Jön a Prizma harmadik száma!

Az internet hétköznapi gyakorlatba való beépülésével az erotikus és pornográf vizuális tartalmak minden eddiginél könnyebben elérhetővé váltak az egyéni felhasználó számára. Egyfelől tehát a pornográfia az internetes videómegosztókon keresztül a tömegkultúra részévé vált, másfelől az utóbbi évek művészfilm-termésében is feltűnően központi motívumként szerepel – elég csak Catherine Breillat munkásságára, Michael Winterbottom 9 dal című filmjére, vagy akár Lars von Trier Antikrisztusára gondolnunk. A Prizma harmadik számának koncepciója mögött az a felismerés áll, hogy a magyar filmes szaksajtó a fenti jelenségekkel méltatlanul csekély mértékben foglalkozik, és ezért hazánkban nem indult meg a pornográf mozgóképpel kapcsolatos filmelméleti és filmesztétikai kérdések feldolgozása.

Az internet hétköznapi gyakorlatba való beépülésével az erotikus és pornográf vizuális tartalmak minden eddiginél könnyebben elérhetővé váltak az egyéni felhasználó számára. Egyfelől tehát a pornográfia az internetes videómegosztókon keresztül a tömegkultúra részévé vált, másfelől az utóbbi évek művészfilm-termésében is feltűnően központi motívumként szerepel – elég csak Catherine Breillat munkásságára, Michael Winterbottom 9 dal című filmjére, vagy akár Lars von Trier Antikrisztusára gondolnunk.

A Prizma harmadik számának koncepciója mögött az a felismerés áll, hogy a magyar filmes szaksajtó a fenti jelenségekkel méltatlanul csekély mértékben foglalkozik, és ezért hazánkban nem indult meg a pornográf mozgóképpel kapcsolatos filmelméleti és filmesztétikai kérdések feldolgozása. Continue reading “Jön a Prizma harmadik száma!”

Körmünkre ég az őrület (Fabrice Du Welz: Vinyan – Az elveszett lelkek)

Felettébb kínos, ha az ember már fél órája birkózik az adott filmmel, de még mindig nem képes eldönteni, hogy mit is kéne kihámoznia a képsorokat belengő cikornyás többszólamúságból. A horrorfronton (meg úgy általában is) másodfilmes Fabrice Du Welz Vinyanjával is ez a helyzet: egy szégyentelen műfaji eklektikába fojtott, önmagát intelligensnek álcázó darabbal állunk szemben, amely fenemód érzéketlenül és kirívóan kuncsorog aszája szegletében zavartan mosolygó néző kegyeiért. Persze európai horrorfilmről van szó (ráadásul esetünkben többszörös koprodukcióról), így talán az alaptörténet ismeretében joggal várunk  intellektuális stílussal bemázolt, provokatív vizualitású, erőteljes feszültség-ökonómiával gazdálkodó zsánermixtúrát. Rövidesen azonban világossá válik, hogy a lelkes rendező  a különböző műfajok hatáselemeit nem képes szerves egésszé összegyúrni.

Felettébb kínos, ha az ember már fél órája birkózik az adott filmmel, de még mindig nem képes eldönteni, hogy mit is kéne kihámoznia a képsorokat belengő cikornyás többszólamúságból. A horrorfronton (meg úgy általában is) másodfilmes Fabrice Du Welz Vinyanjával is ez a helyzet: egy szégyentelen műfaji eklektikába fojtott, önmagát intelligensnek álcázó darabbal állunk szemben, amely fenemód érzéketlenül és kirívóan kuncsorog aszája szegletében zavartan mosolygó néző kegyeiért. Persze európai horrorfilmről van szó (ráadásul esetünkben többszörös koprodukcióról), így talán az alaptörténet ismeretében joggal várunk  intellektuális stílussal bemázolt, provokatív vizualitású, erőteljes feszültség-ökonómiával gazdálkodó zsánermixtúrát. Rövidesen azonban világossá válik, hogy a lelkes rendező  a különböző műfajok hatáselemeit nem képes szerves egésszé összegyúrni. Continue reading “Körmünkre ég az őrület (Fabrice Du Welz: Vinyan – Az elveszett lelkek)”

