J. G. Ballard: A hatvan perces varió[1]

Spanyolország, Lloret de Mar, Apartamentos California

14:15

Egy néma világot szemlélek. A lehető legtágabb képkivágatra beállított kamerám keresőjén át nézem a parttól körülbelül háromszáz méter távolságra lévő Hotel Coral Playa épületét. A szállodát borító lágy sivatagi fény talán még fáraók bebalzsamozására is alkalmas lehetne – elképesztő belegondolni, hogy a kerettől alig pár méterrel jobbra már a tenger kezdődik. A sűrű, szemcsés fény alapján lehetnénk akár Karnakban is, abban a nekropolisz melletti hotelban, ahol Helen összebarátkozott a stuttgarti fogorvossal, és mintegy sínre állította ezt a mozdulatlanságában is hosszú utat bejáró, amatőröknek szánt kamerát. Talán ez lesz az amatőrfilmek legemlékezetesebbje, talán nem, mindenesetre eddig minden rendben zajlott, hála a 2500 dollárt kóstáló Nikon Zoomaticnak és egy készséges barcelonai kamera-specialistának.
Az egyedüli nehézséget mostanáig a jelenlegi tartózkodási helyemül szolgáló lakás bérbe vétele jelentette, és elképzelhető, hogy a gyanakvó tekintetű svéd tulaj, amikor benyitott a pótkulccsal, meglátta, amint a háromlábú állvánnyal és a rögzítőkkel babrálok a hálószoba ablakánál. Meglehet, úgy néztem ki, mintha valamiféle merénylethez vásárolt fegyver tartozékaival bíbelődnék, és ez a feltételezés voltaképpen nem is jár olyan messze az igazságtól. Akárhogy is, ez a másodrendű bérlakás kínálja a lehető legjobb kilátást. A Coral Playa tizenöt emeletes homlokzatának a maga teljességében bele kell férnie a nyitó képsorba. Egy órán belül az automatára állított varió végigvisz a műút mentén, elhaladok a több száz parkoló autó és motorcsónak mellett, és alig egy méterre kerülök a célpontomtól a tizedik emeleten lévő lakosztályunk hálószobájában. Mindezt a japán kameralencse-tervezők csodaszámba menő munkájának köszönhetően. Amikor csak eszembe jut a film majdani tetőpontját jelentő, nyilvánvalóan letaglózó képsor, amiért Bergman és Polanski is örömmel cserélné be valamelyik beállítását, szinte azonnal fókuszát veszti az elmém. Közben hallgatom a variót kezelő motor halk duruzsolását, amitől valamilyen virágültető-kurzuson serénykedő, jóllakott matrónák jutnak eszembe, majd elöntenek a düh és gyanakvás által meghatározott, egyszerre lealjasító és feltüzelő hónapokra vonatkozó emlékek, és érzem, ahogy jelt ad magáról egy készülődő erekció.

14:19

Már közelebb vagyok a Coral Playához, ami jelenleg úgy kétszáz méterre lehet tőlem. Most először tudom kivenni a saját lakosztályunkat, látom Helen fekete vízisí-léceit, amik rúnákként sorakoznak az erkélyünkön. Néha megzavarja valami a délutáni fényt: leesik egy-egy kupak vagy cigarettás doboz valamelyik képkereten kívüli emeletről. Ahogy elnyúlok a sötétített hálószoba ablakához húzott kereveten, nehezemre esik elhinni, hogy a Coral Playa nem csak a kamerám keresőjének szülötte. A szálloda egyenes vonalakból felépülő homlokzata azonban egyre élesebben látszik, a tizenöt emelet mindegyike lassacskán önálló identitást vesz fel. Az erkélyek geometriájának leheletnyi különbségei mintha a mögöttük lévő szobákat bérlők eltérő jellemére utalnának. A redőnyök más-más szögben álló keskeny fémlécei, a teljesen esetleges irányokba mutató szárítókötelek vonalaira aggatott strand-napernyőkkel és bikinikkel együtt, megannnyi finoman barázdált egyéni kézjegyet alkotnak, egy végtelenül komplex rejtjel-rendszert, amitől egy szemiológus azonnal transzba esne. Az épületet körülölelő eget szinte már egyáltalán nem látni, és a tetőn lévő, rikító neon fényreklámnak is csak a fele fér a képkeretbe. A hotel, százötven erkélyt magába foglaló homlokzatával, egyre inkább valamiféle absztrakt entitásnak tűnik.
Mozgásnak egyelőre semmi jele. Helen bizonyára ott fekszik az ágyon, ahol a Barcelonába való feltételezett távozásomkor hagytam, valószínűleg a feje köré csavart törülközőben olvassa az American Vogue zuhanygőztől párás számát. A szálloda vendégei gaspachóik és paelláik utolsó falatjaival küzdenek a földszinti étteremben. A főbejáratnál ráismerek több ideiglenes szomszédomra, akik a fotelokban ülve társalognak a portásokkal. Unott marionetteknek tűnnek, akik nem bírnak szerepben maradni ebben a kis házi produkcióban, amibe tudtukon kívül beválogattam őket. Visszaterelem a figyelmemet lakosztályunk két erkélyére és egymáshoz tapadó szobáinkra. Egyre jobban oszlik a benti sötétség, szinte már látom a fürdőbe és a folyosóra nyíló ajtókat is.
Egy pillanat. Miközben a figyelmemet leköti a hálószobám, és türelmetlenül várom a filmem főszereplőjét jelentő Helen felbukkanását, kis híján lemaradok arról, hogy egy vörös fürdőköntöst viselő alak álldogál az öt szinttel a mi emeletünk fölött lévő erkélyen. A férfi, egy Anderson nevű amerikai újságíró, lenéz a főbejárat irányába, ahol egy fekete Mustang épp csak leparkolt az egyik rézsútos parkolóhelyen. A jármű túlfűtött motorháztetője mintha vibráló kátránypáncél volna, és egy pillanatra túlságosan lefoglal a látvány ahhoz, hogy észrevegyem a kocsi hátsó üléséről búváruszonyokat és –pipákat kirámoló fiatalembert. Elönt a pánik, amikor tudatosul bennem, hogy a Rademaekers nevű ifjú dán szívsebészt látom, aki a vártnál fél órával korábban érkezett. Még lemaradok a lényegről!

14:24

Sikerült lehiggadnom, kiegyenesítettem az összezilált reluxa-léceket, és megigazítottam az állványt. Az elmúlt percek során komoly változások történtek a képkereten belül. Rademaekers egyenesen az amerikai szobájába ment, ahol most a búváruszonnyal a kezében gesztikulál, a másik kezében pedig egy pohár italt szorongat, úgyhogy elég valószínűtlennek tetszik, hogy az elkövetkezendő egy órában meglátogatja Helent. A Nikon változatlan hangon dorombol, és egyre közelebb visz a Coral Playához. A látszólag már csak száz méterre lévő szálloda időközben nyüzsgő turistakaptár lett, a vendégek kiszállingóztak az ebédlőből, és jól megérdemelt sziesztájukra készülődnek. Ráismerek több tucat szomszédomra, amint a hálószobájukba érve a férfiak kibújnak a cipőjükből, a nők pedig ránéznek a száradó törülközőkre, majd vizsgálgatni kezdik a fogsorukat a pipereasztalon lévő tükörben. Ezek a hétköznapi, jelentéktelennek tűnő tevékenységek számomra hallatlanul izgalmasak, évek óta képezik érdeklődésem tárgyát, már vagy száz hotelban gyűjtöttem ilyen élményanyagot. Végső soron örülök, hogy Helen még nem jelent meg a színen. Az énjét sáncként övező racionalitás, az életére általában és szexualitásának igényeire különösen jellemző, túlzásba vitt kiszámítottság miatt soha nem volt képes felismerni a szomszédjaink efféle mindennapos cselekedeteinek kifürkészésére irányuló megszállottságom valódi jelentőségét. Nem fér a fejébe, hogy ezen apró mozdulatokból felépülő céltalan forgalom, a napolaj elkenése és az illatanyagok részecskéinek különböző pórusokba való eljuttatása, valójában megfigyeltjeim fizikai létezésének folyamatos megerősítésen alapuló hitelesítését jelenti, egy hónaljakról és nemi szervekről árulkodó, nem hangi csatornán érkező pletykát ad át, amit az eddigi ismereteink alapján kizárólag a dezodorok és szőrtelenítő szerkezetek használati útmutatójából tanuló testbeszéd képes közvetíteni.
Egyre közelebb és közelebb kerülök a körülbelül ötven párhuzamosan zajló intim cselekvésnek teret biztosító szállodához. A második emeleten egy marseilles-i ügyvéd hamvas felesége levetkőzik, hogy felfedje aranybarnára sült, örömfiúkéra emlékeztető melletlen testét, majd bebújik az ágyba. Csak egy pillanatra hagyja ott a tekintetem a nő térdkalács-csúcsával fehér piramist alkotó pokrócot, ezt a megkapó szemérmességről árulkodó geometrikus formát, amikor észreveszem, hogy a film számára központi jelentőséggel bíró erkélyen végre színre lépett a feleségem.

14:28

Nagy kár, hogy a kamerám nem tud hangot rögzíteni. A rám az amatőrfilmezés Polanskijaként vagy Fellinijeként hivatkozó titulus helyett kénytelen leszek beérni azzal, ha a közeg Griffith-szének neveznek majd. Ez utóbbi, az építészeti formák iránt tanúsított megszállottsága ismeretében, valószínűleg nagyra értékelte volna filmem efféle különleges erényeit. Most úgy ötven méter távolságból szemlélem a Coral Playa homlokzatát, fél tucat emeletre van rálátásom, a középen lévő erkélyen pedig ott áll a feleségem.
Szeszélyes és vonzó Helenem, aki hitvesnek hűtlen, ám utazótársnak kiváló, kísértetiesen néz felém, egyenesen a kamerába. A szállodát övező sűrű, szinte kenhető fény mostanra jócskán felhígult, így az épület összes apró részlete nyugtalanító élességgel látszik, akárha egy hallucinációval lenne dolgom. A rozsdafoltok ott éktelenkednek az erkélyek korlátain, a száradó úszódresszek és a félredobott puhafedeles könyvek magányosan árválkodnak a balkonon asztalain, az ismeretlen márkájú törülközők szupermarketekhez méltó rendezettséggel pihennek egymáson. A részletek ezen bőségszarujáról tudomást sem vevő Helen rutinos mozdulatokkal keféli a haját, ezáltal felfedi erős nyakizmait és a legigézőbb látványt kínáló profilját, amit az alatta és felette lévő páholyokból műélvező nézők komoly odaadással figyelnek. A rá irányuló tekintetek sokasága dacára, meglehetősen diszkrét módon, fehér fürdőköntösömet viseli, és ezzel, efelől semmi kétségem, nyilván jelezi kívánja valakinek, hogy nem vagyok jelen.
Miután leemelem róla a tekintetem, végignézek a környező erkélyeken álldogáló lelkes nézőseregen, a strandolás során megismert színtársulat tagjain, akik közül valaki sejthetően mellékszerephez jut majd ebben a filmben. Tisztára olyan ez az egész, mintha a szépséges Pénelopét és udvarlóit nézném, a Nikon-íjammal a kezemben. Még az odaadó Árgus is ott van a feleségem mögött a hálóban, a behorpadt, de azért felfújt állapotban lévő, gumiból készült oroszlánfóka személyében, amit még két éve vásárolt nekem az éppen ironikus hangulatban lévő Helen a velencei Lidón. Persze nem hagytam magam lepipálni, és bár tudtam, hogy ezzel csak mérgelem, azóta is lelkiismeretesen gondját viseltem a kis szuvenírnek.

14:32

Helen meglazította magán a fürdőköntösömet, így láthatóvá vált jobb mellének teljes északi féltekéje. Nem meglepő módon gyors mozgás tapasztalható a környezetében lévő fejeknél és szempároknál. Ismerős izgatottság-érzés jár át, miközben még egyszer, utoljára leltárba veszem a riválisaimat. Rademaekers, a pedáns dán sebész, aki tegnap nagylelkűen cipelte egy ideig feleségem búvárpipáját, visszatért a sréhen három szinttel a mi emeletünk felett lévő szobájába. Tiszta pólót keres a szekrényében, de közben egy pillanatra sem engedi el a búváruszonyát, mintha egy tengerben született szárazföldi lény lenne, ami megszállottan ragaszkodik a már haszontalanná vált szervéhez. Elfordulok tőle, és a szomszédját kezdem fürkészni, a harminc éves brightoni régiség-kereskedőt, akinek motorcsónakja ittlétünk első hetében fordított helyzetben pihent a sekély vízben, alig tíz méterre attól a partszakasztól, ahol Helennel a napernyőnk alatt heverésztünk. A megnyerő, de gátlástalan férfi is kénytelen számolni a számára is ellenfélként megjelenő Fradierrel, a párizsi képregény-kiadóval, aki éppen kihajol a két szinttel feljebb lévő erkélye korlátja felett, és a mellette álló mutatós feleségével mit sem törődve, nyíltan áhítozik Helen után. Mindenesetre lassan Fradier is kikerül a képkeretből, és a film sajátos logikája szerint ezzel ki is lehet húzni a stáblistáról.
Ahogy a kamera fokozatosan közelít, egyre nagyobb méretben tárul a szemem elé vertikális magándrámám központi színtere, a tizenöt erkélyen osztozó öt emeletes páholy Helen által kijelölt origópontja. Két szinttel alatta egyszer csak felbukkan az a jelentéktelen olasz színész, aki tegnap érkezett a szállodába. Az erős napsütés számára csupasz mellkasával remek fényvisszaverő felületnek bizonyuló férfi nem hozott mást magával a vakációra, csak a különös szexuális praktikáit összegyűjtő katalógusát, amit a tegnapi ebédet követően önzetlenül megosztott Helennel a hotel bárjában. Hivatásánál fogva ő lehetne az első számú gyanúsítottam, de ő is mindjárt kikerül a képből, egyúttal kilép ebből a kíméletlen szereplő-válogatással dolgozó produkcióból.
Helen a szemét vizsgálgatja zománcozott kézi tükrében. Kicsippent a szemöldökéből egy kósza szálat, ugyanazzal a kegyetlenséggel, ami a saját testével való bánásmódját mindig is jellemezte. Még úgy is, hogy harminc méter távolságra lebegek tőle, akár egy láthatatlan angyal, ez az erőszakosság szinte teljesen kiszívja belőlem az erőt. Rádöbbenek, hogy együttlétünk során valójában csak akkor tudtam teljesen elengedni magam a feleségem közelében, amikor egy kamera keresőjén át néztem. Még hotelszobáink intim terében is jobb szerettem lencsén keresztül szemlélni – inkább csak így, és nem fizikai valójában elégítette ki az igényeimet, és indította be a fantáziámat. Egykor ez jogosan felbosszantotta, de az utóbbi időben elkezdett partnerként viselkedni obszesszióm ápolásában. Gyakran előfordul, hogy miközben az orrát piszkálja, vagy vitatkozik velem valami miatt, én csak fekszek az ágyon a szememre tapasztott kamerámmal, és néma áhítattal gusztálom combja és válla folyamatosan változó geometrikus alakzatait és arca diagramjait.
Helen közben elhagyta az erkélyt. Az ágyra dobja a tükröt, töprengő homlokráncolással ránéz az oroszlánfóka fakuló, de azért derűs arckifejezésére, majd átsétál a lakosztályon, egyenesen a bejárati ajtóhoz. Éppen csak elfojtok egy kiáltást, amikor eltűnik a folyosón. Egy pillanatra lebénulok. A fürdőköntösöm alatt Helen meztelen.

