KRITIKAI KÖRPANORÁMA 2.: Az irányítás határai (szerkesztette és fordította: Pálos Máté)

Kevés dolog rémisztőbb a kritikus számára, mint az egyértelmű jelentésre való törekvés hiánya a kritizált műben. Jim Jarmusch Az irányítás határai című filmje pedig éppen ezzel fenyeget. Sarkítva a kérdést, vajon mit írhat a belemagyarázás kellemetlen vádját elkerülve az ítész John Cage 4′ 33” című, 4 perc 33 másodpercnyi csendet tartalmazó zeneművéről egy oldal terjedelemben, azon kívül, hogy unalmas? Az irányítás határainak jó pár angol nyelvű kritikáját átolvasva hasonló problémával találkozhatunk. Párbeszédek, klasszikus értelemben vett történet és könnyen beazonosítható hatások hiányában a kritikusok a főszereplő zakójának vagy a rendező személyének tematizálásával tudják megteremteni a kapcsolatot az olvasójukkal. Egy másik lehetőség, ha a kritikus a film vizuális kidolgozottságát állítja be végső jelentésként, azonban megfelelően frappáns indoklás nélkül ezzel azt kockáztatja, hogy egyszerre a „szépelgő” és a megfelelő befogadást előíró szerepében áll az olvasó elé. Akármelyik utat járják a kritikák, a film történéseinek értelmezését általában távolról elkerülik, aminek talán csak az egyik oka, hogy egy ponton túl még a kritikus sem szeret okoskodni. Ha belegondolunk Az irányítás határai Magányos Emberének művészetszeretetébe és nyomozási módszerébe, az is elképzelhető, hogy a kritikusok nem szívesen írnak saját tevékenységükről.

Kevés dolog rémisztőbb a kritilimitsofcontrol3kus számára, mint az egyértelmű jelentésre való törekvés hiánya a kritizált műben. Jim Jarmusch Az irányítás határai című filmje pedig éppen ezzel fenyeget. Sarkítva a kérdést, vajon mit írhat a belemagyarázás kellemetlen vádját elkerülve az ítész John Cage 4′ 33” című, 4 perc 33 másodpercnyi csendet tartalmazó zeneművéről egy oldal terjedelemben, azon kívül, hogy unalmas?
Az irányítás határainak jó pár angol nyelvű kritikáját átolvasva hasonló problémával találkozhatunk. Párbeszédek, klasszikus értelemben vett történet és könnyen beazonosítható hatások hiányában a kritikusok a főszereplő zakójának vagy a rendező személyének tematizálásával tudják megteremteni a kapcsolatot az olvasójukkal. Egy másik lehetőség, ha a kritikus a film vizuális kidolgozottságát állítja be végső jelentésként, azonban megfelelően frappáns indoklás nélkül ezzel azt kockáztatja, hogy egyszerre a „szépelgő” és a megfelelő befogadást előíró szerepében áll az olvasó elé.
Akármelyik utat járják a kritikák, a film történéseinek értelmezését általában távolról elkerülik, aminek talán csak az egyik oka, hogy egy ponton túl még a kritikus sem szeret okoskodni. Ha belegondolunk Az irányítás határai Magányos Emberének művészetszeretetébe és nyomozási módszerébe, az is elképzelhető, hogy a kritikusok nem szívesen írnak saját tevékenységükről.

Continue reading “KRITIKAI KÖRPANORÁMA 2.: Az irányítás határai (szerkesztette és fordította: Pálos Máté)”

OFF-SCREEN 2. Kele Fodor Ákos: A tévéző test-tárgy (Nemes Z. Márió: A fétismajom c. verse és Korai Zsolt-Tóth Balázs azonos című animációs filmje)

Nemes Z. Márió verseiben gyakran bukkannak fel olyan képzetek, amelyek az emberi identitás riasztó folyékonyságát a test-tájak összekeveredésével szemléltetik. A szavakat elvéthetjük; a szervek, tagok között nem igazodunk el kifogástalanul nyelvileg – mert az idegen testek feltérképezésére használt szavak másokra is ráillenek, s így világos fogalmat sem alkothatunk az adott testről -, ezért magának a test tulajdonosának a kilétével kapcsolatban is zavarba jövünk.

