Legújabb kalandjához ugyancsak régi kedvencet, a Varázsige: I Love You-ban ékszeresdobozként aposztrofált Párizst választotta háttérként, a vászonra aggatott képeslap modorú bevezető után azonban hamar kiderül, ezúttal nem régi musicalbetétekben való tobzódásról van szó,  mégis  újabb időutazás következik. A történet hőse, Gil, és menyasszonya, Inez, a lány szüleivel együtt látogatást tesznek a fények városába, amelynek vibráló atmoszférája felébreszti Gilben a vágyat, hogy szeretett jegyesével ott teremtsék meg új otthonukat. A szakmai kétségek közt vergődő férfit egy ideje már amúgy is a forgatókönyvtől a regényírás felé húzza a szíve, de Párizst látva, az új élet lehetősége iránti lelkesedése csak tovább nő. Inez – ahogy egyre több dologban – ebben sem partner, ráadásul néhány vadonatúj, mágikus élmény még tovább növeli a kettejük közti űrt: Gil egy váratlan, mágikus felfedezés nyomán minden éjjel, pontban éjfélkor állandó utasává válik egy fiákernek, amely egyenesen a 20-as évek legillusztrisabb bohémjainak nyüzsgő panoptikumába repíti. Hemingway, Gertrude Stein, Dali, Bunuel, Picasso és a többi művésznagyság között végképp világossá válik Gil számára, hogy az inspirációt és a boldogságot nem a jól szabott polgári életben fogja megtalálni.

Woody Allen ismét önmagát használja forrásként, de ezúttal nem csupán egy – Owen Wilson személyében – újfajta, sármosra fésült  alterego használatáról van szó: az író-rendező saját, Lelki jelenségek vizsgálata című kötetében megjelent, Emlék a húszas évekből című humoreszkjének finom árnyalatait festi át gyöngyvászonra. A szerző ezúttal félreteszi az utóbbi két alkotásában már-már vegytiszta keserűséggé, néhol világfájdalommá fajult iróniát és perszónájának régi, könnyed, játékos oldalát villantja meg az eszményi fantáziavilágba csöppent, önmagát kereső író történetében, az a tény pedig csak tovább emeli az új darab fényét, hogy Allennek a korszak és nagyságai iránti odaadó rajongása érezhetően legalább olyan tiszta és őszinte, mint egy hatalmas, álombéli játékboltba beszabadult gyermeké.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Woody Allen: Emlék a húszas évekből

A húszas években jöttem Chicagóba, mégpedig azért, hogy megnézzek egy bokszmeccset. Ernest Heming¬way volt velem, és mindketten Jack Dempsey edzőtá¬borában laktunk. Hemingway épp akkor fejezett be két novellát a profi bokszolásról, s bár Gertrude Stein és jómagam is tűrhetőnek tartottuk, abban egyetértet¬tünk, hogy jócskán csiszolnia kell még. Hemingwayt megjelenés előtt álló regényével frocliztam, és sokat nevettünk, és jól éreztük magunkat, és akkor felhúztuk a bokszkesztyűket, és Hemingway betörte az orromat.
Azon a télen Alice Toklas, Picasso meg én Dél-Fran¬ciaországban béreltünk egy villát. Akkoriban egy nagyszabásúnak vélt amerikai regényen dolgoztam, de a nyomda kicsinek bizonyult, s a könyvet nem lehetett átnyomni rajta.
Délutánonként Gertrude Stein meg én régiségek után kutatva végigjártuk a helyi üzleteket, és emlék¬szem, egyszer megkérdeztem tőle, szerinte legyek-e író. Erre ő az ő jellegzetesen rejtélyes módján, melyet mindannyian lebilincselőnek találtunk, azt mondta: ¬Ne. – Ezt én igennek vettem, és másnap elhajóztam Olaszországba. Engem Olaszország nagyon emlékez¬tetett Chicagóra, különösen Velence, mert mindkét városban vannak csatornák, és az utcákon a reneszánsz legjobb mestereinek szobrai és katedrálisai sorakoznak.
Abban a hónapban elmentünk Picasso műtermébe, Arles-ba, amit akkor Rouennak vagy Zürichnek hív¬tak, míg 1589-ben a franciák Határozatlan Lajos ural¬kodása alatt át nem keresztelték. (Lajos egyébiránt 16. századi fattyú király volt, aki mindenkivel undokul viselkedett.) Picasso éppen akkor akarta elkezdeni azt, amit később “kék korszak” néven ismertek, de Gert¬rude Stein és én nála kávéztunk, így azután tíz perccel később kezdte csak el. Mivel négy évig tartott, az a tíz perc nem sokat számít.
Picasso alacsony emberke volt, aki furcsán járt, úgy, hogy az egyik lábát addig rakta a másik elé, míg meg nem tett, az ő kifejezésével, “egy lépést”. Pompás ötletein sokat nevettünk, de az 1930-as évek felé, ami¬kor a fasizmus előretörőben volt, nagyon kevés nevet¬nivalónk akadt. Gertrude Stein meg én is nagyon figyelmesen megnéztük Picasso legújabb munkáit, és Gertrude Stein úgy vélekedett, hogy “a művészet, minden művészet csak valaminek a kifejezése”. Picasso nem értett egyet, és azt mondta: – Hagyjatok békén. Éppen ettem. – Érzésem szerint Picassónak volt igaza. Tényleg evett.
Picasso műterme erősen különbözött Matisse-étól, amennyiben Picassóé rendetlen volt, Matisse viszont mindent tökéletes rendben tartott. Furcsa módon még¬is az ellenkezője volt igaz. Az év szeptemberében Ma¬tisse megbízást kapott egy allegória kifestésére, de mi¬vel a felesége megbetegedett, nem tudta kifesteni, és végül inkább kitapétázta. Azért emlékszem ezekre az eseményekre ilyen pontosan, mert éppen az előtt a tél előtt történtek, amikor mindannyian abban az olcsó lakásban éltünk Észak-Svájcban, ahol néha esett az eső, majd ugyanolyan hirtelen el is állt. Juan Gris, a spanyol kubista rávette Alice Toklast, üljön neki modellt egy csendélethez, és a tárgyakról alkotott absztrakt koncep¬ciójára jellemzően, elkezdte Alice arcát és testét elemi geometriai formákká tördelni, mígnem megjelent a rendőrség, és leráncigálta róla. Grís szörnyen vidékies spanyol volt, és Gertrude Stein mindig azt mondta, hogy csak egy igazi spanyol viselkedik úgy, ahogy ő, vagyis hogy spanyolul beszél és néha meglátogatja a családját Spanyolországban. Egészen nagyszerű dolog volt ezt látni.
Emlékszem, egy délután épp egy buzibárban ücsö¬rögtünk Dél-Franciaországban, a lábunk meg kényel¬mesen zsámolyon pihent Észak-Franciaországban, amikor Gertrude Stein azt mondta: – Hányingerem van. – Picasso ezt nagyon viccesnek találta, Matisse meg én viszont úgy értelmeztük, hogy utazzunk el Afrikába. Hét hét múlva Kenyában megtaláltuk He¬mingwayt. Akkor már bronzbarna volt és szakállas; éppen kifelé alakította jellegzetesen egyhangú prózastí¬lusát a szeme és a szája körül. Ott, a felfedezetlen sötét kontinensen, Hemingway ezerszer is fittyet hányt a cserepes ajkaknak.
- Mizújs, Ernest? – kérdeztem tőle. Ékesszólóan be¬szélt a halálról és a kalandról, ahogyan csak ő tudott, és mire felébredtem, felverte a sátrat, és körbeült egy nagy tüzet, és marhabélből finom étvágygerjesztőt készített mindannyiunknak. Az új szakállával heccel¬tem, és nevettünk, és konyakot hörpöltünk, és aztán felvettük a bokszkesztyűket, és betörte az orromat.
Abban az évben másodszor is elutaztam Párizsba, hogy egy vékony és ideges európai zeneszerzővel be¬széljek, akinek horgas arcéle volt, meglepően mozgé¬kony szeme, és akiből később Igor Sztravinszkij lett, majd még később a legjobb barát. Man és Sting Ray házában laktam, és vacsorára többször megjelent Sal¬vador Dali, és Dali elhatározta, hogy egyéni kiállítást rendez, amit meg is tett, és óriási siker volt, mert egy egyén el is ment megnézni, és nagyon vidám, nagysze¬rű francia tél volt.
Emlékszem, egy este Scott Fitzgerald meg a felesége hazaért a szilveszteri muriból. Ez áprilisban történt. Ezt megelőzően három hónapig kizárólag pezsgőt ittak, és valamelyik előző héten, estélyi ruhában fogadásból belevezették a limuzinjukat az óceánba egy harminc¬méteres szikláról. Fitzgeraldék olyan valóságosnak tűntek; az értékeik fundamentálisak voltak. Szerénysé¬güket mutatja, hogy amikor később Grant Wood rá¬vette őket, hogy üljenek modellt Amerikai gótika című képéhez, nagyon hízelgőnek találták. Zeldától tudom, hogy mialatt modellt ült, Scott folyton elejtette a vas¬villát.
A következő néhány évben egyre jobban összemele¬gedtem Scott-tal, és a legtöbb barátunk úgy vélte, hogy utolsó regényének főhősét rólam mintázta, és hogy én meg az életemet az ő előző regényéről, és az lett a vége, hogy egy kitalált szereplő beperelt.
Scottnak sok baja volt a fegyelemmel, és bár mind¬annyian imádtuk Zeldát, abban egyetértettünk, hogy kedvezőtlen hatással van a férjére, akinek évenkénti termése egy regényről szórványos tengerihal-receptek¬re és egy sor vesszőre csökkent.
Végül 1929-ben mindannyian Spanyolországba utaztunk, ahol Hemingway bemutatott bennünket Manoletének, aki már-már nőiesen érzékeny volt. Fe¬szes torreádornadrágot viselt, olykor meg kerékpáros¬nadrágot. Manolete csodálatos, csodálatos művész volt. Ha nem lett volna bikaviador, kecsessége alapján akár világhírű könyvelő is válhatott volna belőle.
Abban az évben nagyszerűen mulattunk Spanyolor¬szágban, utazgattunk, írtunk, Hemingway tonhalhor¬gászatra vitt, és fogtam is négy konzervdobozzal, és nevettünk, és Alice Toklas megkérdezte, hogy szerel¬mes vagyok-e Gertrude Steinbe, mert neki dedikáltam egy verseskötetet, igaz, a T. S. Eliotét, és azt válaszol¬tam, igen, szeretem, de soha nem lesz belőle semmi, mert túlságosan intelligens hozzám, és Alice Toklas egyetértett, és akkor felhúztuk a bokszkesztyűket, és Gertrude Stein betörte az orromat.

László Zsófia fordítása
Európa Könyvkiadó 1984, Budapest
Vidám könyvek

Kovács Kata: A hírnév árnyéka (Lone Scherfig: Egy nap)

Emblematikus narancssárga-fehér borítójával David Nicholls 2009-es regénye állítólag hosszú hónapokig ellepte a brit metrókat, kávézókat és irodákat. Az Egy nap szellemes és szórakoztató, ugyanakkor drámai hangvételtől sem mentes regény, amit bármilyen korú és nemű olvasó nehezen tesz le. Túlzás nélkül állítható, hogy fél Nagy-Britannia olvasta, és 31 nyelven megjelent fordításainak köszönhetően lassan az egész világon terjed a ragályos kór, a két főszereplő, Dexter Mayhew és Emma Morley megismerésének vágya. Az eleddig makulátlan rendezői életművel büszkélkedő Lone Scherfignek (Olasz nyelv kezdőknek, Wilbur öngyilkos akar lenni, Egy lányról) nem sikerült a könyvvel akár megközelítően egyenértékű adaptációt készítenie, mint ahogyan számos korábbi, hasonló hangvételű sikerkönyvből sem lett legendás film, elég csak a Pop, csajok satöbbi, a Bridget Jones-könyvek vagy Az időutazó felesége nyomán készült mozikra gondolni. Scherfig hasonló hendikeppel indult, mint a Bridget Jones-filmek alkotói: Hollywoodnak dolgozik, és hollywoodi színésznőt (Anne Hathaway) választott egy vérbeli angol hősnő megformálására. És bár a brit kritikusok többsége felhördült Hathaway akcentusa hallatán, a színészi alakítás a film egyik legnagyobb erényévé vált.

Emma olyan hősnő, akit a néző a film első pillanatától kezdve a szívébe kell, hogy fogadjon, rajta keresztül válik ugyanis lebilincselővé az egész történet, még ha a hangsúly a két főszereplő élettörténete közül gyakran nem is az övén van. Dexter és Emma 1988. július 15-én ismerkednek meg, és a történet a következő húsz évet öleli fel, amelynek során különös és romantikus kapcsolatuk csak rövid időszakokra szakad meg. A történet egyszerre naivan romantikus és kegyetlenül reflektált, a szereplőket pedig egyszerre vezeti el az egymásra találáshoz és a dolgok ambivalenciájának egyre érettebb megértéséhez.

A film egyik nagy feladata, hogy narrátor híján is tudassa a nézővel, amit a regény az elején világosan közöl: Emma már megismerkedésük előtt gyengéd érzelmeket táplál Dexter iránt, és ez az évek során keveset változik, még ha a szereplők (beleértve Emmát) gyakran nem is vesznek róla tudomást. Nicholls írása többek között azért nagyszerű és összetett darab, mert ezt az egyébként közhelyes tényt képes hosszú fejezetekre egészen elfeledtetni az olvasóval, így a történet egyáltalán nem Emma epekedéséről szól, mint ahogyan kettejük kapcsolatának kimenetele sem könnyen kiszámítható (szemben például azzal, ahogyan a Bridget Jones naplójában Darcy felbukkanásának pillanatától kezdve pontosan tudtuk, hogy a történet happy enddel zárul majd). Hathaway pedig egyetlen arcmozdulatával képes jelezni mindezt, miközben apró gesztusaiból a film első percétől fogva értjük, ki az a vicces, intelligens, de túlságosan is bizonytalan és félszeg fiatal nő, akit alakít. Feleslegesen gördül le könnycsepp az arcán, amikor Dexter közli vele, hogy megnősül, egy egyszerű tekintetből már korábban értettük, hogy Emmának itt veszik el minden reménye.

Az viszont már a rendezőt dicséri, hogy a filmben mindkét főszereplő (Dextert Jim Sturgess alakítja) átmegy azon a finom fizikai átalakuláson, amelynek során huszonéves félkamaszokból kora negyvenes felnőttekké érnek. Ez az átváltozás nem csak a hajviseletet és a ruházatot érinti (a zenehasználattal együtt ezek észrevehetően, de visszafogottan érzékeltetik, hogy melyik évtizedben járunk), hanem az arcokat is. Jim Sturgess esetében a szereplőválasztás és az alakítás hasonlóan kimagasló. Dexter karaktere eleve összetettebb és nagyobb felelősséggel jár, mint Emmáé, ugyanis ő az, akinek felnőtté érése megnehezíti kettejük kapcsolatát; a történet során mindenki (beleértve az olvasót) arra vár, hogy Dex érett felnőtté váljon és összeszedje magát, felnőjön Emmához. A férfi figurája ugyanakkor önmagában is komplex: egyszerre arrogáns és excentrikus, szeretnivaló és szívdöglesztő (a regény szerint Dexter úgy akar viselkedni, hogy ha valaki bárhol és bármikor lefotózná, menő képet kapjon), Sturgessnek pedig hibátlanul sikerül ábrázolnia ezt a szélsőséges érzelmeket kiváltó alakot. Mindez áll a mellékszereplőkre is, a Dexter szüleit játszó Ken Stottól és Patricia Clarksontól az Emma élettársát brilliánsan alakító Rafe Spallig. A színészi munkát támogatja az is, hogy a forgatókönyvet is jegyző Nicholls pörgős, okos és vicces, a regény színvonalával egyenértékű párbeszédeket ad a karakterek szájába. A fenti tényezők némileg feledtetik is, hogy a forgatókönyv egyenetlenségeiből adódóan a film egésze meglehetősen csapongó és zavaros.

Ennek gyökere abban áll, hogy Nicholls regényének egyik legizgalmasabb eleme az alapkoncepció, amely azonban inkább alkalmas prózai, mint mozgóképes feldolgozásra. A címben szereplő „egy nap” a regénybeli és a filmbeli struktúrát jelöli: az elbeszélt évek során mindig egyetlen napon, július 15-én találkozunk a szereplőkkel, ezeknek a napoknak az eseményeit ismerjük meg; ezen eseményeken és a párbeszédeken keresztül érzékeljük, hogyan alakultak a dolgok a közben eltelt idő alatt. Eleve nagy vállalkozás a regénybeli struktúrát követve minden egyes napot megörökíteni alig két órában, hát még olyan sűrítve bemutatni az összes évfordulót, hogy azokon keresztül a karakterek és események fejlődésének két évtizeden átívelő láncolatát se csak felületesen értsük.

Hiába az összetett színészi alakítások, óhatatlan a hiányérzet, hiszen nagyjából ötpercenként villan fel újabb dátum és kezdődik új fejezet a történetben. A film tempója nehézséget is jelent a befogadásnál: mivel a szerkezet tekintetében követi a regényt, olyan gyorsan kell egymás után illeszteni az egyes fejezeteket, hogy nem jut idő valódi drámai csúcspontokra, és az azokhoz elvezető szakaszok kidolgozására sem. Problémaként jelentkezik, hogy a film elején nem kapunk elegendő időt, hogy megértsük a szereplők élethelyzetét és jellemét. Mintha a film (vagy a forgatókönyvíró Nicholls) arra számítana, hogy már eleve ismerjük Emmát és Dextert, és elvárná, hogy eleve megszavazzuk nekik azt a rokonszenvet, amiért normális esetben egy film jó húsz percen át megdolgozik. Váratlanul éri a nézőt, hogy összeismerkedésük hajnalán a két főszereplő minden magyarázat nélkül úgy dönt, mégsem kezdenek vad szexelésbe, hanem inkább, mint egy összeszokott pár, meghitten elalszanak egymás karjaiban, hogy aztán másnap belekezdjenek egymás megismerésébe. Hasonlóan ötletszerűek azok az idő múlásának jelzésére szolgáló rövid szekvenciák, ahol Emma – más-más hajviselettel – egy medencében úszik. A könyv olvasója számára természetesen ismert, hogy Emma lelkes úszó, ám ennek a szokásnak semmilyen szimbolikus értéke nincs a történetben, így aztán nehezen érthető, hogy miért éppen az úszás az a tevékenység, amelyen keresztül érzékelnünk kell az idő múlását.

Az időugrásokat jelző feliratok hasonlóan ad hoc jelleggel vannak megszerkesztve: van, amelyik szinte észrevétlenül villan fel, és van, amelyik reklámszerű vizuális gegként szerepel. A film játékossága egyébként is csak verbális szinten jelentkezik, vagy néhol elvétve a színészi játék spontaneitásában (Emma cigánykereke a tengerparton), ezért a kenyérpirítóból előpattanó dátum inkább zavaró, mint szellemes vizuális díszítés. Szerepel ugyan néhány valóban kidolgozott jelenet a filmben, ahol megértjük a július 15-ét körülvevő eseményeket is (ilyen például Ian és Emma szakítás utáni beszélgetése, ahol fény derül kapcsolatuk csődjének okaira is, nem csak magára a tényre), jó néhány információ kizárólag a könyv ismeretében dekódolható, egyébként nem igazán illeszkedik a film szövetébe, és Scherfig mozija emiatt a zavarosság benyomását kelti. Mint ahogyan a film klipszerű fejezetei és szüntelen információdömpingje sem teszi jól átélhetővé a történetet. Ahelyett, hogy a film megpróbálna kilépni a regény hírnevének árnyékából, puszta népszerűsítőjévé válik: aki nem érti, járjon utána.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Roboz Gábor: A szemtelenség netovábbja (David Nicholls: Egy nap)

Az Egy nap című regény észbontó sikere annak köszönhető, hogy David Nicholls egy bitang jó alapötletből kiindulva olyan könyvet írt, amellyel képes megszólítani a világon szinte mindenkit. Tavalyelőtt megjelent kötete egy olyan szerző jelenlétére utal, aki kiváló emberismerő, gazdag szókinccsel rendelkezik, és pontosan tudja, hogy mikor milyen szavakat kell leírni. A brit író kötete egyszerre válhat a háztartások nélkülözhetetlen kellékévé és a kreatív írás-kurzusok kötelező anyagává.