Kis Kata: Egy norvég neo-melodráma 100 meghitt perce (Sarah Johnsen: Nagykutya)

Sarah Johnsen norvég író-rendező második nagyjátékfilmjéről  témájának összképe vagy akár bármely mozaikdarabja alapján  megállapítható, hogy a kés élén táncol: a háborúból visszatérő, lelkileg megtört fiatal katona; az egymástól kisgyermekkorukban elválasztott, felnőttkorukban egy fénykép-amulett révén újra egymásra találó testvérek; a saját lelki börtönükbe zárt férfiakat a szerelem erejével megváltó nők sztorivonalai, egyáltalán a messzemenőkig érintetlenül, dekonstruálatlanul hagyott romantikus szerelem motívumai olyan közelségbe vonják a filmet a giccsel, hogy kész csoda, hogy az az esztétika fekete lyukaként nem szippantja teljesen magába. A manírtalan színészi játékok, a szinte folyamatosan feszes dramaturgia és néhány bájos poén azonban megmenti a filmet attól, hogy az a fajta melodráma legyen, mely pszichés és szociális irrealisztikussága révén meggátolja az azonosulást és az érzelmi bevonódást, egyidejű intellektuális lapossága révén pedig végképp élvezhetetlenné teszi magát. Végeredményben a Nagykutya intenzív (és felvállalt) melodramatikussága, és az emberiségbe nagy elánnal vetett hite ellenére élvezhető film, ami az infantilizmus és az emberi gyengeségek játékos-humoros megjelenítésének köszönhető.

Sarah Johnsen norvég író-rendező második nagyjátékfilmjéről  témájának összképe vagy akár bármely mozaikdarabja alapján  megállapítható, hogy a kés élén táncol: a háborúból visszatérő, lelkileg megtört fiatal katona; az egymástól kisgyermekkorukban elválasztott, felnőttkorukban egy fénykép-amulett révén újra egymásra találó testvérek; a saját lelki börtönükbe zárt férfiakat a szerelem erejével megváltó nők sztorivonalai, egyáltalán a messzemenőkig érintetlenül, dekonstruálatlanul hagyott romantikus szerelem motívumai olyan közelségbe vonják a filmet a giccsel, hogy kész csoda, hogy az az esztétika fekete lyukaként nem szippantja teljesen magába. A manírtalan színészi játékok, a szinte folyamatosan feszes dramaturgia és néhány bájos poén azonban megmenti a filmet attól, hogy az a fajta melodráma legyen, mely pszichés és szociális irrealisztikussága révén meggátolja az azonosulást és az érzelmi bevonódást, egyidejű intellektuális lapossága révén pedig végképp élvezhetetlenné teszi magát. Végeredményben a Nagykutya intenzív (és felvállalt) melodramatikussága, és az emberiségbe nagy elánnal vetett hite ellenére élvezhető film, ami az infantilizmus és az emberi gyengeségek játékos-humoros megjelenítésének köszönhető. Continue reading “Kis Kata: Egy norvég neo-melodráma 100 meghitt perce (Sarah Johnsen: Nagykutya)”

Revans nyereményjáték

A Mozinet felajánlásából öt darab, két személyre szóló jegyet sorsolunk ki az Oscar-díjra jelölt Revans című film premier előtti vetítésére, mely 2010. április 28-án, 19:00-tól kerül megrendezésre a Csepel Cinemában.

Kérdés: ki volt az azonos című Tony Scott-film főszereplője?

1. Denzel Washington

2. Kevin Costner

3. Mickey Rourke

A válaszokat április 27-ig várjuk a prizma.folyoirat@gmail.com emailcímre.
Götz Spielmann filmjéről lásd lentebb.

