Ki viszi át a túlsó partra? (Illés István: track32)

Illés István eredetileg videoklipként nevezte a KAFF-ra a track 32-t. Ebben a kategóriában kevés esélye lett volna, hiszen alkalmazott animációnak ritkán jár fődíj. Ám a sors közbeszólt, az előzsűri ugyanis a MOME médiadesign szakán végzett alkotó munkáját átsorolta a diplomafilmek szekciójába, s emiatt jóval nagyobb figyelem irányult Illés alkotására – akkora, hogy végül hazavihette a fesztivál nagydíját.

Illés István eredetileg videoklipként nevezte a KAFF-ra a track32-t. Ebben a kategóriában kevés esélye lett volna, hiszen alkalmazott animációnak ritkán jár fődíj. Ám a sors közbeszólt, az előzsűri ugyanis a MOME médiadesign szakán végzett alkotó munkáját átsorolta a diplomafilmek szekciójába, s emiatt jóval nagyobb figyelem irányult Illés alkotására – akkora, hogy végül hazavihette a fesztivál nagydíját. Continue reading “Ki viszi át a túlsó partra? (Illés István: track32)”

Nekrológ helyett

83 éves korában elhunyt az amerikai televíziózás és függetlenfilm ikonikus alakja, Peter Falk. Eheti rendhagyó tévérovatunkat a színész emlékének szenteljük: a tovább gomb után a későbbi Columbo hadnagy egy korai főszerepében látható a Homályzónában. Nyugodjék békében.

83 éves korában elhunyt az amerikai televíziózás és függetlenfilm ikonikus alakja, Peter Falk. Eheti rendhagyó tévérovatunkat a színész emlékének szenteljük: a tovább gomb után a későbbi Columbo hadnagy egy korai főszerepében látható a Homályzónában. Nyugodjék békében.

Continue reading “Nekrológ helyett”

Elvéti a szívet (Joe Wright: Hanna – Gyilkos természet)

Az eddig színtisztán drámai talajon érvényesülő Wright akciófilmje különös állatorvosi jószág: ugyan a stúdió mindent megtett azért, hogy a Bourne-széria és a Salt ügynök lehetséges versenytársaként, de mindenképpen alternatívájaként reklámozza a remete bérgyilkoslány történetét, az opus közvetlenül inkább a Leon, a profival, közvetetten pedig A sakál napjával ápol szorosabb kapcsolatot – előzőhöz a szokatlan apa-lány viszony, utóbbihoz a merénylet hidegháborús időket felidéző kivitelezése köti. Olykor már-már zavaróan ambivalens, anakronisztikus bosszúfilmről van szó, melyben a monokróm világvárosokban zajló hajsza és a túlontúl steril, egzisztencialista húrokat pengető konfliktus rendületlenül dübörgő elektronikus zenei aláfestéssel bontakozik ki.

Az eddig színtisztán drámai talajon érvényesülő Wright akciófilmje különös állatorvosi jószág: ugyan a stúdió mindent megtett azért, hogy a Bourne-széria és a Salt ügynök lehetséges versenytársaként, de mindenképpen alternatívájaként reklámozza a remete bérgyilkoslány történetét, az opus közvetlenül inkább a Leon, a profival, közvetetten pedig A sakál napjával ápol szorosabb kapcsolatot – előzőhöz a szokatlan apa-lány viszony, utóbbihoz a merénylet hidegháborús időket felidéző kivitelezése köti. Olykor már-már zavaróan ambivalens, anakronisztikus bosszúfilmről van szó, melyben a monokróm világvárosokban zajló hajsza és a túlontúl steril, egzisztencialista húrokat pengető konfliktus rendületlenül dübörgő elektronikus zenei aláfestéssel bontakozik ki.
Continue reading “Elvéti a szívet (Joe Wright: Hanna – Gyilkos természet)”

