanat erejéig megpihen a két táncos a duó előtt, hogy végül a finálé is a taktusra rendeződjön el.

Illés díjnyertes alkotása felettébb összetett: vizuálisan több forráshoz nyúl, hiszen vegyíti az élőszereplős filmet az animációval és az absztrakt filmmel, a valós felvételeket és a valós hatású CGI közeggel. A rendező ügyesen mozog a zenei alap biztosította játéktérben, de a játékosság nemcsak a ritmikában érhető tetten: a kérészéletű szerelemről mesélve a fiatal rendező némi önreflexiót is megenged magának. Egy bukfencező Intacto-poszter, egy hatásvadász mátrixos belassítás a zárlatra, és az egymásra találást dokumentáló operatőr személyének megmutatása mind kibillentik a nézői figyelmet a film lehatárolt teréből egy-egy röpke másodpercre, és engedik, hogy a befogadó rácsodálkozzon magára a film médiumára.

A track32 az utolsó pillanatig finoman lavíroz az absztrakció és a dokumentum-jelleg között, mígnem végül a zárlat végérvényesen visszarántja a nézőt a rögvalóság talajára. Az alkotó mindeközben az ősi téma ellenére sem veszi túl komolyan magát, ehelyett egészséges távolságból, a játéktól sem visszariadva, egy csipetnyi iróniával szemléli a férfi és a nő időtlen küzdelmét, akik Rómeó és Júlia modern megfelelőiként mennek szembe az árral, hogy végül, pár mozdulatnyi szenvedélyes tangózás után pontot tegyen a történet végére a külvilág.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

A technika legfontosabb előzményét a spanyol származású Segundo de Chomón 1908-ban a Pathé-fivéreknél készült filmje jelenti. Az elektronikus hotelban egy férfit és egy nőt látunk egy szállodaszobában, akiknek kényelméről önműködő cipőkefék és fésűk gondoskodnak, egészen addig, amíg egy elektromos hiba folytán a tárgyak, a szoba bútorzatával együtt, kaotikus mozgásba nem kezdenek. Noha a film az animált mozgásra épül, még nem játssza ki a pixillációban rejlő lehetőségeket: a szereplők az animált felvételeken szinte mozdulatlanok.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

A pixilláció attrakciójára épül Norman McLaren Szomszédok című, 1952-es rövidfilmje, amiben két férfi csap össze végzetesen egy virág megszerzésért. McLaren már kihasználja a technika legfontosabb vonzerejét, és magukat a szereplőket mozgatja a fizika törvényeinek ellentmondó módon. Így lesz az Oscar-díjjal jutalmazott alkotás hatásos és meghatározó pillanata a kertben a föld felett fél méterrel repkedő emberek látványa.

