Bár Tarr több mint harminc éve készít filmeket, és Susan Sontag, Jim Jarmusch és Gus Van Sant is vizionárius rendezőként üdvözölte, továbbá munkásságának a MoMa és más fontos múzeumok szenteltek retrospektív vetítéssorozatot, az észak-amerikai artmozi-hálózat védősáncain mégis csak mostanra sikerült átszivárognia. (Míg a Werckmeister harmóniák 2001-ben csak korlátozott forgalmazásba került, addig a „nemzetközi” sztárokkal leforgatott A londoni férfi már valamivel több nézőhöz eljuthatott 2008-ban.) Mostani filmje egyike legkiválóbbjainak, ugyanakkor talán a legtisztábban koncentrálódik benne a tarri esztétika – ez pedig talán utat nyit a filmnek a még szélesebb közönséghez. Tagadhatatlanul azt az érzést kelti, hogy valami lezárult – ha nem is Tarr filmkészítői karrierje, ahogyan azt a sajtóanyag ígéri, de legalábbis a huszadik századi európai modernizmus egy bizonyos hagyománya, a hagyomány, melynek Tarr egyik utolsó elkötelezett örököse volt. Nietzsche rajongott volna érte, és megkönnyezte volna.
Scott Foundas, Film Society of Lincoln Centez

Tarr számára ez a furcsa család képviseli magát a világot, a Teremtést és az Apokalipszist. És ki tudja, ha Ohlsdorfernek megadatik, hogy mindkét kezét használhatja, talán félreteszi az ostort és megöleli a lovat.
Peter Debruge, Variety

Tarr komor munkáinak rajongói tudni fogják, mire vállalkoznak, és kétség kívül úgy fogják érezni, érdemes volt időt szánni a filmre. Mások azonban hamar belefáradhatnak a karakterek egyenletes járásának és mindennapos cselekvéseinek nézésébe: ahogy kopott ruháikat magukra öltik, főtt krumplit esznek, vizet hordanak, tisztogatják edényeiket, fát vágnak, vagy megetetik a lovat… Derzsi János elképesztően markáns a hányatott sorsú öregember szerepében, fehér szakálla, testtartása meglehetősen sokat elárul karakteréről, ami szerencsés, figyelembe véve, hogy alig szólal meg.
Ray Bennett, Hollywood Reporter

Tarr időnként rettentő közel evezett az önparódiához, ám soha nem lépte át a határvonalát, nem csak önnön abszolút és rendületlen meggyőződése, de a képek apokaliptikus ereje miatt sem. (…) A film végéhez érve annak gondolata, hogy akkor, vagy akár valaha később másik filmet is megnézzünk, abszurditásként derengett.
Shane Danielson, indieWIRE

A szomszéd látogatását bemutató jelenetet bizonyára széles körben fogják vizsgálni kritikusok és írók, mivel egyike azon ritka pillanatoknak, ahol Tarr és Krasznahorkai – a Sátántangó óta először – tematikus kártyáikat nem pusztán képi szinten teregetik ki; így a jelenet áriának hat egy egyébként szinte néma operában… Az elhangzó monológ végkövetkeztetéseinek egyike, hogy a romlottság ereje eltörli az összes esélyt a jóra és a nagyszerűre (izgalmas ilyen érveléssel találkozni éppen azon a héten, amikor a jó bizonyos egyiptomi erői győzedelmeskednek a középkori, autokrata hatalom felett) – azt mondja el a világnak: Isten halott. (…) Amit A torinói ló végén látunk, az az eddig volt élet vége, de talán még nem maga a halál. A vihar véget ért; de – ahogyan egy szörnyű pillanatban Ohlsdorfer a lányának mondja – újra meg kell próbálni holnap. A krumplikat most nem lehet megfőzni, mégis tovább megyünk. Nem tudunk tovább menni. Továbbmegyünk.
Robert Koehler, filmjourney.org

A reakciók sokfélék lehetnek: a néző összezavarodik, unatkozni kezd, izgalomba jön vagy megigéződik egy olyan vakmerő film láttán, amely visszaviszi a filmnyelvet a némafilmeket idéző szikársághoz. A film a keményvonalas vidéki realizmushoz (pl. a Taviani fivérek Apámuramja) kapcsolódik, de lecsupaszítja azt a szertartásos dráma ritka fajtájává. Mindez óriási precizitást követel a szereplőktől, akiknek inkább jelen kell lenniük, semmint a szó szokványos értelmében szerepet játszani.
Jonathan Romney, Screen Daily

A film lassúsága és nyomasztó hangulata, a kevés dialógus és a földi köznapiságot kiemelő háztáji rituálék hangsúlyozása nem mindenkinek lesz ínyére, és a film abszolút eltökéltsége időnként már önparódiával fenyeget. Valahogyan mégis előtör belőle valami hipnotikus varázs: mind a koncepció, mind a kivitelezés bátor Tarr sötét elégiájában, az utolsó jelenetek pedig épp oly mértékletesek, mint bármi más az életműben.
Geoff Andrew, Time Out