14:36

Vajon hol lehet? A kamerának hála nyugtalanító sebességgel közelítek a Coral Playához. Eszembe jut, hogy a Nikon mérnökei ezúttal talán túlteljesítették a munkájukat. Már csak tíz méterre vagyok a szálloda homlokzatától, szinte karnyújtásnyira az erkélyektől, és mindössze három lakosztály fér bele a keretbe: a miénk egy szendvics hússzeleteként szorult az alatta és fölötte lévő közé. Az előbbi Lawrence-éké, egy nyájas manchesteri páré, az utóbbiban egy negyven éves ír patikus lakik, akivel még nem érintkeztünk. Vertikális szomszédjaink tudtukon kívül belógtak filmem forgatására.
Helen bárhol lehet a szállodában, Rademaekers-szel vagy a régiség-kereskedővel, vagy akár a képregény-kiadóval, ha Madam Fradiernek strandolni támadt kedve. Az állvánnyal babrálva próbálom megigazítani a kamerát, amikor Helen újra feltűnik a színen, egész pontosan Lawrence-ék nappalijának közepén. Mezítlábas feleségem ott áll, keze fehér köntösöm zsebében, és Lawrence-szel, a jó svádájú, homokszőke könyvelővel beszélget, aki teljesen meztelen, leszámítva a méretes ágyékán feszülő pántos úszónadrágot. Vajon hol lehet a férfi párja? Talán a szálloda medencéjében áztatja magát, vagy csak a hálószoba leengedett sötétítője miatt nem látom, de jelen van, és részt vesz a beszélgetésben a nyitott ajtón túlról. Egészen zavarba jövök ettől a valószínűtlennek tetsző légyottól, és már majdnem leállítom a felvételt, amikor Lawrence és Helen összeölelkeznek. Visszatartom a lélegzetem, de nem csókolóznak, csak egy ártatlan puszi csattan el közöttük. Helen int egyet, majd átvesz a férfitől egy magazint, és kisétál a folyosóra. Harminc másodperccel később, miközben Lawrence a hímtagját vakargatva téblábol a nappaliban, Helen visszatér a lakosztályunkba. Rövid tétovázás után résnyire nyitva hagyja az ajtót. Mozdulatai nyugodtak és ráérősek, de le sem tagadhatná, hogy valami rosszban sántikál. Fájó megkönnyebbülés tölt el, és már jóval azelőtt vad merevedést produkálok, hogy a megtermett ír gyógyszerész tiszteletteljesen belépne a nappalinkba, és bezárná maga mögött az ajtót.

14:42

Magával ragadott a fájdalmat, vágyat és mindenekelőtt gyerekes gyűlöletet forgató érzelemörvény: az életem során felgyülemlett semmiségeket és ambivalens érzéseket mind magába foglalja a félelem és a vágy feloldhatatlan konfliktusa. Egyszerre van szükségem arra, és irtózom attól, hogy szembesüljek Helen szexualitásával, ez a konfrontáció pedig olyan lesz, mintha egy baziliszkusz pusztító tekintetébe néznék. Az egész működési mechanizmusáért a varió sajátos logikája felel, és az erkélyek geometriája, meg a fehér paplanon heverő divatlap rétegelt ragyogása, a határsértő objektív kíméletlen redukcióit lehetővé tevő hatalma.
Mostanra a kereső egész keretét betölti lakosztályunk látképe, mintha csak három méterre lennék a közelebbi erkélyen, és úgy nézném Helent meg a szeretőjét, akárha színházi látogató lennék a zsöllyében. Annyira közel járok már hozzájuk, hogy komolyan azt várom, mikor vonnak már be a társalgásba. A továbbra is fürdőköntösömet viselő Helen fel-alá járkál a nappaliban, és olyan lényegre törően beszél, mintha valamilyen új háztartási cikket ismertetne a leendő vásárlónak. A patikus a fehér kanapén ücsörög, és jámboran hallgatja a mondókáját. Olyan fokú közvetlenség vagy talán közömbösség uralkodik a helyszínen, hogy nehezemre esik elhinni, hogy ezek ketten perceken belül közösülni fognak az ágyamon. A kamera lencséje által elnyelt térmélység hiányában a két alak egyre elvontabb viszonyt ápol egymással, illetve a kanapé, a falak és a mennyezet egyenes vonalakból felépülő síkidomaival. Ebben a kontextusban szinte bármi lehetséges, és megfigyeltjeim mozdulatai valamiféle testi nyelven megfogalmazott titkosírással látják el a teret, ami nyilvánvalóan egy a látszólagos által elfedett jelentéssel bír. Amint a férfi hátradől, Helen ledobja magáról a köntösömet, hogy aztán napbarnított, anyaszült meztelen testén a vállpántja által hagyott nyomokra mutasson.

14:46

A kamerának hála végre magam mögött hagyom az erkélyt is, és belépek lakosztályunk terébe. Mindössze pár lépés választ el az ágy mellett vetkőző ír férfitől, akinek izmos teste korábban biztosan nem keltette volna fel Helen érdeklődését. Meztelen feleségem a nyitott ajtón keresztül is jól látható fürdőszobai bidén ül, egyik lábujj-körmét piszkálja, és merengő arckifejezéssel bámul a gumi lábtörlőre. Az altestmosó fehér porcelánja, a fürdő krómozott kiegészítői és ultramarinkék csempéi egészen egyedi módon megformált kompozíciót alkotnak, mintha valaki felélesztette volna Vermeert, aki az újból rendelkezésére álló szabadsággal élve nekilátott volna újrateremteni szelíd belső tereit a Delft Hiltonban. Máris érzem, hogy dühöm elkezdett csillapodni, és bosszantó módon az erekcióm is lanyhult. A negyven perce tartó utazásnak, ami elvileg a végső megszégyenülés valóságos Golgotájáig juttatott volna el, végeredményben teljes érzelmi absztrakciót sikerült elérnie, tökéletesen tompává tette a bennem lüktető haragot és sértettséget. Bizonyos értelemben még vonzalommal vegyes törődést is érzek Helen iránt.

14:52

Az ágyon fekszenek, és olyan nyugodt aktust folytatnak, hogy szinte érdemes lenne lassítással kiemelni. Már olyan közel vagyok hozzájuk, mintha az ágy mellett lévő fotelben ülnék. A lencse által felnagyított mozdulatsor felhők párzására emlékeztet. Fokozatosan felfúvódnak előttem, szájnyílásaik hangtalanul dolgoznak, akárha alvó halakhoz tartoznának. Ketten egyesülve anatómiai absztrakciók planétáját alkotják, amin hamarosan landolni fogok. Amikor elélveznek, orgazmusunk mintha az ágy felett, a levegőben következne be, egzotikus madarak égi közösülésének eredményeként. A kamerától alig egy méterre lévő, fakó mosolyú oroszlánfóka mintegy tiszteletesként áldja meg ezt a spontán menyegzőt.

14:56

Helen most egyedül van. Arca kívül esik a kereten, a keresőben mindössze a párna egy csücskét, az összegyűrt pléd egyik sarkát, valamint feleségem mellének és vállának felső részét látom. Szinte patyolattiszta fehérség tölti ki a képernyőt, egyedül Helen hónaljának kékes mélyedése és a jobb mellén látható nedves barázda ront az összképen, utóbbin ráadásul fennakadt a gyógyszerész néhány szőrszála. Közelebb araszolok, és figyelem, ahogy hitvesem mellkasa finoman fel-le jár. Pár másodperc múlva azonban Helen megtöri ezt a hosszan tartó nyugalmi állapotot, és feltámaszkodik az egyik könyökére. A hirtelen mozdulat szinte meglöki a kamerát, mire rádöbbenek, hogy a feleségem alvás helyett végig teljesen ébren volt, és feltehetően gondolkodott valamin. Most úgy fordul, hogy az arca bekerül a keresőbe, ezzel pedig megvan a film egyetlen igazi közelije. Egyenesen a szemembe néz, amivel durván megsérti a soha meg nem fogalmazott egyezségünket. Egy pillanatra homályos lesz a kép, majd látom, ahogy Helen magához veszi az oroszlánfókát, és beleszúrja a körmét a játékállat sokat látott szemébe. A figura azonnal összeroskad, és a behorpadt gumiból kiszökik a levegő.
Ebben a pillanatban megbizonyosodok róla, hogy Helen végig tudott a filmről, ahogy nyilván tudott a többiről is. Az elsőt még a fix Hasselbladdal készítettem, amikor a svájci Pontresinában lévő síliftnél felvettem a fiatal pincérrel folytatott flörtjét, később egy a kocsi hátuljába szerelhető olcsó kamerát használtam, hogy kövessem azt a bayreuthi karmestert. Az idők során a produkciók mind költségvetésüket, mind ambíciójukat tekintve egyre nagyobbra törtek, mígnem eljutottam az eddigi legkiforrottabb vállalkozást jelentő projektig. Bár még be sem fejeztem a munkát, igazi maximalistaként már most egy még grandiózusabb voyeur-film ötletével játszadozom, amelyhez egészen bizarr kapacitású lencsékre lenne szükség, hogy igazán rendkívüli távolságból is meg lehessen lesni a kiszemelt erkélyt. Átnézhetnénk például a Nápolyi-öblön keresztül egy Capriban lévő balkonra, vagy Doverből egy Calais-ban felhúzott part menti szállodába, és olyan abszolút mértékig felnagyíthatnánk az orgazmus pillanatát, hogy feleségem hűtlen tevékenységének összetevői teljesen absztrahálódnának a konkrét tettől, érintetlen fényfelületet alkotnának csupán, ami tökéletesen csillapít mindenfajta dühöt.

15:05

Pár másodpercen belül a kamera a variózás végpontjára jut. Az alvó Helen az oldalára fordulva fekszik, az arcát most elfordítja tőlem. A kamera rendíthetetlenül halad tovább, egyre több és több részlet kerül képen kívülre, kiszorulnak a keretből feleségem szeretőjének kósza szőrszálai és a Helen lapockája által a takarón hagyott nyirkos izzadságfoltok is. Ezzel együtt érzékelem, hogy valaki váratlanul behatolt a hálószoba fehér terébe. Az ágy mellett felbukkant egy nyilvánvalóan férfihoz tartozó nadrág és egy pár cipő. A hangtalanul közlekedő alak a megereszkedett gumiállat mellett cövekelt le. Helen, imént elkövetett bűnét elfeledve, békésen szendereg tovább, és a képernyőt hirtelen betöltő vakuvillanásra sem ébred fel. Lenyűgözötten, a veszélyérzet teljes hiányában figyelem a rejtélyes betolakodó mozdulatait, az egymástól teljesen függetlennek tűnő formák tagolt elemeit.
Jelenleg csak egy fehér felületet látok, amihez már nem kötődik semmiféle szükséglet vagy jog, egy alapozott vászon van előttem, ami türelmesen várja az első ecsetvonást. Néhány pillanat múlva őszinte örömmel üdvözlöm a keresőt hirtelen ellepő vörös színt.

15:15

A férfi letérdel az ágy mellett, és végignéz a paplan száz fokos emelkedőjén felkaptató hangtalan vércsík által kirajzolt elegáns formákon. Amint megfordul, és láthatóvá teszi a kamera számára az arcát, magamra ismerek. A megvakított oroszlánfóka, hűséges Árgusom, élettelenül hever a lábamnál. Mint mindig, ahányszor csak végignézem ezt a filmet, és elmerülök a hatvan perces variót kísérő, örökké tartó álomban, eszembe jut a Lloretbe vezető, porral és zajjal kikövezett hosszadalmas út, és a lármás tenger után üde békességet nyújtó hálószoba-világ, ahol a vörös és fehér nászában végül újra megleltem az én hűséges feleségem.