A pixillációban elsősorban az emberi mozgás korlátainak, a tér adottságainak a meghaladását látta a Mickey Mouse-figurát stoptrükkel első ízben animáló Mike Jittlov is. Az 1979-ben készült A sebesség és idő varázslatának (The Wizard of Speed and Time) három percében egy zöld csuklyás varázsló száguld végig a világon, érintve Hollywoodot, míg egy repülőgépen átugorva be nem csapódik a „Disney-palota” homlokzatába. Jittlov egyébként a műremek sikerén felbuzdulva leforgatta annak azonos című, egészestés verzióját is.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Szintén egyedülálló gyorsasággal és közlekedési szokásokkal rendelkező, a gravitáció befolyásolására képes varázserő birtokában lévő boszorkányok száguldoznak az azóta a Dobermannal és a Blueberry, a fejvadásszal ismertté vált Jan Kounen négy és fél perces kisfilmjében is. A Gisele Kerosenban a szereplők fantasztikus mozgása, ami kísértetiesen hajaz McLaren repkedő szomszédjaira is, humorforrás helyett inkább egy egységes szürreális és groteszk világ megalapozására szolgál.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Azonban a pixilláció alkalmazásával a kilencvenes évek elején Jan Svankmajer Reggeli című kisfilmjében, illetve Dave Borthwick Hüvelyk Matyi titkos kalandjai c. játékfilmjében érte el a legborzongatóbb hatást. A szereplők nem-emberi jellege egyik esetben sem pusztán a technikából következik, hanem az egész film tematikáját az határozza meg. Az összesűrített tér és az emberen túli távlatok, amiken Kounen boszorkányai vagy Jittlov varázslói olyan lelkesen keresztülnyargaltak, Svankmajernél befelé, az emberi test belseje felé nyílnak meg, a szájüreget feltűnésmentesen nyikorgó liftaknává, az emberi testet önműködő automatává alakítva.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Nem meglepő módon a pixilláció szerény technikai igénye és könnyű kivitelezhetősége miatt az egyik legegyszerűbb stilizációs eljárásnak bizonyult a videóklipek számára, példaként elég Peter Gabriel Sledgehammer (1986), az Orbital The Box (1996) című számához készült klipekre gondolni. A közelmúltban a képrögzítés egyszerűsödésével és a videómegosztók tömeges elterjedésével maga a pixilláció technikája is radikális mértékben demokratizálódott. Ráadásul a csillogó-villogó CGI-trükkök hiperrealitásával ellentétes barkácsjellege maximálisan illeszkedik a Youtube-szellemiséghez. Ennek megfelelően számtalan pixillációs kisfilm található a videómegosztókon, amelyek közül az úgynevezett önpixillációk érdemelnek figyelmet. Dan Hanna Time of My Life elnevezésű mozgóképén például 17 év alatt 12410 önmagáról készített fényképet láthatunk gyors egymásutánban.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Ezek a „Noah takes a photo of himself every day for 6 years” típusú videók olyan nagy divatot teremtettek, hogy a neten nem csak az önpixilláció készítésével kapcsolatos tanácsok találhatók szép számmal – a mindig szemfüles szoftvergyártók külön alkalmazást is árulnak, amely telefonunkra letöltve minden nap figyelmeztet a fénykép elkészítésére, a kijelzőn segédvonalakat jelenít meg a megfelelő felvétel érdekében, majd kérésünkre mozgóképpé is alakítja azokat. A pixilláció ebben az esetben a tér korlátainak fantasztikus áthágása helyett az idő múlását teszi láthatóvá, és ezzel az emberi test lassú, általában nehezen észrevehető változásait a minden pillanatban változó és mozgásban lévő virtuális világ tempójához igazítja.

Prizma-beszerzőhelyek pontos listája
régebbi lapszámok megrendelése és előfizetés
Facebook-csoport

ANIMOSCAR
Orosz Anna Ida: Az elménket és tetteinket helyes irányba terelő animációról (Geefwee Boedoe: Szennyezzünk! / Let’s Pollute!)
„A reklám- és propagandaüzenetek egyszerűsítenek, tömörítenek és stilizálnak; voltaképpen a rajzfilm formai sajátosságait sorolván ugyanezekkel a tulajdonságokkal kezdődik a lista, csakhogy az animáció a didaktikus szájbarágást vizuális humorral képes oldani.”

Lichter Péter: Emlékvázlatok (Bastien Dubois: Madagascar, carnet de voyage / Madagaszkár, útinapló)
„Bastien Dubois animációs etűdje egy impresszionista festő vázlatfüzetének érzékeket megrészegítő frissességével hat. A fiatal rendező madagaszkári utazásának élményét, az emlékek összemosódó esszenciáját sűríti bele tíz perces kisfilmjébe.”

Megyeri Dániel: Egységben a mélység (Teddy Newton: Day & Night / Éjjel és nappal)
„A Pixar Stúdió az animációs műnemet forradalmasító alkotói szinte már hazajárnak az Oscar-gálára, és a hatalmas népszerűségnek örvendő, egészestés darabjaik mellett rendszeresen hódolnak a rövidfilmes forma előtt is.”

Jankovics Márton: Nagyhatalmú kisegér (Max Lang, Jakob Schuh: The Gruffalo)
„A talpraesett egérhősök legalább olyan közkeletűnek számítanak az animáció történetében, mint a lelkiismereti okokból visszavonult ex-CIA-és bérgyilkosok a B-kategóriás bosszúthrillerekben. Miki egér, Jerry vagy épp Speedy Gonzales csak a legnépszerűbb példák arra, hogy ez a tápláléklánc alsó fertályán található kis rágcsáló kiváló azonosulási pontként szolgál a többnyire gyerekekből álló célközönség számára.”

Szabó Noémi: Így neveld a rákszörnyedet (Shaun Tan, Andrew Ruhemann: The Lost Thing / Az elveszett dolog)
„Az Oscar-győzelmet besöprő Az elveszett dolog (The Lost Thing) több olyan vonással is rendelkezik, ami igencsak esélyessé tette az aranyszobrocska megszerzésére. Az animáció képi világa ötletes és friss, annak ellenére, hogy nem használ 3D-s technikát; a sztori pedig kellemesen melankolikus, és bárki számára megfejthető elgondolkodtató tartalommal bír, amely bájosan közvetíti társadalmi üzenetét, éppen csak annyira kritikusan, hogy émelygés nélkül érezzük rosszul magunkat.”