A Mozinet felajánlásából öt darab, két személyre szóló jegyet sorsolunk ki az Oscar-díjra jelölt Revans című film premier előtti vetítésére, mely 2010. április 28-án, 19:00-tól kerül megrendezésre a Csepel Cinemában.

Kérdés: ki volt az azonos című Tony Scott-film főszereplője?

1. Denzel Washington

2. Kevin Costner

3. Mickey Rourke

A válaszokat április 27-ig várjuk a prizma.folyoirat@gmail.com emailcímre.
Götz Spielmann filmjéről lásd lentebb. Continue reading “Revans nyereményjáték”

“Hollywood-ellenes vagyok” – Interjú Nick Jamesszel, a Sight & Sound főszerkesztőjével (készítette: Kovács Kata)

Van a Sight & Soundnak akkora szava, hogy megbuktasson vagy sikerre vigyen egy filmet?

Abszolút nincs. A Sight & Soundnak nincs ekkora szava. Még Londonban sem, ahol pedig azért befolyásosak vagyunk, egy olyan lap, mint a The Guardian vagy a Time Out – bár tény, hogy a Time Out olvasottsága csökken – sokkal nagyobb hatást gyakorol, mint mi. Ha a Guardian kritikusa szeret valamit, a legtöbben elmennek megnézni, és ha nem szereti, akkor az a film halott. A mi hatásunk sokkal kontextuálisabb, mélyebb, abban az értelemben, hogy nem azonnali. Inkább a többi kritikusra vagyunk hatással.

Van a Sight & Soundnak akkora szava, hogy megbuktasson vagy sikerre vigyen egy filmet?

Abszolút nincs. A Sight & Soundnak nincs ekkora szava. Még Londonban sem, ahol pedig azért befolyásosak vagyunk, egy olyan lap, mint a The Guardian vagy a Time Out – bár tény, hogy a Time Out olvasottsága csökken – sokkal nagyobb hatást gyakorol, mint mi. Ha a Guardian kritikusa szeret valamit, a legtöbben elmennek megnézni, és ha nem szereti, akkor az a film halott. A mi hatásunk sokkal kontextuálisabb, mélyebb, abban az értelemben, hogy nem azonnali. Inkább a többi kritikusra vagyunk hatással.
Continue reading ““Hollywood-ellenes vagyok” – Interjú Nick Jamesszel, a Sight & Sound főszerkesztőjével (készítette: Kovács Kata)”

Kovács Patrik: Nem csak az iskolatáska nehéz (Lone Scherfig: Egy lányról)

Nagyjából a tavalyi Sundance Filmfesztivál óta lehetett tudni, hogy Lone Scherfig Egy lányról című romantikus kamaszfilmje keresztül-kasul megjárja az aktuális díjszezont, körbehordozták a Berlinalén is, az Oscar-gálán aztán az alkotógárda hiába örülhetett bizakodón két jelölésének: a veretes európai függetlenfilmnek nem osztottak lapot Hollywood ítélőbírái. Amerika talán azért maradt kissé közömbös, mert a dán Scherfig fikarcnyit sem módosította elbeszélői stílusát, házi tematikáját: most is ugyanazokat a taktusokat ütögeti, amiket a Dogma-mozgalom viharában fogant Olasz nyelv kezdőknek és az elevenebb, kevésbé egységes stílusú Wilbur öngyilkos akar lenni esetében kidolgozott.