(1976)

Hivatkozások:
1. A fordítás alapja: Ballard, J. G.: The 60 Minute Zoom. In: Ballard, J. G.: The Complete Stories of J. G. Ballard. London: W. W. Norton & Company, 2009. pp. 856-864.↑

A médiareflexió szempontjából kulcsműnek tekintett The Atrocity Exhibition (1970) című kísérleti regényében a brit lángelme azt vizsgálja, hogy az ez idő tájt egyre gyakoribbá és hevesebbé váló médiaimpulzusok milyen hatást gyakorolnak az emberi pszichére (illetve a tudatalattira), és a természetesen azonnali botrányt okozó, Miért akarom megdugni Ronald Reagant c. novella is remekül összefoglalja az író vonatkozó nézeteit. Ahogy Ballard a könyv 1990-es kiadásának magyarázó kommentárjában írja: „Döbbenetes volt ráébredni arra, hogy Reagan a televíziózás történetében elsőként használta ki, hogy közönsége nem figyel oda eléggé (ha egyáltalán) arra, amit mond, (…) pedig valójában teljes ellentmondás uralkodott az elnök megszólalásmódja és gesztusai, illetve az általa megfogalmazott politikai üzenet között.”
A szerző Az intenzív ápolási egységben a valóságos emberi érintkezést feleslegessé tevő, képernyőkön keresztüli kapcsolattartásról nyújtott egy páratlanul groteszk látleletet, A harmadik világháború titkos története című – tizenegy évvel későbbi – novellában pedig, hasonlóan szatirikus hangnemben, tovább ostorozza a huszadik század talán legeredményesebb tudatmódosító eszközét.

J. G. Ballard: A harmadik világháború titkos története[1]

Miután a harmadik világháború rendben lezajlott, úgy érzem, végre nyugodtan beszámolhatok az egész szörnyűség két sajátosságáról. Először is, ez a régóta félt nukleáris összecsapás, amelyre széles körben az egész földi életet elpusztítani képes kataklizmaként tekintettek, valójában mindössze négy percig tartott. Tudom, hogy ez a szöveg olvasóinak nagy részét bizonyára meglepi majd, de tény, hogy a harmadik világháború keleti idő szerint 1995. január 27-én, este 6 óra 47 perckor kezdődött, és 6 óra 51 perckor véget is ért. A teljes csatározás, Reagan elnök hivatalos hadüzenetétől kezdve, a tenger felszíne alatt haladó öt nukleáris rakéta (három amerikai és két orosz) elindításán át az első béketárgyalásokig, illetve az elnök úr és Mihail Gorbacsov által aláírt fegyverszüneti egyezményig, nem tartott tovább 245 másodpercnél. A harmadik világháború még azelőtt véget ért, hogy bárki észrevette volna, hogy elkezdődött.
A harmadik világháború másik sajátossága, hogy lényegében én vagyok az egyetlen, aki tud róla. Talán különösnek tűnhet, hogy egy Arlingtonban, Washington D.C.-től néhány kilométerre nyugatra élő, kertvárosi gyermekorvosnak van egyes egyedül tudomása erről a történelmi jelentőségű eseményről, elvégre az amerikai televízió-hálózat hírt adott az egyre mélyülő politikai krízis összes fontos állomásáról, köztük a hanyatló egészségű elnök hadüzenetéről és az azt követő rakétatámadásról. Senki sem titkolta a harmadik világháborút, az emberek figyelmét azonban fontosabb ügyek kötötték le. A politikai vezetőjük egészségét illető, megszállottsággal határos érdeklődésük miatt meglepő módon semmibe tudtak venni egy a saját életüket komolyan veszélyeztető fenyegetést.
Szigorúan véve persze nem én voltam a harmadik világháború egyetlen szemtanúja. A NATO katonai vezetésének néhány rangidős tagja és a Varsói Szerződés szervezetébe tartozó, vezető beosztású parancsnokok, Reagan, Gorbacsov és az elnökök tanácsadói, valamint az indítókódokat bepötyögő, a Kelet-Szibéria és Alaszka lakatlan területeit megcélzó nukleáris rakétákat útjukra engedő tengeralattjáró-tisztek nyilván tudatában voltak a háború kitörésének, és a fegyverszüneti egyezmény négy perccel később történő aláírásának. Ugyanakkor ez idáig egyetlen civillel sem találkoztam, aki hallott volna a harmadik világháborúról. Akárhányszor szóba hozom ezt a borzalmas eseményt, az emberek mindig hitetlenkedő tekintettel bámulnak rám. Nem egy szülő elvitte a gyermekét a klinikáról, mivel, az ő szempontjukból abszolút érthető módon, megkérdőjelezték a mentális egészségemet. Egy aggódó anya épp tegnap telefonált ez ügyben a feleségemnek, miután futólag beszéltem neki a történtekről. Persze Susan, mint mindenki más, teljesen elfelejtette, hogy a háború lezajlott, holott lejátszottam neki a videofelvételeket, amik az ABC, az NBC és a CNN január 27-ei adását, vagyis a harmadik világháború kezdetét rögzítették.

