PRIZMA » horror

Kovács Patrik: Körmünkre ég az őrület (Fabrice Du Welz: Vinyan – Az elveszett lelkek)

admin — Tue, 27 Apr 2010 17:39:28 +0000

Felettébb kínos, ha az ember már fél órája birkózik az adott filmmel, de még mindig nem képes eldönteni, hogy mit is kéne kihámoznia a képsorokat belengő cikornyás többszólamúságból. A horrorfronton (meg úgy általában is) másodfilmes Fabrice Du Welz Vinyanjával is ez a helyzet: egy szégyentelen műfaji eklektikába fojtott, önmagát intelligensnek álcázó darabbal állunk szemben, amely fenemód érzéketlenül és kirívóan kuncsorog aszája szegletében zavartan mosolygó néző kegyeiért. Persze európai horrorfilmről van szó (ráadásul esetünkben többszörös koprodukcióról), így talán az alaptörténet ismeretében joggal várunk intellektuális stílussal bemázolt, provokatív vizualitású, erőteljes feszültség-ökonómiával gazdálkodó zsánermixtúrát. Rövidesen azonban világossá válik, hogy a lelkes rendező a különböző műfajok hatáselemeit nem képes szerves egésszé összegyúrni.

Kele Fodor Ákos: A szavak hallucinatív brutalitása (David Firth animációi)

kele — Tue, 01 Sep 2009 22:21:29 +0000

Az angliai Doncasterből származó, huszonhat éves rajzfilmrajzoló David Firth munkái az interneten jelentek meg először 2002-ben, azóta - többszöri elutasítást követően – a BBC Four több alkalommal is játszotta kísérleti jellegű animációit. Egyfelől sötét tónusú, akasztófahumort erőszakképekkel vegyítő rajzfilmeket készít, ilyen például a Salad Fingers sorozat, a Spoilsbury Toast Boy című kétrészes alkotás vagy az egyik legújabb, Dog of Man nevezetű hátborzongató animáció.

Sepsi László: A szörnyeteg humora – Cronenberg-cameók

sepi — Mon, 22 Jun 2009 22:22:47 +0000

Miközben filmjeiből rendszerint hiányoznak a cinkos félmosollyal kirakott idézőjelek és ezáltal a jellegzetes posztmodern önirónia – még akkor is, amikor konkrét műfajdekonstrukcióról van szó, mint a Veszett esetében – Cronenberg mégis megtalálta a módját, hogy folyamatosan reflektáljon a körülötte kialakult kultuszra, s úgy tegyen önirónikus gesztusokat, hogy közben saját műveinek szövegét nem roncsolja. Míg Hitchcock, rájátszva saját sztárstátuszára, a húszas évek végétől szinte minden saját rendezésében feltűnt vagy ahogy Stephen King is folyton a készülő adaptációk forgatásán lébecol, addig Cronenberg csupán négyszer állt saját kamerája elé: A Légy sokat idézett szülés-jelenetében, a Két test, egy lélekben, a Karambolban (ahol csak a hangját hallhattuk), és legutóbb a To Each His Own Cinema vallomásos rövidfilmjében.

...miként cameói bizonyítják, Cronenberg esetében nem a humor és az önirónia hiányáról van szó, csupán arról, hogy a szerző következetesen védi saját munkáinak koherenciáját...

Ám az ad hoc jellegű öncameókon túl a hatvanas évek legvégén indult rendező, elsősorban imázsalakítás céljából, rendre feltűnik kollégáinak munkáiban, s legyen szó sajátos hangú kanadai alkotók vízióiról (Blood & Donuts, Last Night), össznépi bohóckodásról amerikai színekben (Bele az éjszakába, Lökött bagázs), vagy a horror-rajongók felé tett gesztusokról (Az éjszaka szülöttei, Jason X), minden megjelenésével elsősorban saját kult-státuszát teszi idézőjelbe.