Western a Fogasházban

Július 30-án, pénteken este 7 órás kezdettel új filmklubot indít a Zöld Holló Egyesület, melynek témája: az egzisztencialista western. A kéthetente pénteken jelentkező vetítéssorozat elsősorban olyan westernfilmeket hívatott felsorakoztatni, amelyek megközelíthetőek az egzisztencialista filozófia és művészetelmélet felől. A filmeket követő beszélgetések során kiemelt szerepet kap az egyén és közösség összeütközésének ábrázolása, illetve a western-hős belső és esszenciális hasadtságának elemzése is.
A nyitó alkalommal Clint Eastwood első western-rendezését, a Fennsíkok csavargóját (1973) tekinthetik meg az érdeklődők. A film után Sepsi László tart előadást.
Cím: Fogasház, Budapest VII. Akácfa utca 51.

A belépés ingyenes !

A részletes programot lásd lentebb.

Július 30-án, pénteken este 7 órás kezdettel új filmklubot indít a Zöld Holló Egyesület, melynek témája: az egzisztencialista western. A kéthetente pénteken jelentkező vetítéssorozat elsősorban olyan westernfilmeket hívatott felsorakoztatni, amelyek megközelíthetőek az egzisztencialista filozófia és művészetelmélet felől. A filmeket követő beszélgetések során kiemelt szerepet kap az egyén és közösség összeütközésének ábrázolása, illetve a western-hős belső és esszenciális hasadtságának elemzése is.
A nyitó alkalommal Clint Eastwood első western-rendezését, a Fennsíkok csavargóját (1973) tekinthetik meg az érdeklődők. A film után Sepsi László tart előadást.
Cím: Fogasház, Budapest VII. Akácfa utca 51.

A belépés ingyenes !

Continue reading “Western a Fogasházban”

Eredet (szerkesztette és fordította: Pálos Máté)

A mozipénztáraknál aratott sikere ellenére a kritikai konszenzus Nolan filmje körül korántsem egységes. A film bemutatását megelőző víruskampány, amelynek részeként New York-i tűzfalakra festett trompe-l’oeil képekkel, a mobilunkon rejtélyes üzenetekkel („Protect your thoughts!), az interneten különböző ötletes flash-játékokkal, elmegyakorlatokkal és álhonlapokkal, illetve az álmok tudományos kutatásáról szóló, a rendező által készített álinterjúkkal találkozhattunk, miközben a szürreális látványvilágú előzetesek szinte semmit sem árultak el a film történetéről –  vagyis röviden a hatalmas hype, ami jó előre kontextualizálta a filmet, úgy tűnik, egyrészt mozgósította a rajongókat, másrészt kissé elijesztette a kritikusokat. Ezzel együtt jó pár angol nyelvű kritika átolvasása után megállapíthatjuk, hogy több a dicsérő bírálat, azonban a film kritikai fogadtatása bőven elmarad az Avatar ünneplésétől, és számos meghatározó lap kritikusa éles szavakkal kárhoztatja a filmet, összecsapva a rajongókkal és a moziközönség jelentős hányadával.

A mozipénztáraknál aratott sikere ellenére a kritikai konszenzus Nolan filmje körül korántsem egységes. A film bemutatását megelőző víruskampány, amelynek részeként New York-i tűzfalakra festett trompe-l’oeil képekkel, a mobilunkon rejtélyes üzenetekkel („Protect your thoughts!), az interneten különböző ötletes flash-játékokkal, elmegyakorlatokkal és álhonlapokkal, illetve az álmok tudományos kutatásáról szóló, a rendező által készített álinterjúkkal találkozhattunk, miközben a szürreális látványvilágú előzetesek szinte semmit sem árultak el a film történetéről –  vagyis röviden a hatalmas hype, ami jó előre kontextualizálta a filmet, úgy tűnik, egyrészt mozgósította a rajongókat, másrészt kissé elijesztette a kritikusokat. Ezzel együtt jó pár angol nyelvű kritika átolvasása után megállapíthatjuk, hogy több a dicsérő bírálat, azonban a film kritikai fogadtatása bőven elmarad az Avatar ünneplésétől, és számos meghatározó lap kritikusa éles szavakkal kárhoztatja a filmet, összecsapva a rajongókkal és a moziközönség jelentős hányadával.

Continue reading “Eredet (szerkesztette és fordította: Pálos Máté)”

Argejó Éva: Muzulmán nők életreceptjei

A kietlen tájak országaként és a fundamentalizmus központjaként ismert Afganisztánról készült a Dialëktus Fesztivál két női rendezőjének alkotása Afgán nők a kormánynál és Esőnemzedék címmel. A „kulturális tekintet” ez esetben a nők különösen hátrányos helyzetére irányul, melyben csak lassú változás várható, ha lesz egyáltalán elmozdulás. Társadalmi kérdésekre érzékeny rétegeket céloznak meg ezek a filmek, különböző mélységben. Míg az Afgán nők a kormánynál belülről hatolt be ebbe a világba, addig az Esőnemzedék kívülről érkezett, s meg is maradt a felszínen.

A kietlen tájak országaként és a fundamentalizmus központjaként ismert Afganisztánról készült a Dialëktus Fesztivál két női rendezőjének alkotása Afgán nők a kormánynál és Esőnemzedék címmel. A „kulturális tekintet” ez esetben a nők különösen hátrányos helyzetére irányul, melyben csak lassú változás várható, ha lesz egyáltalán elmozdulás. Társadalmi kérdésekre érzékeny rétegeket céloznak meg ezek a filmek, különböző mélységben. Míg az Afgán nők a kormánynál belülről hatolt be ebbe a világba, addig az Esőnemzedék kívülről érkezett, s meg is maradt a felszínen.
Continue reading “Argejó Éva: Muzulmán nők életreceptjei”

HARDCORE 2. Sepsi László: Az ördög a részletekben (Devil in Miss Jones-sorozat)