Nemes Z. Márió
A fétismajom

Idővel hasonló lett a majom apához. Ahogy növekedett, és robbanásszerűen tágult a hús. Mint egy kis dinamit-majmocska. Tévéztettük is. Megnézte, hogyan cseperedik fel a kis orángután-bébi, Gordon. Ő volt a példaképe meg apa. Nagy feje lett, amolyan nyúlványszerű. Nagyon szerettük. Befogtuk a szemét, ha szeretkeztek a tévében. Ha párzottak, akkor is. Én fürdettem, idővel tökéletes állatmosó lettem. Szakemberszintű. Megértek mások is, hogy én fürdessem a majmaikat. Csatakos péppé váltak a kezeim között. Az etetés egyszerűbb tevékenység: magunkra kentük a táplálékot, ő meg lenyalta. Ezzel is erősítettük a kötődést. A gyönyörűm voltál. Mint egy antibébi-majom, mint egy szervátültetés egy boldogabb testből. Igazán jók voltunk hozzá, ő meg csinálta nekünk a napi hormonokat, mert ez volt a dolga. Csak idővel hasonló lett apához. Elkezdett pattogni. Gordon is túlérett lett. Egy geci. A majom kövér  állatként futkározott reggelente. Utáltam, ahogy mosogatsz. A majom áthárította a felelősséget és problémázott, aztán szart, aztán idegeskedett. Megvert, ha túl sokat ettem. Nem volt kegyelem azokban a napokban. Ez már nem álomgép, csak egy megvadult szadi-manó. Nem szereted a combomat, én a kezemet utálom. Így felosztható akár több ember is, összekevered, végül nem lehet kirakni. Én már csak arra vártam (mint egy rosszabb filmben), hogy amikor belépek a konyhába, ott ül majd az asztalon. Csak néz, és ketten halnak meg, mielőtt megmozdulna.

[dailymotion]http://www.dailymotion.com/video/xba7mn_a-fetismajom_shortfilms[/dailymotion]

Nemes Z. Márió A fétismajom címet viselő verse Alkalmi magyarázatok a húsról című első verseskötetében foglal el kiemelt helyet. Korai Zsolt és Tóth Balázs 2007-ben készült, a verssel azonos címet viselő első közös animációs filmje több szempontból is jól követi a vers legfontosabb, olykor nem is kimondott állításait. Filmjükből kihagytak néhány sort, s ez azért figyelemre méltó, mert olyasmi maradt ki, ami a szöveg – Nemes Z. egész kötetét is meghatározó – hús-tézisének legexplicitebb megfogalmazását adja („Így felosztható akár több ember is, összekevered, végül nem lehet kirakni.”). Nemes Z. verseiben gyakran bukkannak fel olyan képzetek, amelyek az emberi identitás riasztó folyékonyságát a test-tájak összekeveredésével szemléltetik. A szavakat elvéthetjük; a szervek, tagok között nem igazodunk el kifogástalanul nyelvileg – mert az idegen testek feltérképezésére használt szavak másokra is ráillenek, s így világos fogalmat sem alkothatunk az adott testről -, ezért magának a test tulajdonosának a kilétével kapcsolatban is zavarba jövünk. Ahogy a lírai beszélő tévelyeg a burjánzó nyúlványok között, az idegen állat(i test) leírásába úgy folynak bele például az apafigura attribútumai. Korai és Tóth filmjéből azért hiányozhat a fenti tételmondat, mert ezt a jelenséget az első pillanattól fogva színre viszi. Ahogy a film elején az arctalan beszélő-figura ölben tartja a tévéztetett lényt, bütykös feje szinte egybeolvad „gazdájával”, a „gazdatesttel”. A felcserélődő – kényeztető és fenyítő – kezek is ugyanezt az elbizonytalanodott tapasztalatot jelenítik meg. A majmot is alig látjuk egészében, mindig csak a – nem is kifejezetten majomszerű – részeit. Az identitás átszűrődés legkifejezettebb képi megjelenítése természetesen az árnyalakok többszöri mutációja. Mire tehát elérnénk a versben a tézishez, mindazt amit ez kifejez, már kézhez vehetjük egy nagyon plasztikus, képileg is ugyanolyan jól működő, a szöveg hangulatát is megőrző formában. A film érezhetően jól adoptálta a Nemes Z-szövegek viszolyogtató világának groteszk humorát is, például a párzás és a szeretkezés felcserélésével, vagy azzal, ahogy az „állatmosó” más értelmet nyer a mosógép látványa által.

Frank Sinatra mint favágó (Dennis Tupicoff: Láncfűrész)

Az ausztrál filmrendező, Dennis Tupicoff sajátos animációs dokumentumfilm-ötvözeteiben a halál mibenlétét igyekszik tetten érni. A dokumentumfilmek tényszerűsége az animációs formanyelv inherens fikcionalizáló és absztraháló jellegének köszönhetően a reális eseményeken alapuló, a szuburbia-tematikába is beleillő filmek a gyakran rendkívül személyes haláltörténetek általános érvényű, szatirikus, groteszk vagy éppen nagyon is együttérző és átélhető illusztrációjává tudnak válni.