Nagyjából a tavalyi Sundance Filmfesztivál óta lehetett tudni, hogy Lone Scherfig Egy lányról című romantikus kamaszfilmje keresztül-kasul megjárja az aktuális díjszezont, körbehordozták a Berlinalén is, az Oscar-gálán aztán az alkotógárda hiába örülhetett bizakodón két jelölésének: a veretes európai függetlenfilmnek nem osztottak lapot Hollywood ítélőbírái. Amerika talán azért maradt kissé közömbös, mert a dán Scherfig fikarcnyit sem módosította elbeszélői stílusát, házi tematikáját: most is ugyanazokat a taktusokat ütögeti, amiket a Dogma-mozgalom viharában fogant Olasz nyelv kezdőknek és az elevenebb, kevésbé egységes stílusú Wilbur öngyilkos akar lenni esetében kidolgozott. Continue reading “Kovács Patrik: Nem csak az iskolatáska nehéz (Lone Scherfig: Egy lányról)”

Lichter Péter: Az éti csiga álma (Hitoshi Matsumoto: Szimbólum)

A távol-keleti filmek egyik bája az ötletek csaknem korlátlan szabadsággal való összekeverésében és felhasználásában rejlik. A műfaji ötvözetek alapanyagai gyakran olyan távoliak és összeegyeztethetetlenek első látásra, akár a távol-keleti konyha európai mércével bizarr fogásai.

A távol-keleti filmek egyik bája az ötletek csaknem korlátlan szabadsággal való összekeverésében és felhasználásában rejlik. A műfaji ötvözetek alapanyagai gyakran olyan távoliak és összeegyeztethetetlenek első látásra, akár a távol-keleti konyha európai mércével bizarr fogásai. Continue reading “Lichter Péter: Az éti csiga álma (Hitoshi Matsumoto: Szimbólum)”

Kovács Kata: Csapongó kapuzárás (Walter Carvalho: Budapest)

A Budapest című brazil-magyar koprodukció Chico Buarque azonos című regényéből Walter Carvalho, a Központi pályaudvar, a Senkiföldjén és a Carandiru – A börtönlázadás című filmek operatőre rendezésében készült. Sárgába és szépiába bújtatott, virtuóz vizuális megoldásokkal dolgozó munkája magán viseli egy kiforrott látásmódú operatőr (a rendező fia, Lula Carvalho) és egy zöldfülű elsőfilmes rendező keze nyomát, egyben ékes bizonyítéka, hogy nemcsak a magyar filmtermésből hiányoznak az ütős melodrámák.

A Budapest című brazil-magyar koprodukció Chico Buarque azonos című regényéből Walter Carvalho, a Központi pályaudvar, a Senkiföldjén és a Carandiru – A börtönlázadás című filmek operatőre rendezésében készült. Sárgába és szépiába bújtatott, virtuóz vizuális megoldásokkal dolgozó munkája magán viseli egy kiforrott látásmódú operatőr (a rendező fia, Lula Carvalho) és egy zöldfülű elsőfilmes rendező keze nyomát, egyben ékes bizonyítéka, hogy nemcsak a magyar filmtermésből hiányoznak az ütős melodrámák.

A történet José Costa elsőrangú brazil ghost writer kapuzárási pánikját mondja el. Costa boldogtalan gyönyörű tévébemondó feleségével és elhízott kisfiával, és szenved attól, hogy briliáns írásai mások neve alatt jelennek meg. Egy rövid budapesti látogatás során azonban megbabonázza a magyar nyelv, majd némi gyötrődés után gépre száll, hogy nyomába eredjen a váratlanul rátörő szenvedélynek. Budapesten aztán egy Kriska nevű lány nem csak a híresen bonyolult magyar nyelvet kezdi a fejébe verni, de hálószobája ajtaját is szélesre tárja előtte.

Buarque abszurd és egzotikus epizódokkal megtűzdelt középszerű sikerregénye tökéletes szerelmi háromszögön alapuló melodrámai szituációt kínál: Josénak választania kell mind a felesége és Kriska, mind pedig ezek metaforikus megfelelői, az anyanyelve és a magyar nyelv között. A főhős kettő közötti őrlődésére nincs megoldás: a regénybeli Costa éppen annyira vágyik anyanyelve és gyönyörű felesége, mint Budapest és Kriska után. A film mindezt csupán halványan ábrázolja, ehelyett a Costa meglehetősen művészieskedve ábrázolt, szenvelgő gyötrődése kerül előtérbe. Amíg Buarque munkájának legnagyobb erénye, hogy nagyfokú személyességén keresztül beengedi az olvasót hősének tudatába, addig a film és nézője között a filmidő előrehaladásával és a személyes hangú narráció eltűnésével egyre nagyobb lesz a távolság.