A legtöbb tömegfilmes zsánerhez hasonlóan a pornó is igen hamar kitermelte a maga emblematikus szériákból kikristályosodó ikonjait, kiknek alakjai – esetenként összeforrva egy-egy sztár imázsával – évtizedeken keresztül egyet jelentettek magával a műfajjal. Ami a kriminek Hercule Poirot és Columbo, az akciófilmnek Piszkos Harry és John McClane, a slashernek pedig Michael Myers és Jason Voorhees, az a pornónak Debbie Benton (Debbie Does Dallas-sorozat), Rocco Siffredi (Rocco hátulról szereti-sorozat) vagy éppen a most tárgyalt Justine Jones. Jelenjenek meg akár mestermunkákban, akár filléres fércművekben, a sorozathősök évtizedeken keresztüli, újabb és újabb megjelenése – vagy éppen eltűnése – mindig a műfaj adott helyzetéről tudósított: így vált a nyolcvanas évek okkult testhorrorjának Pineheadje sokadrangú slasher-ripaccsá az ezredfordulóra (Hellraiser 5-6-7), és így degradálódott szívzabálással terjedő parazitává a kifulladó slasher machetés terminátora is (Péntek 13. IX: Jason Pokolra jut).

A legtöbb tömegfilmes zsánerhez hasonlóan a pornó is igen hamar kitermelte a maga emblematikus szériákból kikristályosodó ikonjait, kiknek alakjai – esetenként összeforrva egy-egy sztár imázsával – évtizedeken keresztül egyet jelentettek magával a műfajjal. Ami a kriminek Hercule Poirot és Columbo, az akciófilmnek Piszkos Harry és John McClane, a slashernek pedig Michael Myers és Jason Voorhees, az a pornónak Debbie Benton (Debbie Does Dallas-sorozat), Rocco Siffredi (Rocco hátulról szereti-sorozat) vagy éppen a most tárgyalt Justine Jones. Jelenjenek meg akár mestermunkákban, akár filléres fércművekben, a sorozathősök évtizedeken keresztüli, újabb és újabb megjelenése – vagy éppen eltűnése – mindig a műfaj adott helyzetéről tudósított: így vált a nyolcvanas évek okkult testhorrorjának Pineheadje sokadrangú slasher-ripaccsá az ezredfordulóra (Hellraiser 5-6-7), és így degradálódott szívzabálással terjedő parazitává a kifulladó slasher machetés terminátora is (Péntek 13. IX: Jason Pokolra jut). Continue reading “HARDCORE 2. Sepsi László: Az ördög a részletekben (Devil in Miss Jones-sorozat)”

OFF SCREEN 7. Kele Fodor Ákos: Erotipográf (Petőcz András BBS-ben készült verses filmjei)

Költői pályáját a neoavantgárd oikumenében kezdő Petőcz András a 80-as évek elejétől kezdve alkot – sok más klasszikus műfaj mellett - a poézis határterületeit bejáró, orális-akusztikus és vizuális költeményeket. E két típusú experimentális költészeti műfajt ötvözte a 90-es évek fordulóján két, a Balázs Béla Stúdióban készült filmjében.

Petőcz András: Emlékezés Jolánra (1981)

Költői pályáját a neoavantgárd oikumenében kezdő Petőcz András a 80-as évek elejétől kezdve alkot – sok más klasszikus műfaj mellett - a poézis határterületeit bejáró, orális-akusztikus és vizuális költeményeket. E két típusú experimentális költészeti műfajt ötvözte a 90-es évek fordulóján két, a Balázs Béla Stúdióban készült filmjében. Continue reading “OFF SCREEN 7. Kele Fodor Ákos: Erotipográf (Petőcz András BBS-ben készült verses filmjei)”

A pornó színeváltozása

Klág Dávid: Az első szám David Cronenberg munkásságáról, a második a magyar műfaji filmről szólt. Miért választottátok most az erotika és pornográfia témáját?

Sepsi László: Már a lap megalapításakor eldöntöttük, hogy szeretnénk egy pornószámot. Ennek legnyilvánvalóbb oka, hogy a témához más filmes szaklap eddig nem nagyon mert hozzányúlni. Ugyan a Filmvilágban voltak pornóval foglalkozó blokkok, de a Prizma harmadik számához fogható mennyiségű és töménységű szakszöveg magyarul még nem jelent meg a témában. Ezt a hiányt akartuk betölteni, és ezzel egy időben minél szélesebb körű párbeszédet gerjeszteni a pornográfia manapság fontos vetületeiről: akár az internetes pornóról, az egészestés hardcore pornófilmről, vagy a keménypornó jelenlétéről a művészfilmes közegben. Ez egy hatalmas és iszonyú gazdag téma, és ahogy a számban szereplő tanulmányok is mutatják, sok különböző közelítésmódot vet fel a műfajelmélettől a feminizmuson át a szerzőiség koncepciójáig.

Kerekasztal-beszélgetés a Prizma erotikával és pornográfiával foglalkozó száma kapcsán. Continue reading “A pornó színeváltozása”

A tetovált lány (Vízkeleti Dániel és Kis Kata)

Duplakritika az év egyik legfontosabb krimijéről Kis Kata és Vízkeleti Dániel tollából.

Vízkeleti Dániel: A lány, aki túl sokat tud (Niels Arden Oplev: A tetovált lány)

A törékenynek tűnő hátat elborító sárkánytetoválás, koromsötét smink, feszülő bőrszerkó, hollófekete, rövidre nyírt haj: nem egy Marilyn Manson-koncert egyik résztvevőjéről, és nem is egy ifjúsági emo-fantasy szereplőjéről van szó. Lisbeth Salander – Noomi Rapace átütő erejű megformálásában – egy svéd krimi nyomozója. Már egy kibogozandó, félévszázados rejtély, egy botrányhős tényfeltáró újságíró és a jó rendezés is elég lenne egy bűnügyi film sikeréhez, ám A tetovált lány legfőbb különlegességét a főszereplő adja: az eddig televíziós munkáiról ismert Niels Arden Oplev filmjében Salander figurája a legérdekesebb talány.
„Figyelmeztetnem kell önt, Lisbeth speciális eset, de ő a mi legjobb munkaerőnk” – ezzel a nem túl bizalomgerjesztő kijelentéssel mutatja be az információgyűjtéssel és védelemmel foglalkozó Milton Security igazgatója a különc lányt új megbízójának. Lisbeth ellentmondásos karakter: nem nőies, mégis vonzó, kivételesen intelligens (ld. hackerként való működését), de szélsőségesen agresszív is.