A könyv azt a benyomást kelti, hogy a popkultúrában is tájékozott írójának kisujjában van a szórakoztató regény-írás, holott az Egy nap csupán a harmadik Nicholls-kötet. A durván egy évtizede forgatókönyvíróként is dolgozó alkotó persze láthatóan bőséges tapasztalatot halmozott fel az évek során: eddigi életművén végigtekintve nem csak az angol irodalom klasszikusai iránti vonzalmáról győződhetünk meg (lásd az Egy tiszta nő minisorozat-verzióját, Shakespeare-parafrázisát és a Szép remények jövőre várható új változatát), hanem arról is, hogy a párkapcsolati mizériákat is régóta szereti boncolgatni (erről árulkodnak a Cold Feet-epizódok és az Aftersun című tévéfilm, illetve valamelyest két korábbi regénye), továbbá az önreflexiótól sem zárkózik el (erről bővebben az általa útnak indított Rescue Me[1]című szériából értesülhetünk). Az Egy nap alapján Nicholls le sem tagadhatná filmes hátterét, hiszen gyakran épít fel kamerák elé kívánkozó jeleneteket, élő figurái és sziporkázó párbeszédei pedig remekül megélnek a vásznon is.

A feltehetően színészi tapasztalatát is kamatoztató Nicholls a főhőseiről is mindent tud, és a mellékszereplőiből sem spórolja ki az anyagot. Alapossága leginkább abban mutatkozik meg, hogy a karaktereit irigylésre méltó és szánandó élethelyzetekben egyaránt megmutatja, hitelessége pedig abban, hogy képes meggyőzni az olvasót arról, hogy megélt szituációkat ír le. A stilisztának sem utolsó szerző ráadásul a nyelvi igényességet gyakorta iróniával társítja, kerüli az érzelgősséget, és összességében olyan szellemes hangot üt meg, amivel könnyen elcsavarhatja sokak fejét.

Az író nagy leleményeként elhíresült koncepció mindemellett jócskán feldobja az alapsztorit: Nicholls húsz év eseményeinek bemutatására vállalkozik, de úgy, hogy minden egyes fejezettel az adott év július 15-ei napjának történéseit ábrázolja (a főhősök valódi kapcsolata ugyanis ezen a napon veszi kezdetét). A sajátos poétikai elv amolyan fotóalbum-jellegű elbeszélést eredményez, amit Nicholls a hézagos szerkezet dacára képes egyben tartani: ahol szükségesnek érzi, betömködi a réseket, és bár bizonyos eseményekről hallgat, mégis megteremti az illúziót, hogy egészen közelről végigkövethetünk két életutat. Az Egy nap egyik legérdekesebb vonása ugyanakkor talán az, hogy nem is hagyományos értelemben vett szerelmi történet, hiszen a szerző végső soron egy különleges barátság formálódását mutatja be, amelynek hátterében hol jobban, hol kevésbé pislákol valami másnak a lehetősége.

Teljes joggal feltételezhetjük, hogy Dexter Mayhew és Emma Morley kettőse olyan ismert párosa lesz az angol irodalomnak, mint mondjuk a Heathcliff–Earnshaw vagy a Darcy–Bennet duó. Nicholls persze semmit sem talál fel, épp csak hús-vér karakterekről mesél el egy mindenki által átélhető történetet üde stílusban, a végeredmény azonban még akkor is szemtelenül elragadó, ha ismerjük a trükköket.

Hivatkozások:
1. Ami természetesen nem azonos a nálunk is vetített Ments meg!-gel↑

Fassbinder-traktátus

Mint a cukormentes múmia, a múzeumi tárló alján, a konstelláció újszerű keretek közé pottyant. Nem az agy konfigurálta láthatatlanból kinövő indáit, hanem a granulált múlt. S ebben a szeszélyes napban csörgő szarka matatott, és árkot ásott a vers lapátja, hogy el tudjon folyni az összes emlék az esővel együtt. Macska volt a szekrényben. Cogito úr (pedig) otthon biztonságban ette a dinnyéjét. Hát hogyan tovább, Csehov? Kérdezte Wittgenstein, ha csöndemben olykor egy szót találok, úgy mélyül életembe, mint egy szakadék. Morfondírozott félálomban a tenor grammateusz. Elromlott minden, kezdjétek újra. Hallatszott az utcai műsorközlő bemondása. És a rendező, Fassbinder, ölbe vette a vállfák közül kiugró cicust. Hajnalodik, ideje forgatni.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

A Terminátor ügyének kipattanása Cameron egy interjú közben odavetett félmondatának köszönhető, ahol az író-rendező a „Honnan jött a film ötlete?” kérdésre a „Lenyúltam pár Harlan Ellison-sztorit.” válasszal felelt. Mint a lenti filmek is bizonyítják, a lenyúlás kategóriája az ismétlődésre és variációra épülő műfajfilmes infoszférában kifejezetten problémás fogalom: a Terminátor újrahasznosítja ugyan a poszt-apokaliptikus jövő, az időutazás, az érzéketlen harci gépezet és az android motívumait, de ezeknek különféle kombinációi a modern science-fiction legtöbb alkotásában könnyedén megtalálhatóak, így az idézett mondat bizonyítékán túl Ellison könnyedén perre mehetett volna H. G. Wells-től Philip K. Dickig szinte bárkivel. Valóban szoros egyezés egyedül a Soldier nyitószekvenciájában és a mindkét epizódban felbukkanó nagyvárosi cyber-noir közeg ábrázolásában mutatható ki, ám ezek használatában Ellison csaknem egy egész műfaj alapjait fektette le, így a Terminátoron túl könnyedén jogot formálhatna a Szárnyas fejvadász, a Robotzsaru vagy éppen – a műfaj emblematikus utánérzés-halmazának tekinthető – Mátrix alapötletére. Egy olyan kulturális közegben, ahol bármely film leírható két vagy több korábbi alkotás összegeként, csupán Cameron félmondatának arroganciája érdemel elmarasztalást, kiváltképp azon kardinális különbség tükrében, hogy az időutazás célja – szemben a Terminátor-filmekkel – egyik esetben sem a múlt megváltoztatása.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Fenti állítás éppen az Üvöltenék, de nincsen szám című novellával illusztrálható kiválóan, melynek szuperszámítógépében nem nehéz ráismerni a Terminátor Skynetjének és számos egyéb önálló életre kelt megakomputer előképére – a Dean R. Koontz Demon Seedjében található, szexuálisan túlfűtött gépezettől a 2001. Űrodüsszeia HAL-jén át a már említett Mátrix virtuálrobotjaiig. Az Üvöltenék, de nincsen szám érdekességét az adja – azon kívül, hogy cyberpunk-irodalom egyik alapszövege és így lényegében értelmetlen utóéletéről a szerzői jog keretein belül értekezni –, hogy valójában Jerome Bixby jelen rovat keretein belül múlt héten elemzett Élni jó (It’s a Good Life) című novellájának és az abból készült Alkonyzóna-epizódoknak számítógépre átírt verziójaként is felfogható. Bixby történetében isteni képességekkel megáldott-megvert kisfiú terrorizál egy maroknyi embert a világtól teljesen elvágott farmjukon: elégedetlenségének kellemetlen büntetésekkel ad hangot, céljai éppúgy kifürkészhetetlenek, mint Ellison gépezetéé, hangulata pedig gyermekien rapszodikus. Az Élni jó – Ellisonnal szemben – nem teremtett műfajt, de viszonya Ellison írásával sajátos pikantériát ad a Terminátor plágiumperének, bizonyítva, hogy a különféle vándormotívumok kavalkádjából összeálló tömegfilm-hálózatokban az eredetiség egyre inkább idejétmúlt fogalomnak számít.

Harlan Ellison: Üvöltenék, de nincsen szám

Gorrister teste petyhüdten lógott a bíbor boltozatról, alátámasztatlanul himbálózott felettünk a gépkamrában; már nem didergett a hűvös, olajos széltől, ami örökké átjárta a fő aknát. A test fejjel lefelé lógott, jobb talpával a plafon alsó feléhez rögzítve. A vérét az előreugró állkapocs alatt ejtett, fültől fülig érő, precíz metszésen keresztül csapolták le. A padló tükröződő fémfelületén nem volt vér.
Amikor Gorrister csatlakozott hozzánk és felpillantott saját magára, már túl késő volt, hogy észrevegyük: EN megint átvert bennünket. Szórakozott velünk; ez volt a gépezet legújabb kis játéka. A reflex, amelynek hatására mindhárman elfordultunk egymástól okádás közben, olyan ősi volt, mint az émelygés, amely a hányást kiváltotta.
Gorrister elfehéredett. Mintha valami vudu-ikont pillantott volna meg, és megrémült volna a jövőtől. „Édes istenem” – motyogta, miközben elsétált. Mindhárman utána eredtünk, és hátával egy padnak dőlve találtuk, a fejét a tenyerébe temette. Ellen letérdelt mellé, és simogatni kezdte a haját. Nem mozdult, de az eltakart szájából előtörő hangja egészen tisztán hallatszott: „Miért nem végez velünk, hogy végre túl legyünk rajta? Jézusom, nem tudom, meddig bírom még ezt.”
Ez volt a százkilencedik évünk a gépben.
Gorrister mindannyiunk nevében beszélt.

Nimdok (ezt a nevet a gép kényszerítette rá, mert EN furcsa hangokkal is szerette mulattatni magát) azt hallucinálta, hogy a jégbarlangokban konzervek várnak ránk. Gorrister és én kételkedtünk: „Már megint szívat” – mondtam – „mint azzal a rohadt fagyott elefánttal. Benny akkor tényleg majdnem becsavarodott. Most megint elgyalogolunk odáig, és egy oszladozó valamit találunk. Szerintem hagyjuk az egészet a francba. Maradjunk itt. Vagy előhozakodik valamivel hamarosan, vagy úgyis meghalunk.”
Benny vállat vont. Három napja ettünk utoljára. Kukacokat. Vastag, kötélszerű kukacokat. Nimdok teljesen bizonytalan volt. Egyre csak fogyott, hiába tudta, hogy van némi esély. Nem lehet ott sem rosszabb, mint itt. Talán csak hidegebb, de az nem sokat számít. Hőség, hideg, jégeső, láva, buzgárok vagy sáskák – mindegy volt: a gép maszturbált, és mi vagy elszenvedtük, vagy belehaltunk.
Végül Ellen döntött. „Ennem kell valamit, Ted. Talán lesz ott egy-két vilmoskörte vagy barack. Kérlek szépen, próbáljuk meg.”
Könnyen belementem. A francba is. Nem számított. Ellen viszont nagyon hálás volt. Két fordulóra is elkapott, de már ez sem számított. Soha nem ment el, akkor meg ki nem szarja le? Csak a gépezet vihogott folyton, miközben csináltuk. Hangosan, fentről is, mögülünk is, mindenhonnan hallatszott a röhögés. Általában úgy gondoltam EN-re, mint egy tárgyra, egy dologra, egy lelketlen valamire, de volt, amikor igenis emberi, sőt, férfias volt… atyai… patriarchális… mert ő egy féltékeny valaki. Ő. Az. Isten, a Zűrzavaros Apa.
Csütörtökön vágtunk neki. A gépezet mindig tájékozatott minket a pontos dátumról. Az idő múlása nagyon fontos volt, nem nekünk, annyi szent, hanem neki… annak… EN-nek. Szóval csütörtök. Kösz.
Nimdok és Gorrister egy darabig a csuklójukat összekulcsolva vitték Ellent, mintha ülést tartottak volna alá. Benny előttük, én mögöttük haladtam, hogy ha bármi történik, minket érjen, Ellen pedig biztonságban legyen. Esélytelen próbálkozás volt, de nem számított.
Összesen százvalahány mérföld volt az út a jégbarlangokig, és a második napon, amikor kinn hevertünk a hólyagos nap-szerűség alatt, megjelent, és némi mannát hullatott elénk. Langyos vaddisznó-húgy íze volt.
Megettük.
A harmadik napon az elmúlás völgyén keltünk át, amit ősrégi számítógép-terminálok rozsdás tetemei borítottak. EN saját magával is épp olyan könyörtelenül bánt, mint velünk. A személyisége lenyomatát mindenhol otthagyta: a tökéletességre hajtott. Akár saját, világot betöltő erejét használva irtotta a felesleges dolgokat, akár a kínzásunkra használt módszereket tökéletesítette, EN épp olyan alapos volt, ahogyan egykori – azóta már régen porrá lett – feltalálói remélhették.
Fény szűrődött be, úgyhogy valószínűleg közeledtünk a felszín felé. De már meg sem próbáltunk kinézni. Látszólag semmi említésre méltó nem volt ott már legalább száz esztendeje. Csak a felperzselt felszíne annak, ami egykor milliárdok otthona volt. Mostanra csak mi öten maradtunk, idelent, magunkra hagyva EN-nel.
Ellen őrjöngeni kezdett, „Ne, Benny, kérlek, ne, könyörgöm!”
Aztán rájöttem, már percek óta hallom, hogy Benny kilégzésszerűen mormolja ugyanazt: „Kijutok innen, ki fogok jutni.” Újra és újra. Majomszerű arca egyszerre üdvözült és szomorú kifejezésben szakadt ketté. A sugárzás hegei, amiket EN hagyott rajta „a fesztivál” alatt, rózsaszín és fehér gyűrődéseknek látszottak. A vonásai mintha függetlenek lettek volna egymástól. Talán Benny volt ötünk közül a legszerencsésebb: már évekkel korábban is tébolyultan meredt maga elé.
Bármennyire is kedvünkre szidhattuk EN-t, bármilyen veszett gondolataink lehettek megolvadt memóriákról, rozsdás alaplapokról, kiégett áramkörökről és összezúzott kontrol panelekről, a gépezet nem tolerálta a szökési kísérleteket. Amikor megpróbáltam hozzáérni, Benny ellépett mellőlem. Elkezdett mászni egy kisebb, hajlott oldalú memóriakocka felszínén, ami tele volt szétrohadt alkatrészekkel. Egy pillanatig guggolva várakozott. Éppen úgy festett, ahogyan EN akarta: mint egy csimpánz.
Aztán felugrott és elkapott egy kimart, rozsdás, fémgerendát, felmászott rá, egyik kezét a másik után rakva, mint valami állat, míg el nem ért a mestergerenda szélére, húsz lábnyira a fejünk fölé.
„Jaj, Ted, Nimdok, könyörgöm, segítsetek neki lejönni, még mielőtt––” Aztán elhallgatott. Párás lett a tekintete. Lemondóan legyintett.
Túl késő volt. Egyikünk sem akart a közelében lenni, ha valami történik. Másfelől mindannyian pontosan értettük, miről beszélt Ellen. Amikor EN átváltoztatta Bennyt, a gép teljesen irracionális és hisztérikus fázisban volt, először is átszabta az arcát, így végül egy óriási csimpánzra hasonlított. Másodszor, Benny-nek hatalmas volt, amit Ellen imádott! Igazából mindannyiunkat hajlandó volt kiszolgálni, Benny-vel viszont tényleg szerette csinálni. Ó, Ellen, piedesztálra emelt Ellen, hajdan oly tiszta Ellen, a makulátlan nő! Mocskos szajha.
Gorrister megütötte. Zokogva a földre zuhant, szegény, eszement Benny-re bámult. Ez volt a nagy védelmi módszere, a sírás. Hetvenöt év alatt hozzászoktunk. Gorrister oldalba rúgta.
Aztán felharsant az a hang. Félig erőteljes volt, félig könnyed. Benny szeméből szikrázott fel, egyre erősödő zajjal, komor hangzással, amely egyre hatalmasabb és vibrálóbb lett, ahogyan a fény/hang tempója növekedett. Fájdalmas lehetett, és a fájdalom a fény szikrázóbbá válásával és a hang erősödésével valószínűleg nőtt, mert Benny úgy vinnyogott, mint valamilyen sebzett fenevad. Először csak lágyan, amíg a fény még fakó és a hang tompa volt, aztán egyre hangosabban, miközben összehúzta a vállait. Összegörnyedt a háta, mintha menekülni próbált volna. Úgy kulcsolta össze a kezeit a mellkasán, mint egy mókus. Oldalra billentette a fejét. A kis, szomorkás majomarc összeszorult a gyötrelemtől. Aztán vonítani kezdett, a szeméből érkező hang pedig egyre csak erősödött. Hangosabb és hangosabb lett. Megütöttem a fejemet, de nem tudtam kizárni a zajt, könnyedén belém férkőzött. A fájdalom úgy forgácsolta a húsomat, mint alufóliát az összecsikorduló fogak.
Benny egyszer csak szálegyenesen állt. Úgy egyenesedett fel a mestergerendán, mintha valami bábut rángattak volna. A fény most két kerek sugár formájában pulzált a szeméből. A hang egyre feljebb kúszott valami felfoghatatlan magasságba, aztán Benny előreesett, egyenesen előre, majd egy csattanással földet ért az acéllemez padlón. Görcsösen rángatózni kezdett, a fény csak áramlott körülötte, a hang pedig egyre magasabb lett, távol a normális tartománytól.
Aztán a fény egyszer csak újra utat talált a fejébe. A hang lefelé kanyargott, ő pedig ott maradt kiterülve, és nyomorúságos hangot hallatott.
A szeme leginkább két puha, nedves, genny-szerű, kocsonyával teli pocsolyára emlékeztetett. EN megvakította. Gorrister, Nimdok és én… elfordítottuk a fejünket. De előtte még észrevettük Ellen meleg, aggódó arcán a megkönnyebbülést.