***

Hogy történetesen egyedül én szereztem tudomást a háborúról, azt Reagan elnök úr harmadik hivatali ciklusának sajátos karakterével tudom csak magyarázni. Nem túlzás azt állítani, hogy az Egyesült Államok polgárainak és a nyugati világ nagy részének őszintén hiányzott ez a szeretnivaló idős színész, aki szerencsétlen utódja beiktatását követően 1989-ben, Kaliforniában nyugdíjba vonult. Az egész bolygót érintő problémák sokasodása – az újra előtérbe került energiakrízis, a második iráni-iraki konfliktus, a Szovjetunió ázsiai köztársaságainak bizonytalan helyzete, valamint az Amerikában élő muszlimok és feminista aktivisták között formálódó nyugtalanító szövetség ténye – következtében egyre többen tekintettek vissza nosztalgiával a Reagan-évekre. Az emberek végtelen szeretettel idézték fel az egykori elnök szeleburdi gesztusait, azt a szokását, hogy a fontosabb ügyekkel való foglalatoskodás helyett pizsamában nézze a tévét (ezt egyébként számos választója hamar magáévá tette), és azt, ahogyan néha összemosódott a fejében a valóság a fiatal korában forgatott, mára félig-meddig elfeledett filmek emlékével.
A turisták százával gyűltek a Reagan-házaspár Bel Air-i otthonának kapui elé, és az egykori elnök alkalmanként hajlandó volt kitotyogni a tornácra, hogy egy kicsit illegesse magát a kíváncsi szemek előtt. Változatlanul tüchtig neje, Nancy unszolására az idős férfi ilyenkor mindig elmormogott valamilyen kedves kis semmiséget, aminek hatására rögtön könny szökött a jelenlévők szemébe, és egyszerre pezsdült fel az emberek vérkeringése és a világ számos értéktőzsdéje. Ahogy az elnök utódjának kellemetlen hivatali ciklusa lassan a végéhez közeledett, a Kongresszus mindkét kamarájában gyorsan elfogadták az alkotmányon ejtett szükséges módosításokat, amelyek értelmében Reagan megkezdhette harmadik ciklusát a Fehér Házban.
1993 januárjában több mint egy millió ember állt ki Washington utcáira, hogy éljenzések közepette végignézze az elnök beavatási ceremóniájának részét képező autós felvonulást, amit a világ más pontjain élők a televízió képernyőjén keresztül követtek. Ha a katódsugárcső szeme képes a sírásra, akkor ezen a délutánon egész biztosan patakzottak belőle a könnyek.
Mindazonáltal a problémák nem oldódtak meg teljesen, a világ komoly politikai krízisei makacsul ellenálltak még a koros elnök megnyerő mosolyának is. Felmerült a veszély, hogy az iráni-iraki háborúba Törökország és Afganisztán is belesodródik. A Kreml védelme érdekében a Szovjetunió ázsiai köztársaságai állig felfegyverzett csapatokat toboroztak. Yves Saint-Laurent megtervezte a divattal állandóan lépést tartó manhattani, londoni és párizsi irodákban tevékenykedő, iszlám hitet felvett feministák első csadorját. Jogos volt amellett érvelni, hogy talán még a Reagan-elnökség sem tud mit kezdeni egy ilyen súlyosan eltévelyedett világgal.
Számos gyermekorvos-kollégámmal, akikkel gyakran néztük az államfőt a tévében, pontosan ezen az állásponton voltunk. Ekkoriban, vagyis 1994 nyarán, Ronald Reagan nyolcvanhárom éves volt az aggkori szenilitás összes létező jegyével. Sok öreg emberhez hasonlóan neki is csak napi pár percnyi tiszta elmeállapot jutott, aminek során tett pár zavaros megjegyzést, majd újra üveges lett a tekintete. Ekkor már nem látott elég jól ahhoz, hogy használni tudja a súgógépet, a Fehér Házban dolgozó asszisztensei azonban remekül kihasználták Reagan aprócska hallókészüléke által kínált lehetőséget, így az elnök úrnak, akárha egy kisgyerek lett volna, csak el kellett ismételnie a fülében hallott szöveget. A beszéd közben beálló szüneteket ugyan a tévétársaságok rendre kivágták, az efféle távirányításos rendszerrel járó kockázat egy alkalommal mindenki számára világos lett. Az elnök úr, amikor éppen Amerika Katolikus Anyáihoz intézett beszédet, alaposan meglepte a púderkékbe öltözött hölgytömeget, amikor véletlenül elismételte az egyik technikus mikrofon mellé címzett mondatát, amely így hangzott: „Egy kicsit lelépek, hugyoznom kell.”
Miközben ezt a lidérces mosolyú és idétlenül gesztikuláló, robotszerű figurát nézték, több emberben komolyan megfogalmazódott, hogy az elnök agyhalott, vagy talán már nem is él. Hogy megnyugtassák a feszült amerikai nyilvánosságot, amelyet a tőzsdevilágból érkező, és az Ukrajnában zajló fegyveres zavargásokról tudósító hírek komolyan aggasztani kezdtek, a Fehér Ház orvosai publikussá tettek néhány, az elnök egészségéről szóló hagyományos orvosi jelentést. A Walter Reed-kórház szakértőcsapata biztosította a nemzet polgárait arról, hogy Reagan egy nála tizenöt évvel fiatalabb férfi rendkívüli fizikai és mentális frissességével bír. A tévében közzétették az elnök vérnyomására, fehér- és vörösvértesteire, pulzusára és légzésére vonatkozó pontos adatokat, és ez azonnal megnyugtatta az embereket. Másnap a nemzetközi tőzsdeindexek számottevően javultak, a kamatlábak esésnek indultak, Gorbacsov pedig örömmel jelentette be, hogy az ukrán szeparatisták visszavettek a követeléseikből.
Az elnök úr testfunkcióinak nyilvánosságra hozásával nyert váratlan politikai előny megtartásának érdekében a Fehér Ház stábja úgy döntött, hogy heti szinten kezdi sugározni az orvosi jelentéseket. Erre nem csak a Wall Street reagált kedvezően, hanem a Republikánus párt népszerűségi mutatója is jelentős növekedést mutatott. A ciklus közepénél tartott kongresszusi választások idejére ezek az orvosi közlönyök már napi szinten érkeztek, a sikeres Republikánus-jelöltek pedig, az elnök aktuális bélmozgásáról tudósító, menetrendszerűen érkező híradásoknak hála, a Képviselőház és a Szenátus fölött is átvették az uralmat.
Ettől kezdve az amerikai nyilvánosságot folyamatos kezelésbe vették az elnök egészségügyi állapotát illető információdömpinggel. A hírműsorok naponta többször tájékoztatták az embereket a Fehér Ház medencéjében történő megmártózás Reagan vérkeringésére gyakorolt pozitív hatásáról, vagy az így fellépő enyhe megfázásról. Tisztán emlékszem arra a karácsony estére, amikor a feleségemmel vacsorakészítés közben néztük a híradót, ugyanis ekkor tudatosult bennem, hogy a hat vezető hírből öt az elnök egészségi állapotával foglalkozik.
– Kicsit lejjebb ment a vércukra – jegyezte meg Susan, miközben megterített az ünnepi étkezéshez. – A Pepsinél biztos örülnek.
– Hogyhogy? Ne mondd már, hogy van összefüggés a kettő között.
– Dehogynem. Majd rájössz te is. – Susan a borsdarálóval a kezében mellém ült a kanapéra. – Várd csak meg a legutóbbi vizeletvizsgálat eredményeit. Lehet, hogy krízishelyzet áll elő.
– Drágám, krízishelyzet inkább a pakisztáni határnál állhat elő. Gorbacsov azzal fenyegetőzik, hogy megelőző csapásokat mér a lázadó területekre. Az Egyesült Államok meg az egyezmény értelmében köteles beavatkozni, vagyis elméletileg háború…
– Psszt. – Susan megkocogtatta a térdem a borsdarálóval. – Kitöltették vele az Eysenck-féle Személyiség Kérdőívet. Az öregfiú az érzelmi és az értelmi reakciókat tekintve is maximális pontszámot ért el. Igaz, azt mondták, hogy a kiértékelésnél figyelembe vették a korát, bármit jelentsen is ez.
– Azt jelenti, hogy az öreg lényegében saláta. – Épp csatornát akartam váltani, hogy megtudjam a híreket a világ valódi problémáit illetően, amikor a képernyő alján különös mintázat jelent meg, amit első ránézésre valamiféle karácsonyi dekorációnak, stilizált ünnepi levelek sorának hittem. A ritmikus hullámzást jelző, balról jobbra tartó vonalat a „Fehér Karácsony” megnyugtató-nosztalgikus muzsikája kísérte.
– Te jó Isten… – suttogta Susan ámultan. – Ez Ronnie pulzusa. Hallottad, mit mondott a közvetítő? „Élőben, egyenesen az elnök szívéből.”
És ez csak a kezdet volt. Az ezt követő néhány hétben, a modern rádiós telemetria csodájának köszönhetően Amerika tévéképernyői valóságos eredményhirdető-táblákká változtak, amelyek bámulatos pontossággal adtak számot az elnök fizikai és mentális állapotáról. A Reagan stabil, bár azért reszketeg szívverését jelképező vonal állandó vendég lett a tévéképernyő alján, míg efölött a bemondók kitartóan tudósítottak az államfő napi rutinjáról, a rózsakertben megtett mintegy kilenc méteres távolságról, szerény vacsorái kalóriatartalmáról, a legutóbbi agyvizsgálat eredményeiről, valamint az elnök máj-, vese- és tüdőfunkciójáról. Mindezek mellett a személyiség- és IQ-tesztek hajmeresztő sorozata megnyugtatta az amerikai közönséget azzal kapcsolatban, hogy a szabad világot kormányzó férfi fittebb nem is lehetne, így kész arra, hogy szembenézzen az Ovális Iroda íróasztalának túlsó felén várakozó, nyomasztó kötelezettségeivel.
Mindent megtettem, hogy elmagyarázzam Susannak, hogy az elnök voltaképpen alig több egy mesterségesen mozgatott hullánál. Gyermekorvos-kollégáimmal nagyon is tisztában voltunk azzal, hogy az öreg számára milyen komoly megterhelést jelent ez a szüntelen tesztsorozat. A Fehér Ház stábja ugyanakkor azzal volt nagyon is tisztában, hogy az amerikai közönséget szó szerint elbűvöli az elnök szívverésének látványa. A hullámvonal most már az összes tévéműsort végigkísérte, ott volt a különféle sitcomok, kosárlabda-meccsek és régi háborús filmek alján. A gyorsuló szívverés, kísérteties módon, nem egyszer a nézők érzelmi állapotát tükrözte, mintha velük együtt az elnök is éppen az aktuális háborús filmet nézte volna – akár azokat is, amelyekben ő maga játszotta a főszerepet.
Az elnök és a tévéképernyő azonosításának végső gesztusaként – amely beteljesülést a vezető politikai tanácsadói már nagyon régóta szomjazták – a Fehér Ház stábja újabb információrétegek sugárzásába kezdett. Hamarosan az állampolgárok tévéképernyőinek harmadát végleg elfoglalták az elnök szívverésére, vérnyomására és EEG-vizsgálataira vonatkozó adatsorok. Fel is merült egy kisebb vita, amikor világos lett, hogy túlnyomórészt delta hullámokat látunk, ez ugyanis igazolta a régóta élő elképzelést, amely szerint az elnök a nap nagy részét átalussza. A közönség tagjai mindazonáltal majd’ elaléltak az örömtől, amikor Reagan úr belépett a REM-szakaszba, ilyenkor pedig a leghűségesebb alattvalók követték az államfő példáját.
A megállíthatatlan orvosi információ-áramlás dacára változatlanul zajlottak a valóság nyugtalanító eseményei. Megvettem a kezembe kerülő összes újságot, az oldalakat azonban a Reagan egészségi állapotára vonatkozó grafikonok és adatsorok borították, illetve az értelmezést segítő cikkek, amelyek elmagyarázták az államfő májenzim-értékeinek aktuális állását, és azt, hogy pontosan mit is jelent az elnöki vizelet sűrűségének enyhe emelkedése vagy csökkenése. A lapok leghátsó oldalain találtam pár elszórt utalást a Szovjetunió ázsiai köztársaságaiban zajló polgárháborúra, egy Pakisztánban megesett oroszpárti puccskísérletre, Nepál kínai megszállására, a NATO és a Varsói Szerződés tartalékos csapatainak, valamint az Egyesült Államok 5. és 7. flottájának mozgósítására.
Ezekről a baljós eseményekről és a harmadik világháború fenyegetéséről érkező hírek azonban egy kellemetlen véletlennek köszönhetően pont egybeestek az elnök egészségi állapotának hirtelen visszaesésével. Először január 20-án számoltak be arról, hogy Reagan egy nála vendégeskedő unokájától elkapott valamilyen fránya náthát, és a hír azonnal kiszorított minden mást a tévéképernyőkről. Riporterek és filmes stábok vertek sátrat a Fehér Ház előtt, miközben az összes csatornát ellepték a legelismertebb kutatóintézetek szakértőiből álló különítmények, hogy közös erővel értelmezzék az aggasztó adatokat.
Százmillió másik amerikaihoz hasonlóan Susan is a tévékészülék előtt töltötte a következő hetet, és árgus szemekkel figyelte a Reagan szívverését jelképező vonalat.
– Csak megfázott – próbáltam nyugtatni, amikor január 27-én este hazaértem a klinikáról. – Pakisztánról mit mondanak? Azt hallottam, hogy a szovjetek ejtőernyősöket dobtak le Karachiban, és hogy a kommandósok elindultak a Subic-öbölből…
– Ne most! – intett le a nejem, és miután az aktuális bemondó újabb hírbe kezdett, rögtön felcsavarta a hangerőt.
– …újabb információkkal szolgálhatunk a két perccel ezelőtti helyzethez képest. Jó híreket hozott az elnök CT-je. Megerősíthetjük, hogy az államfő agy- és szívkamrájának méretét vagy formáját illetően nem beszélhetünk abnormális elváltozásról. Washington környékén ma este könnyed esőzés várható, a 8. hadosztály Kabultól északra tűzharcba keveredett a szovjet határőrökkel. A reklám után visszatérünk, és elmagyarázzuk, mi a jelentősége a bal temporális lebeny tüskéinek…
– Az ég szerelmére, kit érdekel ez? – Kikaptam Susan összeszorított kezéből a távirányítót, és vadászni kezdtem a csatornákon. – Mi van az oroszok balti-tengeri flottájával? A Kreml elkezdte szorongatni a NATO-csapatok északi szárnyát. Erre már az Egyesült Államoknak is reagálnia kell…
Elcsíptem, amint egy vezető hírcsatorna bemondója befejezi az aktuális hír felolvasását. A sugárzó arcú férfi, elbűvölően mosolygó kolleganője társaságában, magabiztosan szólította meg a közönséget: – Keleti idő szerint öt óra öt perckor örömmel jelenthetjük önöknek, hogy a Reagan elnök úr koponyájában lévő nyomás kielégítő. Egy, az államfő korában járó férfihoz mérten minden motoros és kognitív funkció normális. Ismétlem, minden motoros és kognitív funkció normális. Egy pillanat. Most érkezett a hír, hogy helyi idő szerint két óra harmincöt perckor Reagan elnök úr sikeres bélmozgást produkált. – A bemondó kolleganőjéhez fordult. – Barbara, ha minden igaz, hasonlóan jó hírekkel szolgálhatsz Nancyvel kapcsolatban is, ugye?
– Köszönöm, Dan – vette át a szót a nő. – Pontosan, egy órával később, tehát helyi idő szerint három óra harmincöt perckor, Nancy maga is sikeres bélmozgást produkált, ma már másodjára, úgyhogy az elnöki család igazán sikeres napot tudhat magáénak. – A nő ekkor az asztalán felé csúsztatott papírcetlire pillantott. – A Pennsylvania Avenue-n megint erősödik a forgalom, a hatodik flottát kísérő F-16-osok lelőttek hét MiG 29-est a Bering-földhíd fölött. Az elnök vérnyomása száz per hatvan. Az EEG-vizsgálat enyhe remegést jelez a bal kezében…
– Remegés a bal kezében – ismételte el Susan ökölbe szorított kézzel. – Ez ugye nem komoly?
Csatornát váltottam. – De, lehet, hogy az. Gondolj bele, mi van, ha eszébe jut megnyomni a rakétakioldó gombot. Vagy…
Ekkor egy még rémisztőbb lehetőség merült fel bennem. Átevickéltem az egymással versengő hírműsorok mocsarán, és miközben felpillantottam a szürke washingtoni égboltra, reméltem, hogy sikerül elterelnem Susan figyelmét. A szovjet mélyvízi flotta körülbelül hatszáz kilométerre járőrözött az Egyesült Államok keleti partvonalától. Nem volt kizárt, hogy hamarosan gombafelhők jelennek meg a Pentagon felett.
– …enyhe szívritmus-zavarról, de az elnök orvosai azt mondták, hogy csak minimális szintű aggodalomra van ok. Ismétlem, csak minimális szintű aggodalomra van ok. Az elnök úr mintegy fél órával ezelőtt összehívta a Biztonsági Tanácsot. Az omahai főhadiszállásról érkező hírek szerint minden B-52-es nehézbombázót bevetnek a légitámadáshoz. Frissen érkezett a hír a Fehér Ház onkológiai egységétől, hogy a washingtoni idő szerint négy óra tizenöt perckor lezajlott szövettani vizsgálat során megállapított bőrtumor jóindulatú…
– …az elnök orvosai aggodalmukat fejezték ki Reagan úr artériáinak és szívbillentyűinek elmeszesedését illetően. A Clara-hurrikán várhatóan elhalad Puerto Rico mellett, az elnök életbe léptette a rendkívüli állapotról szóló törvényt. A reklám után folytatjuk az államfő retrográd amnéziájának szakértői elemzésével. Ne feledjék, hogy az elnök állapota talán a régóta gyanított Korsakoff-szindrómára utal…
– …pszichomotoros rohamok, eltorzult idő- és színérzékelés, szédülés. Az elnök úr ezek mellett a különböző kártékony szagok felfokozott érzékeléséről is beszámolt. Más friss híreink: közép-nyugaton hóviharok tombolnak, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között beállt a hadiállapot. Maradjanak velünk, hogy megtudjanak mindent az elnök agyi metabolizmusáról…
– Kitört a háború – mondtam Susannek, és átkaroltam a vállát, a feleségem azonban csakis a képernyőn látható, egyenetlen szívritmust jelző csíkra figyelt. Vajon idegroham érte az elnököt, és teljes nukleáris csapást indított útjára az oroszok ellen? Talán a szüntelenül sugárzott orvosi hírek arra szolgáltak, hogy megóvják az amúgy is labilis idegállapotú közönséget, hogy szembesülniük kelljen a küszöbön álló nemzetközi krízisre adott elkeseredett reakció következményeivel? Tudtam, hogy az orosz rakéták percek alatt elérik Washingtont, de csak bámultam a szelíd téli égboltot, és átkaroltam Susant, miközben a tévéből az orvosi jelentések kakofóniája hallatszott.
Négy perccel később a bemondó a következő mondatoknál tartott: – …az orvosok kitágult pupillákról és görcsös remegésről számoltak be, az államfő idegrendszere máskülönben megfelelően funkcionál. Az elnök úr agyi metabolizmusa megnövekedett glükóztermelést jelez. Az éjszaka folyamán elszórtan havazások várhatók, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között aláírták a fegyverszünetre vonatkozó egyezményt. A reklám után hallgassák meg a legfrissebb szakértői véleményt az elnök úr szélgörcseiről. Kiderül az is, hogy Nancy-nek miért volt szüksége szemhéj-felvarrásra…
Kikapcsoltam a készüléket, és hátradőltem a különös csendben. Washington szürke egét egy apró helikopter szelte át. Susan felé fordultam, és mintegy utólagos gondolatként megjegyeztem neki: – Egyébként az imént ért véget a harmadik világháború.
Susannak persze fogalma sem volt arról, hogy a háború egyáltalán elkezdődött, és a következő hetek során rájöttem, hogy ez a tudatlanság teljesen általános tünetnek számít. A legtöbb embernek éppen csak rémlett valami a közel-keleti zavargásokkal kapcsolatban. A hírek, amelyek szerint Alaszka lakatlan hegységeiben és Szibéria keleti részén nukleáris bombákat dobtak le, elvesztek a Reagan elnök úr náthából való felépüléséről szóló beszámolók áradatában.
1995 februárjának második hetében végignéztem a közvetítést, amelyben az államfő az amerikai hadsereg tiszteletére a Fehér Ház gyepén rendezett ceremónián elnökölt. Vén, elefántcsontszerű arcára kiült a régről ismerős, szeretnivaló vigyor, és miközben két segédje támogatásával az éber tekintetű, acélos testtartású first lady mellett álldogált, látható volt, hogy a férfi tekintete teljesen üres. Valahol az elnök által viselt alaktalan, fekete felöltő alatt rádió-telemetriás technológiát használó szenzorok dolgoztak, hogy élőben közvetítsék a Reagan pulzusára, légzésére és vérnyomására vonatkozó adatokat. Átfutott az agyamon, hogy valószínűleg maga az elnök is elfelejtkezett arról, hogy nemrégiben kirobbantotta a harmadik világháborút. Persze, tulajdonképpen senki sem halt meg, a közönség számára pedig a vészterhes órák kizárólag akkor zárultak volna súlyos veszteséggel, ha Reagan nem épül fel a megfázásból.
A világ eközben biztonságosabb hellyé vált. A gyors lefolyású nukleáris összecsapás tanulságos leckeként szolgált a bolygó rakoncátlan nagyhatalmai számára. A Szovjetunióban zajló szeparatista mozgalmak feloszlatták magukat, és a más helyszíneken ténykedő megszálló csapatok is visszahúzódtak. Már-már azt gondoltam, hogy az egész harmadik világháborút valójában a Kreml és a Fehér Ház stábja ötölte ki, amolyan világbéke-teremtő eljárásként, és hogy Reagan náthája valójában egy elterelő hadműveletként is felfogható csapdaként funkcionált, amelybe a tévéhálózatok és az újságok akaratlanul is belesétáltak.
Az elnök sikeres felépülésének tiszteletére a szívverését jelző hullámvonal még mindig a képernyők alján vendégeskedett. Miközben az államfő az amerikai hadsereg összehívott veteránjainak szalutált, és az öreg színész szíve a pázsiton masírozó férfiak letaglózó látványától egyre szaporábban vert, megéreztem, hogy a közönség kollektív pulzusa is felgyorsul.
Egyszer csak kiszúrtam az érdemrenddel kitüntetett katonák között egy zilált megjelenésű, ócska egyenruhás fiatalembert, aki határozottan kilógott idősebb társai közül. A férfi átnyomakodott a menetelő bakák között, és előrántott a zubbonya alól egy pisztolyt. A hirtelen beálló káoszban az elnök emberei egymással kezdtek el dulakodni a pódium körül, miközben a kamerák megpróbálták utolérni az elnök felé tartó fiatalembert. Az eldördülő lövések túlharsogták a ceremóniára meghívott zenekar muzsikáját. Az elnök a színpadon tébláboló egyenruhás férfiak zavarodottsága közepette a first lady karjaiba zuhant, majd gyorsan el is szállították.
Ösztönösen a képernyő aljára fókuszáltam, és egyből láttam, hogy az elnök vérnyomása lezuhant. A jól ismert hullámvonalból nyílegyenes, horizontális csík lett, és láthatóan leállt az államfő légzése. Csak tíz perccel később, a merénylő sikertelen próbálkozásának bejelentése után, kapták vissza a tévénézők a szeretett hullámvonalat.
Vajon tényleg meghalt volna az elnök, talán már másodszor élete során? Szigorú értelemben véve, élt egyáltalán a harmadik ciklusa idején? Számítanunk kell arra, hogy a tévéképernyőinken továbbra is kitartóan vibráló adatsorokból életre kel az elnök animált fantomalakja, és kirobbantja a negyedik, majd pedig az ötödik világháborút, amelyek titkos története elenyészik a televíziós műsorok végtelen áradatában, örökre eltűnik az utolsó vizeletvizsgálat, a legvégső, égi szövettani analízis takarásában?

