Szuperhős, vagy amit akartok (Kenneth Branagh: Thor)

A képregények lapjairól szalajtott szuperhősök világát szoros kapcsolat fűzi az ősi mítoszokhoz, amin az sem változtat igazán, hogy az ezredforduló óta épp a maskarás igazságosztók demitizálása jelenti a műfaj egyik legfontosabb trendjét. A természeti törvények felett álló istenek és héroszok, valamint az ő kalandjaikat elregélő történetek alapvető civilizációs igényt elégítenek ki, melyet még a racionális megismerést piedesztálra emelő felvilágosodás sem volt képes végérvényesen felszámolni, pusztán áttessékelte rendkívüli képességekkel felruházott hőseinket az Olümposz ködbe burkolózó csúcsáról a fikció szigorúan ellenőrzött rezervátumába. A mitológiai eredet egészen nyilvánvalóan lepleződik le a Thorban, mely felvállaltan a germán hitvilág egyik rettegett istenét emelte be az újkori szuperhősök panteonjába.

A képregények lapjairól szalajtott szuperhősök világát szoros kapcsolat fűzi az ősi mítoszokhoz, amin az sem változtat igazán, hogy az ezredforduló óta épp a maskarás igazságosztók demitizálása jelenti a műfaj egyik legfontosabb trendjét. A természeti törvények felett álló istenek és héroszok, valamint az ő kalandjaikat elregélő történetek alapvető civilizációs igényt elégítenek ki, melyet még a racionális megismerést piedesztálra emelő felvilágosodás sem volt képes végérvényesen felszámolni, pusztán áttessékelte rendkívüli képességekkel felruházott hőseinket az Olümposz ködbe burkolózó csúcsáról a fikció szigorúan ellenőrzött rezervátumába. A mitológiai eredet egészen nyilvánvalóan lepleződik le a Thorban, mely felvállaltan a germán hitvilág egyik rettegett istenét emelte be az újkori szuperhősök panteonjába.
Continue reading “Szuperhős, vagy amit akartok (Kenneth Branagh: Thor)”

A vonatos pálya (Duncan Jones: Forráskód)

A posztmodern párhuzamos valóságok, szimulációk és a változtatható, pixelalapú  identitások számára a 21. században elsősorban nem a film médiuma, sokkal inkább a számítógépes játékok platformja jelentette a legfőbb placcot. A videojátékok formai és narratív megoldásai azonban hamar átszivárogtak a passzívabb befogadót igénylő tömegfilmbe is: a Forráskód nem időutazós mozi, mint ahogy azt sok helyen leírják, hanem a gamer-filmek non-plus ultrája, még akkor is, ha látványvilága nem is vektorokból és pixelekből áll össze.
Figyelem, a szöveg spoilereket tartalmaz!

A posztmodern párhuzamos valóságok, szimulációk és a változtatható, pixelalapú  identitások számára a 21. században elsősorban nem a film médiuma, sokkal inkább a számítógépes játékok platformja jelentette a legfőbb placcot. A videojátékok formai és narratív megoldásai azonban hamar átszivárogtak a passzívabb befogadót igénylő tömegfilmbe is: a Forráskód nem időutazós mozi, mint ahogy azt sok helyen leírják, hanem a gamer-filmek non-plus ultrája, még akkor is, ha látványvilága nem is vektorokból és pixelekből áll össze.
Figyelem, a szöveg spoilereket tartalmaz!

Az Eredet, az Álomháború és a Forráskód sem konkrét videojáték adaptációk, mint például a Doom vagy a Mortal Kombat, de a játékokból jól ismert narratív és formai fogásokat kétségkívül magukévá tették. Az Álomháború esetében ez evidensnek tűnik, az Eredet esetében talán némiképp árnyaltabban, de itt is a hotelos, az autós és a havas pálya „végigcsinálása” hajtja előre a cselekményt. Ennek a küldetésdramaturgiának a vegytiszta esszenciáját adja a Forráskód, továbbá pedig magára a „gamer”-jelenségre is nyíltan reflektál.