KRITIKA
Megyeri Dániel: Egotrip (Danny Boyle: 127 óra)
„Boyle instant klasszikusa klausztrofobikus sziklavájatában az esendő ember meghasonulásával és pokoljáró kényszer-számvetésével emlékezteti kiszolgáltatott főszereplőjét az élet apró örömeiben való tobzódásra.”

Megyeri Dániel: Sivatagi show (Gore Verbinski: Rango)
„Ugyan nem minden hibától mentes az opus, de mindenképpen emlékezetes, s Wes Anderson A fantasztikus Róka ura óta a – szó lehető legpozitívabb értelmében – legfurább animációs moziélmény. Humoros, látványos, kifogástalan a hangulata, és komplexitása révén még nekünk, felnőtteknek is felhőtlen szórakozást nyújt.”

Roboz Gábor: Ellentétes vágyak (Pernille Fischer Christensen: Egy család)
„Napjaink dán mozijában néha-néha még hallat magáról egy-egy veterán rendező (mint amilyen Nils Mamros vagy Søren Kragh-Jacobsen), illetve találunk néhány már komoly tapasztalattal rendelkező, és változatlanul termékeny alkotót (például Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Ole Bornedal, Per Fly), a terepen azonban egyre több képviselővel van jelen a legfrissebb generáció.”

Sepsi László: Amiből az álmokat szőtték (Zack Snyder: Álomháború)
„Az Álomháború magába záródó világában már nincsenek végső nagy megfejtések, csak üresen csengő tanulságok és évszázados mémek törmelékei, amik közt ott várakozik a menedéket kereső befogadónak szánt sucker punch.”

Pálos Máté: A bánatevő (Kocsis Ágnes: Pál Adrienn)
„A Pál Adriennt a koprodukciós támogatás által biztosított magas gyártási színvonal, a nemzetközi színtéren érvényes fogalmazásmód épp úgy a Taxidermia, A nyomozó és a Bibliotheque Pascal által kijelölt sorba illeszti, mint a groteszk testábrázolás drámai alkalmazása.”

KELETI EXPEDÍCIÓ
Megyeri Dániel: Harcos nyúlból bölcs teknős (Xiao Lu Xue: Ocean Heaven)
„Li-től bátor húzás volt Xiao Lu Xue elsőfilmes rendező drámáját elvállalnia, melyben egy májrákos, autista fiát egyedül nevelő vízparki gondnok, Xing chang karakterét formálja meg. Sem műfajilag, sem tematikailag nem tudott volna távolabb kerülni hozzánőtt harcművész-ikon personájától, hiszen egyrészt ez karrierjének első (!) vegytiszta drámája, másrészt a haldokló Xing changot éppen teste hagyja cserben.”

TÉVÉTRASH
The Storyteller: Hans My Hedgehog (a bevezetőt írta: Kele Fodor Ákos)
„A nyolcvanas években születettek televíziós eszmélkedése minden bizonnyal gellert kapott a kilencvenes évek elején sugárzott mesefilm-sorozattól, A Mesemondótól (The Storyteller, 1988), amely – a szó szoros értelmében is „puppet master” – Jim Henson alkotása, aki többek között a Szezám utcát és a The Muppet Show-t is megalkotta.”

Monsters ep. 1×05: My Zombie Lover (a bevezetőt írta: Sepsi László)
„A nyolcvanas évek horrordömpingje végül mind a mozivásznon, mind pedig a televízió képernyőjén látványos paródiahullámban tetőzött: míg az olyan barkácshorror-rendezők, mint Sam Raimi (Gonosz halott-sorozat) vagy Stuart Gordon (Reanimátor-sorozat) a technikai nehézségeket éjfekete humorral és alapos műfajismerettel ellensúlyozták, a tévécsatornákon megszaporodott antológiasorozatok is egyre bizarrabb mutációkkal küzdöttek a nézettségért.”

Misztikus labirintus (a bevezetőt írta: Sepsi László)
„Az 1982-ben készült Misztikus labirintus (Mazes and Monsters) nem csupán azáltal tett szert kétes hírnevére, hogy itt láthatjuk Tom Hanks egyik első fontosabb szerepét, de ezzel együtt a Rona Jaffe könyvéből készült tévéfilm a korai Dungeons & Dragons-szerepjátékok körül kialakult hisztériáért is nagyban felelőssé tehető.”