Egy bizonyos szinten a neorealizmus örökségét érhetjük tetten a filmben. A sorompók lezárulnak egy jelenetében, ahol a szobalány reggelit készít, korai példáját láttuk annak a merő hétköznapiságnak, amit a karakter és a miliő ábrázolására használtak, és amellyel egyben el is mélyültek abban, amit leginkább talán evilági szépségnek nevezhetünk. Mégis, valami elvontabb és nyugtalanítóbb történik, amikor Tarr filmje a rutin ábrázolásához érkezik. A parasztházban az idős ember és a lánya csupasz kézzel eszik a gőzölgő krumplikat, nyomogatva, összepréselve őket. A férfi pokrócba csavarja magát és kibámul az ablakon, mialatt a lány a házimunkával foglalatoskodik. A következő napon felkelnek, felöltöznek, és nekifeszülnek a rohanó szélnek. (A Sátántangó vizes utcáin repesztő szél semmi ehhez képest.) A mindig, mindent letapogató tarri részletességgel megfigyelt, fekete-fehérbe fordított, nyomasztó környezet épp olyan tompán allegorikus, mint egy mágikus asztallap Tarkovszkij Sztalkerjében.
David Bordwell

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

„Állítólag akik szeretik a Facebookot, azért szeretik, mert megragadja a kollégiumi élet élményét, az elit-klubok sajátosságait, és elérhetővé teszi a neten. Ez egy kissé olyan, mint ha azt mondanánk, hogy azért szeretjük a könyveket, mert a beszélgetés teljes élményét papíron adja vissza. De a Facebook valójában egy új közösségi és intellektuális kultúrát adott nekünk, amit végre a magunkénak tarthattunk, akár rossz ez, akár jó.[…] A Facebook manapság egy olyan generáció előtt nyit meg feltérképezetlen területeket, amelynek lehetőségei elsőre szűkebbnek és előre meghatározottabbnak tűntek, mint valaha. A helyzet az, hogy valami forradalomszerű zajlik errefelé. Kár, hogy a Social Network – A közösségi háló a régi rendszer stílusában meséli ezt el.”
Nathan Heller, Slate

„A Social Network – A közösségi háló, az első jelentétől az utolsóig,  az információs kor okozta pszichológiai változásokra célozgat – egy új személytelenségre, ami majdnem mindenkire hatással van. Végül is, a Facebook, csak úgy, mint Zuckerberg, maga is paradox: egy weboldal, ami a bizalmasság légkörét ünnepli, miközben felszabadító távolságot is biztosít, illetve lecseréli a személyes találkozásokat testetlen információmegosztásra és az öngerjesztett népszerűség izgalmaira. Karl Marx szerint egy kapitalista korban elkezdünk árucikként tekinteni egymásra. A Social Network – A közösségi háló azt sugallja, hogy manapság úgy kezeljük egymást, mint egy adagnyi információt.”
David Denby, The New Yorker

„A film egy kollégistákkal zsúfolt bárban beszélgető párral kezdődik és egy laptopja előtt ülő sráccal ér véget, ahogy újra és újra frissíti a laptopján megnyitott weboldalt. A kettő között Fincher és Sorkin a digitális kor keletkezéstörténetét meséli el egy árulásokkal fertőzőtt erkölcsi parabola formájában, aminek főszereplője a dicsőségre való vágy, és fő inspirációja az új evangélium: a geekek öröklik a földet.”
Manohla Dargis, The New York Times

„Jó pillanataiban a film magabiztosan lép be Zuckerberg középszerű árnyékába: nincs itt mit megtanulni. Talán ennek az az oka, hogy a jelenlegi állapot annyira Zuckerberg munkájának közvetlen eredménye, hogy egy konkrét üzenet kihirdetése a lényeg elszalasztása lenne. A lényeg pedig a következő: így vagy úgy, de mindannyian Zuckerbergek vagyunk.
Rod Bastanmehr, not coming to theater near you

„A Social Network – A közösségi háló „a mai kor filmje” akar lenni, és kétségtelenül tisztában is van azzal, hogy mi motiválja a nyugati világ lakóit, hogy életüket online éljék: nem az anyagi létezéstől való menekülés, hanem biztonságos és privát jellegű kiterjesztése ugyanannak. De Fincher érzelemmentes „coming-of-age-meséje”, ami a seggfejjé válás választott vagy véletlen mivolta körül forog, és hogy van-e különbség a seggfej és a seggfejt játszó között, sokkal több, mint egy szimpla állapotfrissítés. Merem állítani, hogy időtlen.”
Adam Nayman, Reverse Shot