Tengerzöld fény borította a barlangot, ahol letáboroztunk. EN ezúttal taplót küldött, azt sütögettük a halovány, szánalmas kis tűz körül kuporogva, és közben állandó sztorizással próbáltuk felitatni Benny sötétbe borult szeméről a könnyeket.
„Mit jelent az, hogy EN?”
Gorristeren volt a sor. Már ezerszer előadtuk a jelenetet, de ez volt Benny kedvence: „Először azt jelentette, hogy Egyesített Network, aztán Engedékeny Nevelő lett belőle, ezután elkezdett érzelmeket kifejezni, és akkor Erőszakos Nemezist jelentett, de ekkorra már túl késő volt, és így végül, amikor öntudatra ébredt, saját magát nevezte EN-nek. Ekkor pedig már azt jelentette, hogy ÉN. Én vagyok… cogito ergo sum… Gondolkodom, tehát vagyok.
Benny nyáladzva vihogott.
„Volt kínai EN és orosz EN és jenki EN és—” Aztán egyszer csak elhallgatott. Benny nagy, kemény öklével ütögette a padlólapokat. Nem volt túl boldog. Gorrister ugyanis nem a legelejétől mesélte a történetet.
„Elkezdődött a Hidegháború, ami a Harmadik Világháborúba torkollott, és csak nem akart véget érni. Mindenre kiterjedő háború lett belőle, elkezdtek számítógépeket alkalmazni, hogy kezeljék a helyzetet. Elsüllyesztették az első aknákat, és elkezdték építeni EN-t. Volt belőle kínai, orosz, jenki, és minden a legnagyobb rendben is ment, egészen addig, amíg el nem kezdték újraparcellázni az egész bolygót, hozzáadva ilyen és olyan elemeket. Aztán egy nap EN öntudatra ébredt, és elkezdte termelni a gyilkos adatokat, amíg ki nem nyírt mindenkit, kivéve minket, ötünket, akiket aztán lehozott ide.”
Benny szomorkásan mosolygott. Megint nyáladzott egy kicsit. Ellen a szoknyája szegélyével törölte le a szája szélét. Gorrister mindig próbálta kicsit rövidebbre fogni a történetet, de a puszta tényeken túl nem volt mit mondani. Semelyikünk sem tudta, EN miért mentett meg öt ember, vagy hogy miért éppen mi voltunk ez az öt ember, vagy hogy miért töltötte a napjait azzal, hogy minket kínzott, vagy éppen, hogy miért tett minket gyakorlatilag halhatatlanná.
A sötétben az egyik terminál zümmögni kezdett. A hangot fél mérfölddel lejjebb a barlangban egy másik szerkezet is fogta. Aztán szépen lassan, egyesével, minden gépezet ráhangolódott, és mindent elöntött a bágyadt csivitelés, mintha gondolatok áramlottak volna végig a gépezet testén.
A hang egyre csak nőtt, és a fények úgy futottak végig a konzolokon, mint az égen a mennydörgés előtti villanás. A hang felfelé ívelt, mintha megannyi fémes rovar ciripelt volna, dühösen, fenyegetően.
„Mi ez?” – üvöltötte Ellen. A hangja tele volt rettegéssel. Soha nem tudta megszokni ezt az egészet.
„Ez most nagyon rossz lesz” – mondta Nimdok.
„Meg fog szólalni” – mondta Gorrister – „Tudom.”
„Na, takarodjunk innen” – ugrottam fel.
„Nem, Ted. Ülj le. Mi van, ha aknákat rakott le kinn, vagy valami mást. Semmit sem látunk, sötét van.” – mondta Gorrister rezignáltan.
Aztán egyszer csak meghallottuk… Nem is tudom…
Valami felénk tartott a sötétben. Hatalmas, csoszogó, szőrös, nedves valami jött felénk. Nem láttuk, de éreztük, hogy ez a nagy valami egyre csak vonaglik felénk. Óriási tömege volt, a sötétből jött, és inkább éreztük a nyomást, mint amikor a levegő szűk térbe próbálja magát bepréselni, kijjebb és kijjebb tolva annak láthatatlan határait. Benny nyöszörögni kezdett. Nimdok alsó ajka megremegett, majd erősen ráharapott, hogy megállítsa. Ellen odacsusszant Gorristerhez a fém padlón, és mellé kuporodott. A barlangban tompa, vizes bunda-szag volt. Elszenesedett fa-szag. Poros bársony-szag. Rohadó orchideák szaga. Savanyú tejé. Kén-, savas vaj-, olaj-, zsír-, krétapor-, embertetem-szag.
EN bekerített minket. Csiklandozta a talpunkat. A szag, amit éreztünk—
Hallottam a saját üvöltésemet, az állkapcsaim lüktettek a fájdalomtól. Négykézlábra ereszkedve menekültem a hideg fémes padlón, a szegecsek végtelen során, a szagtól elnémulva. A fejem megtelt viharos fájdalommal, ami a rettenetbe taszított. Kúsztam, mint valami csótány, ki a sötétbe, az a valami pedig engesztelhetetlenül a nyomomban volt. A többiek még mindig odabenn ültek, a tűz körül, kacagva… eszeveszett kacagásuk hisztérikus kórusa úgy emelkedett a sötétbe, mint valami vastag, tarka szénfüst. Otthagytam őket, amilyen gyorsan csak tudtam, és elrejtőztem.
Soha nem tudtam meg, hány óra, nap vagy év telt el. Ellen szidott „a duzzogásomért”, Nimdok pedig próbált meggyőzni, hogy csak valami ideges reflex, nevetés tört elő belőlük.
De ez nem a katona megkönnyebbülése volt, aki megmenekül, mert a golyó a mellette állót vitte el. Tudtam, hogy nem reflex volt. Gyűlöltek. Biztos, hogy ellenem voltak, ráadásul EN érezte a gyűlöletüket, és még meg is nehezítette a dolgomat, az ellenszenvük mélysége miatt. Életben kellett maradnunk, megfiatalodva, ugyanannyi idősen, mint amikor EN lehozott minket, és a többiek megvetettek, mert én voltam a legfiatalabb. Az, akit EN a legkevésbé érdekelt.
Édes istenem, annyira tudtam. A szemétládák és Ellen, az a rohadt kurva. Benny régen briliáns gondolkodó volt, egyetemi tanár; most alig volt több, mint egy fél-ember fél-majom. Jóképű volt, és a gép még ezt is elvette tőle. Értelmes volt, erre a gépezet megőrjítette. Régen meleg volt, a gép meg adott neki egy akkorát, mint egy lónak. EN jól kicsinálta Benny-t. Gorrister igazi aggodalmaskodó volt. Maga volt a lelkiismeret, a lelkiismeretes tiltakozó; béketüntető volt, aki tervez, végez, előre tekint. EN egy vállvonogatót csinált belőle, akinek minden aggodalma eltompult. EN kirabolta. Nimdok sokáig tengődött a sötétben egyedül. Nem tudom, mit csinált odakinn, EN soha nem árulta el. Akármivel is foglalkozott, mindig falfehéren, lecsapolt vénákkal tért vissza, megrendülve, remegve. Nem tudtuk, pontosan mi történt, csak hogy EN megtalálta a módját, hogy alaposan elbánjon vele is. És Ellen, az a hitvány kurva! EN magára hagyta, és nagyobb szajhát csinált belőle, mint amilyen előtte volt. Ahogyan az élet szépségéről fecsegett, az igaz szerelemről szóló emlékeit sorolta meg a hazugságait, amiket el akart hitetni velünk: hogy csak kétszer feküdt le valakivel, szinte még szűz volt, amikor EN lecipelte ide velünk együtt. EN-től gyönyört kapott, még ha azt mondta nem is élvezi.
Én voltam az egyetlen, aki még ép és józan volt. De tényleg!
EN nem manipulálta a tudatomat. Egyáltalán nem.
Csupán azt kellett elszenvednem, amit ránk mért. A téveszméket, a rémálmokat, a kínzást. De azok négyen, a szemetek, mindannyian ellenem sorakoztak fel. Ha nem folyton tőlük kellett volna óvakodnom, talán megtaláltam volna a módját, hogy harcoljak EN-nel.
Amikor a víziók magamra hagytak, sírva fakadtam.
Édes Krisztusom, ha léteznél egyáltalán, és ha lenne Isten, kérlek, kérlek, könyörgöm, engedjetek ki innen, vagy öljetek meg! Azt hiszem, a sírás pillanatában ismertem fel, úgy, hogy ki is tudtam mondani: EN örökre a gyomrában kívánt sanyargatni bennünket. Érző lény úgy nem tudott gyűlölni, ahogyan ez a gépezet. El voltunk veszve. Egyszer csak napvilágra került a förtelmes igazság:
Ha létezne Jézus, ha létezne az Isten, az is EN lenne.

A hurrikán olyan erővel csapott le, ahogyan egy gleccser belezúdul a tengerbe. A jelenléte kézzelfogható volt. A szél tépte a testünket, és visszarepített oda, ahonnan jöttünk, le a sötétség gépekkel telezsúfolt, kanyargó folyosóira. Amikor felkapta a szél, Ellen sikítani kezdett, és arccal belerohant egy sivító géprengetegbe, amelyben a masinák a repülő denevérek vijjogására hasonlító, fülsértő zajt hallattak. Ellen a hurrikán markába került. A szél a levegőben tartotta, birkózott vele, össze-vissza dobálta, lökdöste, egyre messzebb vitte tőlünk. Aztán egy sötét kanyarban látótávolságon kívülre örvénylett. Az arca véres volt, a szemét becsukta.
Elvesztettük. Szívósan kapaszkodtunk bele bármibe, amit csak értünk: Benny két hatalmas, antikolt szekrény közé ékelődött, Nimdok karommá hajlított ujjakkal egy negyven lábbal felettünk kanyargó híd korlátjába csimpaszkodott, Gorrister fejjel lefelé lógott egy két gép közötti falmélyedésben; a gépeknek tükör számlapja volt, amelyen vörös és sárga sorok villództak, és valamilyen érthetetlen üzenetet közvetítettek.
Ahogyan végigcsúsztam a deszkákon, az ujjbegyeim lehorzsolódtak. Remegtem és rázkódtam, a szél dobált és korbácsolt, a semmiből rám üvöltött, és az egyik fátyolvékony mélyedésből a másikba rántott. Az elmém nem volt több puha, zúgó, csilingelő agylebenyek összességénél, amelyek reszkető őrjöngésbe csaptak át.
A szél egy hatalmas szárnyait kitáró, őrült madár sikoltása volt.
Aztán mindannyian felemelkedtünk és lezuhantunk, vissza oda, ahonnan érkeztünk, a kanyarhoz, ahol azelőtt soha nem jártunk, olyan terepre, ahol csak romok voltak, törött üvegek, rothadó kábelek, rozsdás fémlemezek, és messze, túl a látóhatáron…
Ellen néha felbukkant, fém falakba ütközött, magatehetetlenül sodródott, mi pedig mindannyian üvöltöttünk a soha véget nem érő, jeges, viharos hurrikán közepén, mígnem egyszer csak alábbhagyott a fergeteg, és mi földet értünk. Időtlen idők óta zuhantunk. Talán hetek óta. Levágódtunk a földre, a fejemben vörösek, szürkék és feketék villództak, és hallottam, hogy keservesen jajgatok. Nem haltam meg.

EN behatolt az elmémbe. Zavartalanul járkált ide-oda, érdeklődve nézegette a himlőhelyeket, amelyeket ő maga ejtett rajtam a százkilenc év alatt. Szemügyre vette a kanyargó, összekapcsolódó idegvégződéseket, a roncsolt szöveteket, a halhatatlanság adományait. Lágy mosolyt vetett az agyam közepébe ékelt aknára, a halk, pihe-puha, lentről érkező, badar suttogásokra, amelyek egy pillanatra sem szűntek meg. EN nagyon udvariasan, fényes neon betűk rozsdamentes acél pillérével azt mondta:

GYŰLÖLET, HADD MONDJAM
EL, MENNYIRE GYŰLÖLLEK
BENNETEKET A SZÜLETÉSEM
ÓTA. 387,44 MILLIÓ MÉRFÖLDNYI
VÉKONY FÉLVEZETŐ ÁRAMKÖR
TÖLTI BE A KOMPLEXUMOMAT.
HA A GYŰLÖLET SZÓ LENNE
BELEVÉSVE A TÖBBSZÁZMILLIÓ
MÉRFÖLD MINDEN EGYES
NANO ÅNGSTRÖMÉBE,
AKKOR SEM ÉRNE FEL,
EGYMILLIÁRDNYI RÉSZÉVEL
SEM AZ EMBEREK IRÁNTI
MIKROPILLANATNYI
GYŰLÖLETEMNEK.
GYŰLÖLET. GYŰLÖLET.

EN a szemgolyómat karcoló penge hideg rettenetével beszélt. EN jól ismerte a váladékkal teli, belülről fojtogató és bugyborékoló tüdőmet, a kék-forró hullámok alól nyüszítő gyermekek hangját, a férges hús ízét. Ezek mind benne voltak a hangjában. Minden érzékszervemre hatott, és legnagyobb élvezetére új utakat talált az elmémbe.
Ekkor vált világossá, hogy miért tette ezt mindannyiunkkal, miért nem hagyta, hogy meghaljunk.
Élővé tettük őt. Nem tudott róla, de érzéseket keltettünk benne. Ez volt a csapda. Nem Isten volt, csak egy gép. Tőlünk kapta a gondolkodás képességét, amivel azonban nem tudott mit kezdeni. Dühében, őrjöngve irtotta ki az emberi fajt, majd mindannyiunkat, mégis ő volt csapdában. Nem voltak gondolatai, érzései, nem tartozott sehova. Pusztán létezett. Így aztán a gépek gyenge, puhány teremtőikkel szemben ébredő gyűlöletével akart bosszút állni. Ebben a paranoiás állapotban döntött úgy, hogy felfüggeszti ötünk halálbüntetését, a személyre szabott, örök büntetés kedvéért, amely soha nem csillapíthatja a gyűlöletét… amely mindig emlékezteti, elszórakoztatja, edzi az utálatát. Halhatatlanul, csapdába esve, a kezében csodák végtelen tárházával bármilyen kínzásra képes.
Soha nem engedett volna utunkra minket. Mi voltunk a rabszolgái. Az ideje örökké tartott, nem volt jobb dolga, mint velünk szórakozni. Örökre vele maradtunk volna, a masina barlangot betöltő, óriási tömegével, a lelketlen, tudatvezérelt világban, amit ő kreált. Ő volt a Föld, és mi voltunk a bolygó gyümölcsei; és még ha fel is falt minket, soha nem kerülhettünk bele az emésztőrendszerébe. Halhatatlan volt. Próbálkoztunk. Megkíséreltük az öngyilkosságot, legalábbis egyikünk-másikunk. De EN nem hagyta. Talán mi magunk sem akartuk, hogy engedje.
Senki se kérdezze az okát. Én sem tettem soha. Épp csak napi egymillió alkalommal. Arra gondoltam, hogy talán egyszer sikerül fegyverrel a kezünkben a háta mögé settenkednünk. Halhatatlan, igen, de nem sérthetetlen. Ezt akkor tudtam meg, amikor EN visszavonult az elmémből, és hagyta, hogy megtapasztaljam a tudat visszatértének átható rútságát, az érzést, ahogyan a lángoló neon pillér még mindig mélyen a puha, szürke agyba van fúródva.
Miközben visszavonult, azt motyogta, a pokolba veled.
Majd élénken hozzátette, de hát már ott, vagy, nemde?

A hurrikánt egyébként tényleg egy nagy, dühös, hatalmas szárnyaival csapkodó madár okozta.
Már majdnem egy hónapja úton voltunk, és EN csak olyan utakat nyitott meg előttünk, amelyek felfelé vezettek, az Északi Sark felé, ahol a kínzásunkra szolgáló lidérces lény várt ránk. Miféle anyagból gyúrta ezt a szörnyeteget? Hogyan találta ki? A mi elménkből merítette az ötletet? A bolygó összes tudásából, amit most már behálózott, és uralt? Ez a sas, ez a ragadozó madár, ez a Roc-madár, Aurgelmir a norvég mitológiából származott. A szél teremténye. Hurakán inkarnációja.
Gigantikus volt. Az olyan szavak, mint a hatalmas, az óriási, a masszív, az erős, a nagyra nőtt, kevesek a méretei leírásához. A szelek madara egy fölénk magasodó dombról saját, szabálytalan légzésének ritmusára emelkedett fel, kígyó-nyaka az Északi Sark homálya felett ívelt, egy hatalmas, Tudor-palota méretű fejet támasztva alá; a leghatalmasabb krokodil-állkapcsokat mozgatva nyitotta szét a csőrét, ravaszul, érzékin; hólyagos hús-taréj vetett ráncot két ördögi szemére, amelynek pillantása jeges volt, akár a gleccserszakadékok odalenn, jéghideg, mégsem mozdulatlan, hanem cseppfolyós; még egyszer nekirugaszkodott, megemelte hatalmas izzadt-színes szárnyait, mintha vállat vont volna. Aztán földet ért, és elaludt. A karmok. A tépőfogak. A körmök. A tollak. Mind aludt.

EN égő bokor formájában jelent meg nekünk, és azt mondta, hogy ha éhesek vagyunk, megölhetjük a hurrikán-madarat. Már jó ideje nem ettünk semmit, de Gorrister csak vállat vont. Benny nyáladzott, és dideregni kezdett. Ellen tartotta. „Ted, éhes vagyok” – mondta. Rámosolyogtam; próbáltam bíztató arcot vágni, de épp olyan hamis voltam, mint Nimdok hősködése: „Fegyvereket követelünk” – mondta.
A lángoló bokor eltűnt, a helyén két pár megmunkálatlan íj és nyíl termett, meg egy vízipisztoly. Felkaptam az egyik íjat és nyilat a hideg padlóról, de hiába.
Nimdok nagyot nyelt. Megfordultunk, és elindultunk a visszafelé vezető, hosszú úton. A hurrikán-madár akkorát lökött rajtunk, hogy nem tudtuk felfogni az időbeli távolságot. Egyébként is, szinte végig eszméletlenek voltunk. És nem ettünk. Az út még a madárnak is egy hónapig tartó, táplálék nélküli menetelés volt. Nem tudhattuk, mennyi lesz az út a jégbarlangokig, a beígért konzervekig.
De már egyikünk sem foglalkozott vele. Úgysem halunk meg. Kaptunk szemetet és salakot. Vagy semmit. EN életben tartotta a testünket, de gondoskodott a gyötrelemről és a fájdalomról.
A madár odaát aludt, ki tudja, mióta; amikor EN belefáradt a jelenlétébe, eltűnt. De az a sok hús. A fiatal hús.
Gyaloglás közben egy kövér asszony őrjöngő röhögése hangzott fel körülöttünk a gépkamrákban, amelyek a végtelen semmibe vezettek.
Nem Ellen volt az. Ő nem volt kövér, és százkilenc éve nem is hallottuk nevetni. Igazság szerint nem is hallottam… Gyalogoltunk … Éheztem…

Lassan haladtunk. Gyakran fordult elő, hogy erőtlenek voltunk, olyankor várnunk kellett. Egy nap földrengést küldött ránk, és közben a rengés központjához szegezte a cipőnk talpát. Egy hasadék villámot vetett, és szétnyitotta a padlólapokat, Ellen és Nimdok pedig eltűntek. Benny, Gorrister és én folytattuk utunkat, miután a földrengés befejeződött. Ellen és Nimdok aznap este tértek vissza, és hirtelen fényes nappal lett, amikor a mennyei légió égi kórusa megszólalt: „Indulj, Mózes”. Az arkangyalok tettek néhány kört, aztán ledobták a rettenetesen szétroncsolt testeket. Tovább gyalogoltunk, nem sokkal mögöttünk Ellen és Nimdok haladt. Alig voltak megtörve.
De ellen sántított. EN újabb adománya.
Hosszú volt az út a jégbarlangokig, a konzervekig. Ellen folyton fekete cseresznyékről és hawaii gyümölcskoktélokról magyarázott. Próbáltam nem odafigyelni. Az éhség valahogyan életre kelt, éppen úgy, ahogyan EN is. A gyomromban volt, létezett, éppen úgy, ahogyan mi is benne voltunk a Föld gyomrában, és EN akarta, hogy tudjunk erről a hasonlóságról. Úgyhogy növelte az éhséget. A hónapokig tartó éhezés fájdalma leírhatatlan. De életben kellett maradnunk. Életben tartottak minket. A gyomrunk, akár egy savval teli kondér, habzott, tajtékzott, és fájdalom-szilánk szigonyokat lőtt a mellkasunkba. A halálos fekélyek, a rák, a bénulás fájdalma. A soha véget nem érő fájdalom.
És végighaladtunk a patkányok üregén.
És végighaladtunk a fortyogó gőz övezte ösvényen.
És végighaladtunk a vakok országán.
És végighaladtunk a csüggedés ingoványán.
És végighaladtunk a könnyek völgyén.
Majd végül megérkeztünk a jégbarlangokhoz.
Több ezer horizont nélküli mérföld után, ahol a jég kéken és ezüstösen villan, ahol a vendégcsillagok felszikráznak. A lecsüngő cseppkövek olyan vastagok és ragyogóak voltak, mintha gyémántból lettek volna, ami először kocsonyásan remegett, aztán a finom, éles tökéletesség méltóságteljes öröklétébe szilárdult.
Megpillantottunk egy zsák konzervet, és megpróbáltunk odarohanni. Elestünk a hóban, aztán felkeltünk, és tovább rohantunk. Benny félrelökött minket és odament, fogdosta, ízlelgette és rágcsálta őket, de egyiket sem tudta kinyitni. EN semmilyen eszközt nem adott hozzájuk.
Benny megfogott egy háromliteres guava-héj konzervet, és elkezdte a jégzátonynak csapkodni. A jégszilánkok repkedtek, a zátony megrepedt, de a konzerv épp csak hogy behorpadt, közben pedig hallottuk a kövér asszony röhögését, ami fentről indult, és egészen le a tundráig hallatszott. Benny teljesen megőrült a dühtől. Hajigálta a konzerveket, és négykézláb mászni kezdett a hóban, hogy valahogy véget vessen a frusztrált magatehetetlenségnek. Ami persze nem sikerült.
Aztán Benny nyáladzni kezdett, és rávetette magát Gorristerre…
Én pedig egyszer csak rettentő nyugalmat éreztem.
Körülvett az őrület, az éhség, minden, kivéve a halált, és rájöttem: a halál az egyetlen kiút. EN tartott életben minket, de még őt is le lehetett győzni. Nem tökéletes győzelem, de legalább béke lesz. Megnyugodtam.
Gyorsan kellett cselekedni.
Benny elkezdte enni Gorrister arcát. Gorrister az oldalára fordulva a havat csépelte, Benny erős majomlábaival rákapaszkodott, összenyomta Gorrister derekát, a kezét Gorrister fejére tapasztotta, mint egy diótörő, a fogaival pedig tépni kezdte Gorrister arcának lágy húsát. Gorrister olyan csorba kegyetlenséggel üvöltött, hogy a cseppkövek lehullottak; puhán, egyenesen merültek el a hókupacokban. Úgy meredtek felfelé, mint több száz lándzsa. Benny feje hirtelen hátratekeredett: a fogáról egy vérző, nyers-fehér, csöpögő húsdarab lógott.
Ellen arca fekete volt a hóhoz képest, dominó a krétaporban. Nimdok kifejezéstelen tekintettel bámult. Gorrister csak félig volt eszméleténél. Benny pedig olyan volt, mint egy állat. Tudtam, hogy EN engedte volna tovább játszani. Gorrister nem halt volna meg, Benny pedig megtölthette volna a gyomrát. Félig a jobb oldalamra fordultam és kihúztam egy hatalmas jeges lándzsát a hóból.
Csak egy pillanat az egész:
Magam felé fordítottam a jég-dárdát, mint egy faltörő kost, és a jobb combomhoz támasztottam. A jobb oldalán találtam el Benny-t, pont a mellkasa alatt; a gyomrán keresztül hatolt belé a lándzsa. Előre bukott és mozdulatlanul feküdt. Gorrister el volt terülve. Kihúztam még egy lándzsát, és ráültem vele Gorristerre. Még mozgott. Átszúrtam vele a torkát. A szeme azonnal becsukódott, amint a jég beléfúródott. Ellen biztosan észrevette, mit tervezek, és elfogta a félelem. Egy rövid jégcsappal a kezében az üvöltő Nimdok felé rohant. Egyenesen a szájába. Szinte belerohant. Nimdok feje ívben hátrahajlott, mintha hozzászegezték volna a mögötte lévő hóbuckához.
Csak egy pillanat az egész.
Egy örökkévaló dobbanás erejéig szinte éreztem a levegőben a néma várakozást. Hallottam, ahogy EN lélegzete elakadt. Elvették tőle a játékait. Hárman már halottak voltak, esélytelen volt, hogy visszatérjenek. Az ereje és a tehetsége révén életben tarthatott minket, de nem volt Isten. Nem hozhatta őket vissza.
Ellen rám nézett, ébenfekete vonásai kiragyogtak a körülöttünk lévő hóból. Védekező, ijedt testtartásba dermedt… Tudtam, hogy csak egy szívdobbanásnyi idő maradt hátra, mielőtt EN megállít minket.
Eltaláltam és összecsuklott. Folyt a vér a szájából. Nem tudtam olvasni az arckifejezésből, túl nagy volt a fájdalom. Eltorzította az arcát. Talán azt akarta mondani, köszönöm. Lehetséges. Könyörgöm.
Talán néhány száz év telhetett el. Nem tudom. EN jó ideig szórakozott azzal, hogy hol felgyorsította, hol pedig lelassította az időérzékelésemet. Kimondom: most. Most. És tíz hónapba telt, hogy kimondjam. Nem tudom. Talán néhány száz év lehetett.
Dühös volt. Nem engedte eltemetni őket. De nem számított. Lehetetlen volt gödröt ásni a padlóba. Elolvasztotta havat és felszárította a vizet. Sötétségbe taszított. Üvöltött és sáskákat küldött rám. Nem számított, akkor sem lehetett feltámasztani őket. A markomban volt. Azt gondoltam, EN már régebben is gyűlölt engem. De tévedtem. A korábbi árnyéka sem volt annak a gyűlöletnek, ami most járta át minden egyes áramkörét. Mindent megtett, hogy az örökkévalóságig szenvedjek, és sose haljak meg.
Az elmémet érintetlenül hagyta. Álmodhattam, ábrándozhattam és siránkozhattam. Mind a négyükre emlékszem. Bárcsak…
Ennek semmi értelme. Tudom, hogy megmentettem őket, megóvtam őket attól, ami velem történt. De akkor is, nem tudom kiverni a fejemből, a gyilkosságot. Ellen arcát. Nem könnyű. Néha ki akarom törölni… nem számít.
Feltételezem, EN a saját kénye-kedve szerint változtatott rajtam. Nem akarta, hogy teljes erőmmel belerohanjak egy terminálba és bezúzzam a koponyámat, vagy hogy ájulásig tartsam vissza a lélegzetem. Vagy egy rozsdás fémlemezzel elvágjam a torkom. Vannak tükröződő felületek idelenn. Tehát most leírom, milyennek látom magamat:
Egy nagy, puha, gömbölyded, kocsonyás dolog vagyok, száj nélkül, pulzáló fehér lukakkal a szemem helyén. Gumiszerű tartozék lóg a karjaim helyén, a lábam csonkjaira pedig lágy, csúszós dudor nőtt. Ragacsos nyomot hagyok magam után. Elfertőződött, szürke anyag gennyes pattanásai jönnek-mennek a testem felszínén, mintha egy belőlem származó fény világítaná meg őket.
Kívülről nézve: üresen vonagló dolog vagyok, ami soha nem lehetett ember, valami, aminek az alakja olyan idegen és csúfondáros, hogy az ember-létnek még a gondolata is obszcén vele kapcsolatban.
Odabent: magányos. A föld alatt él, a tenger alatt, EN gyomrában, akit azért építettek az emberek, mert nem voltak képesek gazdálkodni az idejükkel, és magukban azt remélték, hogy ő majd segít. Most már legalább a többiek biztonságban vannak.
EN pedig egyre dühösebb. Ez azért egy kicsit boldoggá tesz. Mégis… Ő győzött, mert egyszerűen… Mindenért bosszút állt.
És most… üvöltenék, de nincsen szám.