TÉVÉSOROZAT
Megyeri Dániel: Így háltam anyáddal (Rob McElhenney: Felhőtlen Philadelphia)
„Ami nekünk a 2004-ben véget ért Jóbarátok volt, az a mai fiataloknak a nem véletlenül 2005-ben debütált Így jártam anyátokkal, a bárgyú high concept sorozat azonban csúnyán alulmarad nemezisével, a sokkal érettebb szórakozást nyújtó Felhőtlen Philadelphiával szemben.”

FILM / IRODALOM
Kántor Zsolt: A tócsa mint indigó/R. W. Fassbinder: Das Kleine Chaos
„Elromlott minden, kezdjétek újra. Hallatszott az utcai műsorközlő bemondása. És a rendező, Fassbinder, ölbe vette a vállfák közül kiugró cicust. Hajnalodik, ideje forgatni.”

Tales from the Darkside: The Bitterest Pill (Frederik Pohl novelláját Györe Bori fordította, a bevezetőt írta: Sepsi László)
„J. G. Ballard, Richard Matheson és Harlan Ellison írásai után a Prizma Online folytatja a magyar nyelven eddig kiadatlan novellák bemutatását, ezúttal a honi könyvkiadás által elődeinél valamivel jobban preferált Frederik Pohl egy klasszikus történetének első magyar fordításával kedveskedve az olvasóknak.”

KÍSÉRLETI FILM
Lichter Péter: Kizökkent tudatállapotok (Az avantgárd absztrakt formáinak használata)
„Azzal, hogy ezeket az avantgárd ékeket a klasszikus hollywoodi elbeszélői normák alapjaira épített filmekbe verik be, éppen ezen kísérleti filmek tisztasága tűnik el: a konvencionális plánokba szerkesztett történetben az avantgárd formák egy-egy abnormális tudatállapot kifejezőjévé válnak.”

“Hollywood-ellenes vagyok” – Interjú Nick Jamesszel, a Sight & Sound főszerkesztőjével (készítette: Kovács Kata)
Igazság szerint az Akadémia tagjai nagyrészt nyugdíjas színészek, akik elszigetelten élnek a maguk luxusvilágában. Ezért van, hogy az elmúlt húsz év Oscar-győztesei azok a filmek voltak, amiknek a legjobb kampányt csinálták, tehát azok, amiket sikerült egyáltalán megnézetni ezekkel az emberekkel. Ezért fiaskó minden évben a legjobb külföldi film díja: például mi az, hogy idén nem A próféta nyert? A válasz egyszerű: senki nem látta az Akadémia tagjai közül. Ha látták volna, hogyan választhattak volna mást? Teljesen abszurd az egész. Egyszerűen beléjük kell diktálni a filmeket. Ezzel együtt azt gondolom, az Oscar valamire mégiscsak jó, mert ha nem lenne, Hollywood egyáltalán nem csinálna intelligens filmeket. És a ceremónia nagyszerű promóciós hadjárat mindenki számára. Azt is szeretem benne, hogy a díjátadó rendkívül udvarias, mindenki feláll és tapsol és mosolyog.

Orosz Anna Ida: Független (?) Róka úr (Wes Anderson: A fantasztikus Róka úr)
Azon túl, hogy Wes Anderson és régi szerzőtársa, Noah Baumbach az első nem eredeti ötlet alapján készült forgatókönyvükbe beemelik messziről felismerhető karaktereiket és motívumaikat, sokatmondó módosításokat eszközölnek a dahli narratíván. Egyfelől, míg a novellában Róka úrnak semmiféle lelkiismereti vagy magánéleti problémája nem adódik abból, hogy természeténél fogva tolvajlásból tartja fent a családját, addig a filmben a cselekmény alapkonfliktusát az jelenti, hogy az eredeti hivatása szerint tolvaj Róka úr a felesége által hőn áhított szűkös, ámde boldog élet érdekében nem képes tovább elfojtani az ösztöneit.

Roboz Gábor: Kétlábú fenevad (Ole Bornedal: Szabadíts meg minket a gonosztól!)
A Szabadíts meg minket a gonosztól!-ban a rendező a Csak egy szerelmesfilmből ismerős vizuális világgal közvetíti a mord történetet: gondosan megmunkált képein teljes pompájában jelenhet meg a kisváros zárt közege és a lakók szinte szüntelenül nedvedző teste. A több műfajt is megjárt Bornedal tehát ezúttal is igazolja, hogy változatlanul ügyes kezű stiliszta, bár a film vége felé elharapózó káosz során egyre tolakodóbbá váló fény-árnyék szimbolikával valamelyest maga is átveszi elvakult hősei erőszakos habitusát.