Manapság több thriller is kalauzolja kívülálló hősét egy kis közösség által lakott szigetre, ahol titokzatos események történnek, például Scorsese Viharszigete és Polanski Szellemírója is. A tetovált lány majd két és fél órás játékidejének nagy része szintén egy szigeten, a milliárdos Vanger-család birtokán játszódik. A barokkos meseszövéssel indító film végül egy klasszikus detektívregényt idéző nyomozásba torkollik. Így azzal válik meglepővé, hogy nincs igazi meglepetés. A Hitchcockkal népszerűvé váló metódus, azaz befejezetlen, hirtelen elvágott szálak, vagy a nézői elvárásoknak fityiszt mutató fordulatok itt egyáltalán nem jellemzőek, minden a helyére kerül. A lassú nyomozási folyamat során Mikael Blomkvist (Michael Nyqvist), az oknyomozó riporter és az egyébként leszbikus Lisbeth rendhagyó módon ugyan, de egymásra talál, miközben feltárul a Vanger család sötét múltja. A lassan kibontakozó detektívtörténetet a hideg svéd tájak képein túl egy erőteljes thriller-szál is teljessé teszi. Egyetlen megoldatlan titok marad: Salander.

A film irodalmi alapanyagául szolgáló regény, Steig Larsson A férfiak, akik gyűlölik a nőket című könyvének legnagyobb érdeme a mesterien fokozott, mindent átható paranoia és fenyegetettség érzése: kiábrándító képet kapunk a hatalom, a pénz, a gyilkosság és a szexualitás szorosan összefonódó kapcsolatáról, milliomosokról derül ki, hogy hidegvérű, perverz gyilkosok, politikus üzletemberekről, hogy kisemmizik az átlagembereket, és főhőseink sem fedhetetlenek. Az életrajzi elemekből építkező Larsson maga is tényfeltáró újságíró volt, és megannyi törvénytelen, üzleti, korrupciós ügyet leplezett le, így biztosan lett volna mivel megtölteni a tíz részesre tervezett regényfolyam lapjait. Életének főműve egy nagy ívű társadalmi tabló lett volna Európa legégetőbb politikai, szociális, lelki problémáit érintve. A filmfeldolgozás ezt a témát kevésbé árnyalja. A 2008-ban a posztumusz világhírűvé váló Larssont az eladási listák alapján a világ második legnépszerűbb írójának választották. A svédek, talán a sikeren felbuzdulva, a regényciklus folytatásait egyszerre készítették el. Azokban pont az első rész legnagyobb erőssége, Lisbeth karaktere sikerült halványabbra, annak ellenére, vagy éppen azért, mert múltja fontos szerepet kap a későbbi eseményekben. Azok már inkább csak a regények illusztrációi. A tetovált lány viszont, önállóan, az irodalmi alapanyag elolvasása nélkül is megáll a lábán.

A filmmel kapcsolatos egybehangzó kritikai vélekedés feminista olvasattal próbál fogást találni a kíméletlen férfiábrázoláson. Ez a megközelítés kissé felszínes. A film szerint ennél a bemutatott férfi-nő kapcsolatok sokkal összetettebbek, és sokkal sötétebbek is. Jó példa lehet erre az egyik legbrutálisabb képsor, amikor Salandert gyámja megerőszakolja. A lány számít erre, és pontosan oda helyezi a kameráját, ahonnan felvételt tud készíteni, hogy később bizonyítéka legyen a kényszerű aktusról. Az általa készített videófelvétel ezután fegyver a kezében a gyámmal szemben, aki eddig zsarolta. De ha Lisbeth tudta, hogy az erőszak bekövetkezik, akkor miért vetette alá magát annak? Az instant házi pornókat idéző jelenet nemcsak a többi beállítás közül lóg ki. Átlépve a szokványos krimi keretein, felvet egy, a film egészére érvényes kérdést: a tetovált lány az izgalmas, mégis klisé-szerű cselekmény egyik szereplője, vagy az összes bonyodalmat csak azért kell látnunk, hogy megismerjük őt?

Kis Kata: Ponyvaóriás (Niels Arden Oplev: A tetovált lány)

A tetovált lány Stieg Larsson svéd író posthumus kiadású, bestsellerré vált trilógiája első részének filmváltozata. Miközben a második és harmadik, Daniel Alfredson rendezésében készült részeket gyengécskének tartják, addig A tetovált lány sikerét hollywoodi remake-jének terve is mutatja. Nem véletlen: a sűrű és cizellált cselekményszövet egyetlen percre sem engedi el szorításából a nézőt,  akire a zsáner számos sémája, megszokott meglepetése köszön vissza nyájasan. A film ugyanis halmozza a műfaji paneleket és (fél)idézeteket: van erdőben joggingoló, hátulról kézikamerával, baljós zenei aláfestés mellett kísért detektívfigura; van csúcspont-jelenetként az őt éppen megölni készülő, ezen előkészületek közben minden maradék rejtélyt és motivációt szóban felfedő gyilkos; van elbűvölő tekintetű eltűnt lány, akinek arcközeli fotójára visszatérő jelleggel, delejesen zoomol a kamera. És vannak persze olyan dramaturgiai lólábak, mikor a bonyodalom, az ok-okozati továbbfűzhetőség vagy megoldás érdekében az egyébként professzionális és mindig résen lévő nyomozókarakter hirtelen könnyelműen bőbeszédűvé válik, illetve bizonyos szereplők valószínűtlen módon birtokolnak bizonyos információkat, és jutnak be bizonyos helyekre. Ugyanakkor, A tetovált lány ezeket összességében vagy elbírja (ötletes variálás, illetve egyéb érdemei, például képi világa, netán a színészi játék révén), vagy, még inkább, összességében impozáns műfaji építményt hoz létre a sémahalmokból.