#30. Monsters: Glim Glim

A nyolcvanas években, főképp Steven Spielbergnek, a Disney-stúdiónak és holdudvarának köszönhetően, a különféle betegség-metaforákat megtestesítő űrszörnyek mellett minden korábbinál markánsabban volt jelen a műfaj barátságos idegenekkel operáló és így az egész család számára épületes szórakozást nyújtó PG-verziója. Az egyre bizarrabb variációkat – Howard, a kacsától a Csoda a 8. utcában geronto-sci-fijéig – kitermelő irányvonalhoz épp kifulladásának éveiben írt F. Paul Wilson (The Keep, Pelts) tanulságos minimálmesét: röpke húsz perce alatt az 1989-ben sugárzott Glim Glim sikeresen aknázza ki a két szemléletmód közti különbséget, szívszaggató történetben bizonyítva, hogy a gyerekszoba nem mindig a legmegfelelőbb hely a fajközi kommunikáció megkezdéséhez.

A nyolcvanas években, főképp Steven Spielbergnek, a Disney-stúdiónak és holdudvarának köszönhetően, a különféle betegség-metaforákat megtestesítő űrszörnyek mellett minden korábbinál markánsabban volt jelen a műfaj barátságos idegenekkel operáló és így az egész család számára épületes szórakozást nyújtó PG-verziója. Az egyre bizarrabb variációkat – Howard, a kacsától a Csoda a 8. utcában geronto-sci-fijéig – kitermelő irányvonalhoz épp kifulladásának éveiben írt F. Paul Wilson (The Keep, Pelts) tanulságos minimálmesét: röpke húsz perce alatt az 1989-ben sugárzott Glim Glim sikeresen aknázza ki a két szemléletmód közti különbséget, szívszaggató történetben bizonyítva, hogy a gyerekszoba nem mindig a legmegfelelőbb hely a fajközi kommunikáció megkezdéséhez.
Continue reading “#30. Monsters: Glim Glim”

Építő kritika (J.J. Abrams: Super 8)

A főképp televíziós íróként és producerként közismert Abrams eddigi két nagyjátékfilmje már felmutatta alkotójuk a hetvenes évek tömegkultúrájával ápolt, meghitt viszonyát: a Mission: Impossible III és a Star Trek képében az 1966-os születésű rendező egyaránt gyermekkorának meghatározó franchise-ait adaptálta az új évezred multiplex-közönségére szabva.  Alig ötvenmillió dollárból forgatott örömmozijában egyszerre teljesíti ki eddigi pályájának vonatkozó aspektusait és szolgál rajongói kritikával az elkanászodott új-hollywoodi csodagyerekek felé.

Figyelem, a szöveg spoilereket tartalmaz!

A főképp televíziós íróként és producerként közismert Abrams eddigi két nagyjátékfilmje már felmutatta alkotójuk a hetvenes évek tömegkultúrájával ápolt, meghitt viszonyát: a Mission: Impossible III és a Star Trek képében az 1966-os születésű rendező egyaránt gyermekkorának meghatározó franchise-ait adaptálta az új évezred multiplex-közönségére szabva.  Alig ötvenmillió dollárból forgatott örömmozijában egyszerre teljesíti ki eddigi pályájának vonatkozó aspektusait és szolgál rajongói kritikával az elkanászodott új-hollywoodi csodagyerekek felé.

Figyelem, a szöveg spoilereket tartalmaz!

Continue reading “Építő kritika (J.J. Abrams: Super 8)”

Idegenek idegen földön (Gareth Edwards: Monsters)

A pénzhiányon túl kurázsi is kell ahhoz, hogy valaki egy óriásszörnyfilmes alapötletből kiindulva az óriásszörnyek margóra szorításával forgasson filmet, Gareth Edwards ráadásul úgy csinálta végig gerilla-vállalkozását, hogy még a nagy csáberővel bíró dokumentarista technikának is ellen tudott állni. A trükkspecialistaként indult brit alkotó Monsters című tavalyi munkája, amelyben az effektkészítés mellett a látványtervezői, operatőri, forgatókönyvírói és rendezői feladatokért is felelt, a poszt-apokaliptikus rémfilmet ígérő plakát és szlogen ellenére valójában érzékeny road movie, amiben feltűnik néhány sokcsápos monstrum is.