Orosz Anna Ida: Életmentés 1-től 9-ig (Shane Acker: 9)
A 9-cel első egészestés filmjét Tim Burton produceri szárnyai alatt elkészítő Shane Acker a film rozsdás-szenes disztópikus világát, a rongybabák és a vörösen izzó szemű pokolfajzat izgalmas üldözési jelenetét már egy a film előtanulmányának tekinthető 2005-ös rövid animációban fölvázolta. Míg azonban az Oscar-díjra is jelölt kisfilm meg tudott állni a lábán az erőltetett lélekmentő sztori vagy a 9 mellé sorakoztatott egysíkú szereplők nélkül, addig a figurák köré a közel nyolcvan perc kitöltése érdekében szőtt akciófantasy sablonjaiból építkező film éppen a bő tízperces animáció jóleső enigmatikusságát próbálja meg minden áron megszüntetni, kézenfekvő módon éppen a szereplők némaságának föloldásával kezdve.

Szabó Noémi: B-művészfilm (Simon Fellows: Malőr Csodaországban)
A Malőr Csodaországban egy nagyon ügyes szemléletváltás eredménye; Simon Fellows filléres akciófilm-attitüd helyett ezúttal artisztikusra vette a figurát, így a másodvonalbeli akciómozik olcsó eszköztára  itt eleve koncepcióként jelenik meg. A nehézkes történetmesélés dramaturgiailag indokolt, és az önreflexió, valamint a folyamatos párbeszéd az eredeti Alice-történettel eltereli a figyelmet arról a szomorú tényről, hogy a film maga egy ügyetlenül megszerkesztett, fantasztikummal nyakon öntött, banális szerelmi történet.

Sepsi László: A kívülállás ára (David Lowery: St. Nick)
Az eddig elsősorban kisfilmjeiről ismert David Lowery első egészestés mozija a legkevésbé sem nézőbarát alkotás: két kisgyermek beveti magát egy elhagyott házba, és ott megpróbálnak saját életteret kialakítani. A St. Nick első harmadából lényegében hiányoznak a dialógusok, hősei szavak nélkül is megértik egymást; a konfliktusok félszavakból és rezdülésekből állnak össze, miközben sokáig a két gyermek viszonyára, illetve helyzetük okaira sem kapunk semmiféle magyarázatot – a St. Nick első harmada legalább annyira ígér szikár poszt-apokaliptikus mozit, mint absztrakt kamaradrámát, hogy végül csupán a játékidő felétől szivárogtasson néhány egyértelmű támpontot.

Roboz Gábor: Árgus szemekkel (Tarik Saleh: Metropia)
Noha a közeljövőben játszódó svéd animációs film nem egy apokalipszis utáni állapotot jelenít meg, már az első képkockákkal láthatóvá teszi, hogy a történet elmeséléséhez kreált közegen az egyhangúság szürkéje uralkodik. A sztori fókuszpontjában álló Roger jellegzetes csinovnyik-figurája érzi is, hogy valami nincs rendjén a körülötte lévő világgal, és mivel az ágyát melegítő barátnőjében nem talál érzelmi támaszt, magában kénytelen végigküzdeni a paranoia és kedvetlenség által uralt hétköznapjait.

Kovács Kata: Csapongó kapuzárás (Walter Carvalho: Budapest)
A Budapest című brazil-magyar koprodukció Chico Buarque azonos című regényéből Walter Carvalho, a Központi pályaudvar, a Senkiföldjén és a Carandiru – A börtönlázadás című filmek operatőre rendezésében készült. Sárgába és szépiába bújtatott, virtuóz vizuális megoldásokkal dolgozó munkája magán viseli egy kiforrott látásmódú operatőr (a rendező fia, Lula Carvalho) és egy zöldfülű elsőfilmes rendező keze nyomát, egyben ékes bizonyítéka, hogy nemcsak a magyar filmtermésből hiányoznak az ütős melodrámák.

Farkas Gábor: Piros Fehér Fekete – de leginkább csak szürke (The White Stripes Under Great White Northern Lights)
Hálás feladatnak tűnik a detroiti kárpitosműhelyből elszabadult Jack White-ról és az ex-feleségből nővérré avanzsált, némaságba burkolózó Megről dokumentumfilmet forgatni. Így vélekedhetett Emmett Maloy videoklip rendező  is (Testvérével három White Stripes-videót is jegyeznek: My doorbell , Icky Thump You Don’t Know What Love Is (You Just Do as You’re Told)), amikor úgy döntött, hogy lefilmezi a tíz éves jubileumát egy kanadai kisvárosokat körbejáró turnéval ünneplő White Stripes rock-duót. És a téma valóban hálás: a főszereplők erős jelenléte kiemeli a filmet a tét nélküli zenés dokumentumfilmek hadából, ahogy a nemrég megjelent, gitárhősöket bemutató It Might Get Loud …-ot is Jack White ordas karizmája mentette meg a giccsbe hajló nosztalgiázástól.