A tetovált lány nem tréfál. A negyven éve eltűnt lánnyal, az ötven évvel ezelőtt kezdődött titokzatos gyilkosságsorozattal, valamint a svéd náci párttal és fajvédő mozgalommal egyrészt több évtizedre visszanyúló, történelmi léptékű távlatot nyit. Másrészt többoldalú és intenzív „társadalmi tudatossággal” van átitatva: a hatalmi pozícióban lévő férfiak nők ellen elkövetett, brutális fizikai, szexuális és lelki erőszaka és az annak való ellenállás ábrázolását, a máig élő nácizmus, antiszemitizmus és szélsőjobboldali pszichés nyomor és kegyetlenség tematizálását a skandináv filmekre jellemző kapitalizmus-kritikával spékeli meg.  A tömény „társadalmi érzékenység” mellé rendelődnek a szupercselekményesség és egyértelmű műfajiság:  A tetovált lány egy nyomozás történetét középpontba állító, melodramatikus pszichothriller, melyet egy-két erotikus és komikus elem dúsít tovább. Egyszerre látszik törekedni egyfajta pszichológiai realizmusra, ugyanakkor szemérmetlenül kiaknázza a szenzacionalizmus kínálta lehetőségeket: nem elég, hogy felfejtődik egy abuzív-terrorizáló apa sztorija, akit az anyját védő, szenvedő gyerek leönt benzinnel és felgyújt; nem elég egy pozíciójával gusztustalanul visszaélő, szexuális zaklató gyám, a pasas egyben perverz szadista is; a rejtélyes és, megint csak, brutális gyilkosságsorozatban nem csak olyan motívumok kapcsolódnak egybe, mint a szexuálszadizmus, a nőgyűlölet és az antiszemitizmus, hanem a vérfertőzés és egy apa-fia gyilkosduó is.

A tetovált lány feminizmusa tematikailag legalábbis egyértelmű: a nők elleni szisztematikus erőszak és a rezisztencia ábrázolása mellett ezt egyértelműsíti az egyik kulcskarakter is, Lisbeth Salander (Noomi Rapace), az érzelmileg sebzett apagyilkos, a zárkózott, gender-atipikus hekker-fenomén. Lisbeth mint antiszociális személy a gyámhatóság felügyelete alatt áll, felnőtt létére gyermeki kiszolgáltatottságba kényszerítve, mellyel gyomorforgató módon vissza is él új gyámja. Lisbeth agresszív – agressziója azonban mindig önvédelmi: hiába támadják meg csoportosan az aluljáróban, hiába zsarolja, zaklatja és erőszakolja meg gyámja, a Lisbeth-karakter egy, az áldozati szerepet levető, feminista bash-back-szuperhős, aki defenzív sajátvilágából és egyéni bosszúi felől más nők elleni erőszak elkövetőjének üldözője lesz, amikor Mikaellel, az oknyomozó újságíróval társul egy eltűnt lány rejtélyes esetének felderítése érdekében. (Tanulságos a film címének puhító fordítása: a „Män som hatar kvinnor” szó szerint annyit tesz, hogy „férfiak, akik gyűlölik a nőket”. Ehhez képest „A tetovált lány” mintha a feminizmusallergiát keltő asszociációkat igyekezne megkerülni.) Tulajdonképpen már ennyi elég ahhoz, hogy jólesőn ízlelgethessük a tényt: egy népszerű, és szakmailag is több fórumon elismert közönségfilmnek harsány feminista kötődései vannak. Ugyanakkor (ebből a szempontból is) értelmezhetetlen a film megelőző paradigmájában a központi bűncselekmény-sorozat megoldása utáni lezárás: hová tűnik a leszbikus/biszexuális lázadó motoros, a queer-feminista igazságosztó terminátor? Miért tűnik úgy, hogy egy szimpla fehérgalléros bűnöző lesz belőle, aki sofőrös limuzinból száll ki normális gender-kiskosztümben, hogy a tűsarkas-miniszoknyás lábát bámuló, öltönyös férfiak között ellejtsen a parti sétányon?

A magát és a filmet védő néző akár semmisnek is veheti a film végén lötyögő szálelvarrásokat, és emlékezhet a posztmodernbe hajló, nagy részében azonban komolysággal beszélő, szépen fényképezett, történelmi és társadalmi távlatokban gondolkodó, profeminista gigaponyvára, Maradandó emlék továbbá a remek színészi játék (a Lisbeth-et alakító Rapace révén A tetovált lány a Svéd Filmakadémia legjobb filmért járó díja és a közönségdíj mellett a legjobb női színésznek járó elismerést is megkapta), valamint a főgonosz szadista karakter filozófiájának ábrázolása (ez utóbbi azonban feltehetőleg egyáltalán nem a film speciális érdeme, hanem az irodalmi alapé). Régi és új: A tetovált lány mint thriller a melodramatikus végjátékig remekül működik, ráadásul ugyaneddig a pontig forradalmian új női szuperhőst működtet.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=XCz-Tg6M0Z0[/youtube]

„Porból lettünk és pornó” – A Prizma folyóirat filmklubja

Négy emblematikus szexfilm minden második pénteken, este 8-kor, a Fogasház vetítőjében.