A Forráskód cselekménye – eltekintve a valóságsíkok rétegeitől és egymásba átjárhatóságától, illetve a digitális avataroktól és leképezési eljárásoktól – összefoglalható annyiban, hogy egy amerikai katonának nyolc perce van arra, hogy megtaláljon egy bombát egy száguldó vonaton. Mindez pedig egy digitálisan kreált, de a valóságot visszaadó szimulációban történik, ennek megfelelően Stevens (Jake Gyllenhaal) századosnak végtelen számú lehetősége van újrajátszani a „vonatos pályát”. A Forráskód alapvető értelmezési tartományát ennek megfelelően a First Person Shooter (pl. Quake, Unreal, Half-Life) és a Role Playing Game-ek (pl. World Of Warcraft, Deus Ex), illetve a kalandjátékok (pl. Monkey Island-sorozat) halmaza jelenti. A filmbéli küldetés eleje egy FPS játék dramaturgiájával, analóg módon működik. Stevens megkapja az alapvető utasításokat, miszerint térképezze fel a terepet, szerezzen fegyvert, majd akár erőszakos módszereket is bevetve találja meg a bombát. Ugyanakkor a kalandjátékokra jellemző motívumok, mint például a rejtvényfejtés és az apróbb jelek értelmezése is megjelennek A konkrét rövid küldetés, amelyet narratív keretbe helyeztek, jól meghatározható kezdő- és végponttal rendelkezik. A határidődramaturgia – ahogy egy játékban is időlimit koordinál – pedig a szokásoknak megfelelően feszültségkeltő elemként hat. Amennyiben a feladatot nem sikerült végrehajtani, a szimuláció újraindul, és Stevens százados ismét nekiláthat a küldetésének. Goodwin, az operátor (Vera Farmiga), aki mindössze egy képernyőn keresztül érintkezik a kábelekkel teleszőtt kapszulában – amely afféle tranzitként funkcionál, mert innen töltik be Stevens-t a szimulációba – elhelyezett katonával. A Half-Life 2-t és a legújabb Call of Duty-epizódot, a Black Ops-ot idéző információátadási forma (azaz egy személy kimérten elmagyarázza a küldetés körülményeit, és eligazítást ad) nem csak az említett két játékban, hanem az FPS-ekben is nagy általánosságban megjelenik. A Black Ops-szal való hasonlóság nem merül ki ennyiben, mivel a játék főszereplőjének tekinthető kommandós szintén egy hasonló szoba foglyaként, fizikailag rögzítve hajtja végre a feladatát, a Forráskód hősével ellentétben, ő a saját emlékeiben, és a saját múltjához köthető múltbeli eseményekben. A Forráskód vonata is – a két mondatban felskiccelt áltudományos magyarázat szerint – a közelmúltban vált terrortámadás áldozatává. Sikertelen küldetés esetén Stevens akárhányszor újrakezdheti feladatát, a film cselekményének nagy hányadát így a robbanás előtti utolsó nyolc perc variációi teszik ki. A valósághű szimuláció ellenére is Stevens tökéletesen tisztában van a mindennapi környezet kreált voltával. A hétköznapi helyszín sem mond ellent a videojátékok vizuális világának. A jelenkori játékoknál érvényes az a tendencia, hogy a cselekmény egyre közelebb van a jelen időhöz és a hétköznapi helyszínekhez, mivel a digitális leképezés is egyre közelebb jut ahhoz, hogy a minket körülvevő világot is tökéletesen tudja ábrázolni, amely ennek megfelelően nem válik elidegenítővé. Tehát nem szükséges egy fantázia szülte, korábban csak rajzolt vagy fényképpel rögzített formában látott világot, például idegen bolygót, múlt vagy jövő stilizált helyszínét állítani a középpontba. A Forráskódban mindezen túl az őrült, fizikai sérüléssel küzdő, ám világalkotó kvalitással bíró professzor (Jeffrey Wright) személyében egy másik jellegzetes FPS-figura is megjelenik.