A történet szervezőelve Costa sodródása, akinek önkeresését Carvalho kezdetben a figura vizuális megkettőzésével ábrázolja. A férfi egyszer egyik városban találja magát, másszor a másikban, valójában azonban mind a történet, mind pedig a főhős céltalan, és még olyan abszurdba hajló epizódok sem zökkentik ki őket az apatikus állapotból, mint egy oroszrulettezéssel végződő, átpálinkázott éjszaka. A Budapest kisszámú jó pillanata a főhős vízió-szerű, szürreális sodródását örökíti meg, melynek során egyszerre szembesül önmagával, a veszélyes és gyönyörű nőkkel, illetve az árnyékírók kongresszusainak hátborzongató földalatti mozgalmával. A film nagyrészt azonban közhelyes gesztusok sora, lásd például Costa kirobbanó érzelmeinek a tenyerével összeroppantott pezsgőspohár közelképén keresztüli ábrázolását.

Tény, hogy Buarque körülbelül annyit tud elmondani Budapestről, amennyi egy nem túl vaskos útikalauzból egy fél délután alatt kiolvasható, és Carvalho-nak sem sikerül ennél mélyebbre jutnia a város ábrázolásában. Mindez elvileg néhány magyar nézőn kívül senkit nem zavar, de mivel a történetben Budapest megbabonázó erejének központi szerep jutott, kérdéses, mindebből miért csak egy sárgás-barnás, a Lánchídtól a gangos házig terjedő közhelyet látunk. A Budapest abban a különös helyzetben van, hogy míg a világ többi országában talán csak átlagos filmnek fogják tartani, addig a magyar néző előtt kínosan lelepleződik színészvezetésének teljes csődje. Egyik legnagyobb gyengéje, hogy főhőse egyetlen hitelesen elmondott magyar mondatot sem ejt ki a száján: egyszerre beszél irodalmian szép, nyelvtanilag tökéletes magyart – hiszen José életének legnagyobb sikere, hogy megtanulja a világ legnehezebb nyelvét, majd magyarul ír sikeres verseskötetet – és intonál úgy, mint aki egyetlen szót sem ért abból, amit mond. Ami egy brazil néző számára talán fel sem tűnik, arra a magyar közönség nyilvánvalóan felszisszen, ilyen kellemetlen pillanatot okoz Costa minden egyes magyarul elmondott szava.

A Budapest Isabel Coixet Elégia című alkotásának távoli, tematikus rokona. Ám amíg Coixet szerelmi melodrámája hidegen letisztult és pontos, addig a Budapest követhetetlenül csapongó. A Philip Roth A haldokló állat című regényéből készült film hőse, a hűvösen, szinte kegyetlenül önreflexív David Kepesh azonban, José Costával ellentétben a férfikor végetérésének drámáját éli át: egyszerre retteg az elmúlástól, valamint a kreatív energiák és kiapadhatatlan hódító erejének megszűnésétől. Fiatal szerelmében éppen a halhatatlanságot véli megtalálni, és habár képtelen a kapcsolat fenntartására, a lány tragikusan lesújtó halálos betegsége ebbe vetett utolsó reményét számolja fel. José Costa Kepesh fiatalabb, negyven és ötven közötti változata, így számára még reális lehetőség a szakmai és magánéleti értelemben vett újrakezdés. Tragédiája, hogy képtelen bizonyos mintáktól megszabadulni: örökre árnyékíró marad, vonzó és izgalmas nőkkel él, akiknek társasága mégsem tölti el maradéktalan boldogsággal. A regénybeli Costa egyszerre szomjazza a feleségét és Kriskát, ám egyikük mellett sem talál önmagára, ezért folyton egyik helyről a másikra menekül. A két élettér közös motívuma a két, azonos korú kisfiú, akikkel Costa kétségbeesetten próbál valódi, szeretetteli kapcsolatot kialakítani – a regény szerint kisfia iránti ellenszenvét a gyerek elhízott testétől való enyhe rémülete jelzi. A gyerekek iránti lagymatag érzelmei azt jelzik, hogy a nőkkel való kapcsolata csak múló szenvedély, nem elég stabil ahhoz, hogy kiegyensúlyozott család épülhessen rá.