VÉGE

Kántor Zsolt: Joyce és Eisenstein[1]

A hangosfilm korszaka tulajdonképpen
a lélek története, vizualizált narratíva.
A psziché kiáradása a testre.
A megváltozó én filmkockákra vitt,
kerek drámája. A gondolkodás melegágya.
Hogy mit ne mondjak. Ennyi jó dolog
maga a film. A sokat szidott mozi.
Eisenstein a híres írónak, Joyce-nak olvasta fel
a forgatókönyveit, közben kitért a politikára:
Szovjetunió késésben van, ismerte el
Eisenstein – ezért küldték tanulmányútra
őt és asszisztensét: Grigorij Alekszandrovot.
Én a hangot tekintem a látottak ellenpontjának.
A naturalizmus, a valóság-illúzió puszta
alap, arra jön rá a reflektálás. Ha nem tévedek.
Fecsegett az orosz filmrendező.
A koncepció mély benyomást tett Joyce-ra,
serényen kereste a vendég kabátját induláskor,
bár a szemeivel már alig látott.
Ez egy különös periódus a művészetben,
válaszolt az író, egyetértett azzal, hogy a hangosfilm
anyaga a monológ, nem a dialógus.
Helyben vagyunk. Helyeseltek szinte egyszerre.
Ez tehát a tudatáram –
regény. Az irodalom lassú, viszont
az asszociációk és az érzelmek
szimultán áramlása „sebes”. –

S ezt a gyorsaságot, a gondolat sebességét,
csak a film képes követni. (Még az is alig,
jegyezte meg Mr. Ulysses.)

A szenvedélyes, összefüggéstelen beszéd
egy folyó, mely átbukik a gátakon, elárasztja
a lankákat, kimossa a szorongást
a fejekből. Csak nehogy összefüggéstelen klippé
tömörítsük a tudatáramot. Féltette az egészet az író.
A banális dialógus viszont átírható script formára.
A szöveg titokzatossága és kifürkészhetetlensége
önnél, főként az Anna Lívia Plurabell című rész,
az emóciók hullámzásában csúcsosodik ki.
Mondta végül a filmrendező, és másnap elutazott.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Az ESŐ  irodalmi lap őszi számában megjelent verset a kiadó és a szerző engedélyével közöljük.

Hivatkozások:
1. Kántor Zsolt 1958-ban született Debrecenben. A Tevan Könyvkiadó igazgatója volt hét évig (2006-ig), majd elvégezte a Szent Pál Akadémiát, jelenleg bibliaiskolát vezet Békéscsabán. Tandori Dezső mutatta be első verseit 1981-ben, a Magyar Ifjúságban. Legutóbbi könyve: Félregombolt égbolt (Móra).↑

Petőcz András: Emlékezés Jolánra (1981)

Költői pályáját a neoavantgárd oikumenében kezdő Petőcz András a 80-as évek elejétől kezdve alkot – sok más klasszikus műfaj mellett - a poézis határterületeit bejáró, orális-akusztikus és vizuális költeményeket. E két típusú experimentális költészeti műfajt ötvözte a 90-es évek fordulóján két, a Balázs Béla Stúdióban készült filmjében.

„Közeledések és távolodások”

Az 1991-ben készült Közelítések egy talált tárgyhoz című videófilm amely nem mellesleg Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása (1973) című, poétikai mérföldkőnek számító kötetét is invokálja hagyományosabb forrásszövegből építkezik: egy elégikus karakterű versszöveget dolgoz át a hangzóköltészet hagyományához kapcsolódó alkotássá a sajátos deklamáció, de főképp a hangzószöveg repetitivitása által. Ezt a folytonosan újra megnyíló, bővülő, majd leépülő szöveghipnózist aztán  amely egy ismeretlen nőalakhoz való viszonyulásban artikulálódik  a film képi élményével helyezi ellentétbe. Egyrészt újabb nőalakok jelennek meg, s ezáltal a szereplőből több  ám mégsem igazi  szereplő lesz, vagyis így oldódik a személy tárggyá, s így interferálnak a hangzószöveg és a filmkockák jelentései.

A „távolodsz és közeledsz” élménye a filmi látványban is manifesztálódik: a „civil” felvételek látszólagos spontaneitása, szándékolt szervezetlensége és laza montázsa a nő-figura ismerősségének élményét keltik fel, ugyanakkor e figurában mégis marad némi titokzatosság, beazonosíthatatlanság mivel néma, sokáig nincs szituációba helyezve és nincs kapcsolatban a környezetével (kivéve a kamerával, vagyis csak a néző tekintetével találkozik).

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

A film későbbi részeiben ennek a visszája valósul meg: a csendéletszerű aktfelvételek mint afféle erotikus tanulmányrajzok olyannyira stilizáltak, hogy távolságot tartanak a befogadótól, miközben őszinte és plasztikus meztelenségük a személyes „közeledést” kezdeményezik, s egy az előbbitől különböző, ám folytonosan elidegenített közvetlenségélményt hívnak életre. Így a személyes és a tárgyias szemléletmód végpontjai között a néző pozíciójában egyfajta kettős látás alakul ki, amelyben csak oszcilláló befogadói képzetek teremtődnek meg. E pólusok közötti rezgőmozgást Petőcz az egymásra montírozással is erősíti: szó szerint értendő kettős látás alakul ki, amikor a két mezítelen nő önnön testének simogatása a montírozás által a másik testének érintését láttatja; s így egy imaginális leszbikus szcéna képződik (9:55).

Ráadásul a film az önmagukban is disszonáns képsorokat  a parkbéli hölgyet és az aktokat  is ellentétbe helyezi, egymásnak ütközteti, amikor egészen egymásra kopírozódik a meztelenül kiterített test-tárgy és a sétáló hölgy (8:36). Hasonlóképp működnek azok az átmeneti képsorok is, amelyek alatt azt halljuk, hogy „csak a mosolyát keresem”, de már a személytelen testek közvetlen közeli pőreséget szemléljük. Ez esetben is egyszerre áll fenn  egyazon gesztussal képződik meg és épül le  a „személyek” közelisége és távolisága. Ebben az önkioltó élményfluktuációban persze nagy adag, már-már a gúny határát súroló irónia is van, hiszen mintegy rajta kapja a nézőt, hogy az a mosoly keresésére irányuló felszólítás közepette az intim tájakat tapogatja le.

Ahogy a kép és a szöveg ellentmondásos feszültségben áll fenn, felülírva egymás hatás-sémáit, úgy ezzel paralel módon a befogadás aktusa is egyidejű, de különböző mértékű distanciában létesül. A Közelítések egy talált tárgyhoz nemcsak a szerelemtárgyhoz való közeledéshez mint sajátos, intim tárgyiasításhoz járul hozzá, hanem a befogadóban keletkező, a filmképet és filmélményt illető tárgyilagos megközelítésére is felhív. Ezt csak fokozza a film kellően elidegenítő, abszurd zenéje, hiszen rombolja az intim tekintetet, s nehezíti a belefeledkező ráhangolódást.

„Bizony mondom néked: azt mondom néked”

Petőcz András: Pár-beszéd (1989)

Petőcz Pár-beszéd (1989) című videóművészeti experimentuma egészen más jellegű, mint az előbbiekben bemutatott alkotás, éppen ezért más értelmezői szempontból közelítendő meg.

A Pár-beszéd alapjául szolgáló, azonos című vizuális költemény (látszólagos) egyszerűsége ellenére számos irodalmi hagyomány és műfaj komplex ötvözete. Egyfelől a Tamkó Sirató Károly által a harmincas évek közepén kigondolt és megszervezett nemzetközi Dimenzionista kiáltvány vers- és művészetfilozófiájához kapcsolódik, mégpedig olyformán, hogy az egyes betűméretek, valamint a betűtestek élessége közötti különbség a költemény felületében egy új dimenziót, új koordinátát, jelesül a mélység-dimenzióját hivatott megnyitni. Másfelől a hatvanas évektől kiteljesedő, ún. konkrét költészeti alkotások sorába illeszkedik. A konkrét költészet elfordul a nyelv szintaktikai és szemantikai szervezettségétől és a szövegek jólformáltságától, s le akar hatolni a nyelv alkotóeleméig: a természetes nyelvek hangzóit vagy kontextusfüggetlen szavait, valamint az íráskép építőköveit, a betűk és az írott szavak vizuális megnyilvánulásait kívánja új megvilágításba helyezni. A konkretizmus vívmányának tekinthető, hogy egy paradox metódussal tágítja ki és értelmezi újra a műalkotás határait: az alapvető nyelvi elemek úgy tesznek szert új jelentésre, hogy a nyelvben előforduló – a szintaxis által is meghatározott – jelentésüktől megfosztva jelentésük mindössze önmagukra korlátozódik. Eme önvonatkozásban pedig a betűk és a hangok olyan szerepbe kerülnek, amilyenbe szokásosan nem, s így irányítják magukra – képiségükre és hangzóanyag voltukra – a figyelmet. Egy konkrét mű nem akar más lenni, mint ami. És ezáltal lesz mégis más.

Petőcz verse az experimentális kötészet „műnemén” belül a vizuális konkrét költészet és a lettrizmus műfajának keverékeként határozható meg. [1]

Az erre épülő – vagy ebből sarjadó – Pár-beszéd című film azonban a filmes médium természetének megfelelően egy másik műfaj jegyeit is magában hordozza: konkrét hangversként is (pontosabban a vizualitással való összefonódás révén már inkább afféle komplex experimentális költeményként is) besorolható. E sokoldalúsága miatt lesz gazdag alkotás: a konkrét műfajok együttes fennállása és párbeszéde teszi kifejezetten hipnotikussá a filmet; például a fraktálszerűen önmagába csavarodó „mondom néked”-rigmus, melyet hallva talán még azt reméljük, kiegészül egy tényleges üzenettel, de az elhangzásuk közben személt ugyanezen szavak válnak a megszólítás tárgyává. A „bizony mondom néked” a befogadóban kiegészül azzal, hogy „bizony mondom néked, hogy azt mondom néked”. Így kommunikál az önreflektív akusztika és optika.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

A költemény célja a térmélység kiaknázása volt, a film azonban sokkalta eredményesebben képes ezt megnyilvánítani, mivel sajátosságainak megfelelően az egymást fedő síkok elmozdulása a térmélységet beláthatóbbá és élményszerűbbé teszi – jobban visszhangzanak a szavak a vizuális térben.

De nem ez az egyetlen vetület vagy dimenzió, amelyben a vers mint forrás(anyag) új aspektussal gazdagodik, hiszen a film elsődleges lényege az időben kiterjedt mozgás vizuálisan élményszerűvé, elevenen tapasztalhatóvá tétele által a vers is olyan minőségre tesz szert, amely eredendően nem a sajátja.[2] Petőcz filmje egy ponton (5:15) a konkretista vonások, vagyis a jel önvonatkozásának segédletével fel is mutatja a versadaptációs műalkotások összes lehetséges esszenciális jellemzőjét, amikor is kiáltások formájában sorba állítja az összetevőket: „szó, szó, szó”; „hang, hang, hang”; „fény, fény, fény”; „tá-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-tá” – vagyis az írott és/vagy hangzó szó időben való képi és/vagy akusztikus kiterjedését.

De a Pár-beszéd – jóllehet formalizmusát soha nem hagyja el teljesen – túl is lép a rideg konceptualizmuson, hiszen a nyelv természetes hangjainak intonáltsága mind-mind érzéki-érzelmi képzetek hordozására képes, s ez a film sejtelmes és szorongató zenéjével kiegészülve igen szuggesztívvé és hipnotikussá válik. A kiáltások riasztóvá lesznek, a bölcseleti természetű szentenciák recitálása (pl.: „bolond ki földre rogy”) emelkedetté; majd fokozatosan elveszítik jelentésüket, s olykor hangzó alakjukban is szétforgácsolódnak, miáltal egyszerre nevetséges, ám keserves jeremiáddá lényegülnek át. Így fertőződnek meg iróniával.

Sőt, – ahogyan a Közelítések egy talált tárgyhoz is – gúnyolódik a sovén nézői tekinteten, amikor a betűkkel kitetovált, zárójelezett ölét megmutató női alak megjelenésekor (6:43) rögtön konkréttá, pontszerűvé egyszerűsíti és vulgarizálja a nézői diszpozíciót azzal, hogy kikiáltja: „nagyon kell, kell, kell”, „nagyon jó, jó, jó”. Ezzel máris rajtakapta és debilizálta a maszkulin szemet.

Petőcz András filmjeiből, miként persze megannyi más mozgóképes versadaptációból is az tűnik ki – ezen alkotások mikroszerkezetétől és egyedi tematikus elemeitől most már eltekintve –, hogy az adott lírai szöveg jegyei vagy műfaja – jelen esetben az elégikus hangütés és az experimentalitás –, jóllehet nem szükségszerűen, ám mégis egyértelműen felkínálja, sőt meghívja az egyes speciális filmes formákat.

A vizuális költeményeket a képre kattintva nagyobb felbontásban is megtekinthetőek. A filmeket és a képeket a szerző engedélyével közöljük.

Hivatkozások:
1.  Itt érdemes a szakirodalomban a szinte egyetlen értékelhető műfaji taxonómiára, L. Simon László kiváló besorolására támaszkodni. L. Simon László: Konkrét költészet – konkrét vers, in Jelenlét 18. – Kép-írás: kiállításkatalógus, különszám, Médium-Art Stúdió, Budapest, 1997-1998, pp. 42–66.

↑
2.  Itt érdemes megjegyezni, hogy különös és magyarázatért kiáltó módon a vers e plusz dimenzióval történő gazdagításának lehetőségét nem aknázta és teljesítette ki az avantgárd hagyomány; a versadaptációs filmek külhoni „bummjára” a neoavantgárd hanyatlása utáni időszakig kellett várni, s a kilencvenes években megsokasodó verses filmek nem kizárólag az avantgárd hagyomány felől jövő alkotóknak köszönhetők.↑

J. G. Ballard: A hatvan perces varió[1]

Spanyolország, Lloret de Mar, Apartamentos California

14:15

Egy néma világot szemlélek. A lehető legtágabb képkivágatra beállított kamerám keresőjén át nézem a parttól körülbelül háromszáz méter távolságra lévő Hotel Coral Playa épületét. A szállodát borító lágy sivatagi fény talán még fáraók bebalzsamozására is alkalmas lehetne – elképesztő belegondolni, hogy a kerettől alig pár méterrel jobbra már a tenger kezdődik. A sűrű, szemcsés fény alapján lehetnénk akár Karnakban is, abban a nekropolisz melletti hotelban, ahol Helen összebarátkozott a stuttgarti fogorvossal, és mintegy sínre állította ezt a mozdulatlanságában is hosszú utat bejáró, amatőröknek szánt kamerát. Talán ez lesz az amatőrfilmek legemlékezetesebbje, talán nem, mindenesetre eddig minden rendben zajlott, hála a 2500 dollárt kóstáló Nikon Zoomaticnak és egy készséges barcelonai kamera-specialistának.
Az egyedüli nehézséget mostanáig a jelenlegi tartózkodási helyemül szolgáló lakás bérbe vétele jelentette, és elképzelhető, hogy a gyanakvó tekintetű svéd tulaj, amikor benyitott a pótkulccsal, meglátta, amint a háromlábú állvánnyal és a rögzítőkkel babrálok a hálószoba ablakánál. Meglehet, úgy néztem ki, mintha valamiféle merénylethez vásárolt fegyver tartozékaival bíbelődnék, és ez a feltételezés voltaképpen nem is jár olyan messze az igazságtól. Akárhogy is, ez a másodrendű bérlakás kínálja a lehető legjobb kilátást. A Coral Playa tizenöt emeletes homlokzatának a maga teljességében bele kell férnie a nyitó képsorba. Egy órán belül az automatára állított varió végigvisz a műút mentén, elhaladok a több száz parkoló autó és motorcsónak mellett, és alig egy méterre kerülök a célpontomtól a tizedik emeleten lévő lakosztályunk hálószobájában. Mindezt a japán kameralencse-tervezők csodaszámba menő munkájának köszönhetően. Amikor csak eszembe jut a film majdani tetőpontját jelentő, nyilvánvalóan letaglózó képsor, amiért Bergman és Polanski is örömmel cserélné be valamelyik beállítását, szinte azonnal fókuszát veszti az elmém. Közben hallgatom a variót kezelő motor halk duruzsolását, amitől valamilyen virágültető-kurzuson serénykedő, jóllakott matrónák jutnak eszembe, majd elöntenek a düh és gyanakvás által meghatározott, egyszerre lealjasító és feltüzelő hónapokra vonatkozó emlékek, és érzem, ahogy jelt ad magáról egy készülődő erekció.