lead_chainsawAz ausztrál filmrendező, Dennis Tupicoff sajátos animációs dokumentumfilm-ötvözeteiben a halál mibenlétét igyekszik tetten érni. A dokumentumfilmek tényszerűsége az animációs formanyelv inherens fikcionalizáló és absztraháló jellegének köszönhetően a reális eseményeken alapuló, a szuburbia-tematikába is beleillő filmek a gyakran rendkívül személyes haláltörténetek általános érvényű, szatirikus, groteszk vagy éppen nagyon is együttérző és átélhető illusztrációjává tudnak válni. Continue reading “Frank Sinatra mint favágó (Dennis Tupicoff: Láncfűrész)”

„A rövidfilmnek fesztivál kell!” (EuShorts)

Közel ötven – köztük öt magyar – az elmúlt néhány évben készült, európai rövidfilmet mutatott be az EuShorts nemzetközi filmfesztivál novemberben a Toldi moziban. A szervezők előzetes szelekciót követően rendezték a néhány motívum révén egymáshoz kapcsolódó filmeket tematikus blokkokba. Így alakult ki az öt (Ez itt Európa, Beszéljünk másról, Temegén, Tesztoszteron huszárok, Amiket teszel) kb. nyolc filmből álló szakasz, valamint az előző fesztivál legsikeresebb és legjobbnak ítélt filmjeiből készült válogatás Kell ennél több? Nincs. címmel. Üde színfolt volt továbbá a Magyarországon ritkaságnak számító műfaji válogatás, a sajnos mindössze egyszer vetített, Csak egy kis sokkra keresztelt horror-blokk, melyet remélhetőleg jövőre is folytatnak a szervezők, és esetleg más műfajú filmeket felsorakoztató programpontokkal is kiegészítik a fesztivált. Mely nagyban segíthetné a műfaji filmek magyarországi kommunikációját. A Toldi vásznán neves nemzetközi fesztiválokon résztvevő és díjazott filmeket láthatott a közönség. Ez a hozzáállás jelen esetben ambivalens eredménnyel zárult. Pozitív mert profi alkotók javarészt jól kivitelezett kisfilmjeit láthattunk, ugyanakkor a megbízhatóság sokszor a középszerűséggel és a kiszámíthatósággal párosult. Kevés filmről mondhatjuk, hogy érdekes formai megoldással vagy igazán különös történettel próbálkozott volna.  Ez az ötven filmből álló merítés nyilvánvalóban nem reprezentatív, de talán reális képet fest a  közönségbarát narratív rövidfilmek jelenlegi tendenciáiról.

Közel ötven, – köztük öt magyar – az elmúlt néhány évben készült európai rövidfilmet mutatott be az EuShorts nemzetközi filmfesztivál novemberben a Toldi moziban. A szervezők előzetes szelekciót követően rendezték a néhány motívum révén egymáshoz kapcsolódó filmeket tematikus blokkokba. Így alakult ki az öt, (Ez itt Európa, Beszéljünk másról, Temegén, Tesztoszteron huszárok, Amiket teszel) egyenként kb. nyolc filmből álló szakasz, valamint az előző fesztivál legsikeresebb és legjobbnak ítélt filmjeiből készült válogatás Kell ennél több? Nincs. címmel. Üde színfolt volt továbbá a Magyarországon ritkaságnak számító műfaji válogatás, a sajnos mindössze egyszer vetített, Csak egy kis sokkra keresztelt horror-blokk, melyet remélhetőleg jövőre is folytatnak a szervezők, és esetleg más műfajú filmeket felsorakoztató programpontokkal is kiegészítik a fesztivált. A Toldi vásznán neves nemzetközi fesztiválokon résztvevő és díjazott filmeket láthatott a közönség. Ez a hozzáállás jelen esetben ambivalens eredménnyel zárult: pozitív, mert profi alkotók javarészt jól kivitelezett kisfilmjeit láthattunk, ugyanakkor a megbízhatóság sokszor középszerűséggel és kiszámíthatósággal párosult. Kevés filmről mondhatjuk, hogy érdekes formai megoldással vagy igazán különös történettel próbálkozott.  Ez az ötven filmből álló merítés nyilvánvalóban nem reprezentatív, de talán reális képet fest a  közönségbarát narratív rövidfilmek jelenlegi tendenciáiról.

Nem meglepő: a fesztivál legerősebbjei az animációs filmek voltak – vizuálisan mindenképp, és sok esetben a forgatókönyvek tekintetében is. Ezek a filmek a médium sajátosságából adódóan rendkívül könnyedén, néhány képkockával vázolták az alapkonfliktust, amit az élőszereplős filmek sok esetben túlmagyaráztak. A Skhizein (Franciaország, Jeremy Clapin) abszurd humorral mutatja be egy különös meteorit miatt a testéből 91 cm-rel kitaszított férfi hétköznapjait, a mostanság oly jellemző otthontalanság érzését keltve. A Pearce nővérek (Nagy Britannia, Louise Cook) groteszk figurái, népmesei motívumok közt kergetik hideglelésbe a kimentett hajósokat – és a nézőket egyaránt. A  John és Karen (Nagy Britannia, Mpierce7atthew Walker) bájos pingvin és jegesmedve karakterének méretkülönbségből fakadó melodrámája válik percek alatt  romantikus komédiává. Hasonlóan magától értetődően mesél el egy évtizedeken át tartó szerelmi viszályt A vérbő kékvérűek (Nagy Britannia, Monika Forsberg), vagy éppen a  Soha úgy mint először (Svédország, Jonas Odell), mely négy, a szüzesség elvesztéséről szóló történeten alapul, és kiválóan keveredik benne a dokumentumfilmre jellemző narráció az animációval.