A történet komplexebbé válásával – mely alatt azt értem, hogy a különböző egymásra épülő valóságsíkok (a vonat tere, a kapszula, az irányító központ, ahonnan Stevens az utasításokat kapja, és a film végére kialakuló párhuzamos valóság) a hétköznapi kommunikációs eszközök révén interakcióba kerülnek egymással – a film egy másik játéktípus sajátosságait is magáévá teszi: ez pedig az online Role Playing Game. Ahogy az RPG-k belső világa is összetettebb elbeszélést használ, a játékidő elteltével válik egyre komplexebbé a Forráskód is. Az RPG-k szövevényes narratívával rendelkeznek, és a feladat megoldását nem az összes szembejövő karakter lemészárlása, hanem a velük történő kommunikáció jelenti. Stevens is ennek megfelelően alakítja át viselkedését a cél érdekében. A mikromentőakció végül egy egész, önmagában álló, digitálisan létrehozott univerzum része lesz, mely eltér a történet elején megismert külső valóságtól. A szerepjátékok struktúrája a Forráskódban maradéktalanul teljesül: Stevens a szimulációban egy másik, a vonaton valóban utazó történelemtanár testébe bújik. A feladat sikere érdekében interakcióba kerül a többi utassal, de leginkább a vele szemben ülő nővel (Michelle Monaghan), azaz a tanár, Sean Fentress leendő barátnőjével. Sean Fentress karaktere Stevens számára így egy digitális avatarként funkcionál. A szimulációban a külseje és az őt körülvevő emberekkel való viszonya tehát nem azonos a külső valóság-beli viszonyokkal. Stevens végül Fentressként leplezi le a Forráskód nevű szimulációs program embertelenségét és jön rá, hogy a technika sokkal többre képes, mint nyolcpercnyi múlt pontos rekonstruálására, hiszen a program új világokat is teremthet, ahogyan a jelenkorban is azzal illetjük a cyberteret, hogy felváltja a valóságos életünket és általa pusztán digitális formában fogunk létezni.

Mintha csak egy középiskolai testnevelő-tanár jóslata vált volna valóra a Forráskódban. A diákok a valódi sport helyett az íróasztal felett görnyedve hatják végre akrobata-mutatványaikat, természetesen a virtuális térben, ami nem vezethet máshoz, mint valódi testük teljes elenyészéséhez. A film reflexiója erre tűpontos, mivel Stevens őrnagy egy helikopter baleset következtében csak egy láb nélküli csonka porhüvely, de a digitális, pixelekkel rajzolt párhuzamos valóságban egy másik testbe bújt két lábon járó romantikus hős, a jutalmul elnyert bájos nővel az oldalán. A közhely ezúttal is érvényes: a posztmodernben a valóság csak az egyén fejében létezik, és mivel digitálisan leképezhető, sokszorosítható és egyben formálható is.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=Qm9eCIwiHkQ[/youtube]

A torinói ló

A torinói ló médiavisszhangja újabb példája a Tarr filmjeit bő másfél évtizede körülvevő kitüntetett figyelemnek. Az utolsó Tarr-filmnek kikiáltott, ismét hányatott sorsú, ám berlini Ezüst Medvével jutalmazott munka a kritikák szerint nemcsak a rendezői életmű, de egyben az európai filmkultúra egyik záróköve is. A szövegek szerint egyszerre nyújtja az életmű esszenciáját és összegzését, Tarr helyét pedig tovább szilárdítja a filmrendezők mindenkori élvonalában. A kritikai siker egybehangzó, még ha a szövegek témafelvetései változatosak is. Önparódiától az apokalipszisig – válogatás a külföldi a kritikákból.