14:19

Már közelebb vagyok a Coral Playához, ami jelenleg úgy kétszáz méterre lehet tőlem. Most először tudom kivenni a saját lakosztályunkat, látom Helen fekete vízisí-léceit, amik rúnákként sorakoznak az erkélyünkön. Néha megzavarja valami a délutáni fényt: leesik egy-egy kupak vagy cigarettás doboz valamelyik képkereten kívüli emeletről. Ahogy elnyúlok a sötétített hálószoba ablakához húzott kereveten, nehezemre esik elhinni, hogy a Coral Playa nem csak a kamerám keresőjének szülötte. A szálloda egyenes vonalakból felépülő homlokzata azonban egyre élesebben látszik, a tizenöt emelet mindegyike lassacskán önálló identitást vesz fel. Az erkélyek geometriájának leheletnyi különbségei mintha a mögöttük lévő szobákat bérlők eltérő jellemére utalnának. A redőnyök más-más szögben álló keskeny fémlécei, a teljesen esetleges irányokba mutató szárítókötelek vonalaira aggatott strand-napernyőkkel és bikinikkel együtt, megannnyi finoman barázdált egyéni kézjegyet alkotnak, egy végtelenül komplex rejtjel-rendszert, amitől egy szemiológus azonnal transzba esne. Az épületet körülölelő eget szinte már egyáltalán nem látni, és a tetőn lévő, rikító neon fényreklámnak is csak a fele fér a képkeretbe. A hotel, százötven erkélyt magába foglaló homlokzatával, egyre inkább valamiféle absztrakt entitásnak tűnik.
Mozgásnak egyelőre semmi jele. Helen bizonyára ott fekszik az ágyon, ahol a Barcelonába való feltételezett távozásomkor hagytam, valószínűleg a feje köré csavart törülközőben olvassa az American Vogue zuhanygőztől párás számát. A szálloda vendégei gaspachóik és paelláik utolsó falatjaival küzdenek a földszinti étteremben. A főbejáratnál ráismerek több ideiglenes szomszédomra, akik a fotelokban ülve társalognak a portásokkal. Unott marionetteknek tűnnek, akik nem bírnak szerepben maradni ebben a kis házi produkcióban, amibe tudtukon kívül beválogattam őket. Visszaterelem a figyelmemet lakosztályunk két erkélyére és egymáshoz tapadó szobáinkra. Egyre jobban oszlik a benti sötétség, szinte már látom a fürdőbe és a folyosóra nyíló ajtókat is.
Egy pillanat. Miközben a figyelmemet leköti a hálószobám, és türelmetlenül várom a filmem főszereplőjét jelentő Helen felbukkanását, kis híján lemaradok arról, hogy egy vörös fürdőköntöst viselő alak álldogál az öt szinttel a mi emeletünk fölött lévő erkélyen. A férfi, egy Anderson nevű amerikai újságíró, lenéz a főbejárat irányába, ahol egy fekete Mustang épp csak leparkolt az egyik rézsútos parkolóhelyen. A jármű túlfűtött motorháztetője mintha vibráló kátránypáncél volna, és egy pillanatra túlságosan lefoglal a látvány ahhoz, hogy észrevegyem a kocsi hátsó üléséről búváruszonyokat és –pipákat kirámoló fiatalembert. Elönt a pánik, amikor tudatosul bennem, hogy a Rademaekers nevű ifjú dán szívsebészt látom, aki a vártnál fél órával korábban érkezett. Még lemaradok a lényegről!

14:24

Sikerült lehiggadnom, kiegyenesítettem az összezilált reluxa-léceket, és megigazítottam az állványt. Az elmúlt percek során komoly változások történtek a képkereten belül. Rademaekers egyenesen az amerikai szobájába ment, ahol most a búváruszonnyal a kezében gesztikulál, a másik kezében pedig egy pohár italt szorongat, úgyhogy elég valószínűtlennek tetszik, hogy az elkövetkezendő egy órában meglátogatja Helent. A Nikon változatlan hangon dorombol, és egyre közelebb visz a Coral Playához. A látszólag már csak száz méterre lévő szálloda időközben nyüzsgő turistakaptár lett, a vendégek kiszállingóztak az ebédlőből, és jól megérdemelt sziesztájukra készülődnek. Ráismerek több tucat szomszédomra, amint a hálószobájukba érve a férfiak kibújnak a cipőjükből, a nők pedig ránéznek a száradó törülközőkre, majd vizsgálgatni kezdik a fogsorukat a pipereasztalon lévő tükörben. Ezek a hétköznapi, jelentéktelennek tűnő tevékenységek számomra hallatlanul izgalmasak, évek óta képezik érdeklődésem tárgyát, már vagy száz hotelban gyűjtöttem ilyen élményanyagot. Végső soron örülök, hogy Helen még nem jelent meg a színen. Az énjét sáncként övező racionalitás, az életére általában és szexualitásának igényeire különösen jellemző, túlzásba vitt kiszámítottság miatt soha nem volt képes felismerni a szomszédjaink efféle mindennapos cselekedeteinek kifürkészésére irányuló megszállottságom valódi jelentőségét. Nem fér a fejébe, hogy ezen apró mozdulatokból felépülő céltalan forgalom, a napolaj elkenése és az illatanyagok részecskéinek különböző pórusokba való eljuttatása, valójában megfigyeltjeim fizikai létezésének folyamatos megerősítésen alapuló hitelesítését jelenti, egy hónaljakról és nemi szervekről árulkodó, nem hangi csatornán érkező pletykát ad át, amit az eddigi ismereteink alapján kizárólag a dezodorok és szőrtelenítő szerkezetek használati útmutatójából tanuló testbeszéd képes közvetíteni.
Egyre közelebb és közelebb kerülök a körülbelül ötven párhuzamosan zajló intim cselekvésnek teret biztosító szállodához. A második emeleten egy marseilles-i ügyvéd hamvas felesége levetkőzik, hogy felfedje aranybarnára sült, örömfiúkéra emlékeztető melletlen testét, majd bebújik az ágyba. Csak egy pillanatra hagyja ott a tekintetem a nő térdkalács-csúcsával fehér piramist alkotó pokrócot, ezt a megkapó szemérmességről árulkodó geometrikus formát, amikor észreveszem, hogy a film számára központi jelentőséggel bíró erkélyen végre színre lépett a feleségem.

14:28

Nagy kár, hogy a kamerám nem tud hangot rögzíteni. A rám az amatőrfilmezés Polanskijaként vagy Fellinijeként hivatkozó titulus helyett kénytelen leszek beérni azzal, ha a közeg Griffith-szének neveznek majd. Ez utóbbi, az építészeti formák iránt tanúsított megszállottsága ismeretében, valószínűleg nagyra értékelte volna filmem efféle különleges erényeit. Most úgy ötven méter távolságból szemlélem a Coral Playa homlokzatát, fél tucat emeletre van rálátásom, a középen lévő erkélyen pedig ott áll a feleségem.
Szeszélyes és vonzó Helenem, aki hitvesnek hűtlen, ám utazótársnak kiváló, kísértetiesen néz felém, egyenesen a kamerába. A szállodát övező sűrű, szinte kenhető fény mostanra jócskán felhígult, így az épület összes apró részlete nyugtalanító élességgel látszik, akárha egy hallucinációval lenne dolgom. A rozsdafoltok ott éktelenkednek az erkélyek korlátain, a száradó úszódresszek és a félredobott puhafedeles könyvek magányosan árválkodnak a balkonon asztalain, az ismeretlen márkájú törülközők szupermarketekhez méltó rendezettséggel pihennek egymáson. A részletek ezen bőségszarujáról tudomást sem vevő Helen rutinos mozdulatokkal keféli a haját, ezáltal felfedi erős nyakizmait és a legigézőbb látványt kínáló profilját, amit az alatta és felette lévő páholyokból műélvező nézők komoly odaadással figyelnek. A rá irányuló tekintetek sokasága dacára, meglehetősen diszkrét módon, fehér fürdőköntösömet viseli, és ezzel, efelől semmi kétségem, nyilván jelezi kívánja valakinek, hogy nem vagyok jelen.
Miután leemelem róla a tekintetem, végignézek a környező erkélyeken álldogáló lelkes nézőseregen, a strandolás során megismert színtársulat tagjain, akik közül valaki sejthetően mellékszerephez jut majd ebben a filmben. Tisztára olyan ez az egész, mintha a szépséges Pénelopét és udvarlóit nézném, a Nikon-íjammal a kezemben. Még az odaadó Árgus is ott van a feleségem mögött a hálóban, a behorpadt, de azért felfújt állapotban lévő, gumiból készült oroszlánfóka személyében, amit még két éve vásárolt nekem az éppen ironikus hangulatban lévő Helen a velencei Lidón. Persze nem hagytam magam lepipálni, és bár tudtam, hogy ezzel csak mérgelem, azóta is lelkiismeretesen gondját viseltem a kis szuvenírnek.

14:32

Helen meglazította magán a fürdőköntösömet, így láthatóvá vált jobb mellének teljes északi féltekéje. Nem meglepő módon gyors mozgás tapasztalható a környezetében lévő fejeknél és szempároknál. Ismerős izgatottság-érzés jár át, miközben még egyszer, utoljára leltárba veszem a riválisaimat. Rademaekers, a pedáns dán sebész, aki tegnap nagylelkűen cipelte egy ideig feleségem búvárpipáját, visszatért a sréhen három szinttel a mi emeletünk felett lévő szobájába. Tiszta pólót keres a szekrényében, de közben egy pillanatra sem engedi el a búváruszonyát, mintha egy tengerben született szárazföldi lény lenne, ami megszállottan ragaszkodik a már haszontalanná vált szervéhez. Elfordulok tőle, és a szomszédját kezdem fürkészni, a harminc éves brightoni régiség-kereskedőt, akinek motorcsónakja ittlétünk első hetében fordított helyzetben pihent a sekély vízben, alig tíz méterre attól a partszakasztól, ahol Helennel a napernyőnk alatt heverésztünk. A megnyerő, de gátlástalan férfi is kénytelen számolni a számára is ellenfélként megjelenő Fradierrel, a párizsi képregény-kiadóval, aki éppen kihajol a két szinttel feljebb lévő erkélye korlátja felett, és a mellette álló mutatós feleségével mit sem törődve, nyíltan áhítozik Helen után. Mindenesetre lassan Fradier is kikerül a képkeretből, és a film sajátos logikája szerint ezzel ki is lehet húzni a stáblistáról.
Ahogy a kamera fokozatosan közelít, egyre nagyobb méretben tárul a szemem elé vertikális magándrámám központi színtere, a tizenöt erkélyen osztozó öt emeletes páholy Helen által kijelölt origópontja. Két szinttel alatta egyszer csak felbukkan az a jelentéktelen olasz színész, aki tegnap érkezett a szállodába. Az erős napsütés számára csupasz mellkasával remek fényvisszaverő felületnek bizonyuló férfi nem hozott mást magával a vakációra, csak a különös szexuális praktikáit összegyűjtő katalógusát, amit a tegnapi ebédet követően önzetlenül megosztott Helennel a hotel bárjában. Hivatásánál fogva ő lehetne az első számú gyanúsítottam, de ő is mindjárt kikerül a képből, egyúttal kilép ebből a kíméletlen szereplő-válogatással dolgozó produkcióból.
Helen a szemét vizsgálgatja zománcozott kézi tükrében. Kicsippent a szemöldökéből egy kósza szálat, ugyanazzal a kegyetlenséggel, ami a saját testével való bánásmódját mindig is jellemezte. Még úgy is, hogy harminc méter távolságra lebegek tőle, akár egy láthatatlan angyal, ez az erőszakosság szinte teljesen kiszívja belőlem az erőt. Rádöbbenek, hogy együttlétünk során valójában csak akkor tudtam teljesen elengedni magam a feleségem közelében, amikor egy kamera keresőjén át néztem. Még hotelszobáink intim terében is jobb szerettem lencsén keresztül szemlélni – inkább csak így, és nem fizikai valójában elégítette ki az igényeimet, és indította be a fantáziámat. Egykor ez jogosan felbosszantotta, de az utóbbi időben elkezdett partnerként viselkedni obszesszióm ápolásában. Gyakran előfordul, hogy miközben az orrát piszkálja, vagy vitatkozik velem valami miatt, én csak fekszek az ágyon a szememre tapasztott kamerámmal, és néma áhítattal gusztálom combja és válla folyamatosan változó geometrikus alakzatait és arca diagramjait.
Helen közben elhagyta az erkélyt. Az ágyra dobja a tükröt, töprengő homlokráncolással ránéz az oroszlánfóka fakuló, de azért derűs arckifejezésére, majd átsétál a lakosztályon, egyenesen a bejárati ajtóhoz. Éppen csak elfojtok egy kiáltást, amikor eltűnik a folyosón. Egy pillanatra lebénulok. A fürdőköntösöm alatt Helen meztelen.

14:36

Vajon hol lehet? A kamerának hála nyugtalanító sebességgel közelítek a Coral Playához. Eszembe jut, hogy a Nikon mérnökei ezúttal talán túlteljesítették a munkájukat. Már csak tíz méterre vagyok a szálloda homlokzatától, szinte karnyújtásnyira az erkélyektől, és mindössze három lakosztály fér bele a keretbe: a miénk egy szendvics hússzeleteként szorult az alatta és fölötte lévő közé. Az előbbi Lawrence-éké, egy nyájas manchesteri páré, az utóbbiban egy negyven éves ír patikus lakik, akivel még nem érintkeztünk. Vertikális szomszédjaink tudtukon kívül belógtak filmem forgatására.
Helen bárhol lehet a szállodában, Rademaekers-szel vagy a régiség-kereskedővel, vagy akár a képregény-kiadóval, ha Madam Fradiernek strandolni támadt kedve. Az állvánnyal babrálva próbálom megigazítani a kamerát, amikor Helen újra feltűnik a színen, egész pontosan Lawrence-ék nappalijának közepén. Mezítlábas feleségem ott áll, keze fehér köntösöm zsebében, és Lawrence-szel, a jó svádájú, homokszőke könyvelővel beszélget, aki teljesen meztelen, leszámítva a méretes ágyékán feszülő pántos úszónadrágot. Vajon hol lehet a férfi párja? Talán a szálloda medencéjében áztatja magát, vagy csak a hálószoba leengedett sötétítője miatt nem látom, de jelen van, és részt vesz a beszélgetésben a nyitott ajtón túlról. Egészen zavarba jövök ettől a valószínűtlennek tetsző légyottól, és már majdnem leállítom a felvételt, amikor Lawrence és Helen összeölelkeznek. Visszatartom a lélegzetem, de nem csókolóznak, csak egy ártatlan puszi csattan el közöttük. Helen int egyet, majd átvesz a férfitől egy magazint, és kisétál a folyosóra. Harminc másodperccel később, miközben Lawrence a hímtagját vakargatva téblábol a nappaliban, Helen visszatér a lakosztályunkba. Rövid tétovázás után résnyire nyitva hagyja az ajtót. Mozdulatai nyugodtak és ráérősek, de le sem tagadhatná, hogy valami rosszban sántikál. Fájó megkönnyebbülés tölt el, és már jóval azelőtt vad merevedést produkálok, hogy a megtermett ír gyógyszerész tiszteletteljesen belépne a nappalinkba, és bezárná maga mögött az ajtót.

14:42

Magával ragadott a fájdalmat, vágyat és mindenekelőtt gyerekes gyűlöletet forgató érzelemörvény: az életem során felgyülemlett semmiségeket és ambivalens érzéseket mind magába foglalja a félelem és a vágy feloldhatatlan konfliktusa. Egyszerre van szükségem arra, és irtózom attól, hogy szembesüljek Helen szexualitásával, ez a konfrontáció pedig olyan lesz, mintha egy baziliszkusz pusztító tekintetébe néznék. Az egész működési mechanizmusáért a varió sajátos logikája felel, és az erkélyek geometriája, meg a fehér paplanon heverő divatlap rétegelt ragyogása, a határsértő objektív kíméletlen redukcióit lehetővé tevő hatalma.
Mostanra a kereső egész keretét betölti lakosztályunk látképe, mintha csak három méterre lennék a közelebbi erkélyen, és úgy nézném Helent meg a szeretőjét, akárha színházi látogató lennék a zsöllyében. Annyira közel járok már hozzájuk, hogy komolyan azt várom, mikor vonnak már be a társalgásba. A továbbra is fürdőköntösömet viselő Helen fel-alá járkál a nappaliban, és olyan lényegre törően beszél, mintha valamilyen új háztartási cikket ismertetne a leendő vásárlónak. A patikus a fehér kanapén ücsörög, és jámboran hallgatja a mondókáját. Olyan fokú közvetlenség vagy talán közömbösség uralkodik a helyszínen, hogy nehezemre esik elhinni, hogy ezek ketten perceken belül közösülni fognak az ágyamon. A kamera lencséje által elnyelt térmélység hiányában a két alak egyre elvontabb viszonyt ápol egymással, illetve a kanapé, a falak és a mennyezet egyenes vonalakból felépülő síkidomaival. Ebben a kontextusban szinte bármi lehetséges, és megfigyeltjeim mozdulatai valamiféle testi nyelven megfogalmazott titkosírással látják el a teret, ami nyilvánvalóan egy a látszólagos által elfedett jelentéssel bír. Amint a férfi hátradől, Helen ledobja magáról a köntösömet, hogy aztán napbarnított, anyaszült meztelen testén a vállpántja által hagyott nyomokra mutasson.

14:46

A kamerának hála végre magam mögött hagyom az erkélyt is, és belépek lakosztályunk terébe. Mindössze pár lépés választ el az ágy mellett vetkőző ír férfitől, akinek izmos teste korábban biztosan nem keltette volna fel Helen érdeklődését. Meztelen feleségem a nyitott ajtón keresztül is jól látható fürdőszobai bidén ül, egyik lábujj-körmét piszkálja, és merengő arckifejezéssel bámul a gumi lábtörlőre. Az altestmosó fehér porcelánja, a fürdő krómozott kiegészítői és ultramarinkék csempéi egészen egyedi módon megformált kompozíciót alkotnak, mintha valaki felélesztette volna Vermeert, aki az újból rendelkezésére álló szabadsággal élve nekilátott volna újrateremteni szelíd belső tereit a Delft Hiltonban. Máris érzem, hogy dühöm elkezdett csillapodni, és bosszantó módon az erekcióm is lanyhult. A negyven perce tartó utazásnak, ami elvileg a végső megszégyenülés valóságos Golgotájáig juttatott volna el, végeredményben teljes érzelmi absztrakciót sikerült elérnie, tökéletesen tompává tette a bennem lüktető haragot és sértettséget. Bizonyos értelemben még vonzalommal vegyes törődést is érzek Helen iránt.

14:52

Az ágyon fekszenek, és olyan nyugodt aktust folytatnak, hogy szinte érdemes lenne lassítással kiemelni. Már olyan közel vagyok hozzájuk, mintha az ágy mellett lévő fotelben ülnék. A lencse által felnagyított mozdulatsor felhők párzására emlékeztet. Fokozatosan felfúvódnak előttem, szájnyílásaik hangtalanul dolgoznak, akárha alvó halakhoz tartoznának. Ketten egyesülve anatómiai absztrakciók planétáját alkotják, amin hamarosan landolni fogok. Amikor elélveznek, orgazmusunk mintha az ágy felett, a levegőben következne be, egzotikus madarak égi közösülésének eredményeként. A kamerától alig egy méterre lévő, fakó mosolyú oroszlánfóka mintegy tiszteletesként áldja meg ezt a spontán menyegzőt.