„A Social Network – A közösségi hálóhoz hasonló drámai filmek bizonyos értelemben az oknyomozó újságírás és hírszolgáltatás lerombolásának következtében fellépett üres helyet töltik be. Az újságírás módszereit használják a fikciós szórakoztatáshoz, történeteket konstruálnak bizonyítékok alapján, feltárják forrásaikat és tisztelik az események kronológiáját. Ez a filmkészítés a címlapsztorik megírásához hasonlít. Csak úgy, mint a 70-es években, egy másik gazdasági válság és elnyújtott katonai beavatkozás idején, a dolgok olyan kuszának tűnnek, hogy a filmkészítők alig várják, hogy elkezdhessék őket kibogozni.”
Eric Hynes, the Village Voice

„A film elsősorban a nagy beszólások ünnepe – sziporkázó felvetések, lesújtó fricskák, valószínűtlenül szellemes riposztok – és mint ilyen, nem mindig tudja türtőztetni magát. A forgatókönyv néha elég szájbarágós, mert túl egyértelművé teszi a felvetett gondolatokhoz való viszonyát.”
Justin Chang, Variety

„A Social Network – A közösségi háló élvezetes, de a Facebookhoz hasonlóan nagyon nehéz valóban kapcsolódni hozzá és izgulni a karaktereiért. Mint a három állammal arrébb élő unokatestvér, vagy a régi gimnáziumi osztálytárak esetében: érdekel, hogyan megy az életük, de mivel elsősorban csak Facebookon követed őket, soha nincs meg a lehetőséged a valódi interakcióra.”

Erik Davis, Moviefone

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Meglepő azonban, hogy a negatív kritikákban és a rajongói közösségek párbeszédeiben hasonló kérdések és érvek hangzanak el a film kapcsán, amelyek vagy az álmok nem álomszerű mivoltát vezetik vissza Nolan virtuóz/rideg gondolkodásmódjára, vagy a sztori talányaira/sületlenségeire mutatnak rá. A rendező tökéletes trükkje, amely nem csak a promóciót, hanem magát a filmet is párbeszédgerjesztő intermediális médiahekknek értelmezi, sikeres volt: az Eredet meghökkentő látványelemeiről és a narratív puzzle darabjainak összeilleszthetőségéről nézőnek és kritikusnak egyaránt – mindegy, hogy milyen előjellel, de – beszélnie kell. Eközben a különböző értelmezői közösségek öntudatlanul terjesztik a gondolatcsírát: korunkban egy médiatartalom legfontosabb dimenziója az eredetiség, és Nolan filmje végtelenül eredeti.

***

„Nolan az emberi elméről alkotott fogalma túl prózai, logikus és szabályos ahhoz, hogy megengedje a teljes őrület kockázatát – a valódi káosz és delírium lehetőségét, azt a kimondhatatlan kétértelműséget, amit ez a téma megkövetel. A tudattalan, ahogy azt Freud (Hitchcock, és sok más nagyszerű filmrendező) is tudta, különösen rakoncátlan jószág, tele elfojtott vágyakkal, tülekedő titkokkal, mocskos viccekkel és félelmekkel. […] Az Eredet hiányosságai nem csak egy tehetséges rendező saját korlátaira, hanem választott művészeti formájának jelenlegi határaira is rámutatnak. Az álmainkat a mozi táplálja. A mozit az álmaink. Csak valahogy a képzelőerőnk mégis kielégítetlen marad.”
A. O. Scott, The New York Times

„Az Eredet elégedettségre ad okot, annak ellenére, hogy hibáinak megfejtésére kényszeríti a nézőt. Igazán arcpirító gesztus ez egy olyan film esetében, ahol a nyakatekert párbeszédeket díszítéseként villódzó szuperlassítások szolgálnak. Különös módon ez annak a reménynek a bizonyítéka, amely szerint egy blockbuster még tartalmazhat valamit az álmaink alapanyagából. Mindezek után, az utalás a nyitott befejezésre meglepően üdítő szenvtelenség az egyértelmű és magabiztos nyári mozik dömpingjében.”
Jonathan Kiefer, The Faster Times

„Ha egy film becsábít a metafizika erdejébe, én inkább Spielberg társaságában találnám magam, aki legalább veszi a fáradságot, hogy egyértelműen fogalmazzon. […] Az Eredet nem éppen ügyetlen, de nem is remekmű – egy (időtartamát illetően is) túl ambiciózus popcorn-mozi: látványos, néhol szellemes, máshol fárasztó.”
Tim Robey, Telegraph

„Ahogy Ariadné is felveszi a fonalat, szemkápráztató bemutatót kapunk a film speciális effektusainak tárházából: Escher lépcsősoraihoz hasonlóan Párizs utcái önmagukra fordulnak, mint egy palacsinta, miközben Hans Zimmer zenéje azt sugallja, nincs más dolgunk, mint tisztelettudóan gyönyörködni, ha van ilyen. […] Ellen Page nem igazán egyensúlyozza ki a romantikus történetszálat, és így Leo érzelmi felfokozottságában valójában nincs dinamika. Mire a „most akkor ébren vagyunk, ugye?” fordulatnak fejbe kellene vágnia a nézőt, a kérdés már érdektelenné vált. Nolan nem hisz a valódi érzések és az álmok közötti különbségben, vagy képtelen kifejezni azt – a beültetés ezért sikertelen marad.”
Nick Pinkerton, The Village Voice