(1988)

Hivatkozások:
1. A fordítás alapja: Ballard, J. G.: The Secret History of World War 3. In: Ballard, J. G.: The Complete Stories of J. G. Ballard. London: W. W. Norton & Company, 2009. pp. 1116-1124.↑

***

Az intenzív ápolási egység[1]

Pár percen belül megkezdődik az újabb támadás. Most, hogy életemben először a családom összes tagja jelen van körülöttem, nagyon is helyénvalónak tűnik, hogy hiteles felvétel készüljön erről az egyedülálló eseményről. Ahogy itt fekszem – vérrel teli számmal alig tudok lélegezni, kezem összes apró rezdülése tükröződik a tőlem két méterre lévő kamera szüntelenül figyelő objektívjén –, eszembe jut, hogy sokan valószínűleg különösnek fogják tartani a témaválasztásomat. Mégis, meg vagyok győződve róla, hogy ez a film a szóösszetétel minden értelmében hamisítatlan családi mozi lesz, és csak remélni tudom, hogy aki megnézi, legalább valamennyire sejteni fogja, milyen végtelen törődéssel gondolok a feleségemre, a fiamra és a lányomra, illetve hogy ők, a maguk sajátos módján, milyen szeretetet éreznek irántam.
Már fél óra is eltelt a kitörés óta, és ebben az egykor mutatós nappaliban most rendetlenség és eszményi csend uralkodik. A kanapé mellett, a padlón fekszem, és figyelem a plafonra, tőlem biztos távolságban rögzített kamerát. A kényelmetlen némaságban, amit egyedül a feleségem erőtlen lélegzése és a szőnyegen neszező fiam rendszertelen mozdulatai törnek meg, nyilvánvalóvá válik számomra, hogy tönkretettünk szinte mindent, amit az elmúlt évek során olyan őszinte lelkesedéssel összegyűjtöttem. A sèvres-i porcelánom ezer darabban hever a kandallóban, a Hokusai-fametszeteimen tucatnyi lyuk éktelenkedik. Az mindenesetre a rendkívüli károk dacára is egyértelmű, hogy ez a helyszín a mai napon egy mégoly sajátos családi összejövetelnek adott otthont.
Fiam, David édesanyja talpánál guggol, állát a feltépett perzsaszőnyegen pihenteti, lassú előrehaladását maszatos kéznyomok sora jelzi. Időről időre megmozdítja a fejét, és csak innen tudom, hogy még életben van. Tekintetét ilyenkor rám szegezi, látom rajta, ahogy számolgatja a köztünk lévő távolságot, illetve az ennek megtételéhez szükséges időt. Nővére, Karen karnyújtásnyinál kicsivel távolabb van tőlem, az eldőlt állólámpa mellett, a kanapé és a tűzhely között fekszik, David azonban őt figyelemre sem méltatja. A minden porcikámat átjáró félelem ellenére határozott büszkeséget érzek, amiért a fiam elhagyta az édesanyját, és megindult ezen a felém vezető, hosszadalmas úton. Mindenesetre, a saját érdekében, jobban örülnék neki, ha David nyugton maradna és tartalékolná az erejét és az idejét, de ő kitartó, amennyire csak egy hét éves fiú lehet.
Feleségem, Margaret a velem szemben lévő fotelban ül, kezét valamiféle zavarodott figyelmeztetésképpen felemeli, majd ernyedten a foltos, damaszttal bevont karfára ejti. Elkenődött rúzsától eltorzult száján finom mosoly formálódik, amit a film átlagos nézője talán ironikusnak, vagy akár fenyegetőnek is ítélhet, engem azonban újra meghökkent nejem tagadhatatlan szépsége. Miközben nézem, és megkönnyebbülten elkönyvelem magamban, hogy soha többet nem kel fel a fotelból, eszembe jut a tíz évvel ezelőtti, első találkozásunk, ami egészen máshogy, de a mai különös alkalomhoz hasonlóan a kamera jótékony tekintete előtt zajlott.

A rendhagyó, vagy úgy is mondhatnám, tiltott gondolat, hogy fizikailag is találkozzak a feleségemmel és a gyerekeimmel, egy körülbelül három hónappal ezelőtti családi reggeli során merült fel bennem. A vasárnap reggelek, házasságunk legelső napjai óta, mindig is különösen élvezetesek voltak. Örömmel fogyasztottuk el a reggelinket az ágyban, és beszéltük meg az aktuális híreket, illetve minden mást, ami a héten történt velünk. Amikor pedig Margarettel privát csatornánkra váltottunk, szerelmeskedésünkkel kiélveztük a hitvesi ágyaink kínálta rendkívüli békét. Később behívtuk a gyerekeket, és megnéztük, ahogy a szobájukban játszanak, és néha, ha kedvünk tartotta, megleptük őket egy parkot vagy a cirkuszt megcélzó látogatás ötletével.
Természetesen mindezen tevékenységet, ahogy magát a családi életünket is, a televízió tette lehetővé. Akkoriban se nekem, se másnak még csak eszébe se jutott, hogy élőben is találkozzon a másikkal. Nagyon is élénken éltek bennünk az ősrégi, bár ritkán felidézett rendeletek, amik kifejezetten tiltották ezt – egy másik emberrel történő találkozás büntetendő cselekménynek számított (különösen, bár ezt soha nem értettem, ha ez a másik ember egy családtag volt; ez valószínűleg a vérfertőzés tabuja ellen fellépő avítt rendszer hagyatéka volt). Neveltetésem, az orvosi gyakorlatot is magában foglaló taníttatásom, Margarettel való kapcsolatom és későbbi házasságom: mindez a tévéképernyő nagylelkű téglalapján belül zajlott. Margaret megtermékenyítése természetesen mesterséges úton történt, és a többi gyerekhez hasonlóan David és Karen vele való kapcsolata kimerült az édesanyjuk méhében töltött rövid időszakban.
Talán nem is kell külön hangsúlyoznom, hogy mindez az emberi tapasztalás számára végtelen gazdagságot hozott. Én is a kórház óvodájában nőttem fel, így megkíméltek a családi élettel elkerülhetetlenül együtt járó fizikai közelség pszichológiai veszélyeitől (nem is beszélve az egy közös háztartás higiéniája által magával vont esztétikai és más típusú problémákról). Ennek ellenére egyáltalán nem éltem elszigetelt éltetet, sőt, állandóan társak vettek körül. A tévének hála soha nem voltam egyedül. Az óvodában órákon át vidáman játszottam a szüleimmel, akik otthonuk kényelméből figyeltek engem, és megannyi videojátékkal, rajzfilmmel, természetfilmmel és családi műsorral táplálták a képernyőmet, ezzel pedig valóban szélesre tárták előttem a világ kapuját.
Az orvosnövendékként eltöltött öt év során egyszer sem kellett fizikailag is látnom beteget. Anatómiai és fiziológiai képzettségemet a számítógép terminálja előtt szereztem meg. A diagnózis és a műtétek során egyaránt alkalmazható, fejlett technológia szükségtelenné tette a fizikai betegségek testközelből történő vizsgálatát. Az infravörös szűrővel és röntgennel felszerelt, a számítógép segítségével önálló diagnózisra képes mikrokamera jóval több mindent látott, mint a hozzá képest csökevényes emberi szem.
Talán valamiféle veleszületett adottságnak köszönhetem, hogy különösen jól tudtam kezelni a bonyolult irányítópaneleket és az adatfeldolgozó rendszereket – az ujjbegy érzékenysége a sebészekkel szemben támasztott klasszikus követelmény modern megfelelőjének bizonyult –, mindenesetre harminc éves koromra virágzó klientúrával büszkélkedhettem. Felszabadultam a műtő fizikai látogatásának kényszere alól, és a betegeim egyszerűen a televízióm képernyőjén keresztül léptek kapcsolatba velem. Az így érkező hívások szelekciója – hogy miként szereljek le egy tapintatos leblendével egy klimaxos háziasszonyt, hogyan vágjak át egy vérhasi fájdalmakkal küszködő gyerekre, és eközben hogyan jelezzek egyenként a feszülten várakozó pácienseknek – meglehetősen komoly rutint és hozzáértést igényelt, különösen hogy maguk a betegek is rendelkeztek az efféle képességekkel. A leginkább neurotikus páciensek többnyire látványosan felülmúltak mindenkit, amikor kusza vágásokkal, agresszív variókkal és nem kevésbé zaklatott osztott képmezőkkel prezentálták magukat, és ezzel még a legeszelősebb túlzásokat is megengedő kísérleti filmeken is túltettek.
Első találkozásomra Margarettel egy sűrű délelőtti rendelés alkalmával került sor. Rápillantottam a nosztalgikusan még mindig „váróteremként” emlegetett térre – ami valójában az éppen várakozó betegekről készült rövid vizuális profilok által meghatározott kijelzőt jelentette –, és reflexből ezúttal is másnapra halasztottam volna egy előre megbeszélt időpont hiányában felbukkanó páciens kezelését. De egyből letaglózott egyrészt a nő kora – a húszas évei második felében járhatott –, másrészt feltűnő sápadtsága. Rövidre nyírt szőke haja alatti, alulvilágított szeme és keskeny szája egy szinte hamuszürke arcon foglalt helyet. Ekkor döbbentem rá, hogy velem és mindenki mással ellentétben a nő nem visel sminket. Ez megmagyarázta sarkvidéki bőrszínét és fiatalságát vesztett megjelenését – a sminknek köszönhetően a televízióban minden ember, évei valódi számától függetlenül, huszonkét esztendősnek tűnt, örökre odalett tehát az életkor fogalmával járó kegyetlen tagolás.
Minden bizonnyal a smink hiánya ültette el bennem a tíz évvel később olyan elsöprő következmények közepette kivirágzó ötlet magját, vagyis hogy fizikailag is találkozzak Margarettel. Besorolhatatlan megjelenése olyannyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy azonnal a többi beteg elé vettem, és nekiálltam kikérdezni a panaszairól. Elmondta, hogy masszőzként dolgozik, és az udvarias felvezetés után végre rátért a tárgyra. Nagyon aggasztotta, hogy a néhány hónapja a bal mellében észlelt apró duzzanat rákra utalhat.
Adtam valamilyen megnyugtató választ, és megígértem neki, hogy később megvizsgálom. Ekkor, mindenféle figyelmeztetés nélkül, előre hajolt, kigombolta a blúzát és felfedte előttem a mellét.
Döbbentem bámultam erre a hatalmas szervre, ami nagyjából hatvan centi átmérőjű lehetett, és teljesen betöltötte a televízióm képernyőjét. Már-már viktoriánus erkölcs uralta az orvos/beteg kapcsolatot, ahogy minden más társas érintkezést is. Orvos soha, semmilyen körülmények között nem láthatta ruha nélkül a páciensét, amennyiben pedig a fájdalom intim helyen jelentkezett, arról a beteg mindig különféle ábrákat mutató diákkal számolt be. A testek akár részleges felfedése még a házastársak között is viszonylagos ritkaságnak számított, a nemi szerveket pedig többnyire rendkívüli homályosságot eredményező szűrők fátyolozták, vagy az egyes felek szemérmesen jelezték ezeket különféle rajzok felhasználásával. Természetesen volt tiltott pornográf csatorna, és mindkét nem prostituáltjai felkínálták az árujukat, de még a legmagasabb tarifával dolgozók sem jelentek meg a kuncsaft előtt élőben, és az orgazmus pillanatában is egy előre rögzített felvétel bemutatásával pótolták magukat.
Ezek a bámulatos konvenciók megmentették az embereket a személyes kapcsolatteremtéssel járó veszélyektől, és az ezáltal kialakuló, felszabadító erejű érzéketlenség az ilyesmi iránt érdeklődőket a szexualitás legteljesebb körű megismerésének lehetőségével ruházta fel, és kikövezte az utat, amelynek végpontján mindenki bűntelenül élvezhetett bármilyen szexuális vagy akár pszicopatologikus perverziót.
A hatalmas, káprázatos geometriájú mellet és mellbimbót bámulva úgy döntöttem, hogy a legjobb az lesz, ha e sajátosan őszinte nő kezelése során szemet hunyok mindenféle mulasztás felett. Miután az infravörös vizsgálat megerősítette, hogy a rákgyanús csomó valójában jóindulatú ciszta, a nő begombolta a blúzát, és azt mondta:
– Micsoda megkönnyebbülés. Doktor úr, bármikor felhívhat, ha egy jó masszázsra vágyik. Örömmel viszonoznám, amit tett.
Bár még mindig a nő hatása alatt álltam, már éppen lezártam volna a végefőcímmel ezt a bizarr kis konzíliumot, amikor az ajánlat szöget ütött a fejembe. Izgatott a gondolat, hogy újra láthatom, ezért megbeszéltem vele egy időpontot a következő hétre.
Anélkül, hogy tudatosult volna bennem, ekkor kezdődött az udvarlásom ennek a különös nőnek. A megbeszélt időpont estéjén még félig gyanakodtam, hogy valamiféle kezdő prostituálttal van dolgom. Ahogy azonban a diszkréten rám boruló köntösben elnyúltam a szaunám pihenésre tervezett kanapéján, és Margaret instrukcióinak megfelelően mozgattam a testem, az érzékiség kérdése fel sem merült. Az ezt követő estéken szexuális érdeklődésnek még csak a nyomát sem fedeztem fel benne, bár egyes alkalmakkor, miközben közösen végeztük az aktuális feladatot, jóval többet mutattunk egymásnak a testünkből, mint sok házaspár. Margaret abszolút partner volt az egészben, azon ritka emberek közé tartozott, akikből hiányzott az öntudatosság, valamint annak felismerése, hogy másokban milyen buja érzéseket kelthet.
Udvarlásom ezután formálisabb szakaszba lépett. Elkezdtünk eljárni közösen – mármint ugyanazokat a filmeket néztük meg a tévében, ugyanazon színházakat és koncerttermeket látogattuk meg, ugyanolyan vacsorákat költöttünk el különféle éttermekben, és mindezt saját, kényelmes otthonunkból tettük. Igazság szerint ekkoriban fogalmam sem volt róla, hogy Margaret valójában hol él: lakhatott tőlem tíz kilométerre éppúgy, mint ötszázra. A kezdeti időszakban félénken megosztottunk egymással néhány rólunk, a gyerekkorunkról, az iskolás éveinkről illetve a kedvenc külföldi helyeinkről készült archív felvételt.
Az esküvőnkre hat hónappal később, egy fényűző ceremónia közepette, a létező legexkluzívabb stúdió-kápolnában került sor. Kétszáznál is több vendég csatlakozott hozzánk a jeles alkalomra kialakított televíziós hálózat segítségével, a szertartást pedig egy olyan pap vezényelte le, aki híres volt a mesteri osztott képmezős technikájáról. A Margaretről és rólam külön-külön, a saját nappalinkban előre felvett képsorokat a katedrális belsejére vetítették, majd azt is mutatták, ahogy együtt végigsétálunk a padsorok között.
A nászutunkat Velencében töltöttük. Boldogan osztoztunk a Szent Márk téri tömegről készült panoráma-felvételek, illetve az Akadémia falain felfüggesztett Tintorettók elképesztő látványában. Nászéjszakánk valóságos rendezői bravúr volt. Miközben mindketten a saját ágyunkban hevertünk (Margaret, mint azt eddigre megtudtam, tőlem negyvenöt kilométerre, délre lakott, egy hatalmas felhőkarcoló-komplexumban), egyre bátrabb és bátrabb variókkal udvaroltam Margaretnek, amikre ő a bájosan incselkedő, egyúttal félénk blendékkel és áttűnésekkel reagált. Ahogy levetkőztünk, és felfedtük a testünket egymás előtt, képernyőink egy utolsó, jótékony közeliben egyesültek.