Tüske Zsuzsanna: Csoportterápia (Jörgen Bergmark: Ésszerű megoldás)
Tematika, motívumrendszer és hangvétel tekintetében Jörgen Bergmark filmje – az alaphelyzeten kívül – az ugyancsak sötét nemzeti színnek tekinthető öngyilkosság témáját is vezérelemmé emeli. A középkorúak négyesfogat-felállás szituációja eleve magában hordozza az abszurditást és számos – akár keserédes – humortól mozgatott helyzet forrása lehetne, a rendező azonban végül egész más lapokkal játszik: házassági vígjáték helyett finom elemekből összeállított párkapcsolati drámát készít, helyenként ugyan tragikomikus húrokat is megpendítve, de a végeredményben édesített álcától mentesen csúsztatja le a keserű pirulát nézője torkán.

Kis Kata: Egy norvég neo-melodráma 100 meghitt perce (Sarah Johnsen: Nagykutya)
A manírtalan színészi játékok, a szinte folyamatosan feszes dramaturgia és néhány bájos poén azonban megmenti a filmet attól, hogy az a fajta melodráma legyen, mely pszichés és szociális irrealisztikussága révén meggátolja az azonosulást és az érzelmi bevonódást, egyidejű intellektuális lapossága révén pedig végképp élvezhetetlenné teszi magát. Végeredményben a Nagykutya intenzív (és felvállalt) melodramatikussága, és az emberiségbe nagy elánnal vetett hite ellenére élvezhető film, ami az infantilizmus és az emberi gyengeségek játékos-humoros megjelenítésének köszönhető.

Lichter Péter: Az éti csiga álma (Hitoshi Matsumoto: Szimbólum)
Hitoshi Matsumoto Szimbólum című filmje kiváló példa az ázsiai filmművészet görcsmentesen extrém ötlet-kavalkádjaira. A két, egymással párhuzamosan szerkesztett cselekményszál jeleneteinek hangulata meglehetősen elüt egymástól. A mexikói szál lassan hömpölygő, finom humorral enyhén fűszerezett kisrealista darabra emlékeztet: merengő totálképek, fél-amatőr színészek, kissé nihilista, álmos tempó. Erre rímelteti a rendező a pizsamás japán figura metafizikai magasságokba emelt szürreális kálváriáját.

A hazai közönség számára azonban nem csak a zseniális formanyelv vagy a mesei stilizáció professzionalitása miatt lehetett meglepetés, hanem azért is, mert a feldolgozásra került régi germán, orosz és egyéb mesék nem voltak benne „a Benedek Elekben”; a most ajánlott Emmy-díjas epizód, a Hans My Hedgehog eredetije pedig még a hazai, „legszebb Grimm-mesék” válogatásokból is kimaradt. A gyermektelen családba egy átkos kívánság nyomán születő sündisznó-gyermek története ugyanis nem eredendően gyermekmese; sötét tónusa – miként a filmsorozat más epizódjainak forrásai is – legnagyobbrészt távol esik a magyar mesevilágtól; Jim Hensonék megformálásában pedig végképp: ahogy a mese sötétebb a mi meséinknél, úgy az epizód képi világa is sokkal komorabb, mint azt hazai rajz- és mesefilmjeinkben megszoktuk. Hans történetének ugyanis létezik magyar megfelelője a Sündisznó címmel, amelyet a Magyar népmesék keretében készítettek el 1984-ben. (Külön érdekessége, hogy az 1989-ben indult amerikai Long Ago and Far Away nevezetű mesefilm-műsor az első évadában átemelte Jankovics Marcellék ezen alkotását.) Ez azonban számos lényegi mozzanatát tekintve eltérő történetet, hiszen a címszereplő süni bájos és jóindulatú, ráadásul szó sincs arról, hogy bárki fattyúgyermeke volna.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Az eredeti Hans My Hedgehog a fattyú-mítoszok azon válfajába tartozik, amelyek nem csak a gyermekek számára segít a zabigyerek-lét frusztrációit szublimálni, hanem a gyermeki animalitás megjelenése miatt a felnőtteknek is. Hans egész felsőteste sündisznó, és csak lábai emberi lábak – ez kevéssé mondható az állatmesék azonosulást könnyítő elemének, sokkal inkább az ember állattal történő keveredésének atavisztikus félelmeit testesíti meg, nem beszélve arról a motívumról, hogy a sünember felnőtt korában emberasszonyt követel magának. De az idegenség és a transzhumán állapot abban a motívumban is kifejeződik, hogy a tüskék miatt anya nem tudja tejével táplálni a süngyermeket. Hozzá kell tennünk azonban, hogy Hans nem nagyobb mint egy valódi süni, hiszen elfér kakasán, melyet paripaként használ.