Buarque víziója, hogy főhőse a magyar nyelv hangzása, titokzatossága hatására hagyja el a családját és a hazáját, és a könyv utolsó harmadában – amikor már szinte biztos, hogy egyik földrészen se találja meg azt, amit keres – lázálomszerű, szürreális gyötrődésében teljesen elhagyja a realizmus talaját. Ami azonban a regényben az utolsó sorok banális kikacsintása ellenére is kitűnő lélekábrázolás, az a film végére értelmetlen, közhelyes és idejétmúlt modernkedés.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=95X-WKwCHws[/youtube]

A Budapest a 17. Titanic Filmfesztivál Különös történetek elnevezésű szekciójában látható.

Roboz Gábor: Árgus szemekkel (Tarik Saleh: Metropia)

A disztópiákban uralmon lévő diktatórikus hatalmi rendszerek korlátozó intézkedései közül a legrémisztőbb az emberi elmébe való beférkőzésre irányuló törekvés. A gondolati szabadság utolsó védőbástyáját jelentő „néhány köbcentiméteres terület” (Orwell) bevétele az egyéniség megsemmisítését célzó hadművelet végső fázisa, és bár a Metropiában megjelenő nagyhatalmú társaság nem ezt kívánja elvégezni, az általa alkalmazott megfigyelői módszerrel a tökéletes hatalomátvétel leglényegesebb lépését valósítják meg.

A disztópiákban uralmon lévő diktatórikus hatalmi rendszerek korlátozó intézkedései közül a legrémisztőbb az emberi elmébe való beférkőzésre irányuló törekvés. A gondolati szabadság utolsó védőbástyáját jelentő „néhány köbcentiméteres terület” (Orwell) bevétele az egyéniség megsemmisítését célzó hadművelet végső fázisa, és bár a Metropiában megjelenő nagyhatalmú társaság nem ezt kívánja elvégezni, az általa alkalmazott megfigyelői módszerrel a tökéletes hatalomátvétel leglényegesebb lépését valósítják meg.

Noha a közeljövőben játszódó svéd animációs film nem egy apokalipszis utáni állapotot jelenít meg, már az első képkockákkal láthatóvá teszi, hogy a történet elmeséléséhez kreált közegen az egyhangúság szürkéje uralkodik. A sztori fókuszpontjában álló Roger jellegzetes csinovnyik-figurája érzi is, hogy valami nincs rendjén a körülötte lévő világgal, és mivel az ágyát melegítő barátnőjében nem talál érzelmi támaszt, magában kénytelen végigküzdeni a paranoia és kedvetlenség által uralt hétköznapjait. Az Európa országait egyesítő gigantikus metróhálózat szerelvényeit tudatosan kerülő főhős egy nap visszaigazolást kap fokozódó üldözési mániájáról, a fejében megszólaló hang ráadásul olyan útra tereli, amelyen hamarosan világossá válik számára, pontosan milyen méretű összeesküvéssel áll szemben.