A torinói ló médiavisszhangja újabb példája a Tarr filmjeit bő másfél évtizede körülvevő kitüntetett figyelemnek. Az utolsó Tarr-filmnek kikiáltott, ismét hányatott sorsú, ám berlini Ezüst Medvével jutalmazott munka a kritikák szerint nemcsak a rendezői életmű, de egyben az európai filmkultúra egyik záróköve is. A szövegek szerint egyszerre nyújtja az életmű esszenciáját és összegzését, Tarr helyét pedig tovább szilárdítja a filmrendezők mindenkori élvonalában. A kritikai siker egybehangzó, még ha a szövegek témafelvetései változatosak is. Önparódiától az apokalipszisig – válogatás a külföldi a kritikákból. Continue reading “A torinói ló”

Családi kör (Atom Egoyan: Chloe)

A hosszú éveken át hithű független filmesként működő Atom Egoyan négy évvel Az igazság fogságában után ismét élvonalbeli, álomgyári munkások igazgatására, hamisítatlan hollywoodi ipari tevékenységre adta a fejét. Egoyan, aki kivételes tehetsége és sajátos stílusa révén íróként és rendezőként is az autentikus szerzőt testesíti meg, ezúttal hozott anyagból dolgozott: Anne Fontaine 2003-as Nathalie című filmjét kellett remake-formába öntenie.

A hosszú éveken át hithű független filmesként működő Atom Egoyan négy évvel Az igazság fogságában után ismét élvonalbeli, álomgyári munkások igazgatására, hamisítatlan hollywoodi ipari tevékenységre adta a fejét. Egoyan, aki kivételes tehetsége és sajátos stílusa révén íróként és rendezőként is az autentikus szerzőt testesíti meg, ezúttal hozott anyagból dolgozott: Anne Fontaine 2003-as Nathalie című filmjét kellett remake-formába öntenie.
Continue reading “Családi kör (Atom Egoyan: Chloe)”

MAGYARHANGYA

Közösség alapú filmforgalmazás Európában először Magyarországon
Európában elsőként Magyarországon indul el az az új típusú közösség alapú filmforgalmazási modell, melyet a magyarhangya mozgalom dolgozott ki. A mozgalom célja a fenntartható, közösség alapú modell meghonosítása, melynek része egy új típusú mozibérlet rendszer, a hangyaPASS.

Közösség alapú filmforgalmazás Európában először Magyarországon
Európában elsőként Magyarországon indul el az az új típusú közösség alapú filmforgalmazási modell, melyet a magyarhangya mozgalom dolgozott ki. A mozgalom célja a fenntartható, közösség alapú modell meghonosítása, melynek része egy új típusú mozibérlet rendszer, a hangyaPASS. Continue reading “MAGYARHANGYA”

Nők a volánnál (Lisa Chodolenko: A gyerekek jól vannak)

Ha az elmúlt évek sikerfilm-családjának független vagy kisstúdiós leszármazottjai alapján egyetlen, jól körvonalazható hőstípust akarnánk felrajzolni, nem kellene sokat gondolkodnunk ahhoz, hogy az egyre erőteljesebben uralomra törő, emancipált, kert- és/vagy kisvárosi amazonok figuráinál kössünk ki. Úgy tűnik, a szerepkör generációkat is képes áthidalni, így foghat be saját felnőtté válásukat sürgető, különc kamaszlány karaktereket, legyen szó az öntudatos Ellen Page (Juno,Hajrá Bliss!) vagy akár a lágyabb kiadású, kissé zavartabb Kristen Stewart (Cake EatersA rocker csajok) alakította serdülő figurákról, sorstépázott harmincasokról, mint a Tiszta napfény morbid vállalkozásba fogó nővérpárosa, vagy a legfrissebb formációról, A gyerekek jól vannak érzelmi próbatétel elé állított, középkorú leszbikus házaspárjáról.