Tökéletesen illettünk egymáshoz, minden érdeklődési területünk közös volt, és több időt töltöttünk együtt a vásznon, mint bármely más ismerős pár. Idővel, és a mesterséges megtermékenyítés segítségével, megszületett Karen, majd nem sokkal a második születésnapját követően csatlakozott hozzá David.
Ezt az időszakot további hét felhőtlen év követte. Lassacskán komoly hírnévre tettem szert mint haladó szellemiségű gyermekorvos, amit nem kis részben annak köszönhettem, hogy mögöttem állt a sikeres családi életem – ez az általam intenzív ápolási egységnek nevezett konstrukció. Kitartóan és eredményesen szorgalmaztam, hogy több és több kamerát szereljenek fel a családtagjaim otthonában, és parázs vitát sikerült szítanom, amikor azt javasoltam, hogy a családtagoknak közösen kellene fürdeniük, és hogy mindenkinek szégyenérzet nélkül kéne mászkálnia a saját hálószobájában, illetve még azt is felvetettem, hogy az apáknak jelen kellene lenniük (persze azért nem közelikkel) a gyermekük születésénél.
Egy kellemes, közös családi reggelinél jutott eszembe a rendkívüli ötlet, ami később olyan drámai hatást gyakorolt az életünkre. A gondolat akkor merült fel bennem, amikor Margaret arcát néztem a képernyőn, és gyönyörködtem a már nagy gonddal viselt smink által meghatározott maszkban, ami az évek múltával egyre vastagabb és kimunkáltabb lett, ezáltal pedig a nejem folyamatosan fiatalodott. Önfeledten gusztáltam az elegáns stilizáltságot, amivel egymás előtt megjelentünk – szerencsére magunk mögött hagytuk már a korábbi, bergmani szigort és a könnyed, fellinis-hitchcocki manírokat, és ezek helyett átvettük René Clair és Max Ophüls letisztultságát és szellemességét, bár a kézikamerákért rajongó gyerekeink továbbra is megannyi bimbózó Godard-ra emlékeztettek.
Eszembe jutott a hirtelen gesztus, amivel Margaret először felfedte magát előttem, és rájöttem, hogy nejem őszinte feltárulkozásának – amire lényegében az egész karrieremet építettem – logikus folyománya, hogy mindannyian találkozzunk személyesen is. Belegondoltam, hogy életem során soha egyszer sem találkoztam emberi lénnyel, nem hogy megérintettem volna egyet is. Kik lettek volna erre a tökéletes alanyok, ha nem a feleségem és a gyermekeim?
Próbaképpen felvetettem az ötletet Margaretnek, és legnagyobb örömömre pozitívan fogadta.
– Különös, de nagyszerű ötlet! Vajon eddig miért nem jutott eszünkbe?
Rögvest eldöntöttük, hogy a más emberi lénnyel való találkozást gátló, ősi tilalmat egész egyszerűen semmibe vesszük.

Sajnos az első találkozásunk, általam akkoriban még nem értett okokból kifolyólag, kudarccal zárult. Nem akartuk összezavarni a gyerekeket, ezért szándékosan korlátoztuk a legelső személyes kapcsolatteremtést kettőnkre. Emlékszem, milyen izgalomban teltek a napok, amiket főként a Margaret utazásához szükséges előkészületek töltöttek ki – komolyan veendő vállalkozás volt ez, hiszen olyan embereket érintett, akik csak a televíziós jel rendkívüli sebességű utazásához szoktak hozzá, az efféle utakhoz nem.
Egy órával Margaret érkezése előtt lekapcsoltam a komplex biztonsági rendszert, ami leválasztotta a házamat a külvilágtól: áramtalanítottam a riasztóberendezést, széttártam a fémkerítést és kinyitottam a légmentesen záródó ajtókat.
Végül aztán megszólalt a csengő. Ahogy az előcsarnok végében lévő kapurácsnál álltam, feloldottam az elülső ajtóra rögzített retesz mágnesességét. Pár másodperc múlva egy alacsony, keskeny vállú nő lépett be az előcsarnokba. Bár több mint harminc méter volt köztünk, tisztán láttam, mégis alig tudatosult bennem, hogy ez az a nő, akivel tíz éve házasságban élek.
Egyikünk sem viselt sminket. Kozmetikai maszkja nélkül Margaret arca sápatag volt és beteges kinézetű, fakó kezének mozgása ideges és koordinálatlan. Letaglózott előrehaladott életkora, és mindenekelőtt kis mérete. Margaretet éveken át a ház hatalmas tévéképernyőit kitöltő jókora közelikből ismertem. Még a totálképeken is jóval nagyobbnak tűnt ennél a pöttöm, görnyedt hátú nőnél, aki a csarnok végén álldogált. Nehezemre esett elhinni, hogy valaha is izgalomba jöttem lapos melle és vékonyka combja láttán.
A csarnok ellenkező végpontjain állva láthatóan mindketten zavarba jöttünk a másik látványától. Arckifejezéséből nyilvánvaló lett számomra, hogy én is legalább annyira megleptem őt, mint ő engem. Ráadásul valamiféle furcsa fürkészést fedeztem fel a szemében, és ez a már-már ellenségességgel határos tekintet ez idáig teljesen ismeretlen volt előttem.
Gondolkodás nélkül a kapurács fogantyújára emeltem a kezem. Margaret már hátrább lépett, mintha attól félt volna, hogy örökre a kapun belülre zárom. Mielőtt bármit is mondhattam volna, hátra fordult és eltűnt a szemem elől.
Miután elment, gondosan ellenőriztem, hogy jól lezártam-e a kaput. A bejárat környékén alig érezhető, és végső soron nem is kellemetlen illat lengedezett.

Az első, sikertelen találkozás után Margaret és én visszabújtunk a házas életünk kínálta boldog békességbe. Rettentően megkönnyebbültem, amikor újra megláttam a képernyőn, és igazából alig akartam elhinni, hogy az a találkozás valaha is megtörtént. Egyikünk sem említette ezt a rövid, de katasztrofális randevút, sem az általa kiváltott, hasonlóan kellemetlen érzelmeket.
A következő napok során komoly fájdalmak közepette idéztem fel magamban az élményt. Ahelyett, hogy közelebb hozott volna minket egymáshoz, a találkozás pont az ellenkező hatást érte el. Az igazi közelség, már biztosan tudtam, a televízió által definiált közelség volt – a kamera lencséje, a nyakra rögzíthető mikrofon, illetve maga a közeli által teremtett közelség. A tévéképernyőn nem volt se testszag, se nehézkes légzés, se pupilla-összehúzódás, se arcizom-rángás, se az érzelmek és az esetleges előnyök kölcsönös fürkészése, se bizalmatlanság, se bizonytalanság. A törődés és a vonzalom érzése távolságot követelt meg. Egyedül a távolság tette lehetővé, hogy megtaláljuk az igazi közelséget, ami adott esetben, valamiféle ritka kegynek köszönhetően, átalakulhatott szeretetté.

Mindazonáltal elkerülhetetlennek tűnt egy második találkozás megszervezése. Valójában a mai napig nem értem, pontosan miért döntöttünk emellett, de akkoriban nagyon úgy tűnt, hogy mindkettőnket ugyanaz az ösztönös kíváncsiság és bizalmatlanság hajtja, amitől egyszersmind talán rettegtünk is. Miután nyugodtan megbeszéltünk mindent, egyértelmű lett számomra, hogy Margaret is ugyanazzal az undorral viseltetik irántam, mint én iránta, és hogy benne is pontosan ugyanaz az ellenségesség-érzet munkál.
Úgy döntöttünk, hogy a következő találkozóra elvisszük magunkkal a gyerekeket is, és mindannyian sminket fogunk viselni, hogy annyira közel kerüljünk a vászonéletünk imitálásához, amennyire csak lehet. Három hónappal később tehát Margaret és én, David és Karen, vagyis az intenzív ápolási egység, életünk során először összeállt a nappalimban.

Karen mocorog. Átfordult a törött állólámpa tengelyén, és a teste közvetlenül szemben van velem a vérfoltos szőnyegen. Pont olyan meztelen, mint amikor először levetkőzött előttem. Ez a provokatív gesztus, amivel feltételezhetően valamiféle eltemetett, vérfertőző fantáziát kívánt feléleszteni édesapja elméjében, robbantotta ki az erőszak első hullámát, aminek hatására most vértől mocskosan és kimerülten heverünk a nappalim romjai közepette. A testén látható összes seb, és az apró melleit eltorzító horzsolások ellenére, Manet Olympiája jut róla eszembe: mintha a festmény sajátos átértelmezését látnám, amit az alkotó valamilyen elmebeteg megbízó látogatása után készített.
Margaret is a lányát figyeli. Felül, és egyszerre birtokló és fenyegető tekintettel méregeti Karent. Egy a herémre mért gyors szúrást leszámítva Margaret nem foglalkozott velem. A két nő valamilyen oknál fogva egymást választotta célpontnak, ahogy David is rám eresztette minden ellenségességét. Amikor először megütöttem, nem számítottam rá, hogy olló lesz nála. Most már csak alig egy-két méterre van tőlem, és készül az utolsó csapásra. Valamiért teljesen felbőszítette a direkt neki kikészített játékmackók látványa, és most a szétkaszabolt plüssállatok cafatokban hevernek a padlón.
Szerencsére most már kicsit szabadabban tudok lélegezni. Arrébb mozdítom a fejem, hogy lássam a plafonra rögzített kamerát és a harcostársaimat. Együtt páratlanul groteszk látványt nyújtunk. Vastagon felkent tévés sminkünk bizarr Halloween-maszkká olvadt az arcunkon.
Mégis, végre együtt vagyunk, és a családtagjaim iránt érzett szeretetem elnyom minden efféle, az összecsiszolódással járó apró problémát. Érkezésük pillanatában a kisfiam fején lévő seb és a feleségem már vérző füle azonnal igazolta, hogy egy potenciálisan halálos dulakodás van készülőben. Tudtam, hogy nem mindennapi megmérettetésnek nézünk elébe. De legalább valamiféle kezdetnek vagyunk tanúi, a magunk szerény módján egy újfajta családi élet lehetőségét teremtjük most meg.
Mindenki egyre zaklatottabban lélegzik, kétség sem fér hozzá, hogy a végső támadás egy percen belül megkezdődik. Látom a véres ollót a fiam kezében, és eszembe jut, hogy milyen fájdalmat éreztem, amikor belém döfte. Megkapaszkodom a kanapéban, és felkészülök rá, hogy arcon rúgjam. Jobb karomban valószínűleg elég erő van ahhoz, hogy megküzdjek a feleségem és a lányom közötti összecsapás győztesével. Gyengéd mosolyt küldök feléjük, és bár a düh hatására egyre gyorsabban alvad a vér a torkomban, egyedül annak vagyok tudatában, hogy határtalan szeretettel gondolok mindannyiukra.