Az élőszereplős filmekre már nem minden esetben jellemző ez a könnyedség. A producerek kezei közt vándorló titkos kóda alapján megírt és leforgatott, Oscar-díjra pályázó rövidfilmek alapvetően  szembemennek a rövidfilmes formanyelvvel.  Komplex, (és nagyon divatos) történetet igyekeznek elmesélni, klasszikus beállításokkal és hagyományos narratívával, mintha csak egy nagyjátékfilmet néznénk. Ez azonban sokszor nehézkes és túlcsorduló: a konvencionális igényeket kielégítő McDonalds-filmek (Manon az aszfalton (Franciaország, Elizabeth Marre és Oliver Pont) , Játékország (Németország, Jochen Alexander Freydank),  A vonal mentén (Svájc, Reto Caffi )) például egyértelműen az Akadémia elvárásait igyekeznek kielégíteni. Toyland1

Ezek mellett felüdülést jelentettek a rövidfilmes formát jobban kihasználó, az első beállítással atmoszférát teremtő, formai és narratív kísérletezéstől sem mentes, akár csak egy gegre épülő, beszéd nélküli, vagy egy dialógon alapuló egyszerű montázsfilmek, mint például a Szerelem első látásra, a Haver (Finnország, Teemu Nikki), vagy Tea (Nagy Britannia, Barney Cokeliss) című film.

Megfigyelhető a brit és ír filmek tematikai összetartozása: az iskolai bullying, a generációs problémák, a fiatalkori bűnözés, a most tizenéves generáció erőszakossága a fesztiválon vetített több filmben is megjelenik, legyen az egy általános iskolás nigériai fiú beilleszkedésének története (Az új fiú (Írország, Steph Green)), vagy a középiskolások kötelező katonai besorozásáról szóló „filmesszé” (Újoncok, (Nagy Britannia, Tom Harper) ), de Simon Ellis díjzáporos kisfilmje, A puhány is ebbe a csoportba sorolható. A mobiltelefonnal rögzített képeket hagyományos filmképpel házasító filmben apa és fia egyazon, fiatalkorúakból álló bűnbanda áldozataivá válnak, az apa viszont képtelen kiállni magáért és a családjáért, és ezzel minden tekintélyét elveszíti fia előtt.

A fesztivál tételmondata helytálló: a rövidfilmeknek valóban fesztivál kell. A teltházas előadások tanúbizonysága szerint a nézők számára pedig nem csak a nagy neveket összehozó szkeccsek (Eros)(Antonioni, Soderbergh, Wong Kar-Wai ), vagy a filmszemle versenyfilmjei vonzóak.

Jövőre remélhetőleg már kópiáról.

eushorts

OFF-SCREEN 1. Családi körsvenk (J. G. Ballard: Az intenzív ápolási egység – fordította és a bevezetőt írta: Roboz Gábor)

J. G. Ballard tetemes életművét részben a science fiction szubjektivizált változatát megvalósító novellák és regények, illetve a népszerű zsánerekhez nem köthető, lelki és valós tájak összemosására építő elbeszélések alkotják. A hazájában mindig is kívülállóként kezelt brit írót, ami a mozgóképes vonatkozást illeti, többek között kora népszerű moziikonjai (pl. Marilyn Monroe) illetve a televízióban megjelenő hírességei (pl. Ronald Reagan) nézőkre gyakorolt hatása, valamint a különböző karambolokról, erőszakos eseményekről (pl. a Kennedy-merényletről vagy nukleáris robbantásokról) készült archív felvételek jelentősége foglalkoztatta. A kulcsműnek számító The Atrocity Exhibition egyik fejezetéhez fűzött megjegyzésében Ballard kijelenti, hogy „Szerintem nem kevesebb, hanem éppen ellenkezőleg, több szex és erőszak kéne a tévébe. Mindkettő hatékony katalizátora lehet a változásnak, azon területeken, ahol ez már régóta esedékes és elkerülhetetlen.”
Az alább olvasható novella Ballardhoz képest szokatlanul direkt filmes reflexiót kínál, és bár a szöveg a végletekig poétizált, barokkos Karambolnál nyelvileg jóval visszafogottabb, groteszk alapszituációjának köszönhetően remekül illeszkedik a különös ötletekkel telezsúfolt életműbe.