Négy emblematikus szexfilm minden második pénteken, este 8-kor, a Fogasház vetítőjében.

július 9. Mély torok (Deep Throat, 1972)

r.: Gerard Damiano

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=QjZ_D1j8cis[/youtube]

Kultikus és botrányos pornó-romkom, amely a hetvenes években a New York-i értelmiség körében hódító pornó-sikk „mozgalom” emblematikus filmje. A női fejlődéstörténetben a stáblista szerint önmagát alakító Linda Lovelace nem talál elég örömöt a szexben, ezért orvoshoz fordul, aki beható vizsgálat után megállapítja, hogy a nő csiklója a torka hátuljában helyezkedik el. Az orvosnak és a film férfi szereplőinek van elképzelése a gyógymódról, ami a különös adottságokkal megáldott nőnek sincs ellenére, hiszen így megtalálhatja a hozzá fizikailag is passzoló párját.

július 23. Gyorsabban cicamica, ölj, ölj! (Faster, Pussycat! Kill! Kill!; 1965)

r.: Russ Meyer

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=rgWoPFX1Sz0[/youtube]

A nudie-filmek koronázatlan királya készítette a három hiperagresszív go-go táncosnő szexszel és erőszakkal kísért road-movie-ját. Meyer megvadult amazontriója után kő kövön nem marad, ahogy végletekig fajul a Mojave-sivatagban zajló kincs- és skalpvadászat. Exploitation ez a javából, avagy E kosár és lőfegyverek, s jobb, ha megjegyezzük: mindig a legcsinosabb cicusoknak vannak a legélesebb karmaik.

augusztus 6. Egy igazi kamaszlány (A Real Young Girl; Une vraie jeune fille, 1976)

r.: Catherine Breillat

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=_Vt57VUCg6k[/youtube]

Napjaink női de Sade-jának, az intellektuális művészpornó szülőanyjának első – két és fél évtizeden át betiltott – filmje, amelynek alapja saját, 14 évesen írt, felnőtteknek szóló regénye. A történet a 14 éves Alice testi változásairól, ébredező szexualitásáról és szexuális szubjektummá éréséről szól, számos súlyos pszichológiai és filozófiai kérdést vet fel a nemi szerepekről, jól összekeverve a szilárdnak hitt fogalmainkat – feminista pornó, vulgáris erotika, költői pornográfia, testnedvkoktél és Bataille.

augusztus 13. A zöld ajtó mögött (Behind the Green Door; 1972)

r.: Artie és Jim Mitchell

A több szempontból is úttörő, egészestés hardcore pornófilm megjelenésének évében két vállra fektette a cenzorokat. A kor egyik legnépszerűbb pornószínésznője, Marilyn Chambers alakítja az elrabolt, majd különböző szexuális játszmákra kényszerített Gloriát, aki nemcsak saját libidóját leli meg ama bizonyos zöld ajtó mögött.

Pszichedelikus csípődörgölés jazz aláfestéssel és a flower power korszakból átmentett képi hatásokkal.

PrizmaOnline/június

A PrizmaOnline-on júniusban a film és szakkönyvkritikák mellett szó volt a Twin Peaks rejtvény-dramaturgiájáról, Marilyn Monroe személyiségéről, és Chan-wook Park rövidfilmjeiről. A Prizma harmadik, erotikával és pornográfiával foglalkozó száma még kapható a művészmozikban, és kisebb könyvesboltokban, aminek kapcsán július 9-én, pénteken ingyenes pornó-filmklubot indítunk a Fogasházban, kétheti rendszerességgel. Az első alkalommal a Mély torok (Gerard Damiano, 1972) kerül vetítésre. A részletes program a Prizma folyóirat és a Fogasház honlapján lesz elérhető.

A PrizmaOnline-on júniusban a film és szakkönyvkritikák mellett szó volt a Twin Peaks rejtvény-dramaturgiájáról, Marilyn Monroe személyiségéről, és Chan-wook Park rövidfilmjeiről. A Prizma harmadik, erotikával és pornográfiával foglalkozó száma még kapható a művészmozikban, és kisebb könyvesboltokban, aminek kapcsán július 9-én, pénteken ingyenes pornó-filmklubot indítunk a Fogasházban, kétheti rendszerességgel. Az első alkalommal a Mély torok (Gerard Damiano, 1972) kerül vetítésre. A részletes program a Prizma folyóirat és a Fogasház honlapján lesz elérhető.

Öngerjesztő vegyület – Cliffhangerek a Twin Peaksben
Lichter Péter a Twin Peaks kultuszának legfontosabb tényezőjét, a nézők kíváncsiságára és interpretációjára építő rejtvény-szerkezetet veszi górcső alá.

A női ikonok hermeneutikája – Marilyn Monroe
„Eve Arnold híres képén eltűnik a szexszimbólum személyiségéről elterjedt minden tudás – egyszerre törékeny és magabiztos, hagyja szétesni majd újra összeállni személyiségét: a sztár mindig születik.” – írja Czibere András és Simon Lehel.

KELETEN A HELYZET

Viszolygó mosoly – Park Chan-wook rövidfilmjei
Pálos Máté szerint az Oldboy rendezőjének három, kevesebb figyelmet kapott rövidfilmje, az Ítélet (1999), a N.E.P.A.L. (2003) és a Vágás (2003) Park szerzői látásmódjának és virtuóz formai megoldásainak tárházát nyújtja.

Háború csőlátásban – Samuel Maoz: Libanon
„Az 1982-es első libanoni háborúról az elmúlt két esztendőben két játékfilmmel is megemlékeztek. Ari Folman, absztrahált animációban fürösztött Libanoni keringője a páros sikeresebb tagja, mert Maoz filmje a hitelesség teljes felfüggesztésével tüntet.” – írja Megyeri Dániel

KRITIKA

Napló tanítványaimnak – M Tóth Éva: Aniráma (Animációs mozgóképtörténet. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2010.)
„Az Aniráma egésze az M Tóth által preferált, formai határokat feszegető, műfaji szabályok alól minduntalan kibújó alkotói attitűdöt képezi le: különböző műfajú, stílusú szövegek egymásra montírozása, sok tekintetben és sok részletében hiánypótló, az animációval foglalkozók munkáját megkönnyítő mű.” – írja szakkönyvkritikájában Orosz Anna Ida.

Tüske Zsuzsanna: Családi kör – Atom Egoyan: Chloe
„A végeredmény nem túl ígéretes, hiszen Egoyan filmje műfaji szempontból nagy jó indulattal is csupán igen szolid domestic thrillerként könyvelhető el, így a Chloe legfeljebb annak a folyamatnak a szemléltető eszköze, hogy miképp tud egy független, szerzői rendező – ha csak rövid időre is – nagyipari rendszerbe tagozódni hollywoodi felügyelet alatt.” – írja Tüske Zsuzsanna.

