PRIZMA » filmkritika

A tetovált lány (Vízkeleti Dániel és Kis Kata)

admin — Mon, 12 Jul 2010 08:42:53 +0000

Duplakritika az év egyik legfontosabb krimijéről Kis Kata és Vízkeleti Dániel tollából.

KELETI EXPEDÍCIÓ 3. Megyeri Dániel: Háború csőlátásban (Samuel Maoz: Libanon)

Mdaniel — Wed, 30 Jun 2010 09:27:43 +0000

Az 1982-es első libanoni háborúról, Libanon izraeli megszállásáról az elmúlt két esztendőben két játékfilmmel is megemlékeztek. Ari Folman, absztrahált animációban fürösztött Libanoni keringője a páros minden szempontból sikeresebb tagja, míg Maoz Libanonja – mivel az író-rendező abszolúte alárendelte filmjét gondolatai és véleménye maradéktalan kiszolgálásának – a hitelesség teljes felfüggesztésével tüntet.

Tüske Zsuzsanna: Családi kör (Atom Egoyan: Chloe)

admin — Mon, 14 Jun 2010 05:59:30 +0000

A hosszú éveken át hithű független filmesként működő Atom Egoyan négy évvel Az igazság fogságában után ismét élvonalbeli, álomgyári munkások igazgatására, hamisítatlan hollywoodi ipari tevékenységre adta a fejét. Egoyan, aki kivételes tehetsége és sajátos stílusa révén íróként és rendezőként is az autentikus szerzőt testesíti meg, ezúttal hozott anyagból dolgozott: Anne Fontaine 2003-as Nathalie című filmjét kellett remake-formába öntenie.

Kele Fodor Ákos: Szelíd példázat (Rachid Bouchareb: London River)

kele — Mon, 07 Jun 2010 06:15:53 +0000

Az utóbbi években aktuális témákhoz nyúló Rachid Bouchareb, az Arany Pálmára jelölt, mélységesen ideologikus és (mindenkori) kormányellenes A dicsőség arcai (Indigènes, 2006) után, melyben a Franciaország második világháborús felszabadításában nagy szerepet vállaló észak-afrikai arab katonák méltatlan anyaországbéli sorsának állított grandiózus emléket, 2009-ben is kínos témához, a 2005-ös londoni terrortámadás eseményéhez nyúlt. A London River azonban  jóllehet, legmélyén ugyanolyan ideologikus, mint a szerző előző nagyobb szabású alkotása, hiszen ismét explicite tárgyalja a muszlimokkal szembeni intolerancia kérdését  visszafogottsága miatt kevésbé terhelt, mivel az egyenlőség és testvériség eszméjét két ember személyes kisvalóságában szólaltatja meg.

Jankovics Márton: Gladiátor újratöltve (Ridley Scott: Robin Hood)

admin — Fri, 14 May 2010 15:25:07 +0000

Bár a Robin Hood-mondakör történeti eredete a homályba vész, a csuklyás igazságosztó alakja már a 14. századra az angol folklór meghatározó elemévé vált, innen pedig kikövezett út vezetett a modern popkultúra panteonjába. A tetteit megéneklő balladák nyomán először nagysikerű regények hőseként tűnt föl az 1800-as években, majd a hetedik művészet megjelenésével a gyöngyvásznat is pillanatok alatt meghódította magának. Töretlen népszerűségét már a róla készült tévé- és mozifilmek puszta mennyisége is jelzi, de még inkább nyomatékosítja az a tény, hogy időről-időre olyan sztárok húztak fuszeklit a szerep kedvéért, mint Douglas Fairbanks, Errol Flynn, Sean Connery, Kevin Costner vagy épp Russell Crowe.

Farkas Gábor: Piros Fehér Fekete – de leginkább csak szürke (The White Stripes Under Great White Northern Lights)

mogvas — Sat, 01 May 2010 17:54:04 +0000

A popzene tekintetében viharvert és jócskán elmaradott Magyarországon a Titanic Filmfesztivál zenei filmek terén mindig is erősnek számított. A Zene mindenkinek szekció évek óta mutat be itthon egyébiránt nem megtekinthető dokumentum- és játékfilmeket. A hiánypótlás szándéka azonban nem mindig párosul minőséggel: ennek példája az idei Titanicon vetített felemás The White Stripes Under Great White Northern Lights is.

Kovács Patrik: Körmünkre ég az őrület (Fabrice Du Welz: Vinyan – Az elveszett lelkek)

admin — Tue, 27 Apr 2010 17:39:28 +0000

Felettébb kínos, ha az ember már fél órája birkózik az adott filmmel, de még mindig nem képes eldönteni, hogy mit is kéne kihámoznia a képsorokat belengő cikornyás többszólamúságból. A horrorfronton (meg úgy általában is) másodfilmes Fabrice Du Welz Vinyanjával is ez a helyzet: egy szégyentelen műfaji eklektikába fojtott, önmagát intelligensnek álcázó darabbal állunk szemben, amely fenemód érzéketlenül és kirívóan kuncsorog aszája szegletében zavartan mosolygó néző kegyeiért. Persze európai horrorfilmről van szó (ráadásul esetünkben többszörös koprodukcióról), így talán az alaptörténet ismeretében joggal várunk intellektuális stílussal bemázolt, provokatív vizualitású, erőteljes feszültség-ökonómiával gazdálkodó zsánermixtúrát. Rövidesen azonban világossá válik, hogy a lelkes rendező a különböző műfajok hatáselemeit nem képes szerves egésszé összegyúrni.

Kis Kata: Egy norvég neo-melodráma 100 meghitt perce (Sarah Johnsen: Nagykutya)

admin — Fri, 23 Apr 2010 15:28:08 +0000

Sarah Johnsen norvég író-rendező második nagyjátékfilmjéről  témájának összképe vagy akár bármely mozaikdarabja alapján  megállapítható, hogy a kés élén táncol: a háborúból visszatérő, lelkileg megtört fiatal katona; az egymástól kisgyermekkorukban elválasztott, felnőttkorukban egy fénykép-amulett révén újra egymásra találó testvérek; a saját lelki börtönükbe zárt férfiakat a szerelem erejével megváltó nők sztorivonalai, egyáltalán a messzemenőkig érintetlenül, dekonstruálatlanul hagyott romantikus szerelem motívumai olyan közelségbe vonják a filmet a giccsel, hogy kész csoda, hogy az az esztétika fekete lyukaként nem szippantja teljesen magába. A manírtalan színészi játékok, a szinte folyamatosan feszes dramaturgia és néhány bájos poén azonban megmenti a filmet attól, hogy az a fajta melodráma legyen, mely pszichés és szociális irrealisztikussága révén meggátolja az azonosulást és az érzelmi bevonódást, egyidejű intellektuális lapossága révén pedig végképp élvezhetetlenné teszi magát. Végeredményben a Nagykutya intenzív (és felvállalt) melodramatikussága, és az emberiségbe nagy elánnal vetett hite ellenére élvezhető film, ami az infantilizmus és az emberi gyengeségek játékos-humoros megjelenítésének köszönhető.