ballard-icu-camera-eye1J. G. Ballard tetemes életművét részben a science fiction szubjektivizált változatát megvalósító novellák és regények, illetve a népszerű zsánerekhez nem köthető, lelki és valós tájak összemosására építő elbeszélések alkotják. A hazájában mindig is kívülállóként kezelt brit írót, ami a mozgóképes vonatkozást illeti, többek között kora népszerű moziikonjai (pl. Marilyn Monroe), illetve a televízióban megjelenő hírességek (pl. Ronald Reagan) nézőkre gyakorolt hatása, valamint a különböző karambolokról, erőszakos eseményekről (pl. a Kennedy-merényletről vagy nukleáris robbantásokról) készült archív felvételek jelentősége foglalkoztatta. A kulcsműnek számító The Atrocity Exhibition egyik fejezetéhez fűzött megjegyzésében Ballard kijelenti, hogy „Szerintem nem kevesebb, hanem éppen ellenkezőleg, több szex és erőszak kéne a tévébe. Mindkettő hatékony katalizátora lehet a változásnak, azon területeken, ahol ez már régóta esedékes és elkerülhetetlen.”
Az alább olvasható novella Ballardhoz képest szokatlanul direkt filmes reflexiót kínál, és bár a szöveg a végletekig poétizált, barokkos Karambolnál nyelvileg jóval visszafogottabb, groteszk alapszituációjának köszönhetően remekül illeszkedik a különös ötletekkel telezsúfolt életműbe.

Continue reading “OFF-SCREEN 1. Családi körsvenk (J. G. Ballard: Az intenzív ápolási egység – fordította és a bevezetőt írta: Roboz Gábor)”

#1. Anya csak egy van (Bong Joon-ho: Mother)

A dél-koreai „új hullám” egyik legtehetségesebb rendezője, Bong Joon-ho, A gazdatest (The Host) 2006-os box office-robbantása után ismét a bűn zavaros vizére evezett, és ahogy a 2003-as (egyébként a nemzetközi ismertségét megalapozó) A halál jele (Memories of Murder) szerzőjétől várhattuk, a Mother is hemzseg a vörös heringektől, míg felszíne ismét hideglelős titkokat rejt.

A dél-koreai „új hullám” egyik legtehetségesebb rendezője, Bong Joon-ho, A gazdatest (The Host) 2006-os box office-robbantása után ismét a bűn zavaros vizére evezett, és ahogy a 2003-as (egyébként a nemzetközi ismertségét megalapozó) A halál jele (Memories of Murder) szerzőjétől várhattuk, a Mother is hemzseg a vörös heringektől, míg felszíne ismét hideglelős titkokat rejt.
Continue reading “#1. Anya csak egy van (Bong Joon-ho: Mother)”

Tüske Zsuzsanna: Hervadó kamélia (Stephen Frears: Chéri – Egy kurtizán szerelme)

A Mrs.Henderson bemutatja és A Királynő valós eseményekre épülő története után Stephen Frears ezúttal egy irodalmi alapanyag színeit emelte át gyöngyvászonra. Az Egy kurtizán szerelme két kisregény, Sidonie-Gabrielle Colette 20-as évekbeli művei, a Cinci és a Cinci meghal felhasználásával készült adaptáció.
Az események helyszíne az Első Világháború előtti Párizs, a kiterjedt félvilági társaság központja, amelynek egyik legismertebb figurája a már középkorúvá érett, visszavonult kurtizán, Lea de Lonval. Még mindig szépsége teljében lévő hölgy afférba kezd egykori vetélytársa, Madam Peloux 19 éves fiával, Chéri-vel: kitanítja az ifjút a testi szerelem fortélyaira, viszonyuk azonban jóval tovább húzódik, mint azt maguk is várták volna. Amikor a kapcsolat a hatodik évéhez ér, Madam Peloux elhatározza, hogy – unokák reményében – kiházasítja naplopó fiát, terve megvalósításához tökéletes feleségjelöltre talál a fiatal és engedelmes Edme-ben, aki ugyancsak kurtizán gyermeke. Az esküvőt követően Lea és Chéri megpróbálják feldolgozni a helyzetet és megszokni egymás hiányát, de lassan rá kell jönniük, hogy ez szinte lehetetlen feladat és valójában boldogságuktól lettek megfosztva, amit nem biztos,  hogy valaha képesek lesznek visszanyerni.

cseriA Mrs.Henderson bemutatja és A Királynő valós eseményekre épülő története után Stephen Frears ezúttal egy irodalmi alapanyag színeit emelte át gyöngyvászonra.