Kele Fodor Ákos: Szelíd példázat (Rachid Bouchareb: London River)
Kele Fodor Ákos szerint a London River szimbolikája legyen bármily visszafogott, néhol sajnos erodálja a film szimpatikus csendességét, ugyanis felszínre engedi a moralizáló példabeszéd-szerűséget.

Krupa Zsófia: Mindenáron taní-tani – Anger Zsolt Dogville-adaptációja a Bárkában

Lars von Trier 2003-as Dogville című filmje, mely recepcióját tekintve sem volt ellentmondásoktól mentes, nem sokkal a bemutató után az európai kortárs színház látókörébe került. A színházi alkotók és kritikusok figyelmét az adaptálás lehetőségére a film erősen szcenikus jellege és minimalista látványvilága hívta fel. Az isten háta mögötti Dogville városában menedéket és közösséget találó Grace (Nicole Kidman) története elsősorban bizonyos társadalmi problémák tematizálásaként kelt életre valódi színházi közegben, mely lényegében véve a teátralizált filmes tér önmagába fordulásaként, a filmet csupán szövegként olvasó műveletként is értelmezhető.

Lars von Trier 2003-as Dogville című filmje, mely recepcióját tekintve sem volt ellentmondásoktól mentes, nem sokkal a bemutató után az európai kortárs színház látókörébe került. A színházi alkotók és kritikusok figyelmét az adaptálás lehetőségére a film erősen szcenikus jellege és minimalista látványvilága hívta fel. Az isten háta mögötti Dogville városában menedéket és közösséget találó Grace (Nicole Kidman) története elsősorban bizonyos társadalmi problémák tematizálásaként kelt életre valódi színházi közegben, mely lényegében véve a teatralizált filmes tér önmagába fordulásaként, a filmet csupán szövegként olvasó műveletként is értelmezhető.

2005-ben Volker Lösch, a színházra határozottan a társadalmi vita színtereként tekintő német rendező, a stuttgarti Staatstheaterben adaptálta Lars von Trier filmjét. A Dogville cselekményét sváb környezetbe helyezte át, ahol szereplői Grace beilleszkedése közben helyi népdalokat, kórusműveket adnak elő, és több kiló almát zúznak péppé, hogy aztán püré készüljön belőle, majd Grace-t megdöbbentő kegyetlenséggel alázzák meg. Lösch rendezésében Grace apját (akit a filmben már A Keresztapából is maffiózó-karakterként ismert James Caan játszik) nem színész formálja meg, hanem Thomas C. Cell, stuttgarti üzletember, aki a Mercedes legnagyobb egységét igazgatja. Lösch rendezésének megdöbbentően erőszakos jelenetei már a bemutató estéjén nagy felháborodást keltettek. A film másik figyelemre méltó feldolgozása a 2007-es müncheni Metropol-Theater előadása volt Jochen Schölch rendezésében, ahol a város lakóit kilenc színész keltette életre különböző maszkokat használva, melyek segítségével több mint húsz karaktert ábrázoltak a színpadon. A karakterek keveredésével a főszereplő Grace alakja után a színész a következő pillanatban egy bűnöző, egy gyerek, vagy épp az idealista Tom maszkját húzta magára. A díszletet nyolc különböző méretű fapad alkotta, melyek átmozgatásával érzékeltetni tudták az összetett színpadi teret.

2009-ben Anger Zsolt a Bárka Színházban mutatta be a filmből készült színpadi adaptációját, melyet saját bevallása szerint is a Dogville társadalmi mondanivalója, a cselekmény szociális tere, a filmben időben és térben jótékonyan távol tartott parabola „itt és most” aktualizálhatóságának vágya ösztönzött. Anger a történetet magyar miliőbe helyezte, s nem csupán látványában kívánta átformálni, hanem belülről, az előadás szövetét (szövegét) is átalakította. A neveket Szappanos Gábor fordító magyarosította (Grace-ből Angelika lesz, Tomból pedig Tomi), a szövegkönyvbe improvizációból születő párbeszédeket írtak, ami köré a Sziklás-hegység eldugott, provinciális falujának képe helyett egy kelet-európai bérház odaértett díszlete feszül. Angelika (azaz Grace) központi pozíciója, a figura minden semlegességétől és jellegtelenségétől függetlenül, sokkal kevésbé körvonalazódik a színpadon, mert a közösséget, amibe a szökevény ezúttal megérkezik, a darab már az elejétől fogva markáns karakterek hálójaként mutatja be. Mindezzel azonban csak a kritikai fogadtatásban is kikerülhetetlenül felbukkanó kérdésig vezet az út: egy minimalista színházi környezetben leforgatott külföldi filmet látunk-e magyar színpadon? Indokolt-e a két alkotás összevetése? Ezektől a kérdésektől nem lehet nagyvonalúan eltekinteni,{{1}}[[1]] Koltai Tamás kritikájában erre int: „A lehető leghamarabb lépjünk túl azon, hogy Lars von Trier filmje, a Dogville színház-e filmen, és a színházi verzió film-e a színpadon. (…) a miből mi lett részletein szőrözni, amikor több száz között tétje van egy előadásnak, a tökvakarás tipikus esete lenne.” Koltai Tamás, Itt vannak kutyák, in Élet és Irodalom, 22. szám, 2009. 5, online szöveg.[[1]] és a rendezést a maga integritásában szemlélni, ha épp az előadás dramaturgiája és perspektívája igyekszik film és színház mediális különbségeit pótolni, és bizony gyakran meredeken kisiklik, mikor ezt a hiányt a film deiktikussága helyett vaskos társadalmi didaktikussággal helyettesíti. Így a kritikának a hogyan és miként helyett a sokkal inkább érvényes miérttel érdemes először közelítenie, hiszen a Dogville színpadra állításának esetében Lars von Trier filmjétől mint forrásműtől eltekinteni nem nagyvonalúság, és nem csak figyelmen kívül hagyása annak, hogy egy formanyelvi kísérletezésre épülő opus színházi adaptációjáról van szó, hanem sokkal inkább az előadás értelmezési keretének durva leszűkítése. S ha már egyszer parabola, nem az evidencia közhelybe ágyazása-e egyetemes érvényű igazságokat megfosztani ironikus kontextusuktól, és a (rafináltan) semleges hátteret – mely képes a figyelmet fókuszban tartani – hangsúlyos mintává képezni?