(1977)

Hivatkozások:
1. A fordítás alapja: Ballard, J. G.: The Intensive Care Unit. In: Ballard, J. G.: High-Rise. London: Harper Perennial, 2006. pp. 176-18↑

A vérbáróként is emlegetett rendező, négy évtizede indult karrierje során, autók és karambolok fetisizálása helyett inkább a filmes adaptáció szempontjából komoly kihívást jelentő regények iránti vonzódásáról tett több ízben is tanúbizonyságot. Ballard könyve pedig tökéletesen illeszkedik a sorba: az angol író munkája, egészen sajátos poétikájának hála, csakis egy a szerzőhöz hasonló érzékenységgel és gondolkodásmóddal rendelkező alkotó számára teszi lehetővé a szöveg- és szellemiséghű adaptálást.

A rendező már a Meztelen ebéd (Naked Lunch, 1991) feldolgozásánál is szembesülhetett a nem történetcentrikus elbeszélés szélesebb közönségnek szánt nagyjátékfilmmé formálásának kihívásával, és bár Ballard munkája Burroughs erőteljesen fragmentált szövegétől teljesen eltérő karakterű, annyi kijelenthető, hogy a brit szerző írása is a hagyományos értelemben vett sztorit másodlagosnak tekintő tudatregény. Az egyes szám első személyben megfogalmazott cselekmény mindazonáltal fejlődési ívet mutató történetet rejt, és Cronenberg mindent megtesz, hogy az adaptáció során a lehető legkevésbé térjen el a forrásműtől. Sőt, miként azt a rendező adaptációs stratégiáját elemző Mark Browning megállapítja, Cronenberg a The Atrocity Exhibitiont is felhasználta a munkájához. Browning konkrét idézetekkel illusztrálja, hogy Cronenberg milyen mondatokat emel át Ballard kísérleti regényéből, ugyanakkor nem világos, miért állítja, hogy „a The Atrocity Exhibition szerkezetét tekintve közelebb áll Cronenberg filmjéhez, mint maga a Karambol.”  A TAE alapvetően nem-narratív regény, amiben cselekmény éppen csak a háttérben sejlik fel, ráadásul a főhős neve is fejezetenként változik (így lesz Travers, Travis, Traven, stb.), és eleve inkább arról van szó, hogy Ballard emeli át a Karambolba Vaughant, a könyv néhány jelenetét, illetve magát az alapgondolatot, amit ebben a négy évvel később írt regényben tágít ki teljes vízióvá.

Mindenesetre a kanadai rendező, a filmes adaptációkra általánosságban jellemző módon, számos kihagyással és sűrítéssel él, hogy a játékfilmes dramaturgiára való tekintettel jóval feszesebbre húzza Ballard szövegét. Az elsőként feltűnő kurtítás természetesen a könyv nyitófejezetének kiejtése: míg az eredeti felütés a történet végének előre emelésével rögtön a keretes szerkezetet megteremtő dramatizáláshoz folyamodik, egyszersmind tizenegynéhány oldalon röviden össze is foglalja a regényt (ezáltal pedig előrelátóan megismerteti az olvasót a Karambol sajátos esztétikájával), a filmváltozat frappáns expozíciója inkább, alig néhány perc leforgása alatt, felvázolja a Ballard-házaspár lélektelen szexuális aktusokban megfogalmazódó elidegenedett létállapotát. A történet kezdeti – a James Dean-performanszig tartó – szakaszát közelebbről megvizsgálva mindenesetre máris láthatóvá válik a cronenbergi adaptációs stratégia két feltűnő, a film egészére jellemző jegye: a rendező egyrészt a párbeszédeket többnyire egy-az-egyben emeli át az alapszövegből,[2] másrészt alaposan sűríti a szerző terjengős elbeszélését, így nem csak a kórházban meginduló, heves fantáziálgatásoktól szabadul meg (amelyek világosan jelzik, hogy a főhős tudatmódosulása máris bekövetkezett), hanem többek között összerántja a főhős felépülése utáni első vezetése során bekövetkező apró balesetét és a Helennel folytatott, revelatív aktust, illetve előrébb hozza a Vaughnnal való megismerkedést.

A nyitófejezet elhagyása után Cronenberg második radikális változtatása az alapregényhez képest a híres performanszjelenet átfogalmazása. A kies helyszínen összegyűlt közönség számára előadott rituálé a könyvben mindössze egy látványos, de „névtelen” közúti baleset szimulációja, ami inkább a kaszkadőr Seagrave megsebesülésével járó bemutatót követő jelenetek szempontjából fontos, Ballard ugyanis itt tapasztalja meg közvetlen közelből Vaughan felemésztő szexuális vonzerejét (a főhős ráadásul mellékesen utal arra, hogy leendő mentora halála egy évvel később fog bekövetkezni – ezzel szemben Cronenbergnél a cselekmény konkrét időtartamára nem találunk utalást). A filmváltozat emlékezetes performansza azonban James Dean hírhedt, halálos kimenetelű autóbalesetének rekonstrukciója, amely legalább két szempontból figyelemre méltó módosítás az eredeti szövegen. Cronenberg egyrészt egy a filmvilágban legendásnak számító karambol megfilmesítésével burkoltan önreflexív gesztust tesz, a jelenet másrészt tekinthető a regényben meglévő Elizabeth Taylor-szálhoz kötődő ballardi alapgondolat továbbélésének. A könyvben a moziverzióban kevésbé hangsúlyos Seagrave-et és magát Vaughant is megszállottan foglalkoztatja az ikonikus hollywoodi színésznővel való halálos karambol megtervezése: az egyszeri és megismételhetetlen ütközés a sztárral, a két férfi fantáziájában, képes elhozni a végső gyönyört (amely az autókarambolban elhunytak által közvetített, máshol meg nem tapasztalható szexuális energiáját hordozza) és – bár ezt a szereplők nem mondják ki – talán a média által biztosított halhatatlanságot. A regény fontos elemének számító Taylor-obszesszió, amely halálba hajszolja mindkét említett szereplőt (ráadásul anélkül vesznek oda, hogy sikerülne teljesíteniük az önként választott küldetésüket), a – Ballardnál csak a baleseti fotók böngészésekor említett – Dean-karambol rituális megformáltságával, valamint a filmbeli Seagrave halálos kimenetelű Jayne Mansfield karambol-imitációjának beemelésével hagy gondolati lenyomatot.

A performanszot követő látogatás a sebesült Seagrave lakásán nagyjából egyformán zajlik mindkét változatban, bár Cronenberg szellemes leleményként Vaughan szájába adja a férfi lakhelyére vonatkozó, a regényben nem is szereplő információt („A kocsimban élek.”), a fényképalbum-lapozgatás jelenetét pedig egy Ballardnál csak impliciten meglévő gondolat verbalizálásával zárja (Vaughan szerint „a szemünk előtt zajlik az emberi test modern technológia általi átalakítása”). A rendező ezt követően gyakorlatilag szó szerint fogalmazza filmre a folyamatot, amelyben Vaughan Catherine világába is belép: miután a férfi fekete Lincolnjával játékosan ráijeszt a nőre és egyben felpiszkálja a fantáziáját, fizikai jelenlétének hiányában is harmadik szereplőjévé lép elő a házaspár emlékezetes aktusának, ahol Catherine a ceremóniamesterről való heves faggatózással igyekszik feltüzelni az együttlétet saját maga és talán a férje számára is.

Cronenberg ezt követően újabb lényeges módosítással él: míg a regényben Ballard és Helen, Vaughan és több száz néző társaságában, élőben néz végig egy műanyag bábukkal előadott – demonstrációul szolgáló – karambolt, a filmben az előbbieken kívül Seagrave, a felesége, valamint a lábprotézises Gabrielle egy hasonló szimulációt már Seagrave-ék tévéjén követ figyelemmel (igaz, a bemutatót a regényben a performanszot követően a helyi képernyőkön másodjára, lassítva is végignézik a szereplők – ennél a leírásnál egyébként Ballard éppen a filmes kikockázás technikájával él). A jelenet ráadásul nem csak annyiban módosul, hogy Cronenberg karakterei számára az élvezet forrása már csak a szimuláció szimulációja: a könyvben ugyanis Ballard itt azt tapasztalja meg először testközelből, hogy Vaughan számára fizikai kielégüléssel is jár a karambolok látványa (és lelki átélése), ezzel szemben a filmváltozatban ugyanezen a folyamaton Helen figurája megy át. (Ugyanakkor, burkoltan bár, de a filmben is megvalósul Ballard frappáns ötlete: a bemutatót néző közönség mozdulatlan bábujai és a szimulációban látható, paradox módon élőbbnek tűnő bábuk közötti szerepcsere.)

Cronenberg Karambolja a szimuláció megtekintése utáni autós utazásból (amelyben Vaughan rögtön ócska sci-fi ötletnek és egyszerű csalinak minősíti a technológia által átformált test korábban említett gondolatát) kiejti ugyan a kérdőív-lapozgatás szakaszát (a korábbi fényképnézegetéshez hasonló, katalógusszerű áttekintésben Ballard azzal szembesül, hogy Vaughan kísérleti alanyai milyen típusú, és mely sztárokkal történő karambolokról fantáziálgatnak – sőt, a megszállott férfi magával Elizabeth Taylorral is ki akarja töltetni a kérdőívet), a parkolóházban felszedett prostituálttal folytatott, stilizált szexjátékot ugyanakkor megtartja. A rendező ugyanígy jár el a hosszadalmasan bemutatott baleseti helyszínelésnél is, bár Cronenberg itt megragadja az alkalmat, hogy ehhez a karambolhoz rendelje Seagrave a könyvben később bekövetkező halálát. A film újabb emlékezetes jelenetének számító, az iménti helyszínelés libidó-felszabadító hatására megkezdődő autómosós szex lényegében változatlan formában kerül a vászonra, ugyanakkor az ezt követő jelenet, ahol Ballard gyengéden próbálja gyógyítgatni felesége testét (amit az erőszakos Vaughannal folytatott közösülés sebei borítanak), Cronenberg romantikus hangvételű képsorával inkább a férfi gondoskodásáról szól, míg a regény eddigre már ugyancsak megszállottá vált Ballardja a nején lévő zúzódásokban a Vaughan által hagyott nyomokat akarja kitapogatni.

A regény a fináléhoz közeledve eljut a Ballard és Gabrielle közötti szeretkezésig, és Cronenberg ezt az autókölcsönző pajkosra hangolt képsorával kiegészítve meg is tartja, hogy aztán az egyre inkább cseppfolyóssá váló elbeszélést (amelyben a narrátor mind mélyebbre merül a több héten átívelő, egybefolyó események leírásában) egy a könyvhöz képest új jelenet beiktatásával készítse elő az utolsó, a történet logikája szerint kötelező, aktust. Az eddigre már teljesen elborult elméjű Vaughan a kórházban olyan tetoválásokat készíttet magának és Ballardnak, amelyeket az autó által a testükön hagyott nyomoknak szán (a rítus talán annak a könyvbeli – ugyancsak a test és a gépkocsi szimbolikus egyesüléséről árulkodó – jelenetnek a kifordított változata, amelyben Vaughan a péniszével végigtapogat egy autóroncsot). Maga a két férfi között lezajló végső szeretkezés Ballardnál egy az eseményt még eksztatikusabbá hevítő LSD-trippel egybekötve zajlik le, míg Cronenbergnél az aktus jóval visszafogottabban valósul meg.

A regény és a film közötti legkomolyabb eltérést, a James Dean-performanszjeleneten túl, a finálé mutatja. Ballardnál az imént említett szeretkezést követően a hetekig különös, már-már hipnotizált állapotban lebegő narrátor tervezni kezdi Catherine halálát, és a végső, tökéletes egyesülés reményében rendre a nyomukban járó Vaughan útjába tereli a feleségét. Az olyannyira várt beteljesedést ígérő karambol azonban elmarad: a mániákus férfi Ballard autóját kölcsönvéve az Elizabeth Taylor limuzinjával történő ütközést kísérli meg véghez vinni, de hiába, a színésznő ugyanis életben marad, a Vaughan vezette gépkocsi pedig egy felüljáróról egy légiutasokkal tömött buszba fúródik. A regény nyitómondatához visszaérkező elbeszélés szimbolikus fináléjában pedig Ballard a Catherine-nel folytatott szeretkezést követően, sajátos rituáléként, felavatja ondójával a karambolban szétroncsolódott autójának Vaughan nyomait viselő belső terét, hogy aztán a helyszín elhagyása közben saját karambolhalálát kezdje tervezgetni.

Cronenberg filmjének zárása ezzel szemben egészen más irányt vesz. A rendezőnél Vaughan az esti forgalomban a Ballard-házaspár rövid üldözésének közepette egyszer csak félrerántja a kormányt, hogy így szálljon bele a reptéri buszba,[3] ezt követően pedig a tanítványai magukhoz veszik a férfi Lincolnját, hogy Ballard Vaughan szerepét átvéve hajszolja a nejét, míg a nő le nem sodródik az autópályáról. Cronenberg sajátos romantikájú fináléjában, ahol a házaspár a füstölgő autóroncs árnyékában szeretkezni kezd,[4] a „talán legközelebb” elérhető tökéletes gyönyör reménye mellett mintha egy új(ra) életre keltett szexuális viszony lehetősége is felcsillanna.

Mint a fentiekből is látható, a Karambol filmváltozata a legtöbb jelenetet és párbeszédet egyenesen az alapregényből emeli át, és az ésszerű sűrítéseknek ill. kihagyásoknak hála leginkább csak a Taylor-szál hiánya és az átírt finálé téríti el valamelyest Ballard könyvétől. Ami magukat a szereplőket illeti, Cronenberg a rendkívüli érzékkel kiválogatott színészeknek köszönhetően, a könyv parafíliában szenvedő figurái gyakorlatilag a szerző leírásának maradéktalanul eleget téve jelennek meg a vásznon. Az egyes pillanataiban J. G. Ballard fiziognómiáját is megidéző James Spadertől a metszően hideg szépségű Deborah Kara Ungeren át a fantaszta Vaughan hipermaszkulin karakterére született Elias Koteasig a színészgárda a forrásmű alakjainak eszményi filmbeli másait nyújtja.