Az Egy kurtizán szerelme két kisregény, Sidonie-Gabrielle Colette 20-as évekbeli művei, a Cinci és a Cinci meghal felhasználásával készült adaptáció.
Az események helyszíne az Első Világháború előtti Párizs, a kiterjedt félvilági társaság központja, amelynek egyik legismertebb figurája a már középkorúvá érett, visszavonult kurtizán, Lea de Lonval. Még mindig szépsége teljében lévő hölgy afférba kezd egykori vetélytársa, Madam Peloux 19 éves fiával, Chéri-vel: kitanítja az ifjút a testi szerelem fortélyaira, viszonyuk azonban jóval tovább húzódik, mint azt maguk is várták volna. Amikor a kapcsolat a hatodik évéhez ér, Madam Peloux elhatározza, hogy – unokák reményében – kiházasítja naplopó fiát, terve megvalósításához tökéletes feleségjelöltre talál a fiatal és engedelmes Edme-ben, aki ugyancsak kurtizán gyermeke. Az esküvőt követően Lea és Chéri megpróbálják feldolgozni a helyzetet és megszokni egymás hiányát, de lassan rá kell jönniük, hogy ez szinte lehetetlen feladat és valójában boldogságuktól lettek megfosztva, amit nem biztos,  hogy valaha képesek lesznek visszanyerni. Continue reading “Tüske Zsuzsanna: Hervadó kamélia (Stephen Frears: Chéri – Egy kurtizán szerelme)”

Sepsi László: Káeurópai vérbosszú (Az Utolsó idők és az európai bosszúfilm)

A hetvenes évek és az exploitation-aranykor bevégeztével a bosszú-tematika is látványosan háttérbe szorult az európai filmpalettán. Míg a spagettiwesternek esetében a bosszú a főhős motivációjának egyik legjellemzőbb formáját jelentette (lásd akár A halál csendje, akár a Volt egyszer egy vadnyugat példáját, hogy csak a legismertebbeket említsük), s a Thriller által a rape & revenge szubzsáner is megkapta a maga európai (pontosabban: skandináv) mutációját, az új évezredben elsősorban az angol bűnfilm és a francia extrémek mutatnak fokozott érdeklődést a téma iránt. Míg Gaspar Noé Visszafordíthatatlanja távol marad a szisztematikus bosszúhadjárat ábrázolásától, így csupán részben köthető a bosszúfilmek csoportjához, addig a saját regényét (Dugj meg!) adaptáló Virginie Despentes jóval látványosabban nyúlt vissza a tematika exploitation-gyökereihez, miközben banális filozófiai riposztokat köpködő prostituáltjai az egész férfinemen állnak bosszút. A sade-i perverzióval felpörgetett francia olvasattal szemben a kortárs brit bosszúfilm elsősorban Hodges Get Carter!-ében gyökeredzik – olyannyira, hogy Az űzött vad részint önremake-nek is tekinthető –, de az alapmű rideg szenvtelensége köszön vissza például a Shane Meadows-féle Dead Man’s Shoes-ban is, átszűrve a rendező kézjegyét jelentő, poshadtsör-bukéjú kisrealizmuson. De ugyanez a kisrealizmus köti az Utolsó idők képviselte magyar olvasatot a tematika 1999-ben készült orosz (Vorosilov mesterlövésze) mutációjához is, azzal az apró különbséggel, hogy míg Sztanyiszlav Govoruhin mozija látványosan elmozdul a szatíra felé, addig Mátyássy Áron így jöttemje – Meadows munkájához hasonlóan – semmilyen módon nem oldja a vidéki település ábrázolásához is szorosan kötődő fatalista látásmódot. Legyen szó angol vagy magyar prolikról, a verdikt ugyanaz: a homokcsapdává vált szülővárosból nincs menekvés.