„Nolan az egyik legünnepeltebb blockbuster-rendezővé vált, aki még A sötét lovagban rendelkezésére álló hatalmas fegyverarzenált is arra használta, hogy provokatív kérdéseket szegezzen a nézőnek. Az Eredetben szétszórt egzisztenciálfilozófiai gondolatmorzsákat követve pedig – mitől kevésbé valóságos a képzelet a valóságnál? a kreativitás egyéni vagy kollektív? – a Solaris vagy Philip K. Dick univerzumába jutunk. Úgy tűnik, az elbeszélés kifejezetten úgy van megszerkesztve, hogy a vetítés után „Vajon Deckard is replikáns?”-típusú vitákat lehessen folytatni róla.”
Ben Kenigsberg, Time Out, Chicago

„Nolan véghez viszi a lehetetlent, az elgondolhatatlant: visszahajlítja önmagára Párizs tükörképét, lebegő verekedést rendez egy hotelszobában, zsúfolt sugárútra irányít egy vonatot. Amiről csak álmodni tudsz, azt az Eredetben Nolan megvalósítja. Aztán ezeket az álmokat még nagyobb álmokba ágyazza, majd a nagyokat hatalmasokba, és az álomládikák sorát a végtelenségig nyitogathatjuk. Nolan odáig tágítja a filmkészítés határait, hogy szinte az már nem is filmezés többé, hanem „hű ba+ ezt meg kell írjam a spanoknak”-típusú szenzációvadászat. Nem lett volna egyszerűbb inkább csak egy filmet készíteni?”
Stephanie Zacharek, Movie Line

„Az Eredet tele van dinoszaurusz-effektusokkal, mint például a város visszahajlítása önmagára. De a hangvétele olyannyira ünnepélyes volt, hogy úgy éreztem, muszáj megtörnöm egy nevetéssel.  A film hiányolja Spielberg Különvéleményének szellemességét, Joseph Ruben Álomküzdőkjének jungiánus és karneváli hősiességét, a Mátrix hátborzongatóan tömör párbeszédeinek és öltönyöseinek egyértelműségét, továbbá Nolan Álmatlanság c. filmjének feszült éberségét is. Az ellenfelek az Eredetben névtelenek és arctalanok, a hangnem személytelen és egyenletes. Nolan gondolkodása túl prózai és túlságosan leragadt bizonyos logikai feladványoknál ahhoz, hogy egy nagyszabású, határok nélküli álommozit készítsen.”
David Edelstein, New York Magazine

„Több jellemzőjét figyelembe véve Nolan nagy álma nem éppen álomszerű. Egy valódi álom, természetesen, nem osztható meg miközben zajlik, bár ez nyilván a film művészi koncepciójának remek ötlete. De ennél lényegesebb, hogy egy valódi álomban a problémamegoldó készség csődöt mond, általában tele van ugróvágásokkal, amikről sokkal inkább Godard jutna eszembe, mint Nolan, illetve a tér-idő viszonyok is kötetlenebbek, ha nem teljesen lényegtelenek.”
Caleb Crain, The Paris Review

„A közös álom ötletével, amelyről igen kevés részletet tudunk meg a filmben, Nolan egy többdimenziós narratív sakkjátszmára teremt lehetőséget. Ez az Eredet lényegi újítása, és ez közel sem semmi. […] Vagyis az Eredet ebben az olvasatban egy nagyszabású és sikeres puzzle-film, bár a főhős érzelmi helyzete iránt nem voltam teljesen közömbös, de nem is hatott meg igazán.”
Glenn Kenny, Some Came Running

„Manapság a filmek gyakran újrahasznosított alapanyagból készülnek, gondoljuk csak a folytatásokra, remake-ekre, franchise-okra. Az Eredet viszont sajátos rugóra ját. Teljesen eredeti alapanyagból készített ötletes koncepció, ami mégis egy akciófilm alapszerkezetére van felépítve – olyan érzésünk támadhat, hogy több értelme van, mint valójában.”
Roger Ebert, Chicago Sun-Times

„Ha az Eredet egy metafizikai puzzle, akkor legalább annyira metaforikus is. Nehéz nem párhuzamot vonni Cobb álomhalászata és Nolan filmkészítési attitűdje között: mindkettő lényege a valóság olyan szimulákrumának megteremtése, amely elcsábít, megzavar és tartós benyomást tesz ránk.”
Justin Chang, Variety

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Ezért az utóbbi témáról a kritikusok a legritkább esetben tesznek említést, és a látványvilág kiemelésével elegánsan átlépik a technikai újítás lehetséges hatásainak értékelését és feltérképezését, és inkább az Avatar-hype hullámait meglovagolva könnyen fogyasztható formulákkal dicsérik (látvány és élmény) vagy ritkábban kárhoztatják (történet és üzenet) a filmet. A kritikusok értelmezői tevékenysége az esetek nagy részében a film nyilvánvaló politikai áthallásainak konkretizálására és kimondására szorítkozik, kontextus gyanánt pedig általában Cameron korábbi sci-fijei, vagy a Titanic szolgál.