Ha az elmúlt évek sikerfilm-családjának független vagy kisstúdiós leszármazottjai alapján egyetlen, jól körvonalazható hőstípust akarnánk felrajzolni, nem kellene sokat gondolkodnunk ahhoz, hogy az egyre erőteljesebben uralomra törő, emancipált, kert- és/vagy kisvárosi amazonok figuráinál kössünk ki. Úgy tűnik, a szerepkör generációkat is képes áthidalni, így foghat be saját felnőtté válásukat sürgető, különc kamaszlány karaktereket, legyen szó az öntudatos Ellen Page (Juno, Hajrá Bliss!) vagy akár a lágyabb kiadású, kissé zavartabb Kristen Stewart (Cake Eaters, A rocker csajok) alakította serdülő figurákról, sorstépázott harmincasokról, mint a Tiszta napfény morbid vállalkozásba fogó nővérpárosa, vagy a legfrissebb formációról, A gyerekek jól vannak érzelmi próbatétel elé állított, középkorú leszbikus házaspárjáról.
Continue reading “Nők a volánnál (Lisa Chodolenko: A gyerekek jól vannak)”

Kovács Patrik: Üzenet a koporsóból (Rodrigo Cortés: Élve eltemetve)

A zárt térrel dolgozó filmek még mindig tengernyi lehetőséget biztosítanak a klausztrofóbiára építő hatáskeltésben bízó alkotók számára. Szerencsére a tavalyi évben sem csak az unalomig ismert lift-tematika köszönt vissza (Frozen, Ördög), hanem egy egoista kalandtúrával (127 óra) és egy valós idejű túszdrámával (Élve eltemetve) is gyarapodott az izgalmas alműfaj. Míg Danny Boyle szédítő formabravúrokkal övezett mélyanalízisnek veti alá hősét, és a konkrét csapdahelyzet feloldására csupán egyetlen, ám annál merészebb öncsonkítási jelenetet szentel, addig a spanyol Rodrigo Cortés rendezői bemutatkozása teljes egészében a mozgástér végletes leszűkítéséből eredő pánikhangulatra alapoz. Az Élve eltemetve egyrészt hitchcocki stílusgyakorlatként érdemel különös figyelmet, másrészt pedig azért, mert módfelett ügyesen sáfárkodik minimalista szcenikájával. Az újdonsült rendező és forgatókönyvírója nem látványos, de annál józanabb ötletekkel bélelték ki levegőtlen thrillerüket, ami így maradéktalan azonosulásra készteti a befogadót.

A zárt térrel dolgozó filmek még mindig tengernyi lehetőséget biztosítanak a klausztrofóbiára építő hatáskeltésben bízó alkotók számára. Szerencsére a tavalyi évben sem csak az unalomig ismert lift-tematika köszönt vissza (Frozen, Ördög), hanem egy egoista kalandtúrával (127 óra) és egy valós idejű túszdrámával (Élve eltemetve) is gyarapodott az izgalmas alműfaj. Míg Danny Boyle szédítő formabravúrokkal övezett mélyanalízisnek veti alá hősét, és a konkrét csapdahelyzet feloldására csupán egyetlen, ám annál merészebb öncsonkítási jelenetet szentel, addig a spanyol Rodrigo Cortés rendezői bemutatkozása teljes egészében a mozgástér végletes leszűkítéséből eredő pánikhangulatra alapoz. Az Élve eltemetve egyrészt hitchcocki stílusgyakorlatként érdemel különös figyelmet, másrészt pedig azért, mert módfelett ügyesen sáfárkodik minimalista szcenikájával. Az újdonsült rendező és forgatókönyvírója nem látványos, de annál józanabb ötletekkel bélelték ki levegőtlen thrillerüket, ami így maradéktalan azonosulásra készteti a befogadót. Continue reading “Kovács Patrik: Üzenet a koporsóból (Rodrigo Cortés: Élve eltemetve)”

Költészetről filmnyelven (versmob)

Két fiatal filmes, Gyaraki Dávid és Sarlós Dávid szokatlan dologra vállalkozott: dokumentumfilmet forgatott a kortárs költészetről. A negyvennégy költővel és zenésszel készített interjúanyagból egy háromnegyed órás, trendi, személyes alkotói attitűdöt sugárzó, igazi népszerűsítő erejű film lett. Nem untatják a nézőt hosszas, képileg unalmas elmélkedésekkel, sőt személyes jelenlétüket vágástechnikai viccekkel és az anyaggyűjtés során készült werk-jelenetekből készült intermezzókkal tették izgalmasabbá.