A Metropia jószerivel monokróm színvilága nem sok jót ígér: a hamuszürkébe borult nagyváros, fémes felületeivel és lelketlen helyszíneivel, remekül megteremti az efféle moziktól elvárható borongós hangulatot, bár a hamar fel- és kiismerhető világ különösebb újdonsággal nem szolgál. Egyedül a városlakók kinézete tűnik rendhagyónak, a darabos mozgású karakterek ugyanis emberi arcokról készített fotókat viselnek a fejükön, bizarr megjelenésükkel pedig pontosan az alkotók fénykép-szkennelésre alapozó technikáját tükrözik. A szokatlan formai eljárásnak köszönhetően a polgárok szinte élettelenné merevedett ábrázata tehát szintén azt az ürességet kommunikálja, amitől az életterüket biztosító metropolisz kong.

A látvány szempontjából csak ideig-óráig izgalmas munka szinte automatikusan a felületek mögé irányítja a figyelmünket, és a háttérben munkáló konspiráció egy darabig ígéretes tartalommal kecsegtet. A városokat összekötő metróhálózat létrehozásának filantróp gesztusként történő beállítása (lásd a felütés egyik inzertjét), mint az hamar kiderül, valójában csak álca egy hátborzongató tevékenység elfedésére, az emberek állandó megfigyelésére kifundált groteszk eljárás pedig a mindent látó Nagy Testvér paranoid elgondolását radikalizálja.

Az ígéretes alapszituáció fényében különös, hogy a központi ötletet leszámítva meglehetősen fantáziátlan animáció milyen bántóan egyszerűnek tünteti fel a gonosz hatalom legyőzését – ez a naiv megközelítés pedig még több kárt okoz a nem csak színvilágát tekintve szürke filmnek.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=vLPD_9uFmVI[/youtube]

A Metropia a 17. Titanic Filmfesztivál Animáció 1.0 elnevezésű szekciójában látható.

Tüske Zsuzsanna: Csoportterápia (Jörgen Bergmark: Ésszerű megoldás)

Ha kapcsolatközi főbűnök mozgóképre álmodásáról van szó, a svéd vásznak egyik legelőkelőbb helyet elfoglaló és legkedveltebb árnyalatának a házasságtörés tematikája tekinthető. A kapcsolati válságok feldolgozásának jelensége szinte nemzeti hagyományként értékelhető, amelynek ápolása többek között olyan zseniális alkotók missziójává vált, mint Ingmar Bergman, akinek nyomdokain lépkedve az utódok sem hagyják veszni a régi jó szokásokat – erre ékes bizonyítékként szolgál például Simon Staho 2008-as Jelenetek két házasságból című alkotása. Műfajválasztás tekintetében a témához természetesen nem feltétlenül a gyászruha a kötelező viselet: a dráma némi humorral is vegyíthető, valamint az abszurd is tökéletes kiegészítőként szolgálhat. Ezt az irányt célozza meg Jörgen Bergmark fesztivál díjnyertes – papírforma szerint – vígjátéki köntösbe öltöztetett munkája, az Ésszerű megoldás.

Ha kapcsolatközi főbűnök mozgóképre álmodásáról van szó, a svéd vásznak egyik legelőkelőbb helyet elfoglaló és legkedveltebb árnyalatának a házasságtörés tematikája tekinthető. A kapcsolati válságok feldolgozásának jelensége szinte nemzeti hagyományként értékelhető, amelynek ápolása többek között olyan zseniális alkotók missziójává vált, mint Ingmar Bergman, akinek nyomdokain lépkedve az utódok sem hagyják veszni a régi jó szokásokat – erre ékes bizonyítékként szolgál például Simon Staho 2008-as Jelenetek két házasságból című alkotása. Műfajválasztás tekintetében a témához természetesen nem feltétlenül a gyászruha a kötelező viselet: a dráma némi humorral is vegyíthető, valamint az abszurd is tökéletes kiegészítőként szolgálhat. Ezt az irányt célozza meg Jörgen Bergmark fesztivál díjnyertes – papírforma szerint – vígjátéki köntösbe öltöztetett munkája, az Ésszerű megoldás.

Continue reading “Tüske Zsuzsanna: Csoportterápia (Jörgen Bergmark: Ésszerű megoldás)”