Az Avatar jó néhány angol nyelvű kritikájának átolvasása után az lehet az érzésünk, a kritikus alapjáraton a blockbuster diktálta játszma részese: nem a rendszeren kívül álló döntőbíró, az értelmezést segítő szakember, és még kevésbé az értékre rámutató ítész, hanem egyszerűen olyan filmnéző, aki jól tud írni.

Cameron hatásosan rendezi el a történet fordulatait és sorakoztatja fel az egyre kápráztatóbb képeket, viszont néhány alkalommal a hatást szinte teljesen szétrombolja a kevéssé kidolgozott és képregényszerű párbeszédekkel – nagy mesélő, de kevésbé ötletes szövegíró. (Mégis egyedül jegyzi a forgatókönyvet: itt személyes filmkészítés zajlik nagyipari léptékben.) […] Vannak filmek, amelyek visszarepítenek minket az első moziélményünk elveszettnek hitt tapasztalatához, ahhoz a varázslatos pillanathoz, amikor a film mítosza hatalmasabb volt, mint az élet (nem pedig iPhone-méretű).
Manohla Dargis, The New York Times

Az Avatar kiválóan szintetizálja az élőszereplős filmet, az animációt, a performance-capture eljárást és a CGI-technikát, abból a célból, hogy egy irányítási lehetőség nélküli komputerjáték-filmet hozzon létre. A végeredmény hatása valami olyasmi, mintha a Jurassic Park állatsereglete végigcsörtetne a Mátrix kettős eXistenZiáján.
J. Hoberman, The Village Voice

A  „visszamaradott” és ásványokban gazdag terület megszállásának témája nyilvánvalóan az iraki háborúra reflektál, a nyersanyagért folytatott, a tisztességet semmibe vevő egyéni érdekek összecsapása pedig az olajlelőhelyekért folytatott harc emlékeit elevenítik fel.
Ali Arikan, The House Next Door

Cameron idegesítő törekvése, hogy tudományos handabandával igazolja a Na’vik mágikus kapcsolatát a természettel, a Baljós árnyak midi-chlorianjaira emlékeztet, és bizonyítja, hogy minden eredetisége ellenére a rendező nem immunis a Lucas által használt értelmetlen történetmesélői fogásokra.
Nick Schager, Slant

Igazság szerint az Avatar nagy ötlete, hogy a Pandora tulajdonképpen energiaáramlások és érzelemtovábbító szinapszisok erdeje, nem áll távol az Erő ideájától, ami ebben a sci-fi-fantasy közegben kifejezetten jól működik. De azért ha felidézzük a jelenetet, amelyben Na’vik százai – a Mátrix – Újratöltve party-jelenetét idézve – az Eywa anyával való egyesülés reményében himbálják magukat egy Lelkek Fájának nevezett valami körül, egyértelművé válik, hogy az Avatar nem teljesen mentes a megmosolyogtató pillanatoktól.
Chris Hewitt, Empire

Ígérete szerint Cameron az Avatarral a 3D-s technika új generációját fejlesztette ki. A végletekig szkeptikus vagyok ezen a téren, hiszen szerintem az egész eljárás szükségtelen megzavarása a kétdimenziós filmek tökéletes valószerűségének. De Cameron technikai eljárása a legjobb ezen a téren, amit valaha láttam, és ami fontosabb, a legötletesebben alkalmazott. A film soha sem használja a 3D-t öncélúan, és nem sérti meg feleslegesen a képzeletbeli negyedik falat.
Roger Ebert, Chicago Sun-Times

Az Avatar a legdrágább és technikailag legambiciózusabb film, amit valaha készítettek. Ehhez illő módon a kizsákmányoló földlakók és a természetközeli idegenek szembenállásának története olyan lélegzetelállító látványosság, amelynek hatalomellenes és természetbarát üzenete világszerte hatásos lehet. Ironikus módon ezt a tartalmat egy a végletekig technológia-központú film közvetíti. […] Tizenkét évvel a Titanic után, ami még mindig a jegypénztáraknál legjobban teljesítő film a világon, Cameron megint egy megkerülhetetlen alkotással állt elő, amit mindenkinek látnia kell, aki moziba jár.
Todd McCarthy, Variety

Talán nem véletlen, hogy az Avatart karácsony környékén mutatták be szerte a világon. Mint az ünnepi időszak maga, a sci-fi eposz is sajátos megtestesülése a vallásos érzésekkel csomagolt kapitalista mértéktelenségnek. […] Az Avatar Cameron védőbeszéde a panteizmus mellett, és nem csak azonosítja Istent a Természettel, hanem az egész emberiséget a természettel való vallásos összeolvadásra bíztatja.
Ross Douthat, op-ed, The New York Times