Trier művében a narratív elhallgatás alakzatainak és a vizuális transzparenciának a társítása a néző számára olyan üres helyeket jelöl ki, melyeket a meghatározatlanság megszüntetésére a néző saját képzeletével egészít ki. A fikció megszakításait a néző kreatív részvétele szünteti meg, biztosítva ezzel a mű folytonosságát és jelentésességét. A filmben elhangzó narrátori retorika (John Hurt), Tom (Paul Bettany) saját olvasata a városról, a krétarajzokkal stilizált, dimenziójától megfosztott díszletek és a játékteret keretező filmstúdió sötétsége a háttérben éppúgy üres helyeket jelölnek, mint Grace alakja. Grace Dogville lakói számára kezdetben – ahogy a nézőnek a film eszköztelen, vizuálisan ingerszegény sokkhatása is –, haszontalan, idegen elemként, üres helyként, zavaró semmitmondásként tűnik fel. Grace maga a hiátus, akinek nincs más tulajdona saját ruháin és történetén kívül. Egyedül Tom ismeri fel a nőben rejlő lehetőséget, ami ahhoz vezet, hogy a város meglátja benne a közösség számára hiányzó láncszemet, aki segít a kérdések megválaszolásában, a frusztráció és elfojtott agresszió kiélésében, a napi rutin könnyítésében, és mindenekfelett a hatalomgyakorlás megtapasztalásában a legfiatalabbtól a legidősebbig. Grace csak az alávetettség és engedelmesség tengelye mentén jelölhető ki, egészen addig, míg a film végén a kisvárosi hatalmi struktúrát megbontva apja segítségével a bosszú angyalává nem emelkedik. Grace figurája nem az egyéni sors megrendítő szubjektuma, hanem a hatalom mechanizmusának és szerveződésének szimbolikus alakja, ő az a céltalanságában, időtlenségében, szépségében megjelölt különc, akit a város saját foglyává tesz. Helyét a foucault-i kizárás terében jelölik ki, ahol szüntelen felügyeletként éber tekintetek követik minden mozdulatát, „és az alkalmatlan testből olyan gépet csinálnak, mint amilyen igény van rá”.{{2}}[[2]] Foucault, Michel, Felügyelet és büntetés. A börtön története, Gondolat, Budapest, 1990, p. 185.[[2]] Az elem oda nem illősége, és ezáltal munkára foghatósága a koldus-csavargó karakterében valósul meg. „Szemmel tartják magát. Ha megszerette őket, ezt talán el is kéne hitetnie velük.” – mondja Tom Grace-nek első munkanapja előtt. A foucault-i panoptikus társadalom metaforája a nézőnek az átláthatóság totalitását nyújtja a krétával megjelölt cellarajzok világában, ahol a hiányzó falak és a színházi próbára emlékeztető mimetikus cselekvések (a nem létező ajtók nyitása-zárása, a rajzolt kutya ugatása és képpel jelölt egresbokrok megkapálása) egy világvégi városába zárt, félholt mikroközösséget ábrázolnak. Az omnipotens narrátor a cellákra osztott „fegyelem terét” többször a torony magasából láttatja. A kezdőkép összhatásában, amikor a cellatársadalom egységeinek feliratait („Thomas Edison’s house”, „Dog”, „Elm St.”) madártávlatból egészében szemléljük, a narrátor perspektívája rajzolódik ki.  A megcímkézett lakóegységek az ironikus értelmezés regiszterébe tartoznak, hasonlóan az eseményeket kísérő narrátori kommentárhoz. Ehhez köthetők azok a részletező fejezetcímek, paratextusok{{3}}[[3]] Genette, Gérard, Intertitles, in. Paratexts. Thresholds of interpretation, Translated by Jane E. Lewin, Cambridge University Press, 2001, p. 301.[[3]] is (szám szerint kilenc), melyek a szerkezeti tagoláson túl az ironikus narrátori megszólalásokat erősítik, és gyakran humoros álszövegként képződnek meg: „Negyedik fejezet. Boldog napok Dogville-ben” („Chapter four. Happy times in Dogville”), „Ötödik fejezet. Elvégre nemzeti ünnep van.”(„Chapter five. Fourth of July after all”), erős epikus keretet adva ezzel a cselekménynek.

[vimeo]http://vimeo.com/8811823[/vimeo]

A kilencedik fejezet végén Grace bosszúját apjával folytatott párbeszéde előzi meg, mely az igazságszolgáltatás és a hatalom természetéről szól. „Egy gyilkos, aki nem feltétlenül gyilkos, igaz?” – mutat rá a helyzet kettősségére Grace apja, mielőtt a nő halomra lövetné Dogville lakóit. Grace nem kívánja személyes tragédiájaként értelmezni az eseményeket, nem von felelősségre, nem szembesít. Hatalmat kér és kap, a hatalommal pedig él: „Azt akarom, hogy ez a világ kicsit jobb legyen.”, mely nem világmegváltó szándékot, hanem az erőviszonyok átrendeződését, a döntés lehetőségének felismerését tükrözi. Illusztráció, ahogy a film látványvilága is – nem kíván egyedi bosszútörténetet alkotni, hanem ok-okozat alapon a szereplők és események behelyettesíthetőségét és felcserélhetőségét mutatja fel.