utolso_idokA hetvenes évek és az exploitation-aranykor bevégeztével a bosszú-tematika is látványosan háttérbe szorult az európai filmpalettán. Míg a spagettiwesternek esetében a bosszú a főhős motivációjának egyik legjellemzőbb formáját jelentette (lásd akár A halál csendje, akár a Volt egyszer egy vadnyugat példáját, hogy csak a legismertebbeket említsük), s a Thriller által a rape & revenge szubzsáner is megkapta a maga európai (pontosabban: skandináv) mutációját, az új évezredben elsősorban az angol bűnfilm és a francia extrémek mutatnak fokozott érdeklődést a téma iránt. Míg Gaspar Noé Visszafordíthatatlanja távol marad a szisztematikus bosszúhadjárat ábrázolásától, így csupán részben köthető a bosszúfilmek csoportjához, addig a saját regényét (Dugj meg!) adaptáló Virginie Despentes jóval látványosabban nyúlt vissza a tematika exploitation-gyökereihez, miközben banális filozófiai riposztokat köpködő prostituáltjai az egész férfinemen állnak bosszút. A sade-i perverzióval felpörgetett francia olvasattal szemben a kortárs brit bosszúfilm elsősorban Hodges Get Carter!-ében gyökeredzik – olyannyira, hogy Az űzött vad részint önremake-nek is tekinthető –, de az alapmű rideg szenvtelensége köszön vissza például a Shane Meadows-féle Dead Man’s Shoes-ban is, átszűrve a rendező kézjegyét jelentő, poshadtsör-bukéjú kisrealizmuson. De ugyanez a kisrealizmus köti az Utolsó idők képviselte magyar olvasatot a tematika 1999-ben készült orosz (Vorosilov mesterlövésze) mutációjához is, azzal az apró különbséggel, hogy míg Sztanyiszlav Govoruhin mozija látványosan elmozdul a szatíra felé, addig Mátyássy Áron így jöttemje – Meadows munkájához hasonlóan – semmilyen módon nem oldja a vidéki település ábrázolásához is szorosan kötődő fatalista látásmódot. Legyen szó angol vagy magyar prolikról, a verdikt ugyanaz: a homokcsapdává vált szülővárosból nincs menekvés. Continue reading “Sepsi László: Káeurópai vérbosszú (Az Utolsó idők és az európai bosszúfilm)”

“Eddig minden filmem négyes lett” – Tóth Barnabás kisjátékfilmjei (2. rész)

Egy kis politika
Egy álriportfilm Lajosról, a zsírégetőkrém-disztribútorról (Az ember, akit kihagytak, 2000) és egy könnyed kis választási szatíra (Egy szavazat, 2006); túlzás lenne azt állítani, hogy politikai felhangú filmek lennének. Nem kívánnak hiteles korrajzként helyt állni, nem informatívak; nem céljuk a manipuláció sem, nincs bennük konkrét, alátámasztott állásfoglalás, semmi kijózanító vagy továbbgondolásra kényszerítő hátsó tartalom. Inkább csak arról van szó, hogy kiaknázva a felszínes politikai ismereteinket komédiáznak kicsit a szórakoztatásunkra.

Az ember, akit kihagytak amolyan, “ha a nagyinak négy kereke volna..” típusú történetet mesél el. Bemutatja Lajost, a jelenleg kozmetikai termékekkel házaló ügynököt, aki ha annak idején egy véletlenszerű baleset következményeként, nem borítja le Orbán Viktor március 15-i beszédét egy pohár üdítővel (illetve önmagát egy tányér főzelékkel), már biztosan a Parlamentben építgetné az országot a többi kollégiumi csoporttársával egyetemben. Csányi Sándor (valószínűleg eddigi leghitelesebb szerepében) kellő visszafogottsággal formálja meg a büszke kereskedőt, egykori “kiemelkedő” gimnáziumi góllövő királyt, aki már idejekorán kénytelen volt megélni nem létező politikai karrierjének hamvába halását. A film “küllemre” igencsak iskolás, a képek néha homályosak, a ritmus szaggatott, a hang torzul, de pont ezek miatt válik még szánalmasabbá Lajos kálváriája. A végtelenül kisszerű, de azt fel nem ismerő ember sorsának bemutatására ugyanis az olcsó technikai apparátus és a látszólag silány kivitelezés tökéletesen rímel. Esetlen kézikamera pásztázza a történelmi jelentőségű koleszfolyosót, a roncstelepre kívánkozó autó beindítási nehézségei békaperspektívában jelennek meg, a vér komoly politikai karrier részleteit pedig egy homályos szobában meséli el Lajos, miközben a háttérben katonás rendben kisebb-nagyobb macifigurák hallgatják az előadást. Tóth Barnabás ezúttal véglegesen kasztrálta főhősét, elvéve tőle mindent, ami a férfit férfivé teszi.


Egy kis politika

Egy álriportfilm Lajosról, a zsírégetőkrém-disztribútorról (Az ember, akit kihagytak, 2000) és egy könnyed kis választási szatíra (Egy szavazat, 2006); túlzás lenne azt állítani, hogy politikai felhangú filmek lennének. Nem kívánnak hiteles korrajzként helyt állni, nem informatívak; nem céljuk a manipuláció sem, nincs bennük konkrét, alátámasztott állásfoglalás, semmi kijózanító vagy továbbgondolásra kényszerítő hátsó tartalom. Inkább csak arról van szó, hogy kiaknázva a felszínes politikai ismereteinket komédiáznak kicsit a szórakoztatásunkra.