Az Avatar 3D-technikájában a szem és az agy a képsíkokat és a teret nem úgy értelmezi, mint a valóságban. A térsíkok úgy tűntek (legalábbis számomra), mintha egymásra tapasztott matricák lennének. Az emberek például inkább kartonpapír-figuráknak látszottak, mint hús-vér szereplőknek. De ami még kellemetlenebb, hogy ha a mélységélesség miatt az előtérben vagy a háttérben egy tárgy homályos, a néző teljesen tehetetlenné válik, hiszen ha egy életlen képsíkra téved a szeme, természetes módon arra akar fókuszálni. A 3D-technika ellentétben áll ezzel a késztetéssel.
Jim Emerson, Scanners blog

„Philip Glass szerint a repetitív zenét olyan tiszta hangeseményként kell hallgatni, amely nélkülöz bármiféle drámai szerkezetet. Az irányítás határai első órájáról, amíg az ismétlés nem válik fárasztóvá, ugyanezt mondhatjuk: egy drámaiságtól mentes film, amelyet pusztán audiovizuális eseményként kell értékelnünk.”
Manohla Dargis, The New York Times

„Ha egy olyan filmről beszélünk, amelyben mindennek csak a felszínét látjuk (vagy amelyik egyszerűen felszínes), és amelyben a jel és jelentés közötti kapcsolat roncsolt (vagy nem létezik), minden spoilernek minősül? (Vagy semmi sem az?)”
Karina Longworth, SpoutBlog

„Abból, ahogy Jarmusch látványosan Madridot és Sevillát preferálja a kétségtelenül túlreprezentált Barcelona helyett, úgy tűnik – az első osztályú fényfestő, Christopher Doyle-al együtt – több időt töltött a film meglepő építészeti megoldásaival bíró helyszíneinek kiválasztásával, mint a történet jelentéssel való felruházásával.”
Todd McCarthy, Variety.com

„Az irányítás határai nélkülözi az érzelmeket, a magával ragadó figurákat, a jól kidolgozott hatást, és – ebből következően – az okot is, hogy érdemes legyen megnézni. Viszont vannak benne remek színészek, akik homályos filozófiai fogalmakról dumálnak.”
Dan Zak, The Washington Post

„Úgy látszik, Az irányítás határai célközönsége a művelt, filmfesztiválokon nyüzsgő tömeg. Van valami csodálatra méltó abban, ahogy Jarmusch eltökélten visszautasítja a néző irányítását, sőt, informálását arról, hogy mi is folyik ebben a filmben. A film annak az intellektuális nézőnek tartogat meglepetéseket, aki átadja magát a formai megoldások ritmusának és a szemet gyönyörködtető kompozícióknak.”
Mike Goodridge, Screen Daily

„Az irányítás határai olyan, amilyennek egy Lynch film látszik annak, aki nem szereti Lynch filmjeit: egy sajátosan semmitmondó vízió, aminek annyi értelme van, mint egy Feng-shui szellemben íródott használati utasításnak.”
Ed Gonzalez, Slant

„A film vége egyértelműen provokatív akar lenni, de számomra paradox módon egyszerre működik politikai cselekvésre való felhívásként, és a politikai cselekvés lehetőségének cáfolataként. [...] A film végső állítása szerint csak a képzelet és különböző szüleményei – zene, film, elméleti tudomány… stb. –  képesek megmenekíteni minket a mindennapok önkényuralmából. A végső érv, amiért mindez annyira meggyőző, a film lehengerlő szépsége.„
Glen Kelly, Some Came Running

„A film néhány hibája ellenére első osztályú táplálék a mindnyájunkban lakozó, önkényeztető és falánk filmbuzi számára.”
Kevyn Knox, The Cinematheque

„Az különbözteti meg ezt a filmet Jarmusch eddigi filmjeitől, amelyeket szintén meghatároztak saját fétisei és ízléspreferenciái, hogy teljes világnézetet, egy filozófiát képes felépíteni, amire a rendező minimum a Halott ember óta törekszik. […] Ez az eszmerendszer Jarmusch egész munkásságának ars poeticaként tekintendő.”
Leo Goldsmith, Not Coming To a Theater Near You

„Párbeszédek hiányában egyedül maradunk a képpel, amely minél hosszabb ideig marad mozdulatlan, annál transzcendensebbé válik. Új hatások nélkül, a sötétben a vászonra meredve a néző agya zakatolni kezd, és ahogy a képzelet kémiája beindul, létrejön a legtisztább interaktivitás. […] Ha Tarr, Malick vagy Jarmusch munkáit nézve valaki azt kérdezi, hogy „mikor történik már valami?”, a válasz minden esetben a következő: éppen most.”
Guardian, FilmBlog