Cronenberg Karambolja ráadásul az alapanyag iránt tanúsított hűségnek köszönhetően a rendező talán legtisztábban szerzői karakterű filmje, amely gyakorlatilag minden műfajt levet magáról. Noha a finálé tartalmaz néhány rövid thrillerjelenetet, a film egésze ugyanúgy nem sorolható ebbe a zsánerbe, ahogy a melodrámáéba vagy a pornóéba sem, bár lényegében az utóbbi szerkesztésmódját alkalmazza (a szexjeleneteken keresztül rajzolódik fel a főhős[ök] fejlődési íve).

Mindemellett a regény szinte tökéletesen hű adaptációja, különös módon, éppen a hangütését tekintve mutat némi eltérést az alapműtől. Cronenberg filmje a rendező állandó zeneszerzőjét jelentő Howard Shore komponálta fémes, elektronikus gitárra építő zenéjével és a szintén régi alkotótársnak számító Peter Suschitzky jórészt hűvös képeivel alig érzékelhetően bár, de más úton jár, mint a könyv. A brit író felhevült, sajátos szenvedélytől izzó elbeszélése a kanadai rendezőnél fojtottabb hangvételű, inkább tompa elidegenedést sugárzó filmként valósul meg, ami talán annak is köszönhető, hogy a főhős poétizált belső monológjára építő regénnyel szemben a moziváltozat, a narráció hiányában, alapvetően azt teszi láthatóvá, ami a felszínen zajlik – a háborgó elméjű Ballard megváltozott tudatállapotának visszaadása a szöveg privilégiuma marad.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

[[1]]Browning, Mark: David Cronenberg: Author or Film-Maker? Bristol: Intellect Books, 2007. p. 142.[[1]]

Hivatkozások:
2. Browning megfigyelése szerint ráadásul Cronenberg alkalmanként Ballard leíró részeit is beemeli a párbeszédekbe (l. a főhős kórházban tett megjegyzését: „Ha már úgyis annyit bombázott a közúti biztonságról prédikáló propaganda, kész megkönnyebbülés, hogy végre tényleg baleset áldozata lettem.”) Lásd: ibid. p. 134.↑
3. A Cronenberg eredetiségét viszonylag gyakran – bár finoman – kikezdő Browning ennek a jelenetnek a forrását Ballard The Kindness of Women (1991) című regényében találja meg, ahol egyaránt szerepel az autós fogócska és a női figura útról való lesodródása is. Lásd: ibid. p. 143.↑
4. Browning szerint a film nyitása és zárása keretet alkot, a finálét ráadásul a spirális szerkezetű nabokovi narratívákhoz köti, amennyiben körkörösség helyett arról van szó, hogy az elbeszélés nem pontosan a kezdeti pontjához tér vissza (Catherine számára egyik szeretkezés sem nyújt tökéletes gyönyört, a zárójelenet azonban legalább felkínálja ennek jövőbeli lehetőségét). Lásd: ibid. pp. 148-150↑

Ballard és az autogeddon

A science fiction-irodalom 1960-as évek közepén formálódó – elnevezését a fiatal francia filmesek nyomán elnyerő – ún. „új hullám” irányzatának tagjaként Ballard, a műfajban alkotó társaihoz hasonlóan, a zsáner kereteivel kísérletezgetve a külső (világűr) helyett a belső (elme) felé mozdult el, még mai szemmel is különösnek tetsző írásaiban. Bár messze nem szerencsés a szerző érdeklődését egyetlen területre leszűkíteni, annyi talán kijelenthető, hogy akár a Földet sújtó világméretű kataklizmákról illetve furcsa jelenségekről ír (Vízbe fúlt világ [The Drowned World], The Burning World, The Crystal World), akár nagyvárosi robinzonádot mesél (Concrete Island), akár zárt emberi közösségekről fest nyugtalanító portrét (Cocaine Nights, Super-Cannes), Ballardot mindig a tudat (ill. az érzékelés) és annak módosulása érdekli.[1] A felfokozott szubjektivitásnak köszönhetően nála egy alapvetően sci-fi- vagy kriminarratíva is sajátos fénytörésben kerül az olvasó elé: jórészt magányos és megszállott hőseinek történetei valójában egy különös szituációra, jelenségre vagy világállapotra adott mentális reakció bemutatásai. A Karambol maga kétségtelenül központi helyet tölt be az életműben: Ballard egyfelől (részben) ezzel a regénnyel hagyta maga mögött a poszt-apokaliptikus tematikát, hogy a későbbiekben a technologizált városi közeg, illetve a benne élő, torzult közösségek tanulmányozásának szentelje az életét és fikcióját, másfelől ebben a történetben csapódott le a (valószínűleg felesége váratlan halálának következtében is) megváltozott világszemlélet, ami lényegében a szerző egyediségének foglalata.

A botránykönyv mindazonáltal a Ballard főbb gondolatait-elméleteit koncentráltan tartalmazó The Atrocity Exhibitionnel együtt jelöli ki a fordulópontot az író karrierjében: az 1969-ben kiadott kísérleti regény nehezen megközelíthető szövegkollázsában a szerző érinti minden jelentősebb témáját az elme tájaitól kezdve az autóbalesetben elhunyt sztárok jelentőségén át a média szerepéig. Ballard a főleg korábban publikált anyagokból összeállított kollekcióval párhuzamosan, egy még az előkészületi fázisban leállított színpadi előadás fiaskóját követően, „Crashed Cars” címen kiállítást is szervezett, amelyet egyfajta pszichológiai tesztként arra használt, hogy felmérje a karambolokban összeroncsolódott autók hatását a közönség tagjaira.[2] A fent említett The Atrocity Exhibition pedig tartalmazza azt a „Crash!” címmel ellátott fejezetet, amelyből a pár évvel később kiadott Karambol kinőtt (igaz, maga Vaughan figurája a regény egyik korábbi epizódjában jelenik meg először).

Kevéssé ismert tény, hogy a „Crash!” alig néhány oldalas, a karambolok által felszabadított libidó alapgondolatát tárgyaló szövegének 1971-ben készült egy rövidfilm-verziója, amely egyszerre jelenti az első Ballard-adaptációt és az egyetlent, amiben maga a szerző vállalta a főszerepet. A karrierjét BBC-s dokumentumfilmekkel indító Harley Cokliss közel húsz perces munkája, a The Atrocity Exhibitionhöz igazodva, töredékes szerkezetű kísérleti film. Az archív – természetesen gépkocsi-karambolokat megörökítő – képanyagokat dokumentarista felvételekkel és stilizált közelikkel elegyítő adaptációt valójában maga Ballard személye uralja: az író nem csak fizikai megjelenésével köti magához a filmet (amiben rajta kívül egyedül Gabrielle Drake szerepel), hanem a szinte végig hallható narrációjával is, amelyben a szerző az alapszövegből olvas fel részleteket. A Cronenberg filmjét több ponton is (például az autómosó-jelenetnél) megelőlegező, a narratív- és az esszéfilm határán egyensúlyozó munka lényegében Ballard gondolatvilágának különböző stílusértékű képekkel történő illusztrálása, ahol a szerző többek között beszél az automobil korunkban betöltött szerepéről és identitásáról, a karambolok jelentőségéről, valamint a sokemeletes parkolóházak különös természetéről.[3]

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

A profetikus remekműként és perverz pornóregényként egyaránt emlegetett Karambol (amit a szerző maga, huszonhárom évvel a megjelenés után, „pszichopata himnusznak” nevezett[4]) főhőse egy középkorú férfi, aki egy autóbalesetet követően ráébred, hogy a halálközeli élménynek köszönhetően egy másik világba nyert belépést, ahol új távlatok nyílnak meg az évek során erejét és jelentőségét vesztett nemi élete előtt. A James Ballard nevet viselő narrátor ráadásul nem sokkal a karambol után megismerkedik Vaughannal, aki megszállott ceremóniamesterként újfajta szemléletmódot kínál a főhősnek, így az erőteljesen poétizált beavatás-történetben a reklámfilmrendezőként dolgozó férfi felismeri az autóbalesetekben rejlő különös potenciált és saját szexualitásának ezidáig feltáratlanul hagyott mélységeit.

A szürrealista festőket (különösen Paul Delvaux-t és Max Ernstet) nagy becsben tartó Ballard egymásra kopírozott (szó)képekkel, az időről-időre felbukkanó, katalógusszerű balesettípus-felsorolásokkal, illetve magával a delejező narrációval egészen egyedi regényvilágot teremt. Az ismétléses logikára épülő cselekmény nem fordulatokra vagy a hagyományos értelemben vett akciókra támaszkodik: a karambol sorsfordító eseménye már a második fejezet elején bekövetkezik, innentől a megváltozott tudatállapothoz való alkalmazkodás, illetve a rádöbbenés hozta újfajta tapasztalással való érzékeny kísérletezgetés zajlik. Ballard hipnotikus elbeszélése párbeszédet alig használ, dialógusra ugyanis itt nincs is igazán szükség: a regény valójában sajátos eszméléstörténet, amelyben egy elidegenedett ember kapaszkodót talál a karambolok (tágabb értelemben a szerző által autogeddonnak keresztelt „jelenség”[5]) szexuális energiát felszabadító természetének felismerésében, aminek folytán újra (és új módon) átélhetővé válik az elérhetetlennek hitt gyönyör. A kifulladással fenyegető szexuális konvenciók közé szorult főhős számára tehát a szilánkosra tört szélvédő túlsó felén új világ formálódik, a radikálisan megváltozott érzékelésnek (a férfi sajátos röntgentekintetének) köszönhetően egy tökéletesen átszexualizált valóság nyílik meg előtte, amelyben az őt körülvevő emberek, helyszínek és autók egészen más megvilágításba kerülnek. Mindazonáltal a Karambol pornóregény helyett inkább olyan könyv, amely a főhős naturálisan bemutatott megismerés-történetének érdekében pornográf elemeket használ, ugyanakkor nyoma sincs például a Szodoma százhúsz napjából ismerős vulgaritásnak és perverziónak: a következetesen orvosi műszavakat és egy autószerelő szókincsét vegyítő írás egyedülálló érzékenységgel és érzékiséggel közelít végtelenül intim témájához.

Maga az autó Ballard munkájában egyrészt hálószobává válik, amely így még szűkebb, még bensőségesebb teret jelent, másrészt szexuális segédeszköz is lesz, amely többek között műszerfalával és üléshuzatával elengedhetetlen kellékévé válik a szereplők számára újra kielégülést nyújtó aktusoknak. Mindemellett a gépkocsi, a karambolok során keletkezett testi sérülések okozójaként, egészen új potenciállal (és jelentéssel) ruházza fel a különböző vágásokat és torzulásokat, a narrátor és a többi szereplő sebfetisizmusa tehát tovább bővíti a testi szerelem kiürültnek hitt lehetőségeit.

A Karambol egy módosult tudatállapot – a változáshoz illeszkedően retorizált – leírását vállalja magára, és egyúttal az elbeszélő-főhős átalakult szemléletmódjának köszönhetően elnyert gyönyör-lehetőségeket térképezi fel: a Ballard főművének tekinthető regény tehát egészen sajátos feszültségtől vibrál, ami nagyrészt a tartalom és forma különös összhangját megteremtő nyelvezetben gyökerezik.

Hivatkozások:
1.  Ez a vonzalom az írónál ráadásul gyakran összefügg a testek ill. a terek sajátos geometriájának vizsgálatával. A The Enormous Space című novellából készített BBC-verzió (Home, 2003) például éppen ezt a szubjektivizált tér- és időérzékelést tematizáló munka, a kertvárosi otthonába bezárkózó főhős önként vállalt elmebörtön-büntetésének történetét pedig az adaptáció rendezője, egy tévéfilmhez képest, impozáns formai játékkal formálja képekké. (Ballard tudat és tér viszonyát körüljáró elbeszélései mellesleg a Guy Debord által az 1950-es évek közepén útjára indított pszichogeográfia tudományának homlokterébe is beemelik a szerzőt.)↑
2.  A kiállításról illetve annak előzményeiről lásd: http://www.slashseconds.org/issues/001/001/articles/13_sford/index.php↑
3.  A rövidfilm aprólékos bemutatását és elemzését nyújta a szerző világát rendkívüli részletességgel körüljáró ballardian.com főszerkesztője: http://www.ballardian.com/crash-full-tilt-autogeddon. Maga a film megtekinthető az alábbi linken: http://www.vimeo.com/4187511↑
4.  Ballardot idézi: Self, Will: Junk Mail, London: Penguin, 1996, p. 369.↑
5.  Bár Ballard a Karambolban egy nyilvánvalóan személyes történetet fogalmaz meg (amit, természetesen, azzal visz a végletekig, hogy a saját nevét adja a narrátornak), talán nem túlzás egy a szerző által felismer(ni vél)t jelenségről beszélni: az autóbalesetek illetve a karambolban összeroncsolt gépkocsik emberi pszichére gyakorolt hatását Ballard a már említett „Crashed Cars” c. kiállításban és a The Atrocity Exhibitionben is megvizsgálta. Az író ráadásul több novellájában (pl. The Reptile Enclosure, Now Wakes the Sea) is eljátszott egy amolyan „ősi kollektív tudattalan” gondolatával: ezekben az írásokban a cro-magnoni előemberben is meglévő, a tenger iránti vonzódás felszínre törését tematizálja a kortárs környezetbe helyezett hősei segítségével. A karambolok libidó-felszabadító hatásának vélt felismerése mindenesetre nyilvánvalóan a huszadik század egy groteszk sajátosságát leíró elképzelés, ami persze pontosan illeszkedik a modern technológia és az ember kapcsolatát vizsgáló ballardi életműbe.↑