Két fiatal filmes, Gyaraki Dávid és Sarlós Dávid szokatlan dologra vállalkozott: dokumentumfilmet forgatott a kortárs költészetről. A negyvennégy költővel és zenésszel készített interjúanyagból egy háromnegyed órás, trendi, személyes alkotói attitűdöt sugárzó, igazi népszerűsítő erejű film lett. Nem untatják a nézőt hosszas, képileg unalmas elmélkedésekkel, sőt személyes jelenlétüket vágástechnikai viccekkel és az anyaggyűjtés során készült werk-jelenetekből készült intermezzókkal tették izgalmasabbá.
Continue reading “Költészetről filmnyelven (versmob)”

Ahogy a nagykönyvben meg van írva (George Nolfi: Sorsügynökség)

Olybá tűnik, az emberiség érdeklődése a transzcendencia iránt Platón barlanghasonlata óta nemhogy egy szemernyit sem csappant, de túllépni sem tudtunk még az ottani a képleten. Vajon a rajtam kívül álló világ illúzió, vagy valóban létezik? Megbízhatok-e érzékszerveimben és ismereteimben? A huszadik század technikai forradalma mégsem tudta teljesen elnyomni az ember istenkeresését. Sőt, az utóbbi évek sci-fi-jei épp azt mutatják, hogy míg a tudományok szédítő magasságokat érnek el, az átlagembernek egyre inkább szüksége van istenére – amit nevezhetünk sorsnak, tervnek, de akár mátrixnak is.

Olybá tűnik, az emberiség érdeklődése a transzcendencia iránt Platón barlanghasonlata óta nemhogy egy szemernyit sem csappant, de túllépni sem tudtunk még az ottani a képleten. Vajon a rajtam kívül álló világ illúzió, vagy valóban létezik? Megbízhatok-e érzékszerveimben és ismereteimben? A huszadik század technikai forradalma mégsem tudta teljesen elnyomni az ember istenkeresését. Sőt, az utóbbi évek sci-fi-jei épp azt mutatják, hogy míg a tudományok szédítő magasságokat érnek el, az átlagembernek egyre inkább szüksége van istenére – amit nevezhetünk sorsnak, tervnek, de akár mátrixnak is.
Continue reading “Ahogy a nagykönyvben meg van írva (George Nolfi: Sorsügynökség)”

#8. Vak vezet világtalant (Lee Joon-ik: Vérző penge)

Mint a játszótéren katonásdit színlelő gyerek ujjai közül a homokszemek, úgy futnak ki az egyes történetszálak a zöldfülű rendező kezéből. Lee manga-adaptációja nagyszabású történelmi film ígéretével kecsegtet, ám a kelleténél jóval több komikus momentumot felsorakoztató kosztümös drámájának szereplői bosszantóan egydimenziósak, a fajsúlyosnak szánt konfliktus pedig olyan észrevétlenül lesz semmivé, akár könnycseppek az esőben.

Mint a játszótéren katonásdit színlelő gyerek ujjai közül a homokszemek, úgy futnak ki az egyes történetszálak a zöldfülű rendező kezéből. Lee manga-adaptációja nagyszabású történelmi film ígéretével kecsegtet, ám a kelleténél jóval több komikus momentumot felsorakoztató kosztümös drámájának szereplői bosszantóan egydimenziósak, a fajsúlyosnak szánt konfliktus pedig olyan észrevétlenül lesz semmivé, akár könnycseppek az esőben.
Continue reading “#8. Vak vezet világtalant (Lee Joon-ik: Vérző penge)”