„Lehetséges egy filmrendező esetében, hogy idővel túl menővé váljon? Bizonyos rendezők számára, –  gondoljunk csak Wim Wendersre, Wong Kar-Waira, vagy Hal Hartley-ra – akik könnyedén megnyerhetik maguknak a legmenőbb színészeket és a legalternatívabb zenészeket, nyilvánvalóan lehetséges. Rendező Urak, óvakodjanak! Ha a nap égette pusztában találják magukat Christopher Doyle társaságában, egy negyven oldalnál rövidebb forgatókönyvvel a kezükben, és ha a szereposztásban megtalálható Gael García Bernal, Samantha Morton, Martin Donovan és Tilda Swinton, vagy egy első filmszerepét alakító híres énekes, kérem, álljanak meg egy pillanatra. Valószínűleg Önök beleestek a menőség csapdájába, és ha nem vigyáznak, ott is ragadnak.”
Paul Matwychuk, The Moviegoer

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

„Lars von Trier Antikrisztusa egy méretes művészfilm-fing. Mintha szándékosan keresné a kritikai túlkapást, a dán fenegyerek telezsúfolja ezt a teológiai-pszichológiai horror-opuszt groteszk és provokatív képekkel, amelyek Hieronymus Boscht is lenyűgözték volna.”
Todd McCarthy, The Variety

„Úgy gondolom, a filmnek van valami köze a vallásos érzéshez. […] Trier vonatkoztatási rendszere a katolicizmus. [...] Trier felnőttként tudta meg, hogy az apja nem a vér szerint szülője. A rendező ennek következményeként áttért harminc évesen a zsidó vallásról a katolicizmusra, és megalapította az aszketikusságáról ismert Dogma-mozgalmat.”
„Az „Antikrisztus” cím a kulcs. Ez egy tükörvilág, ahol a bűnnel veszítjük el a Tudást.”
Roger Ebert, Roger Ebert’s Journal, Chicago Sun-times

„De ez a film kilyukad egyáltalán valahová? Az én véleményen szerint igen, van értelme a látottaknak. A cím egyszerre félre is vezet meg nem is. Nyilvánvalóan nem a Jelenések könyvének szereplőjére utal, és nem is a pokol bemutatását sugallja. […] Az Antikrisztus pusztán Trier depresszív belső világának a megmunkálatlan terméke, ami teológiai fogalmakkal leírva a gnoszticizmushoz hasonló.”
Victor Morton, Rightwing Film Geek

„Az Antikrisztus egy igazi horrorfilm, mert a nézőre gyakorolt hatását tekintve kifejezetten ijesztő és sokkoló. Sokkal félelmetesebb, mint a műfaj – egyesek által lenézett, de – népszerű és tulajdonképpen szórakoztató darabjai.”
Kurt Halfyard, Twitch

„Számomra az Antikrisztus Trier legszomorúbb és leginkább megindító alkotása – ami a többi filmjét figyelembe véve nem kis dolog. De be kell vallanom újra, hogy számomra a család otthonában történő gyermekhalál a legrosszabb rémálom, amit el tudok képzelni.”
Tom Hall, The Black Row Manifesto

„Az Antikrisztus esetében szerintem Trier ahelyett, hogy diagrammokat készített volna a táblán – ahogy azt eddigi filmjeiben tette –  a maximális hatás elérése érdekében, kipöccintette tudattalanja csőrendszerének tömítéseit, és furcsa hatású képek megteremtésére törekedett, mintha ő lenne David Lynch vagy valaki hasonló. De Trier nem az a típusú rendező, és a végeredmény bizonyítja, hogy ehhez a stílushoz nincsen tehetsége. […] Aki Triert továbbra is művésznek szeretné tekinteni, és egyet akar érteni a rendező híres mondatával, melyben a karrierje legfontosabb filmjének nevezte az Antikrisztust, inkább ne nézze meg a filmet.”
Phil Nugent, The Phil Nugent Experience

„Figyelembe véve mindazt, amit eddig írtak erről a filmről, és Trier határozottan önromboló viselkedését Cannes-ban, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy rámutassak: az Antikrisztus kétségtelenül egy komédia, méghozzá a legviccesebb, amit láttam jó ideje. […] Ha ez a film valóban a depresszióból való kilábalás céljából született meg, el sem tudok képzelni jobb módszert.”
Joseph “Jon” Lanthier, Bright Lights After Dark

„A vértől fröcsögő jelenetek ellenére az Antikrisztus valójában egy mesterien kivitelezett, fárasztó, de izgalmas bemutatása egy párkapcsolatnak. Egyszerűen csak nehéz az egészet az elejétől a végéig nyitott szemmel végig nézni, mert olyan rohadtul buján otromba.”
Henry Stewart, The L Magazine

„Annak ellenére, hogy Trier tízből kilenc mozifilmjét beválogatták Cannes-be (van valakinek ennél jobb átlaga?), én mindig egy túlértékelt tévéfilm-rendezőként tekintek rá, akinek a legjobb munkája még mindig az első, a Birodalom c. sorozat. Ezért ha Trier elhagyja a történetmesélést egy összefüggéstelen proto-strindbergiánus death metál pszichohorror kedvéért, kijelenthetjük, hogy Lars gigantikus autóbuszának kerekei elgurultak.”
Mark Peranson, Cinemascope