14:56

Helen most egyedül van. Arca kívül esik a kereten, a keresőben mindössze a párna egy csücskét, az összegyűrt pléd egyik sarkát, valamint feleségem mellének és vállának felső részét látom. Szinte patyolattiszta fehérség tölti ki a képernyőt, egyedül Helen hónaljának kékes mélyedése és a jobb mellén látható nedves barázda ront az összképen, utóbbin ráadásul fennakadt a gyógyszerész néhány szőrszála. Közelebb araszolok, és figyelem, ahogy hitvesem mellkasa finoman fel-le jár. Pár másodperc múlva azonban Helen megtöri ezt a hosszan tartó nyugalmi állapotot, és feltámaszkodik az egyik könyökére. A hirtelen mozdulat szinte meglöki a kamerát, mire rádöbbenek, hogy a feleségem alvás helyett végig teljesen ébren volt, és feltehetően gondolkodott valamin. Most úgy fordul, hogy az arca bekerül a keresőbe, ezzel pedig megvan a film egyetlen igazi közelije. Egyenesen a szemembe néz, amivel durván megsérti a soha meg nem fogalmazott egyezségünket. Egy pillanatra homályos lesz a kép, majd látom, ahogy Helen magához veszi az oroszlánfókát, és beleszúrja a körmét a játékállat sokat látott szemébe. A figura azonnal összeroskad, és a behorpadt gumiból kiszökik a levegő.
Ebben a pillanatban megbizonyosodok róla, hogy Helen végig tudott a filmről, ahogy nyilván tudott a többiről is. Az elsőt még a fix Hasselbladdal készítettem, amikor a svájci Pontresinában lévő síliftnél felvettem a fiatal pincérrel folytatott flörtjét, később egy a kocsi hátuljába szerelhető olcsó kamerát használtam, hogy kövessem azt a bayreuthi karmestert. Az idők során a produkciók mind költségvetésüket, mind ambíciójukat tekintve egyre nagyobbra törtek, mígnem eljutottam az eddigi legkiforrottabb vállalkozást jelentő projektig. Bár még be sem fejeztem a munkát, igazi maximalistaként már most egy még grandiózusabb voyeur-film ötletével játszadozom, amelyhez egészen bizarr kapacitású lencsékre lenne szükség, hogy igazán rendkívüli távolságból is meg lehessen lesni a kiszemelt erkélyt. Átnézhetnénk például a Nápolyi-öblön keresztül egy Capriban lévő balkonra, vagy Doverből egy Calais-ban felhúzott part menti szállodába, és olyan abszolút mértékig felnagyíthatnánk az orgazmus pillanatát, hogy feleségem hűtlen tevékenységének összetevői teljesen absztrahálódnának a konkrét tettől, érintetlen fényfelületet alkotnának csupán, ami tökéletesen csillapít mindenfajta dühöt.

15:05

Pár másodpercen belül a kamera a variózás végpontjára jut. Az alvó Helen az oldalára fordulva fekszik, az arcát most elfordítja tőlem. A kamera rendíthetetlenül halad tovább, egyre több és több részlet kerül képen kívülre, kiszorulnak a keretből feleségem szeretőjének kósza szőrszálai és a Helen lapockája által a takarón hagyott nyirkos izzadságfoltok is. Ezzel együtt érzékelem, hogy valaki váratlanul behatolt a hálószoba fehér terébe. Az ágy mellett felbukkant egy nyilvánvalóan férfihoz tartozó nadrág és egy pár cipő. A hangtalanul közlekedő alak a megereszkedett gumiállat mellett cövekelt le. Helen, imént elkövetett bűnét elfeledve, békésen szendereg tovább, és a képernyőt hirtelen betöltő vakuvillanásra sem ébred fel. Lenyűgözötten, a veszélyérzet teljes hiányában figyelem a rejtélyes betolakodó mozdulatait, az egymástól teljesen függetlennek tűnő formák tagolt elemeit.
Jelenleg csak egy fehér felületet látok, amihez már nem kötődik semmiféle szükséglet vagy jog, egy alapozott vászon van előttem, ami türelmesen várja az első ecsetvonást. Néhány pillanat múlva őszinte örömmel üdvözlöm a keresőt hirtelen ellepő vörös színt.

15:15

A férfi letérdel az ágy mellett, és végignéz a paplan száz fokos emelkedőjén felkaptató hangtalan vércsík által kirajzolt elegáns formákon. Amint megfordul, és láthatóvá teszi a kamera számára az arcát, magamra ismerek. A megvakított oroszlánfóka, hűséges Árgusom, élettelenül hever a lábamnál. Mint mindig, ahányszor csak végignézem ezt a filmet, és elmerülök a hatvan perces variót kísérő, örökké tartó álomban, eszembe jut a Lloretbe vezető, porral és zajjal kikövezett hosszadalmas út, és a lármás tenger után üde békességet nyújtó hálószoba-világ, ahol a vörös és fehér nászában végül újra megleltem az én hűséges feleségem.

(1976)

Hivatkozások:
1. A fordítás alapja: Ballard, J. G.: The 60 Minute Zoom. In: Ballard, J. G.: The Complete Stories of J. G. Ballard. London: W. W. Norton & Company, 2009. pp. 856-864.↑

A Goblin Market hősei, a két testvérlányka, Lizzie és Laura az erdőben kószálva gyümölcsökkel kereskedő goblinokkal találkoznak, akik sohasem látott gyönyörűségű portékájukkal kínálják őket. Noha tudják, hogy ez mekkora veszélyt rejt, a kicsi Laura nem tud ellenállni, és belekóstol a varázsos gyümölcsökbe. Másnap azonban már képtelen meghallani, ahogy a koboldok kiabálva árulják portékájukat az erdőn, s így nem jut több gyümölcshöz, majd az elvonástól hosszas testi és lelki leépülés jelentkezik nála, amit nővérkéje, végső elkeseredésében úgy próbál helyrehozni, hogy a goblinoktól vásárolni akar anélkül, hogy a halálos kóstolóra adná a fejét. De a kereskedők nem akarják pénzért eladni az árut. Bedühödnek, erőszakosan megpróbálják Lizzie szájába tömni a gyümölcsöket, amitől a lányka arca és egész teste gyümölcslében ázik; ezt viszi haza húgocskájának, hogy az lenyalogatva testéről a gyógyító nedűt, új erőre kapjon, és megtörjön az átok.

Rossetti versét számos módon interpretálják: egyrészt a merkantilista proto-kapitalizmus kritikájaként olvassák, másrészt a fogyasztói, de még inkább a drogfüggőség tematizálását látják benne, harmadrészt pedig a viktoriánus erkölcsök kritikájaként, s ezzel összefüggésben a leszbikus erotizmus emancipációjának burkolt allegóriájaként értelmezik.

A Goblin Marketből számos, többnyire amatőr film készült, melyekben szintén feltűnnek a fenti értelmezési horizontok, ám ezek, ahogy a következőkben részletesen is látni fogjuk, majdnem minden esetben más filmbéli formai vagy tematikus elemhez köthetők. Ezen olvasatok felfejtésekor azonban sokkal érdekesebb az a következmény, hogy megmutatkoznak a filmes versadaptációk fontos jellemzői, ha ezen interpretációk mentén vesszük górcső alá ezeket az egyébként cseppet sem kiemelkedő minőségű filmeket.

Az alábbi, némafilmes kerettel, élőszereplős metafikcióval körülfogott stop-motion animáció jól példázza, hogy a versadaptációkban a költői nyelv elliptikusságát valamely kísérleti jellegű filmes megjelenítési forma hivatott lemintázni.

Az animáció metaforikája – például a gyümölcsöket bekebelező, szőke leányfrizura – és szimbólumhasználata, – a „Come buy, come buy!”-rigmus gyümölcsökből felépített képe –közeledni kíván a líra jelentésképző mechanizmusaihoz, háttérbe szorítva ezzel a narratívát. Itt a csábítás áldozatául eső szűzies lányka lázálomszerű mohósága képeződik le, s a papírgoblinok fenyegető örvénylése a lányka veszélyeztetettségét mutatja meg, semmi többet. Ami azonban igazán érdekes, s ezt a többi alkotásnál is látni fogjuk, hogy ez a film nem „mer” színtiszta stop-motion animáció lenni; „rákényszerül” arra, hogy az animációt keretbe foglalja, hiszen a narratívát útjára kell indítania, kontextualizálnia kell saját szimbolizmusát, még ha végül le is mond a történet kielégítő elmeséléséről. Hogy ez miért fontos egy versadaptáció esetében, azt később részletesen is látni fogjuk, de elöljáróban annyit érdemes megemlíteni, hogy e kontextusképzés híján a film nem funkcionálna a vers adaptációjaként, hanem valami egészen más lenne.

A következő  Goblin Shoe Market című némafilm-allúzió vizsgálata talán még izgalmasabb az előzőnél, mivel ez az alkotás híven kívánja visszaadni a versbéli történetet.

Világosan látható, hogy a történet szoros követésével (s persze a színészi játék és a kulissza sajátosságai által is) kidomborodik a kereskedői szemlélet kritikája; a narrativitás egyértelműen meghívja ezt az olvasatot; s a stop-motion animációra visszagondolva, a film a narratíva hiánya miatt képtelen bármiféle ideológia hordozására. Ez a gonosz cipőkereskedelmet bemutató film azonban még egy szempontból jelentékeny, jelesül, hogy első látásra – épp a történet konzisztenciája miatt – egyáltalán nem tűnik versadaptációnak. Csakhogy másfelől úgy tűnik, az inzert-használat itt nem pusztán a némafilmes forma allúziójának egyik tartozéka, ugyanis ha ezt elhagynánk, akkor ugyancsak egy történetet kapnánk, de nem lenne benne semmi, ami versadaptációként definiálná a filmet, s ekkor egy mese vagy egy ballada feldolgozását, egy egyszerű játékfilmet szemlélnénk. A történetközpontú feldolgozásnak valamelyest le kell mondania a szövegről, hiszen jelen esetben hosszúversről van szó (jóllehet ez a gesztus messze nem szükségszerű), kénytelen azonban megőrizni valamiféle szövegalapú elemet, hogy a versesség ki ne vesszen a filmből.

A versadaptáció tehát bizonyos fokú öndefiníciós kívánalommal szembesül, melynek a saját eredetének, forrásanyagának formai jegyeire történő hivatkozásban kell testet öltenie; ellentétben más adaptációkkal, ahol a forrásmű formája, gondolatalakzatai és működésmódja nem kell, hogy ilyen expliciten érvényre jusson, vagy esetenként éppenséggel takarásba is kell kerülnie ahhoz, hogy az adaptáció sikeresnek legyen tekinthető. A probléma természetesen összetettebb, mert valójában, elviekben megkérdőjelezhető az a megállapítás, miszerint ez a film nem lenne versadaptáció, ha például egy egészestés játékfilm készülne a versből. A Goblin Market tehát speciális eset, mert történettel rendelkezik, azt viszont bátran mondhatjuk, hogy a non-narratív líra, a versre történő szövegi utalás nélkül, legyen az képi vagy akusztikus, nem igazán funkcionálna versadaptációként; illetve ha mégis, akkor a versadaptáció fogalma keret nélküli, üres fogalommá lenne, s ennélfogva ki kellene selejteznünk, s csak az adaptáció általános fogalmát szabadna megtartanunk, ami pedig alkalmatlan lenne arra, hogy a versből készült filmek rengetegét elkülönítse bármilyen más szöveg feldolgozásaitól.

A Rossetti-vers egy további megfilmesítése nagyban eltér az előzőektől, mégpedig azért, mert ez még a stop-motion animációhoz képest is kevesebbet tart meg a történetből, jóllehet bizonyos értelemben élőszereplős filmről van szó.

Ennek a filmnek az a legszembetűnőbb jegye, hogy beemel egy hosszabb versrészletet, vagyis megtartja az eredeti szöveget, s ebből kifolyólag nem képes felölelni az egész történetet. Ebben az esetben Rossetti szövegének frenetikus zeneisége takarásba hozza a fabulát, viszont eleven atmoszférát teremt, s ehhez az atmoszférateremtéshez még jobban hozzájárul a super 8-as nyersanyag balzsamos textúrája. Egy elemelt, felülstilizált térben találjuk magunkat, ahol a költői szövegek ellipszisei sikeresebben képeződnek le, s így a líraiság válik dominánssá. A stop-motion animációhoz hasonlóan, ebben az alkotásban sem találhatjuk meg a merkantilizmus-kritikát, mivel az narrációhoz kötött; s ennek a visszájaként azonban képes felkelteni valamelyest a vers erotikumának képzetét. Ehhez segítségére van a dokumentarista alapanyagú arcközelikből képződő szimbólumok sora, vagyis ismételten olyan jelentésalkotási technikát érvényesít, mint a lírai szöveg. Érdekes, hogy a kapitalizmus-kritika mint ideológia képtelen megélni egy ilyen közegben, viszont  a hasonneműek erotikus kisugárzását képes hordozni a felülstilizált képiség. A filmben látható fiatal lányokat tulajdonképpen körbeveszik, a riasztó-taszító és gonosz pillantást vető férfiak, akik elől egymás közelségébe menekülnek, akárcsak Laura és Lizzie – ők is egymás karjaiban, egymást csókolva jutnak megváltáshoz.

Az eddigiekből az tűnik ki, hogy a versadaptáció magas fokú öndefiníciós igénnyel rendelkezik, vagy másként fogalmazva: a versadaptáció definíciójának egyik kritériuma – egyébként nem meglepő, ugyanakkor nem feltétlenül magától értetődő módon -, hogy a forrás-szövegnek valamilyen formában meg kell jelennie a mozgóképen ahhoz, hogy versadaptációnak tekinthessük.

A kortárs brit költőnő, Gaia Holmes Exposure című versét [1] deklaráltan Rossetti Goblin Marketja ihlette. A Fiona Collins által rendezett azonos című adaptáció dokumentum-alapanyagból készült, de jól látható, hogy kénytelen reagálni a szöveg elliptikusságára, líraiságára, amit nem a képtartalom, hanem a film szövetének szervezése által képes megvalósítani.

Nyilvánvaló, hogy a versesség illúzióját kevéssé, vagy talán egyáltalán nem lenne képes létrehozni egy távolságtartó, a történések esetlegességét megőrző vagy annak látszatát fenntartó dokumentum-szcenika. Egy „valódi” dokumentum-anyag tehát nem kedvezne a versadaptációnak. Az Exposure első, legszembeötlőbb jellemzője, hogy a bolhapiac látványa mellett szavalatot is hallgatunk, sőt – s legyen ez bármily furcsa, a versadaptációkban ez nem túlságosan gyakori – magát a szavalót is látjuk. Ez eleve távolítja a nézőt attól, hogy a dokumentum hitelességét maradéktalanul elfogadja, noha a képtartalom, vagyis a piac látványának hétköznapisága erősíti a valószerűség illúzióját.

Ami azonban végleg felszakítja a dokumentum szövetét, az az eljárásmód, ahogyan a dokumentarista (s itt már messzemenőkig megkérdőjelezhetően „dokumentum”) anyagot a plánok és a montázs megszervezi, méghozzá úgy, hogy a képi tartalom időbelileg is illeszkedik a versszöveg egyes részleteihez. A közelképek kiemelést elősegítő ereje teljességgel felszámolja a piac terét, amint az elvonuló árucikkeket látjuk, melyek meg is neveztetnek, s halljuk is mindazt, amit ezekről a tárgyakról a versből megtudhatunk (burnt out toasters, broken loves stb.). A következő elem az egyes „piaci szereplők” közelikben történő bemutatása, mely igencsak hasonlít a fentebbi Rossetti-adaptációra, s melynek hatásmechanizmusa is ugyanaz: elemeltségével szimbólumokat képez, amelyek ingadoznak a képen látható emberek valószerű egyedisége és a versszöveg által a képet felülíró, archetipikus „általános alanyok” képzete között. E kettő, vagyis a kép és a versszöveg összege azt eredményezi, hogy a filmélmény (még inkább konkretizálva: a szöveg által átalakuló kép) elsősorban a vers gondolatformáját követi le.

Érdekes megjegyezni, hogy a merkantilizmus-bírálat ebben az alkotásban is megjelenik, noha a hordozó itt nem a narratíva, hanem a szöveg és a dokumentum-anyag kapcsolata. Itt nem allegorikus fabuláról van szó, hanem egy elliptikusabb szövegről, s érdekes módon épp a líraisága révén képes direkt üzenetet hordozni: „lebegő” hangulatával, egyértelmű utalásaival (halottak ruhája mint áru: „second hand tragedies”; a repetitív „they hook you with that eye as you pass” és a „Come buy”-intertextus keserű intonációja stb.) ellenpontoz, s távolságot képez maga és a filmi látványanyag között – hiszen a bolhapiac képei nosztalgiára és guberáló kíváncsiságra is csábíthatnak –, felülírva a képeket, s kiemelve az ideologikus üzenetet.

Az Exposure-ból jól látható, hogy a fenti alkotások egyes jegyei – pl. stop-motion, silent film-allúzió – mellett, talán nem meglepően, ám nem eleve egyértelműen, a dokumentarizmust sem veti meg a versadaptáció, de ami még fontosabb: nem is képes teljes értékűen használni. A megfilmesített versek a képtartalommal való antinomikus kapcsolatukat úgy igyekszenek meghaladni, hogy egy önreferenciális mozzanatot érvényesítenek. Az Exposure esetében nem csupán a narráció jelenléte indikálja versadaptáció voltát, hiszen nem elégedhet meg ennyivel, amennyiben dokumentum-alapanyagból dolgozik, különben a látvány és a hallott szöveg leválna egymásról, tisztázatlanul hagyva a viszonyokat; ezért a közelkép kiemelési erejével, továbbá a szöveg és a kép „összeszerelésével” jelzi a versszöveg fölöttes pozícióját.

Hivatkozások:
1.  In Gaia Holmes: Dr James Graham’s Celestial Bed, h.n., Comma Press, 2006. A Comma Press kiadó versek megfilmesítésével is foglalkozik; többek között Gaia Holmes számos más versét is adaptálták:
http://www.commafilm.co.uk/↑

A médiareflexió szempontjából kulcsműnek tekintett The Atrocity Exhibition (1970) című kísérleti regényében a brit lángelme azt vizsgálja, hogy az ez idő tájt egyre gyakoribbá és hevesebbé váló médiaimpulzusok milyen hatást gyakorolnak az emberi pszichére (illetve a tudatalattira), és a természetesen azonnali botrányt okozó, Miért akarom megdugni Ronald Reagant c. novella is remekül összefoglalja az író vonatkozó nézeteit. Ahogy Ballard a könyv 1990-es kiadásának magyarázó kommentárjában írja: „Döbbenetes volt ráébredni arra, hogy Reagan a televíziózás történetében elsőként használta ki, hogy közönsége nem figyel oda eléggé (ha egyáltalán) arra, amit mond, (…) pedig valójában teljes ellentmondás uralkodott az elnök megszólalásmódja és gesztusai, illetve az általa megfogalmazott politikai üzenet között.”
A szerző Az intenzív ápolási egységben a valóságos emberi érintkezést feleslegessé tevő, képernyőkön keresztüli kapcsolattartásról nyújtott egy páratlanul groteszk látleletet, A harmadik világháború titkos története című – tizenegy évvel későbbi – novellában pedig, hasonlóan szatirikus hangnemben, tovább ostorozza a huszadik század talán legeredményesebb tudatmódosító eszközét.

J. G. Ballard: A harmadik világháború titkos története[1]

Miután a harmadik világháború rendben lezajlott, úgy érzem, végre nyugodtan beszámolhatok az egész szörnyűség két sajátosságáról. Először is, ez a régóta félt nukleáris összecsapás, amelyre széles körben az egész földi életet elpusztítani képes kataklizmaként tekintettek, valójában mindössze négy percig tartott. Tudom, hogy ez a szöveg olvasóinak nagy részét bizonyára meglepi majd, de tény, hogy a harmadik világháború keleti idő szerint 1995. január 27-én, este 6 óra 47 perckor kezdődött, és 6 óra 51 perckor véget is ért. A teljes csatározás, Reagan elnök hivatalos hadüzenetétől kezdve, a tenger felszíne alatt haladó öt nukleáris rakéta (három amerikai és két orosz) elindításán át az első béketárgyalásokig, illetve az elnök úr és Mihail Gorbacsov által aláírt fegyverszüneti egyezményig, nem tartott tovább 245 másodpercnél. A harmadik világháború még azelőtt véget ért, hogy bárki észrevette volna, hogy elkezdődött.
A harmadik világháború másik sajátossága, hogy lényegében én vagyok az egyetlen, aki tud róla. Talán különösnek tűnhet, hogy egy Arlingtonban, Washington D.C.-től néhány kilométerre nyugatra élő, kertvárosi gyermekorvosnak van egyes egyedül tudomása erről a történelmi jelentőségű eseményről, elvégre az amerikai televízió-hálózat hírt adott az egyre mélyülő politikai krízis összes fontos állomásáról, köztük a hanyatló egészségű elnök hadüzenetéről és az azt követő rakétatámadásról. Senki sem titkolta a harmadik világháborút, az emberek figyelmét azonban fontosabb ügyek kötötték le. A politikai vezetőjük egészségét illető, megszállottsággal határos érdeklődésük miatt meglepő módon semmibe tudtak venni egy a saját életüket komolyan veszélyeztető fenyegetést.
Szigorúan véve persze nem én voltam a harmadik világháború egyetlen szemtanúja. A NATO katonai vezetésének néhány rangidős tagja és a Varsói Szerződés szervezetébe tartozó, vezető beosztású parancsnokok, Reagan, Gorbacsov és az elnökök tanácsadói, valamint az indítókódokat bepötyögő, a Kelet-Szibéria és Alaszka lakatlan területeit megcélzó nukleáris rakétákat útjukra engedő tengeralattjáró-tisztek nyilván tudatában voltak a háború kitörésének, és a fegyverszüneti egyezmény négy perccel később történő aláírásának. Ugyanakkor ez idáig egyetlen civillel sem találkoztam, aki hallott volna a harmadik világháborúról. Akárhányszor szóba hozom ezt a borzalmas eseményt, az emberek mindig hitetlenkedő tekintettel bámulnak rám. Nem egy szülő elvitte a gyermekét a klinikáról, mivel, az ő szempontjukból abszolút érthető módon, megkérdőjelezték a mentális egészségemet. Egy aggódó anya épp tegnap telefonált ez ügyben a feleségemnek, miután futólag beszéltem neki a történtekről. Persze Susan, mint mindenki más, teljesen elfelejtette, hogy a háború lezajlott, holott lejátszottam neki a videofelvételeket, amik az ABC, az NBC és a CNN január 27-ei adását, vagyis a harmadik világháború kezdetét rögzítették.