A pénzhiányon túl kurázsi is kell ahhoz, hogy valaki egy óriásszörnyfilmes alapötletből kiindulva az óriásszörnyek margóra szorításával forgasson filmet, Gareth Edwards ráadásul úgy csinálta végig gerilla-vállalkozását, hogy még a nagy csáberővel bíró dokumentarista technikának is ellen tudott állni. A trükkspecialistaként indult brit alkotó Monsters című tavalyi munkája, amelyben az effektkészítés mellett a látványtervezői, operatőri, forgatókönyvírói és rendezői feladatokért is felelt, a poszt-apokaliptikus rémfilmet ígérő plakát és szlogen ellenére valójában érzékeny road movie, amiben feltűnik néhány sokcsápos monstrum is.
Continue reading “Idegenek idegen földön (Gareth Edwards: Monsters)”

„Megfenyegetett egy karatés”

A Visszafordíthatatlan híres-hírhedt alkotójának legfrissebb munkáját a Magyarhangya mutatta be Magyarországon. A Tokióban játszódó Hirtelen az üresség kapcsán Budapestre látogató Gaspar Noéval a szélsőséges nézői reakciók, vallásfóbiája és drogos élményei mellett rendezői stílusáról is próbáltunk beszélgetni. Több-kevesebb sikerrel.

Kristóf Borbála és Urfi Péter interjúja Gaspar Noé filmrendezővel. Continue reading “„Megfenyegetett egy karatés””

#29. Generation X

Az utóbbi hetekben a hazai és a külföldi kritika egyaránt az egyik legsikerültebb szuperhősfilmként üdvözölte Matthew Vaughn a Prizma Online-on is méltatott X-Men-prequeljét, így ennek kapcsán aktuálissá vált megemlékezni a franchise egyik legnagyobb fiaskójáról is. Az 1992 óta futó rajzfilmsorozat sikerén felbuzdulva a Fox 1996-ban elérkezettnek látta az időt, hogy a Marvel füzeteinek élőszereplős verziójával örvendeztesse meg a rajongókat: választásuk az eredeti széria helyett a két évvel korábban indult Generation X című spin off-ra esett, melyben Vészmadár és Emma Frost tanítgatja a legfiatalabb X-jelölteket. A képregénysorozat utolsó száma 2001-ben jelent meg, viszont a VHS-korszak egyik alapfilmjeként számon tartott A rejtőzködőt is jegyző Jack Sholder pilotja a korabeli rajongók traumatizálása után még ekkorka karrierhez sem jutott.

Az utóbbi hetekben a hazai és a külföldi kritika egyaránt az egyik legsikerültebb szuperhősfilmként üdvözölte Matthew Vaughn a Prizma Online-on is méltatott X-Men-prequeljét, így ennek kapcsán aktuálissá vált megemlékezni a franchise egyik legnagyobb fiaskójáról is. Az 1992 óta futó rajzfilmsorozat sikerén felbuzdulva a Fox 1996-ban elérkezettnek látta az időt, hogy a Marvel füzeteinek élőszereplős verziójával örvendeztesse meg a rajongókat: választásuk az eredeti széria helyett a két évvel korábban indult Generation X című spin off-ra esett, melyben Vészmadár és Emma Frost tanítgatja a legfiatalabb X-jelölteket. A képregénysorozat utolsó száma 2001-ben jelent meg, viszont a VHS-korszak egyik alapfilmjeként számon tartott A rejtőzködőt is jegyző Jack Sholder pilotja a korabeli rajongók traumatizálása után még ekkorka karrierhez sem jutott.
Continue reading “#29. Generation X”

Maradtak volna a koporsóban (Scott Stewart: A pap – Háború a vámpírok ellen)

A vérszívók után kajtató, kiábrándult harcos-szerzetes kalandjával az igen rosszemlékű Jonah Hexet sikerül felidézni, amennyiben mindkettő képregény-adaptáció a hosszadalmas development hell, a többszörös újraírás és -vágás, illetve a rendezői kontroll teljes hiánya miatt vall teljes kudarcot. A pap – Háború a vámpírok ellen minden aspektusában olcsó fércmű, melynek forgatókönyvét az ingyenesen letölthető Kliségenerátor 1.0 írta, épp csak annyi jelenetet egymás után sorakoztatva, hogy a szüzsé kritérium-billogját rá lehessen sütni a kész borzadványra.