Anger előadása nem hallgat el semmit, nem illusztrál, konkrét a végletekig, méghozzá félreérthetetlenül. A megfelezett, egymással szembeállított nézőtér és a mikroportot viselő színészek, a jól láthatóság és jól hallhatóság jegyében, mintha folyamatosan egy nagy, közös szembesítés helyzetét kívánnák fenntartani. A nyitójelenetben Nagy Barna (Kálid Artúr) a színpadon kívül állva nemzetek zászlóival tarkított, kinyúlt, lógó pulóverében, nézőkkel diskuráló, viccelődő monológjában a különbözőség, a másság, a tolerancia fogalmainak aktualitását húzza alá. (A nézőkkel való kontaktus pedig az egész előadást tekintve nagyjából itt kimerül, indokolatlanná téve így a kezdés nyomatékát.) A film narrátorának szólamát csupán csak felvillantva, már az első percekben világossá válik, hogy a gyorsan jelenetező színváltásokat a kettő közt sötétben bejátszott zenei átkötések strukturálják. A jelenetek – és így a zenés sötétek – ritmikailag sokszor zavaróan gyorsan követik egymást. Mindezt azonban súlyosbítja az előadást végigkísérő zenei bejátszások didaktikussága, melyeket szinte kivétel nélkül a magyar félunderground zenei életből ismert hangok tolmácsolnak: többek közt Lovasi András, a Kaukázus és a Bijou zenekar harsannak fel újra és újra. A dalszövegek eltéveszthetetlenül értelmezik és értelmeztetik az előző jelenetet, így szusszanásnyi idő sem marad a nézőnek az egyéni tempó és jelentésadás lehetőségére. Mintha Anger didaktikus kényszere folyton ott munkálna akkor is, mikor nem szereplői beszélnek helyette. A „Mit nevettek? Magatokon nevettek!” gogoli mondást unásig alkalmazva tolja arcunkba a tükröt, nehogy elfelejtkezzünk róla, ez most játszódik, rólunk szól.

Pedig a kis magyar valóság és karakterológia ábrázolása, amivé az Anger-féle Dogville változik, önmagában is nyomasztóan pontos, hiteles, nem igényel különösebb rámutatást. Az ironikus kontextus, melyet a film narratív technikájával és képi világával ér el, itt hiányzik, a dramaturgia ezt nem képes működtetni, az egyes figurák sokkal inkább. Így válnak a legjobban működő jelenetekké az Angelika maradásának feltételeit mérlegelő és szabályozó, a filmbéli templomi prédikációk helyett álló lakógyűlések, melyeken a karneváli figurák szinte kivétel nélkül egyénné formálódnak. A lakógyűlés mint a kisember véleményét prezentáló kvázi-demokratikus fórum és a tipikus közösségi nyűg színtere, az előadásban egy heves és indulatos párbeszédekkel teli bíróság allegóriájává válik. A színes tablókép jelmezkavalkádjával gyakran a magyar öltözködés ízléstelenségét tükrözi, miközben feltárul, hogy a széttartó közösség maga sem képes a működésre, csupán az idegen érkezése állítja őket egy oldalra. A főszerepet játszó Szorcsik Krisztina az elejétől fogva az ártatlanság és tisztaság naiv alakja, aki az áldozat- és bűnbakképzés egyértelmű céltáblája lehet, de különösebb jellemváltozás nélkül az előadásvégi mészárlás inkább az elkeseredettség végső gesztusává válik. Blaskó Péter pökhendi apafigurája ezüstös fényű, elegáns öltönyében erőteljesen hozza az olaszos maffiafőnököt, válaszai azonban mégis könyörületességről és oda nem illő együttérzésről tanúskodnak. A Tomit alakító Dévai Balázs inkább energikusságot és kisfiús simulékonyságot mutat semmint kreatív, alkotó elmét, ezáltal a fondorlatos Tomból mindenkinek megfelelni vágyó, ugráló Farkas Tomi lesz. Ráadásul Tomi többször lihegő perverzre emlékeztet, például az erőszak jeleneteit előkészítő szcénában, amikor a kiszolgáltatott, alvó Angelikát filmezi testközelből. Az előadás emlékezetes pillanatait jelentéktelennek látszó mellékszálak kismonológjai és momentumai adják: Margitay Ági baseballsapkás öregasszonya sámlival és csonkig szívott cigarettájával a látszólagos együttérzésbe burkolt idegengyűlölet példájaként remekel. Kardos Róbert kertésznadrágos, goromba, frusztrált gombatenyésztője jól adagolt megszállottsággal ábrázolja a hobbijába menekült, meg nem értett férjet. Varjú Olga szexualitását erőszakosan kinyilvánító, kiéhezett amazonja sokkal erőteljesebb pillanatokat teremt, mint az Angelika sorozatos megerőszakolását bemutató, szinte érdektelen zenés jelenetfüzér.

A zárójelenetben lezajló mészárlást Anger jó érzékkel árnyképek segítségével oldja meg a színfalak mögött. A szétfröccsenő vér látványa még talán képes volna hatni is, ha addigra nem fáradna el az előadás a ránehezedő zenétől és erőszakos mondani akarástól. A nagyformátumú zenekarnak korántsem mondható Bijou „nem vagyok sem ördög, sem angyal” soraival zárul a tanóra, melyet egy egészen érthetetlen és darabos tánckoreográfia követ Fóti Zsófia szólójával a dramaturgia utolsó nagy kérdőjelét rajzolva a színpadra. Anger rendezésében a magyar valóság viszonyainak érzékeltetése működik, Dogville mint (a színpadon olvasható) Godwill azonban nem. Szó sincs hatalmi kérdésről vagy a kínzó-kínzott szerepcseréjének lehetőségéről. A film egy apropószerűen felhasznált, formálható szöveggé válik. Nekünk pedig muszáj értenünk a hangos szóból, mert az előadás nem enged más interpretációt, mint hogy társadalmunk súlyos toleranciatréningre és felpofozásra szorul. A leckét megtanultuk, nem volt más választás, de ha lecke, a földrengés erejű tanulság mégis elmarad. A felszínen evezgetünk, a gyomorszorítást csak néhány felvillanó figura okozta, nem egy merész látószög szubverzív szerkesztése vagy a fókusz pontossága.