Az ember, akit kihagytak amolyan, “ha a nagyinak négy kereke volna..” típusú történetet mesél el. Bemutatja Lajost, a jelenleg kozmetikai termékekkel házaló ügynököt, aki ha annak idején egy véletlenszerű baleset következményeként, nem borítja le Orbán Viktor március 15-i beszédét egy pohár üdítővel (illetve önmagát egy tányér főzelékkel), már biztosan a Parlamentben építgetné az országot a többi kollégiumi csoporttársával egyetemben. Csányi Sándor (valószínűleg eddigi leghitelesebb szerepében) kellő visszafogottsággal formálja meg a büszke kereskedőt, egykori “kiemelkedő” gimnáziumi góllövő királyt, aki már idejekorán kénytelen volt megélni nem létező politikai karrierjének hamvába halását. A film “küllemre” igencsak iskolás, a képek néha homályosak, a ritmus szaggatott, a hang torzul, de pont ezek miatt válik még szánalmasabbá Lajos kálváriája. A végtelenül kisszerű, de azt fel nem ismerő ember sorsának bemutatására ugyanis az olcsó technikai apparátus és a látszólag silány kivitelezés tökéletesen rímel. Esetlen kézikamera pásztázza a történelmi jelentőségű koleszfolyosót, a roncstelepre kívánkozó autó beindítási nehézségei békaperspektívában jelennek meg, a vér komoly politikai karrier részleteit pedig egy homályos szobában meséli el Lajos, miközben a háttérben katonás rendben kisebb-nagyobb macifigurák hallgatják az előadást. Tóth Barnabás ezúttal véglegesen kasztrálta főhősét, elvéve tőle mindent, ami a férfit férfivé teszi. Continue reading ““Eddig minden filmem négyes lett” – Tóth Barnabás kisjátékfilmjei (2. rész)”

EuShorts Fesztivál

A rövidfilmnek fesztivál kell, amiből minél több van, annál jobb. A november 13-a és 17-e között a Toldi moziban megrendezésre kerülő EuShorts filmfesztivál ötven darab populáris, a nemzetközi filmfesztiválokon már bizonyított filmet mutat be Európa 19 országából, nagyvásznon, sok ember előtt. Mivel sokan sokfélét szeretünk, arra törekedtünk, hogy a lehető legváltozatosabb rövid kalandokat nyújtsuk: bemutatunk transzplantációs rockoperát (Szívdobbanás – Hjartslag), bekukkanthatunk egy apácazárda gonosz titkaiba (Lulu nővér – Sister Lulu), átélhetjük, milyen lehet 91cm-re önmagunktól élni az életünket (Skhizein), vagy végigzongorázhatunk egy bimbódzó szerelem ürügyén a filmművészet műfajain (1 fiú – 1 lány – Boy Meets Girl). A vetített filmek között lesz az Oscar-díjas Játékország (Toyland), a Berlinalén díjat nyert Az új fiú (New Boy) is. És ha már élménymegosztás és filmkommunizmus, akkor ne feledjük el a felelősöket sem: a fesztivál ideje alatt itt lesz többek közt Reto Caffi, az Oscar-díjra jelölt A vonal mentén (Auf der Strecke) rendezője, James Lees, a Kérj bocsánatot (Apologie Line) alkotója, valamint az Elizabeth Marre – Olivier Pont rendezőpáros, akiknek Manon az aszfalton (Manon sur le bitume) című rövidjét ugyancsak jelölte idén az Akadémia.

Toyland1A rövidfilmnek fesztivál kell, amiből minél több van, annál jobb. A november 13-a és 17-e között a Toldi moziban megrendezésre kerülő EuShorts filmfesztivál ötven darab populáris, a nemzetközi filmfesztiválokon már bizonyított filmet mutat be Európa 19 országából, nagyvásznon, sok ember előtt. Mivel sokan sokfélét szeretünk, arra törekedtünk, hogy a lehető legváltozatosabb rövid kalandokat nyújtsuk: bemutatunk transzplantációs rockoperát (Szívdobbanás – Hjartslag), bekukkanthatunk egy apácazárda gonosz titkaiba (Lulu nővér – Sister Lulu), átélhetjük, milyen lehet 91cm-re önmagunktól élni az életünket (Skhizein), vagy végigzongorázhatunk egy bimbódzó szerelem ürügyén a filmművészet műfajain (1 fiú – 1 lány – Boy Meets Girl). A vetített filmek között lesz az Oscar-díjas Játékország (Toyland), a Berlinalén díjat nyert Az új fiú (New Boy) is. És ha már élménymegosztás és filmkommunizmus, akkor ne feledjük el a felelősöket sem: a fesztivál ideje alatt itt lesz többek közt Reto Caffi, az Oscar-díjra jelölt A vonal mentén (Auf der Strecke) rendezője, James Lees, a Kérj bocsánatot (Apologie Line) alkotója, valamint az Elizabeth Marre – Olivier Pont rendezőpáros, akiknek Manon az aszfalton (Manon sur le bitume) című rövidjét ugyancsak jelölte idén az Akadémia.

Continue reading “EuShorts Fesztivál”