***

Hogy történetesen egyedül én szereztem tudomást a háborúról, azt Reagan elnök úr harmadik hivatali ciklusának sajátos karakterével tudom csak magyarázni. Nem túlzás azt állítani, hogy az Egyesült Államok polgárainak és a nyugati világ nagy részének őszintén hiányzott ez a szeretnivaló idős színész, aki szerencsétlen utódja beiktatását követően 1989-ben, Kaliforniában nyugdíjba vonult. Az egész bolygót érintő problémák sokasodása – az újra előtérbe került energiakrízis, a második iráni-iraki konfliktus, a Szovjetunió ázsiai köztársaságainak bizonytalan helyzete, valamint az Amerikában élő muszlimok és feminista aktivisták között formálódó nyugtalanító szövetség ténye – következtében egyre többen tekintettek vissza nosztalgiával a Reagan-évekre. Az emberek végtelen szeretettel idézték fel az egykori elnök szeleburdi gesztusait, azt a szokását, hogy a fontosabb ügyekkel való foglalatoskodás helyett pizsamában nézze a tévét (ezt egyébként számos választója hamar magáévá tette), és azt, ahogyan néha összemosódott a fejében a valóság a fiatal korában forgatott, mára félig-meddig elfeledett filmek emlékével.
A turisták százával gyűltek a Reagan-házaspár Bel Air-i otthonának kapui elé, és az egykori elnök alkalmanként hajlandó volt kitotyogni a tornácra, hogy egy kicsit illegesse magát a kíváncsi szemek előtt. Változatlanul tüchtig neje, Nancy unszolására az idős férfi ilyenkor mindig elmormogott valamilyen kedves kis semmiséget, aminek hatására rögtön könny szökött a jelenlévők szemébe, és egyszerre pezsdült fel az emberek vérkeringése és a világ számos értéktőzsdéje. Ahogy az elnök utódjának kellemetlen hivatali ciklusa lassan a végéhez közeledett, a Kongresszus mindkét kamarájában gyorsan elfogadták az alkotmányon ejtett szükséges módosításokat, amelyek értelmében Reagan megkezdhette harmadik ciklusát a Fehér Házban.
1993 januárjában több mint egy millió ember állt ki Washington utcáira, hogy éljenzések közepette végignézze az elnök beavatási ceremóniájának részét képező autós felvonulást, amit a világ más pontjain élők a televízió képernyőjén keresztül követtek. Ha a katódsugárcső szeme képes a sírásra, akkor ezen a délutánon egész biztosan patakzottak belőle a könnyek.
Mindazonáltal a problémák nem oldódtak meg teljesen, a világ komoly politikai krízisei makacsul ellenálltak még a koros elnök megnyerő mosolyának is. Felmerült a veszély, hogy az iráni-iraki háborúba Törökország és Afganisztán is belesodródik. A Kreml védelme érdekében a Szovjetunió ázsiai köztársaságai állig felfegyverzett csapatokat toboroztak. Yves Saint-Laurent megtervezte a divattal állandóan lépést tartó manhattani, londoni és párizsi irodákban tevékenykedő, iszlám hitet felvett feministák első csadorját. Jogos volt amellett érvelni, hogy talán még a Reagan-elnökség sem tud mit kezdeni egy ilyen súlyosan eltévelyedett világgal.
Számos gyermekorvos-kollégámmal, akikkel gyakran néztük az államfőt a tévében, pontosan ezen az állásponton voltunk. Ekkoriban, vagyis 1994 nyarán, Ronald Reagan nyolcvanhárom éves volt az aggkori szenilitás összes létező jegyével. Sok öreg emberhez hasonlóan neki is csak napi pár percnyi tiszta elmeállapot jutott, aminek során tett pár zavaros megjegyzést, majd újra üveges lett a tekintete. Ekkor már nem látott elég jól ahhoz, hogy használni tudja a súgógépet, a Fehér Házban dolgozó asszisztensei azonban remekül kihasználták Reagan aprócska hallókészüléke által kínált lehetőséget, így az elnök úrnak, akárha egy kisgyerek lett volna, csak el kellett ismételnie a fülében hallott szöveget. A beszéd közben beálló szüneteket ugyan a tévétársaságok rendre kivágták, az efféle távirányításos rendszerrel járó kockázat egy alkalommal mindenki számára világos lett. Az elnök úr, amikor éppen Amerika Katolikus Anyáihoz intézett beszédet, alaposan meglepte a púderkékbe öltözött hölgytömeget, amikor véletlenül elismételte az egyik technikus mikrofon mellé címzett mondatát, amely így hangzott: „Egy kicsit lelépek, hugyoznom kell.”
Miközben ezt a lidérces mosolyú és idétlenül gesztikuláló, robotszerű figurát nézték, több emberben komolyan megfogalmazódott, hogy az elnök agyhalott, vagy talán már nem is él. Hogy megnyugtassák a feszült amerikai nyilvánosságot, amelyet a tőzsdevilágból érkező, és az Ukrajnában zajló fegyveres zavargásokról tudósító hírek komolyan aggasztani kezdtek, a Fehér Ház orvosai publikussá tettek néhány, az elnök egészségéről szóló hagyományos orvosi jelentést. A Walter Reed-kórház szakértőcsapata biztosította a nemzet polgárait arról, hogy Reagan egy nála tizenöt évvel fiatalabb férfi rendkívüli fizikai és mentális frissességével bír. A tévében közzétették az elnök vérnyomására, fehér- és vörösvértesteire, pulzusára és légzésére vonatkozó pontos adatokat, és ez azonnal megnyugtatta az embereket. Másnap a nemzetközi tőzsdeindexek számottevően javultak, a kamatlábak esésnek indultak, Gorbacsov pedig örömmel jelentette be, hogy az ukrán szeparatisták visszavettek a követeléseikből.
Az elnök úr testfunkcióinak nyilvánosságra hozásával nyert váratlan politikai előny megtartásának érdekében a Fehér Ház stábja úgy döntött, hogy heti szinten kezdi sugározni az orvosi jelentéseket. Erre nem csak a Wall Street reagált kedvezően, hanem a Republikánus párt népszerűségi mutatója is jelentős növekedést mutatott. A ciklus közepénél tartott kongresszusi választások idejére ezek az orvosi közlönyök már napi szinten érkeztek, a sikeres Republikánus-jelöltek pedig, az elnök aktuális bélmozgásáról tudósító, menetrendszerűen érkező híradásoknak hála, a Képviselőház és a Szenátus fölött is átvették az uralmat.
Ettől kezdve az amerikai nyilvánosságot folyamatos kezelésbe vették az elnök egészségügyi állapotát illető információdömpinggel. A hírműsorok naponta többször tájékoztatták az embereket a Fehér Ház medencéjében történő megmártózás Reagan vérkeringésére gyakorolt pozitív hatásáról, vagy az így fellépő enyhe megfázásról. Tisztán emlékszem arra a karácsony estére, amikor a feleségemmel vacsorakészítés közben néztük a híradót, ugyanis ekkor tudatosult bennem, hogy a hat vezető hírből öt az elnök egészségi állapotával foglalkozik.
– Kicsit lejjebb ment a vércukra – jegyezte meg Susan, miközben megterített az ünnepi étkezéshez. – A Pepsinél biztos örülnek.
– Hogyhogy? Ne mondd már, hogy van összefüggés a kettő között.
– Dehogynem. Majd rájössz te is. – Susan a borsdarálóval a kezében mellém ült a kanapéra. – Várd csak meg a legutóbbi vizeletvizsgálat eredményeit. Lehet, hogy krízishelyzet áll elő.
– Drágám, krízishelyzet inkább a pakisztáni határnál állhat elő. Gorbacsov azzal fenyegetőzik, hogy megelőző csapásokat mér a lázadó területekre. Az Egyesült Államok meg az egyezmény értelmében köteles beavatkozni, vagyis elméletileg háború…
– Psszt. – Susan megkocogtatta a térdem a borsdarálóval. – Kitöltették vele az Eysenck-féle Személyiség Kérdőívet. Az öregfiú az érzelmi és az értelmi reakciókat tekintve is maximális pontszámot ért el. Igaz, azt mondták, hogy a kiértékelésnél figyelembe vették a korát, bármit jelentsen is ez.
– Azt jelenti, hogy az öreg lényegében saláta. – Épp csatornát akartam váltani, hogy megtudjam a híreket a világ valódi problémáit illetően, amikor a képernyő alján különös mintázat jelent meg, amit első ránézésre valamiféle karácsonyi dekorációnak, stilizált ünnepi levelek sorának hittem. A ritmikus hullámzást jelző, balról jobbra tartó vonalat a „Fehér Karácsony” megnyugtató-nosztalgikus muzsikája kísérte.
– Te jó Isten… – suttogta Susan ámultan. – Ez Ronnie pulzusa. Hallottad, mit mondott a közvetítő? „Élőben, egyenesen az elnök szívéből.”
És ez csak a kezdet volt. Az ezt követő néhány hétben, a modern rádiós telemetria csodájának köszönhetően Amerika tévéképernyői valóságos eredményhirdető-táblákká változtak, amelyek bámulatos pontossággal adtak számot az elnök fizikai és mentális állapotáról. A Reagan stabil, bár azért reszketeg szívverését jelképező vonal állandó vendég lett a tévéképernyő alján, míg efölött a bemondók kitartóan tudósítottak az államfő napi rutinjáról, a rózsakertben megtett mintegy kilenc méteres távolságról, szerény vacsorái kalóriatartalmáról, a legutóbbi agyvizsgálat eredményeiről, valamint az elnök máj-, vese- és tüdőfunkciójáról. Mindezek mellett a személyiség- és IQ-tesztek hajmeresztő sorozata megnyugtatta az amerikai közönséget azzal kapcsolatban, hogy a szabad világot kormányzó férfi fittebb nem is lehetne, így kész arra, hogy szembenézzen az Ovális Iroda íróasztalának túlsó felén várakozó, nyomasztó kötelezettségeivel.
Mindent megtettem, hogy elmagyarázzam Susannak, hogy az elnök voltaképpen alig több egy mesterségesen mozgatott hullánál. Gyermekorvos-kollégáimmal nagyon is tisztában voltunk azzal, hogy az öreg számára milyen komoly megterhelést jelent ez a szüntelen tesztsorozat. A Fehér Ház stábja ugyanakkor azzal volt nagyon is tisztában, hogy az amerikai közönséget szó szerint elbűvöli az elnök szívverésének látványa. A hullámvonal most már az összes tévéműsort végigkísérte, ott volt a különféle sitcomok, kosárlabda-meccsek és régi háborús filmek alján. A gyorsuló szívverés, kísérteties módon, nem egyszer a nézők érzelmi állapotát tükrözte, mintha velük együtt az elnök is éppen az aktuális háborús filmet nézte volna – akár azokat is, amelyekben ő maga játszotta a főszerepet.
Az elnök és a tévéképernyő azonosításának végső gesztusaként – amely beteljesülést a vezető politikai tanácsadói már nagyon régóta szomjazták – a Fehér Ház stábja újabb információrétegek sugárzásába kezdett. Hamarosan az állampolgárok tévéképernyőinek harmadát végleg elfoglalták az elnök szívverésére, vérnyomására és EEG-vizsgálataira vonatkozó adatsorok. Fel is merült egy kisebb vita, amikor világos lett, hogy túlnyomórészt delta hullámokat látunk, ez ugyanis igazolta a régóta élő elképzelést, amely szerint az elnök a nap nagy részét átalussza. A közönség tagjai mindazonáltal majd’ elaléltak az örömtől, amikor Reagan úr belépett a REM-szakaszba, ilyenkor pedig a leghűségesebb alattvalók követték az államfő példáját.
A megállíthatatlan orvosi információ-áramlás dacára változatlanul zajlottak a valóság nyugtalanító eseményei. Megvettem a kezembe kerülő összes újságot, az oldalakat azonban a Reagan egészségi állapotára vonatkozó grafikonok és adatsorok borították, illetve az értelmezést segítő cikkek, amelyek elmagyarázták az államfő májenzim-értékeinek aktuális állását, és azt, hogy pontosan mit is jelent az elnöki vizelet sűrűségének enyhe emelkedése vagy csökkenése. A lapok leghátsó oldalain találtam pár elszórt utalást a Szovjetunió ázsiai köztársaságaiban zajló polgárháborúra, egy Pakisztánban megesett oroszpárti puccskísérletre, Nepál kínai megszállására, a NATO és a Varsói Szerződés tartalékos csapatainak, valamint az Egyesült Államok 5. és 7. flottájának mozgósítására.
Ezekről a baljós eseményekről és a harmadik világháború fenyegetéséről érkező hírek azonban egy kellemetlen véletlennek köszönhetően pont egybeestek az elnök egészségi állapotának hirtelen visszaesésével. Először január 20-án számoltak be arról, hogy Reagan egy nála vendégeskedő unokájától elkapott valamilyen fránya náthát, és a hír azonnal kiszorított minden mást a tévéképernyőkről. Riporterek és filmes stábok vertek sátrat a Fehér Ház előtt, miközben az összes csatornát ellepték a legelismertebb kutatóintézetek szakértőiből álló különítmények, hogy közös erővel értelmezzék az aggasztó adatokat.
Százmillió másik amerikaihoz hasonlóan Susan is a tévékészülék előtt töltötte a következő hetet, és árgus szemekkel figyelte a Reagan szívverését jelképező vonalat.
– Csak megfázott – próbáltam nyugtatni, amikor január 27-én este hazaértem a klinikáról. – Pakisztánról mit mondanak? Azt hallottam, hogy a szovjetek ejtőernyősöket dobtak le Karachiban, és hogy a kommandósok elindultak a Subic-öbölből…
– Ne most! – intett le a nejem, és miután az aktuális bemondó újabb hírbe kezdett, rögtön felcsavarta a hangerőt.
– …újabb információkkal szolgálhatunk a két perccel ezelőtti helyzethez képest. Jó híreket hozott az elnök CT-je. Megerősíthetjük, hogy az államfő agy- és szívkamrájának méretét vagy formáját illetően nem beszélhetünk abnormális elváltozásról. Washington környékén ma este könnyed esőzés várható, a 8. hadosztály Kabultól északra tűzharcba keveredett a szovjet határőrökkel. A reklám után visszatérünk, és elmagyarázzuk, mi a jelentősége a bal temporális lebeny tüskéinek…
– Az ég szerelmére, kit érdekel ez? – Kikaptam Susan összeszorított kezéből a távirányítót, és vadászni kezdtem a csatornákon. – Mi van az oroszok balti-tengeri flottájával? A Kreml elkezdte szorongatni a NATO-csapatok északi szárnyát. Erre már az Egyesült Államoknak is reagálnia kell…
Elcsíptem, amint egy vezető hírcsatorna bemondója befejezi az aktuális hír felolvasását. A sugárzó arcú férfi, elbűvölően mosolygó kolleganője társaságában, magabiztosan szólította meg a közönséget: – Keleti idő szerint öt óra öt perckor örömmel jelenthetjük önöknek, hogy a Reagan elnök úr koponyájában lévő nyomás kielégítő. Egy, az államfő korában járó férfihoz mérten minden motoros és kognitív funkció normális. Ismétlem, minden motoros és kognitív funkció normális. Egy pillanat. Most érkezett a hír, hogy helyi idő szerint két óra harmincöt perckor Reagan elnök úr sikeres bélmozgást produkált. – A bemondó kolleganőjéhez fordult. – Barbara, ha minden igaz, hasonlóan jó hírekkel szolgálhatsz Nancyvel kapcsolatban is, ugye?
– Köszönöm, Dan – vette át a szót a nő. – Pontosan, egy órával később, tehát helyi idő szerint három óra harmincöt perckor, Nancy maga is sikeres bélmozgást produkált, ma már másodjára, úgyhogy az elnöki család igazán sikeres napot tudhat magáénak. – A nő ekkor az asztalán felé csúsztatott papírcetlire pillantott. – A Pennsylvania Avenue-n megint erősödik a forgalom, a hatodik flottát kísérő F-16-osok lelőttek hét MiG 29-est a Bering-földhíd fölött. Az elnök vérnyomása száz per hatvan. Az EEG-vizsgálat enyhe remegést jelez a bal kezében…
– Remegés a bal kezében – ismételte el Susan ökölbe szorított kézzel. – Ez ugye nem komoly?
Csatornát váltottam. – De, lehet, hogy az. Gondolj bele, mi van, ha eszébe jut megnyomni a rakétakioldó gombot. Vagy…
Ekkor egy még rémisztőbb lehetőség merült fel bennem. Átevickéltem az egymással versengő hírműsorok mocsarán, és miközben felpillantottam a szürke washingtoni égboltra, reméltem, hogy sikerül elterelnem Susan figyelmét. A szovjet mélyvízi flotta körülbelül hatszáz kilométerre járőrözött az Egyesült Államok keleti partvonalától. Nem volt kizárt, hogy hamarosan gombafelhők jelennek meg a Pentagon felett.
– …enyhe szívritmus-zavarról, de az elnök orvosai azt mondták, hogy csak minimális szintű aggodalomra van ok. Ismétlem, csak minimális szintű aggodalomra van ok. Az elnök úr mintegy fél órával ezelőtt összehívta a Biztonsági Tanácsot. Az omahai főhadiszállásról érkező hírek szerint minden B-52-es nehézbombázót bevetnek a légitámadáshoz. Frissen érkezett a hír a Fehér Ház onkológiai egységétől, hogy a washingtoni idő szerint négy óra tizenöt perckor lezajlott szövettani vizsgálat során megállapított bőrtumor jóindulatú…
– …az elnök orvosai aggodalmukat fejezték ki Reagan úr artériáinak és szívbillentyűinek elmeszesedését illetően. A Clara-hurrikán várhatóan elhalad Puerto Rico mellett, az elnök életbe léptette a rendkívüli állapotról szóló törvényt. A reklám után folytatjuk az államfő retrográd amnéziájának szakértői elemzésével. Ne feledjék, hogy az elnök állapota talán a régóta gyanított Korsakoff-szindrómára utal…
– …pszichomotoros rohamok, eltorzult idő- és színérzékelés, szédülés. Az elnök úr ezek mellett a különböző kártékony szagok felfokozott érzékeléséről is beszámolt. Más friss híreink: közép-nyugaton hóviharok tombolnak, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között beállt a hadiállapot. Maradjanak velünk, hogy megtudjanak mindent az elnök agyi metabolizmusáról…
– Kitört a háború – mondtam Susannek, és átkaroltam a vállát, a feleségem azonban csakis a képernyőn látható, egyenetlen szívritmust jelző csíkra figyelt. Vajon idegroham érte az elnököt, és teljes nukleáris csapást indított útjára az oroszok ellen? Talán a szüntelenül sugárzott orvosi hírek arra szolgáltak, hogy megóvják az amúgy is labilis idegállapotú közönséget, hogy szembesülniük kelljen a küszöbön álló nemzetközi krízisre adott elkeseredett reakció következményeivel? Tudtam, hogy az orosz rakéták percek alatt elérik Washingtont, de csak bámultam a szelíd téli égboltot, és átkaroltam Susant, miközben a tévéből az orvosi jelentések kakofóniája hallatszott.
Négy perccel később a bemondó a következő mondatoknál tartott: – …az orvosok kitágult pupillákról és görcsös remegésről számoltak be, az államfő idegrendszere máskülönben megfelelően funkcionál. Az elnök úr agyi metabolizmusa megnövekedett glükóztermelést jelez. Az éjszaka folyamán elszórtan havazások várhatók, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között aláírták a fegyverszünetre vonatkozó egyezményt. A reklám után hallgassák meg a legfrissebb szakértői véleményt az elnök úr szélgörcseiről. Kiderül az is, hogy Nancy-nek miért volt szüksége szemhéj-felvarrásra…
Kikapcsoltam a készüléket, és hátradőltem a különös csendben. Washington szürke egét egy apró helikopter szelte át. Susan felé fordultam, és mintegy utólagos gondolatként megjegyeztem neki: – Egyébként az imént ért véget a harmadik világháború.
Susannak persze fogalma sem volt arról, hogy a háború egyáltalán elkezdődött, és a következő hetek során rájöttem, hogy ez a tudatlanság teljesen általános tünetnek számít. A legtöbb embernek éppen csak rémlett valami a közel-keleti zavargásokkal kapcsolatban. A hírek, amelyek szerint Alaszka lakatlan hegységeiben és Szibéria keleti részén nukleáris bombákat dobtak le, elvesztek a Reagan elnök úr náthából való felépüléséről szóló beszámolók áradatában.
1995 februárjának második hetében végignéztem a közvetítést, amelyben az államfő az amerikai hadsereg tiszteletére a Fehér Ház gyepén rendezett ceremónián elnökölt. Vén, elefántcsontszerű arcára kiült a régről ismerős, szeretnivaló vigyor, és miközben két segédje támogatásával az éber tekintetű, acélos testtartású first lady mellett álldogált, látható volt, hogy a férfi tekintete teljesen üres. Valahol az elnök által viselt alaktalan, fekete felöltő alatt rádió-telemetriás technológiát használó szenzorok dolgoztak, hogy élőben közvetítsék a Reagan pulzusára, légzésére és vérnyomására vonatkozó adatokat. Átfutott az agyamon, hogy valószínűleg maga az elnök is elfelejtkezett arról, hogy nemrégiben kirobbantotta a harmadik világháborút. Persze, tulajdonképpen senki sem halt meg, a közönség számára pedig a vészterhes órák kizárólag akkor zárultak volna súlyos veszteséggel, ha Reagan nem épül fel a megfázásból.
A világ eközben biztonságosabb hellyé vált. A gyors lefolyású nukleáris összecsapás tanulságos leckeként szolgált a bolygó rakoncátlan nagyhatalmai számára. A Szovjetunióban zajló szeparatista mozgalmak feloszlatták magukat, és a más helyszíneken ténykedő megszálló csapatok is visszahúzódtak. Már-már azt gondoltam, hogy az egész harmadik világháborút valójában a Kreml és a Fehér Ház stábja ötölte ki, amolyan világbéke-teremtő eljárásként, és hogy Reagan náthája valójában egy elterelő hadműveletként is felfogható csapdaként funkcionált, amelybe a tévéhálózatok és az újságok akaratlanul is belesétáltak.
Az elnök sikeres felépülésének tiszteletére a szívverését jelző hullámvonal még mindig a képernyők alján vendégeskedett. Miközben az államfő az amerikai hadsereg összehívott veteránjainak szalutált, és az öreg színész szíve a pázsiton masírozó férfiak letaglózó látványától egyre szaporábban vert, megéreztem, hogy a közönség kollektív pulzusa is felgyorsul.
Egyszer csak kiszúrtam az érdemrenddel kitüntetett katonák között egy zilált megjelenésű, ócska egyenruhás fiatalembert, aki határozottan kilógott idősebb társai közül. A férfi átnyomakodott a menetelő bakák között, és előrántott a zubbonya alól egy pisztolyt. A hirtelen beálló káoszban az elnök emberei egymással kezdtek el dulakodni a pódium körül, miközben a kamerák megpróbálták utolérni az elnök felé tartó fiatalembert. Az eldördülő lövések túlharsogták a ceremóniára meghívott zenekar muzsikáját. Az elnök a színpadon tébláboló egyenruhás férfiak zavarodottsága közepette a first lady karjaiba zuhant, majd gyorsan el is szállították.
Ösztönösen a képernyő aljára fókuszáltam, és egyből láttam, hogy az elnök vérnyomása lezuhant. A jól ismert hullámvonalból nyílegyenes, horizontális csík lett, és láthatóan leállt az államfő légzése. Csak tíz perccel később, a merénylő sikertelen próbálkozásának bejelentése után, kapták vissza a tévénézők a szeretett hullámvonalat.
Vajon tényleg meghalt volna az elnök, talán már másodszor élete során? Szigorú értelemben véve, élt egyáltalán a harmadik ciklusa idején? Számítanunk kell arra, hogy a tévéképernyőinken továbbra is kitartóan vibráló adatsorokból életre kel az elnök animált fantomalakja, és kirobbantja a negyedik, majd pedig az ötödik világháborút, amelyek titkos története elenyészik a televíziós műsorok végtelen áradatában, örökre eltűnik az utolsó vizeletvizsgálat, a legvégső, égi szövettani analízis takarásában?