„Ha igaz, hogy Trier a terápiája részeként arra kényszerítette magát, hogy minden nap írjon pár oldalt és dolgozzon a forgatókönyvön, az Antikrisztus Bergman Personájának a párdarabja, hiszen mindkét film egy olyan műalkotás, amely megmentette a szerzőjét (ahogy azt Bergman mondta). Mindkét film az élet brutalitására és egy személyes lelki összeomlásra adott válasz. Mindkettőben két olyan szereplő van a középpontban, akik valamilyen egész két különálló felét képviselik: egy érzékeny páciens, és egy racionálisabb gyógyító.”
Steve Garden, The Lumière Reader’s Film Pages

„Sosem értjük meg, hogy ki ez a két ember, mert a karakterük nincs eléggé kidolgozva. Nem is beszélve azokról a nyomorult vörös heringekről. Mert mi értelme van annak, hogy a pár gyerekének, Nic-nek, rendellenesek a lábai? Mit keresünk hirtelen az Ómenben? […] De mégis azt kérdezem magamtól: mi a frászért van olyan hatással rám a film, hogy úgy érzem, az Antikrisztus okolható, hogy olyan pocsék hangulatban ébredtem ma reggel. […] De ahogy egyre többet gondolkodom, egyre több tematikai hasonlóságot látok az Antikrisztus és Tarkovszkij Solarisa között.”
Glenn Kenny, Some Came Running

„Az Antikrisztus hasonló élményt nyújt, mint egy olyan tinilány naplójának átlapozása, aki meg van rettenve a férfiaktól, a vértől, a teste átalakulásától, saját nőiségének megnyilvánulásaitól, a meg nem értettségtől, az élet szomorúságától, és attól, hogy néha bizony kapitális szívás élni… De a film nem csak egyszerűen felkelti ezeket az érzéseket, meg is akarja érteni őket. Az Antikrisztus olyan típusú film, amibe ha belehelyezkedik a néző, a végére kevésbé érzi magát egyedül.”
Jeremiah Kipp, The House Next Door

„Mikor az animált róka figyelmezteti az értetlenül bámuló Dafoe-t a káosz uralmára, világossá válik, hogy nem Kansasban vagyunk, hanem egy komolytalan filmben.”
Manohla Dargis, New York Times, ArtsBeat Blog

„Trier vajon azt sugallja, hogy az Antikrisztus cím valamilyen értelemben rá vonatkozik? Vagy azt, hogy az Antikrisztus nőnemű? Vagy egyszerűen a depressziója idején, amikor állítólag a filmet írta, túl sok időt töltött Nietzsche olvasásával, aki a maga Antikrisztusáról azt mondta, hogy tizenkét éves kora óta az éjjeli szekrényén tartja?”
„A groteszk erőszakot ábrázoló jelenetek olyan rendezőket idéznek meg, mint David Cronenberg, vagy Eli Roth. […] Vajon annak a Dafoe-nak a szerepeltetése az Antikrisztusban, aki Scorsese Krisztus utolsó megkísértésében Jézust játszotta, valamiféle intertextuális geg? Ilyen geg a szexuális örömöket ünneplő nyitójelenetet alatti Händel ária használata, amely a Farinelli, a kasztrált c.  filmben olyan fontos szerepet kap?”
„Ezek az kapcsolódások annyira felületesek, hogy nem gondolhatunk másra: Trier egyszerűen rászed minket.”
Elizabeth A. Castelli, Artforum

„Trier mindenekelőtt művész, nem pedig gondolkodó. […] A Nic zuhanását ábrázoló, szemet gyönyörködtető és nagyszabású kép olyan sok dolgot akar jelenteni egyszerre, hogy a jelentés nélküliség fenyegeti. A prológus végére egyértelművé válik, hogy az Antikrisztus végig nem vitt és önkényesen kevert metaforákkal van túlzsúfolva – és mindebben van valami lenyűgözően enigmatikus.”
Chris Wisniewski, Reverse Shot

„Az Antikrisztus annyira a zsigerekre hat és annyira nyugtalanító, amennyire csak el tudjuk képzelni. De ugyanakkor tematikusan koherens és formailag kidolgozott. Aki bolondot kiáltott, a film által okozott önmagával szembeni kellemetlen érzést vetítette ki a rendezőre – aki, elismerem, könnyű célpontnak bizonyul.”
Matt Riviera, Last Night with Riviera blog

„Mark Kermode, a brit filmkritikus és horror rajongó, a BBC Radio 5-on, az Antikrisztussal kapcsolatban előállt egy trükkös ötlettel. Számára az a kulcs Trier filmjeinek értelmezéséhez, hogy még véletlenül se vegye figyelembe a rendező kijelentéseit – se az interjúkat, se a sajtóanyagokat, semmit.”
Paul Matwychuk, The Moviegoer

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.