A Henson-sorozat vontakozó epizódját az ír Steve Barron rendezte, és csapatával más formát álmodott meg a sünlénynek (ő jegyzi a Merlin című két részes tévéfilmet és a két évvel későbbi Tini Nindzsa Teknőcök-filmet is; ez utóbbi kosztümjeinek „antropológiája” vagy morfológiája félreismerhetetlenül rárímel Hans felépítésére). Itt már olyan emberi felépítmény, amelyben organikusan oldódik fel a süngén: előbb taszító szörnycsecsemőként mutatják, hogy a lény képe még valószerűbb legyen; későbbi emberi mérete, riasztó állatarca és ocsmány evési szokásai pedig jól alátámasztják apja azon kívánságát, hogy tűnjön el az atyai házból. Felnövekedvén pedig óriási kakasán nyargal el, s az állatok zord királya lesz. Horrorisztikus külsővel, és fenyegető magatartással bír – mindez tökéletesen hiányzik a germán népmeséből.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

De A Mesemondó alkotóinak nem pusztán a riogatás volt a céljuk, hiszen a sorozatnak kiváló humora van, amely ennélfogva hatékonyan oldja a nyomasztó képi világból áradó hangulatot. Ebben kiegyenlítő felhőtlenségben a narrátort alakító John Hurt figurája és – Anthony Minghella forgatókönyvíró alkotói javaslatára – beszélő kutyájának bohózatbetétjeinek van a legnagyobb szerepe. A sünember epizódja sem múlik humor nélkül, hiszen a meseeredeti konfliktusmegoldásával ellentétben az átok megtörésének kulcsa a hercegnő hallgatása lenne, de ezt a ravasz királynéval végbemenő ebédlőasztali lazziban nem tudja megtartani. Ám ez az oldó jellegű késleltetés egy még hátborzongatóbb befejezésnek ágyaz meg, amelyben rendkívül jó ritmusban és arányban váltja egymást a markáns, lírai stilizáció és a grafikus naturalitás: a levetett sünbunda tüskéi oly’ elevenen életszerűek, hogy amikor tűzre vetik, és – a mesével szemben – ráég gazdája hátára, szinte érezni az égett szaru szagát; a költői végkifejlet pedig igen szokatlan módon ragadja meg a szerelem és az agresszió összefonódását, amikor a keresésben fehérré őszült hercegnő és a sündisznószörny dulakodni kényszerül a boldogságért.

Szinte érezni lehet A Karib-tenger kalózai-széria szorító öleléséből kiszabaduló Verbinski háztája felől fújdogáló kreatív robbanás szelét. A swashbuckler-trilógia harmadik, 2007-es keltezésű felvonása vérbeli mozi-oximoron, világsikerű kudarc: a glóbusz-szerte közel egymilliárd dolláros bevételt magáénak tudó blockbuster fájdalmasan csapnivaló effektfilm, melyben a CGI-orientált akció-attrakciók maguk alá temetik az épkézláb történetet és karaktereket. Az omnipotens mikiegeres céggel való együttműködés után az eddig is műfajok közti utazóként [1] ismert rendező egy olyan projekt bő három éves munkálataiba temetkezett, ami eddig példátlan alkotói szabadságot biztosított neki – gúzsba kötött ötletei a Rangóban, az alkotás folyamatáról is regélő önreflexív gyöngyszemben kelhettek szárnyra.

Ebben a színészi vénával rendelkező, névtelen és személyiség nélküli szobakaméleon (eredeti hangja: Johnny Depp) kálváriáját követhetjük nyomon. A házi gyíkocska egy véletlen balszerencse folyamán kipottyan az őt szállító családi autóból, s hirtelen terráriuma óvó üvegfalán kívül, a Mojave sivatag kellős közepén találja magát. Az életben maradásért adaptálódni kénytelen csepűrágó így vetődik Por városába, ahol – mivel messziről jött gyík azt mond, amit akar – felveszi a Rango nevet és a szebb napokat látott, kiszáradás előtt álló település új, rettegett sheriffje lesz. Az élet azonban nem színjáték, így Rangónak hamarost hazugsága következményeivel és mindaddig céltalan élete legveszélyesebb összeesküvésével kell szembenéznie.