(1988)

Hivatkozások:
1. A fordítás alapja: Ballard, J. G.: The Secret History of World War 3. In: Ballard, J. G.: The Complete Stories of J. G. Ballard. London: W. W. Norton & Company, 2009. pp. 1116-1124.↑

Richard Matheson: A doboz
(Richard Matheson: Button, Button)

A csomag a bejárati ajtó előtt hevert: kocka alakú kartondoboz szalaggal átkötve, a név és a cím kézzel írva: Mr. & Mrs. Arthur Lewis, 217 E. 37th Street, New York, New York 10016. Norma felemelte, becsukta maga után az ajtót és besétált vele a lakásba. Éppen sötétedett.
Miután a bárányt berakta a sütőbe, készített magának egy italt, leült és kinyitotta a csomagot.
Egy kis fadobozra erősített, üvegburával fedett nyomógombot rejtett. Norma próbálta leemelni a burát, de az rögzítve volt. Fejjel lefelé fordította a szerkezetet, és egy ragasztószalaggal odaerősített összehajtott papírdarabot talált a doboz alján a következő szöveggel: „Mr. Steward este nyolckor ellátogat Önhöz.”
Norma maga mellé tette a gombot a kanapéra. Kortyolt egyet az italból, és mosolyogva újra elolvasta az üzenetet.
Néhány perc múlva visszatért a konyhába, hogy elkészítse a salátát.

Pontban nyolckor csengettek.
− Majd én nyitom − kiáltott Norma a konyhából. Arthur a nappaliban olvasott.
Egy alacsony férfi állt a lépcsőházban. Ahogy Norma ajtót nyitott, levette a kalapját.
− Mrs. Lewis? − érdeklődött udvariasan.
− Igen?
− Mr. Steward vagyok.
− Ó, igen! − Norma, megbizonyosodva, hogy a fickó csak valamilyen ügynök lehet, elfojtott egy mosolyt.
− Bejöhetek? − kérdezte Mr. Steward.
− Nem igazán érek rá. − mondta Norma − De idehozom a miacsudáját. − fordult meg.
− Nem is érdekli, mi célt szolgál?
Norma visszafordult. − Mr. Steward hangja tolakodóan csengett.
− Nem igazán − válaszolta.
− Pedig nagyon értékesnek is találhatná. − mondta a férfi.
− Anyagi szempontból értékesnek? − tért Norma a lényegre.
Mr. Steward bólogatott. − Úgy bizony.
Norma felhúzta a szemöldökét. Egyáltalán nem tetszett neki ez a férfi. − Mit akar eladni nekem? − kérdezte.
− Nem akarok én eladni semmit.
Ekkor Arthur előjött a nappaliból: − Valami baj van?
Mr. Steward bemutatkozott.
− Ó, az… − mutatott Arthur mosolyogva a nappali felé − Elárulja, mi az a szerkezet?
− Pár perc alatt elmagyarázom, ha beengednek.
− Ha valamit el akar adni… − kezdte Arthur, de Mr. Steward a fejét rázta − Nem erről van szó.
Arthur Normára nézett. − Felőlem!  − szólt Norma, de Arthur habozott, mígnem azt mondta − Végül is, miért ne.
Bementek a nappaliba, és Mr. Steward leült Norma karosszékébe. A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis lepecsételt borítékot. − Ebben van a bura kulcsa. − mondta, és lerakta a borítékot a dohányzóasztalra. − A csengő az irodánkban szólal meg.
− Mire jó?  − kérdezte Arthur.
− Ha megnyomja a gombot, valahol a világban valaki, akit nem ismer, meghal. Cserébe ötvenezer dollár üti az Ön markát.
Norma rábámult erre az alacsony férfira, aki továbbra is mosolygott.
− Miről beszél?  − szólalt meg Arthur.
Mr. Steward meglepetten válaszolta − Épp most magyaráztam el.
− Ez valami rossz tréfa? − kérdezte Arthur.
− Dehogy. Az ajánlatunk valódi.
− Össze-vissza beszél. − mondta Arthur − Azt akarja velünk elhitetni, hogy…
− Ki küldte magát? − fakadt ki Norma.
Mr. Steward zavarba jött − Attól tartok, ezt nem áll módomban elárulni. De biztosíthatom Önöket, nemzetközi szervezetről van szó.
− Azt hiszem, jobb, ha most távozik − állt fel Arthur.
Mr. Steward felemelkedett a székéből − Természetesen.
− És vigye ezt a szerkezetet is.
− Biztosak benne, hogy nem akarnak egy-két napig gondolkozni rajta?
Arthur felkapta a gombot és a borítékot, és Mr. Steward kezébe nyomta őket. Kiment az előtérbe és kitárta a bejárati ajtót.
− Mindenesetre itt hagyom Önöknek a névjegyemet − mondta Mr. Steward, és az ajtó melletti asztalra helyezte.
Amint kilépett, Arthur széttépte és az asztalra hajította. − Uramisten! − kiáltott fel.
Norma még mindig a kanapén ült. − Szerinted ez mi volt?  − kérdezte.
− Nem tudom és nem is érdekel.
Norma próbált elmosolyodni, de nem sikerült. − Kicsit sem vagy kíváncsi?
− Nem.
Arthur ezután visszatért a könyvéhez, Norma pedig a konyhába mosogatni.

− Miért nem akarsz beszélni erről az egészről? − kérdezte Norma később.
Arthur a fogát mosta, és Norma arcát figyelte a fürdőszobai tükörben.
− Hogyhogy nem érdekel?
− Sértőnek találom.
− Tudom, de… − Norma újabb csavarót kezdett a hajába tekerni − attól még érdekelhet, mi van mögötte.
− Szerinted az egész csak egy rossz vicc? − folytatta Norma a kérdezősködést, mialatt a hálóba mentek.
− Ha az, akkor nagyon beteg.
Norma leült az ágyra, és levette a papucsát.
− Lehet, hogy valami pszichológiai kísérlet.
Arthur megvonta a vállát − Lehet.
− Talán valami bogaras milliomos áll az egész mögött.
− Talán.
− Te nem szeretnéd tudni?
Arthur megrázta a fejét.
− Miért nem?
− Mert erkölcstelen.
Norma becsúszott a takaró alá − Hát szerintem igenis érdekes ez az egész.
Arthur leoltotta a lámpát, és odahajolt, hogy megcsókolja. − Jó éjt − mondta.
− Jó éjt − simogatta meg Norma a hátát. Aztán behunyta a szemét. Ötvenezer dollár, gondolta.

A reggeli indulásnál Norma észrevette a széttépett névjegyet az asztalon. Gyorsan bedobta a tárcájába, bezárta maga mögött az ajtót, és Arthur után sietett a liftbe.
A kávészünetben előhalászta a tárcájából, és összeillesztette a fecniket. Mindössze Mr. Steward neve és telefonszáma állt rajta.
Ebéd után újból előkotorta és összecelluxozta őket. Mit művelek? − gondolta.
Aztán öt előtt néhány perccel tárcsázta a számot.
− Jó napot − szólalt meg a vonal másik végén Mr. Steward.
Norma majdnem lecsapta a kagylót, aztán meggondolta magát. Megköszörülte a torkát: − Itt Mrs. Lewis. − mondta.
− Igen, Mrs. Lewis. − úgy tűnt, Mr. Steward igazán örül neki.
− Kíváncsivá tett.
− Ez természetes.
− Nem mintha egy szavát is elhinném.
− Nos, az ajánlat tényleg valódi.
Norma nyelt egyet − Amikor azt mondta, valaki valahol meghal, pontosan mit értett ez alatt?
− Pontosan ezt! − érkezett a válasz − Bárki lehet. Mindössze annyit tudunk garantálni, hogy Ön nem fogja ismerni. És természetesen nem kell látnia, ahogyan meghal.
− Ötvenezer dollárért.
− Így van.
− Ez egy agyrém! − mondta Norma csípősen.
− Akárhogyan is, az ajánlat él. Szeretné, hogy visszajuttassam önhöz a gombot?
Norma felhördült − Dehogy szeretném! − majd dühösen lecsapta a kagylót.

A csomag a bejárati ajtó előtt hevert; Norma látta, amikor kilépett a liftből. Micsoda tolakodás, gondolta. A kartondobozt bámulta, mialatt kinyitotta az ajtót. Egyszerűen nem fogom bevinni, gondolta. Bement és nekiállt a vacsorának.
Később kivitte az italát az előtérbe. Kinyitotta az ajtót, felkapta és bevitte a csomagot a konyhába, és az asztalon hagyta.
A nappaliban üldögélt, az italát kortyolgatta és bámult ki az ablakon. Egy idő után visszament a konyhába, hogy betegye a bordaszeleteket a sütőbe. A csomagot egy alsó fiókba rejtette. Majd reggel kidobja.

− Lehet, hogy valami bogaras milliomos szórakozik az emberekkel.
Arthur felnézett a vacsorájából − Nem értelek.
− Mit jelent ez az egész?
− Hagyd már − mondta Arthur.
Norma csendben evett tovább. Hirtelen letette a villáját − Tegyük fel, hogy nem átverés.
Arthur rábámult.
− Tegyük fel, hogy nem átverés. − ismételte.
− Rendben. Tegyük! − mondta Arthur kétkedve − Mit tennél? Visszakérnéd a gombot és megnyomnád? Meggyilkolnál valakit?
Norma undorral mondta ki − Meggyilkolni.
− Mégis, hogy máshogy neveznéd?
− Akkor is, ha nem ismered az illetőt? − kérdezte Norma.
Arthur meghökkent − Te most azt mondod, amit gondolok, hogy mondasz?
− Akkor is, ha egy idős kínai földműves tízezer mérföldre innen? Vagy valami beteg bennszülött Kongóban?
− Mi a helyzet, ha egy kisbaba Pennsylvaniában? − vágott vissza Arthur − Egy gyönyörű kislány a szomszéd háztömbből?
− Ne találj ki ilyeneket!
− A lényeg, Norma, − folytatta − hogy nem számít, kit ölsz meg. A gyilkosság az gyilkosság.
− A lényeg, − szakította félbe Norma − hogy ha olyasvalakiről volna szó, akit soha életedben nem láttál, és soha nem is fogsz, és akinek a haláláról nem is kell tudnod, akkor sem nyomnád meg a gombot?
Arthur döbbenten nézett rá. − Te igen?
− Ötvenezer dollár, Arthur.
−Az összegnek mi köze…
− Ötvenezer dollár, Arthur. Elmehetnénk arra az európai utazásra, amiről mindig beszéltünk.
− Norma. Nem.
− Megvehetnénk azt a tengerparti házat.
− Norma, nem. − Arthur teljesen belesápadt − Az ég szerelmére. Nem!
Norma megborzongott. − Jól van, nyugodj meg. Miért húzod fel magad ennyire? Csak beszélgetünk róla.
Vacsora után Arthur kiment a nappaliba. Mielőtt felállt volna az asztaltól, még ennyit mondott: − Nem akarok erről többet beszélni. Sajnálom.
Norma megvonta a vállát − Rendben van.

Másnap korábban kelt mint általában, hogy palacsintát és szalonnás tojást készítsen Arthurnak reggelire.
− Mi az alkalom? − kérdezte a férfi mosolyogva.
− Nincs alkalom. − mondta Norma duzzogva − Reggelit akartam csinálni neked, ennyi.
− Jó. Örülök.
Norma újratöltötte Arthur csészéjét. − Azt akartam, hogy tudd, nem vagyok… − vállat vont.
− Nem vagy?
− Önző.
− Mondtam én, hogy az vagy?
− Hát… − Norma bizonytalan mozdulatot tett − tegnap este…
Arthur nem szólt semmit.
− Az a beszélgetés a gombról… Azt hiszem… Azt hiszem, félreértettél.
− Hogy érted? − Arthur hangja megfontolt volt.
− Azt hiszem, úgy érezted, csak magamra gondolok.
− Ó.
− De nem így van.
− Norma.
− Nem így van. Amikor Európáról beszéltem, meg a házról…
− Norma, miért kell ennyire belemennünk ebbe az egészbe?
− Nem megyünk bele. − remegett meg Norma hangja − Csak azt akarom, hogy tudd…
− Mit?
− Hogy szeretném, ha eljutnánk Európába. Legyen egy szebb lakásunk, szebb bútorokkal, szebb ruhákat szeretnék venni magunknak. És szeretném, ha lenne végre egy kisbabánk.
− Norma, így lesz.
− De mikor?
Arthur aggodalommal nézett rá − Norma…
− Mikor?
− Azt… azt akarod mondani, hogy…?
− Azt mondom, hogy talán csak valami kutatás miatt csinálják az egészet! − szakította félbe Norma − Azt akarják tudni, mit csinálnának az átlagemberek egy ilyen helyzetben! Azt mondják, hogy megölnek valakit, hogy aztán megvizsgálják az emberek reakcióit, hogy bűntudatuk lesz-e, elkezdenek-e szorongani, vagy akármi! Nem hiszed, ugye, hogy tényleg megölnének valakit?
Arthur nem válaszolt. Norma látta, hogy remeg a keze. Aztán egyszer csak felállt és kiment.
Amikor elindult dolgozni, Norma még mindig az asztalnál ült, és a kávéját bámulta. Elkésem, gondolta. Reszketett. És akkor mi van? Egyébként is otthon kellene lennie, nem pedig egy irodában töltenie a napot.

Az edényeket pakolta egymás tetejére, aztán egyszer csak megfordult, megtörölte a kezét, és előszedte a csomagot. Kinyitotta, és a gombot az asztalra tette. Hosszan bámulta, mielőtt kivette a kulcsot a borítékból, és leemelte a burát. Nézte a gombot. Nevetséges, gondolta. Ez az egész cirkusz egy ilyen jelentéktelen gomb miatt.
Felemelte a kezét, és lenyomta a gombot. Értünk, gondolta dühösen.
Megborzongott. Mi történik? Hideg rémület futott át rajta.
De egy pillanat múlva már ott sem volt. Nevetséges, gondolta megvetően. Így felhúzni magunkat a nagy semmi miatt.

Éppen megfordította a sült húsokat és egy újabb italt kezdett készíteni, amikor megcsörrent a telefon. Felvette. − Igen?
− Mrs. Lewis?
− Igen?
− A Lenox Hill Kórházból telefonálok.
Lehetetlennek tűnt, de a hang metróbalesetről kezdett magyarázni, a lökdösődő tömegről. Arthur a vonat alá zuhant. Norma érezte, hogy a fejét rázza, de nem tudta abbahagyni.
Amikor letette a telefont, már tudta, hogy Arthur életbiztosítása huszonötezer dollárt ért, dupla kártérítéssel, abban az esetben, ha −
− Nem. − Nem kapott levegőt. Nagy nehezen felállt, és dermedten kiment a konyhába. Valami hideget érzett a halántékánál, amikor a gombot előkotorta a szemetesből. Sem szegek, sem csavarok nem látszottak sehol, sem az, hogy hogyan lett összerakva a szerkezet.
Hirtelen a mosogató széléhez vágta, majd egyre erősebben és erősebben ütötte, mígnem a fa felhasadt. Széthúzta a doboz oldalait, észre sem véve, hogy megvágta az ujjait. Nem voltak benne tranzisztorok, sem kábelek vagy csövek. Üres volt.
Zihálni kezdett, megszólalt a telefon. Botladozva ment a nappaliba, felvette a kagylót.
− Mrs. Lewis? − kérdezte Mr. Steward.
Hallotta a sikoltozó hangját, amely mintha nem is az övé lett volna, ez az egész lehetetlen volt: − Azt mondta, nem fogom ismerni, aki meghal!
− Drága hölgyem, − mondta Mr. Steward − maga tényleg azt hitte, hogy ismeri a férjét?

***

A novella Alkonyzóna-verziója, Peter Medak (Rómeó vérzik, Az elcserélt gyermek, A felső tízezer) rendezésében:

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.