A vérszívók után kajtató, kiábrándult harcos-szerzetes kalandjával az igen rosszemlékű Jonah Hexet sikerül felidézni, amennyiben mindkettő képregény-adaptáció a hosszadalmas development hell, a többszörös újraírás és -vágás, illetve a rendezői kontroll teljes hiánya miatt vall teljes kudarcot. A pap – Háború a vámpírok ellen minden aspektusában olcsó fércmű, melynek forgatókönyvét az ingyenesen letölthető Kliségenerátor 1.0 írta, épp csak annyi jelenetet egymás után sorakoztatva, hogy a szüzsé kritérium-billogját rá lehessen sütni a kész borzadványra.
Continue reading “Maradtak volna a koporsóban (Scott Stewart: A pap – Háború a vámpírok ellen)”

Egy álomvilág visszhangjai (Romanek: Ne engedj el!)

Romantikus sci-fit alkotni már önmagában is kockázatos vállalkozás, s ha a történet ráadásul egy kortárs bestseller-író legújabb regényének adaptációja, a kihívások csak szaporodnak. Kazuo Ishiguro, a Booker-díjas japán-angol író legújabb regényét az eddig elsősorban videoklip-rendezőként ismert Mark Romanek rendezte, amely a kiemelkedő színészi alakításoknak és gyönyörű fényképezésnek köszönhetően még az Alex Garland (28 nappal később, A Part) által meglehetősen elrontott forgatókönyv ellenére is átütő hangulatú alkotás – bár egy kritikus találóan jegyzi meg, hogy a film „túl ízléses ahhoz, hogy ijesztő legyen, és túl mesterkélt ahhoz, hogy tragikusnak hasson”.  Aki látta a Napok romjait vagy ismeri Ishiguro bármelyik regényét, az a Ne engedj el! film verzióját nézve hamar ráismerhet a felszíni történet alatt lappangó valódi drámára. A közelmúlt Angliájába helyezett disztopikus világnál ugyanis lényegesen hangsúlyosabbá válik a néhol melodramatikus szerelmi történet, amely alapvetően azt a banálisnak tűnő kérdést veti fel, hogy mi tesz bennünket egyénivé, szabaddá – emberré.

Romantikus sci-fit alkotni már önmagában is kockázatos vállalkozás, s ha a történet ráadásul egy kortárs bestseller-író legújabb regényének adaptációja, a kihívások csak szaporodnak. Kazuo Ishiguro, a Booker-díjas japán-angol író legújabb regényét az eddig elsősorban videoklip-rendezőként ismert Mark Romanek rendezte,{{1}}[[1]] Romanek olyan klipek készítőjeként vált ismertté, mint Michael Jackson és Janet Jackson Grammy-díjas Screamje, az En Vogue Free Your Mind-ja vagy Lenny Kravitz’s Are You Gonna Go My Way című dala; filmrendezőként pedig 2002-ben mutatkozott be a Robin Williams drámai alakításával fémjelzett Sötétkamra (One Hour Photo) című filmmel.[[1]] amely a kiemelkedő színészi alakításoknak és gyönyörű fényképezésnek köszönhetően még az Alex Garland (28 nappal később, A Part) által meglehetősen elrontott forgatókönyv ellenére is átütő hangulatú alkotás – bár egy kritikus találóan jegyzi meg, hogy a film „túl ízléses ahhoz, hogy ijesztő legyen, és túl mesterkélt ahhoz, hogy tragikusnak hasson”.{{2}}[[2]]Roger Ebert, rogerebert.com, 2010. 09. 22. [[2]] Aki látta a Napok romjait vagy ismeri Ishiguro bármelyik regényét, az a Ne engedj el! film verzióját nézve hamar ráismerhet a felszíni történet alatt lappangó valódi drámára. A közelmúlt Angliájába helyezett disztopikus világnál ugyanis lényegesen hangsúlyosabbá válik a néhol melodramatikus szerelmi történet, amely alapvetően azt a banálisnak tűnő kérdést veti fel, hogy mi tesz bennünket egyénivé, szabaddá – emberré. Continue reading “Egy álomvilág visszhangjai (Romanek: Ne engedj el!)”