A valódi énjében bizonytalan, identitásválságban szenvedő kaméleonnal és ad hoc karakteralkotásával Verbinski – és persze a karaktert megszemélyesítő Depp – konkrétan reflektál a színjátszás folyamatára (miként ezt a film elején, a Rango által „rendezett” szcénában is láthatjuk), ahogy a diegetikus narrátorként a filmet végigkísérő bagolyzenekarral az elbeszélés felépítését, a bonyodalom történetet katalizáló fontosságát, vagy az úgynevezett negyedik fal áttörhetetlenségét [2] sem hagyja kommentár nélkül. A posztmodern intertextualitás jegyében nem csak spagettiwesternekre tett utalásokat, hanem direkt, többek között Félelem és reszketés Las Vegasban (1998), Gyilkos túra (1972), illetve Kínai negyed-reflexiót (1974) láthatunk, sőt, egy légitámadás közben még az Apokalipszis most (1979) által halhatatlanná tett Valkűrök lovaglása bendzsóra, mandolinra és hegedűre komponált hillbilly-variánsát is meghallgathatjuk. A fokozott önreflexivitás Verbinski első szerzői munkája miatt nyer igazán értelmet, hiszen a Rangót nem csak rendezőként, hanem íróként és producerként is jegyzi.

A Rango többszörösen önreflexív és posztmodern rétegezettségén túl a legszembetűnőbb minősége, a külcsíne is figyelemreméltó. Mit figyelemreméltó? Lélegzetelállító! Ilyen aprólékosan és gyönyörűen kivitelezett CGI-filmet nem láthattunk, az animációs filmezésbe először belekóstoló Industrial Light & Magic csillagos ötösre vizsgázott. Sem a helyszínek, sem a karakterek terén nem az animációs leképezésből fakadó stiláris túlzásokkal találkozunk, ez a legrealistább CGI-opus, amit valaha láttam. A Por városát benépesítő karakterek ennek megfelelően nem elsősorban tündi-bündi plüssállatkák, hanem bibircsókokkal és hegekkel tarkított, az utolsó mellékszereplőig szinte kézzel fogható torzszülöttek, a tikkasztó sivatagi közeg pedig annyira hitelesen van a vászonra varázsolva, hogy szabályosan kiszáradtam a játékidő végére [3] – a rémisztő valószerűség miatt a Rango nem kifejezetten a legifjabb korosztálynak ajánlatos darab. (A rögközeli ábrázolást szürreálisan bámulatos, Salvador Dalí-t idéző álomszekvenciái és hallucinációi hivatottak ellenpontozni.)

És ugyan nem minden hibától mentes az opus (túl sokáig tart az expozíció, kicsit céltalan a film eleji rohangálás, ráadásul nem egy, nem kettő, hanem legalább négy antagonistát vonultat fel, majd hagy elvarratlanul az opus), de mindenképpen emlékezetes, s Wes Anderson A fantasztikus Róka ura (2009) óta a – szó lehető legpozitívabb értelmében – legfurább animációs moziélmény. Humoros, látványos, kifogástalan a hangulata, és komplexitása révén még nekünk, felnőtteknek is felhőtlen szórakozást nyújt.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Hivatkozások:
1.  Családi film: Egértanya (1997); romantikus komédia: A mexikói (2001); horrorfilm: A kör (2002); kalózfilm: A Karib tenger-kalózai-trilógia (2003, 2006, 2007); dramedy: Az időjós (2005); animációs western: Rango (2011).↑
2.  A Rango diegézisét a sivatagot kettészelő országút szimbolizálja. Egyik oldalán a története várja a kaméleont, míg másikon a negyedik falon, a „történeten kívüli”, értelmetlen lét. A két ízben a vászonra rajzolt keret is ezt az önreflexív lehatároltságot hivatott jelképezni.↑
3.  Ez a valószerűség a film szokatlan forgatási metódusában is visszaköszön: Verbinski nem konvencionális motion capture technikát alkalmazott, hanem az egész filmet szabályosan eljátszatta színészeivel a stúdió redukált tárgyi közegében. A húsz napos, emotion capture-re keresztelt folyamat a rendező állítása szerint tapasztalatlanságából fakad, hiszen ez az első teljes egészében animációs alkotása. Bővebben erről az alábbi színfalak mögött készült összeállításokban:

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.