2. Belső emigráció (Shirley Clarke: The Connection)

Mivel a néger minden sejtjében érezte, hogy az élet harc, harc és semmi más, csak ritkán tudta kifejleszteni magában a civilizáció kifinomult gátlásait […] így aztán a létéért folytatott harcban a primitív ember módszerét alkalmazta: az iszonyú jelenben élt, a szombat esti tivornyák kedvéért létezett(?)[…] és zenéjében fejezte ki élete jellegét és milyenségét, dühét és örömének végtelen változatait, orgazmusának kéjét, bágyadtságát, nyögéseit, görcsét, klimaxát, sikolyait és reménytelenségét.

Mivel a néger minden sejtjében érezte, hogy az élet harc, harc és semmi más, csak ritkán tudta kifejleszteni magában a civilizáció kifinomult gátlásait […] így aztán a létéért folytatott harcban a primitív ember módszerét alkalmazta: az iszonyú jelenben élt, a szombat esti tivornyák kedvéért létezett(?)[…] és zenéjében fejezte ki élete jellegét és milyenségét, dühét és örömének végtelen változatait, orgazmusának kéjét, bágyadtságát, nyögéseit, görcsét, klimaxát, sikolyait és reménytelenségét.”{{1}}[[1]] Mailer, Norman: “A fehér néger”, in Sükösd Mihály (szerk.), Üvöltés – Vallomások a beat-nemzedékről, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982, 23.o.[[1]] Continue reading “2. Belső emigráció (Shirley Clarke: The Connection)”

Tökéletlen másolat (Matthijs van Heijningen Jr.: A dolog)

Kiszámítható mederben folytatva a John W. Campbell Ki van odakint? című novellájában megteremtett kreatúra életciklusát, a „dolog” nagyjából harminc évvel legutóbbi tombolása után visszatért a mozivásznakra. Az elsőfilmes Matthijs van Heijningen Jr. Eric Heisserer forgatókönyvéből dolgozott, aki a Rémálom az Elm utcában újrájában már próbálkozott egy horrorklasszikus aktualizálásával, és A dologban szinte ugyanazokat a hibákat követi el, mint Freddy Krueger feltámasztásakor: egyszerre próbál tisztelegni az eredeti előtt, de mégsem alárendelődni annak, így a végeredmény újfent leginkább egy nagyköltségvetésű fan-made mozira emlékeztet, ahol sem a rajongók kiszolgálása, sem pedig az alapmű innovatív újragondolása nem jár sikerrel.

Kiszámítható mederben folytatva a John W. Campbell Ki van odakint? című novellájában megteremtett kreatúra életciklusát,{{1}}[[1]]A tömegfilmben megfigyelhető ciklikusságról részletesebben lásd: Sepsi László: Örök visszatérés. Ifjúsági sci-fi ma és a nyolcvanas években. Mozinet 20011/7-8.[[1]] a „dolog” nagyjából harminc évvel legutóbbi tombolása után visszatért a mozivásznakra. Az elsőfilmes Matthijs van Heijningen Jr. Eric Heisserer forgatókönyvéből dolgozott, aki a Rémálom az Elm utcában újrájában már próbálkozott egy horrorklasszikus aktualizálásával, és A dologban szinte ugyanazokat a hibákat követi el, mint Freddy Krueger feltámasztásakor: egyszerre próbál tisztelegni az eredeti előtt, de mégsem alárendelődni annak, így a végeredmény újfent leginkább egy nagyköltségvetésű fan-made mozira emlékeztet, ahol sem a rajongók kiszolgálása, sem pedig az alapmű innovatív újragondolása nem jár sikerrel. Continue reading “Tökéletlen másolat (Matthijs van Heijningen Jr.: A dolog)”

Dorgálunk és tépünk (John Michael McDonagh: A Guardista)

Éjfekete, a politika korrektséget rendre kikezdő humorral átitatott buddy movie-t készített az Erőszakikat jegyző Martin McDonagh testvére. A 2008-as gyöngyszemhez hasonlatosan A Guardistát is dialógusalapú forgatókönyv hajtja, neurotikus bérgyilkosok helyett egy rasszista rendőrtisztre irányítva a reflektorfényt. A címszerepet alakító Brendan Gleeson jutalomjátéka ez, melyben a festői ír táj és közeg is hangsúlyos karakterré lép elő, miközben a rend rendetlen őrének egy nemzetközi drogkartellel és egy afroamerikai FBI-ügynökkel is birokra kell kelnie.

Éjfekete, a politika korrektséget rendre kikezdő humorral átitatott buddy movie-t készített az Erőszakikat jegyző Martin McDonagh testvére. A 2008-as gyöngyszemhez hasonlatosan A Guardistát is dialógusalapú forgatókönyv hajtja, neurotikus bérgyilkosok helyett egy rasszista rendőrtisztre irányítva a reflektorfényt. A címszerepet alakító Brendan Gleeson jutalomjátéka ez, melyben a festői ír táj és közeg is hangsúlyos karakterré lép elő, miközben a rend rendetlen őrének egy nemzetközi drogkartellel és egy afroamerikai FBI-ügynökkel is birokra kell kelnie. Continue reading “Dorgálunk és tépünk (John Michael McDonagh: A Guardista)”

Sorvezető mentén, leleményesen

Beszélgetés Janisch Attilával a hazai műfaji filmezés akadályairól és lehetőségeiről.
Készítette: Roboz Gábor

A szöveg eredetileg a Prizma második számában jelent meg.

Beszélgetés Janisch Attilával a hazai műfaji filmezés akadályairól és lehetőségeiről.
Készítette: Roboz Gábor

A szöveg eredetileg a Prizma második számában jelent meg. Continue reading “Sorvezető mentén, leleményesen”

10. Egy nap (film: Kovács Kata; könyv: Roboz Gábor)

“Teljes joggal feltételezhetjük, hogy Dexter Mayhew és Emma Morley kettőse olyan ismert párosa lesz az angol irodalomnak, mint mondjuk a Heathcliff–Earnshaw vagy a Darcy–Bennet duó. Nicholls persze semmit sem talál fel, épp csak hús-vér karakterekről mesél el egy mindenki által átélhető történetet üde stílusban, a végeredmény azonban még akkor is szemtelenül elragadó, ha ismerjük a trükköket.”

Kovács Kata: A hírnév árnyéka (Lone Scherfig: Egy nap)

Emblematikus narancssárga-fehér borítójával David Nicholls 2009-es regénye állítólag hosszú hónapokig ellepte a brit metrókat, kávézókat és irodákat. Az Egy nap szellemes és szórakoztató, ugyanakkor drámai hangvételtől sem mentes regény, amit bármilyen korú és nemű olvasó nehezen tesz le. Túlzás nélkül állítható, hogy fél Nagy-Britannia olvasta, és 31 nyelven megjelent fordításainak köszönhetően lassan az egész világon terjed a ragályos kór, a két főszereplő, Dexter Mayhew és Emma Morley megismerésének vágya. Az eleddig makulátlan rendezői életművel büszkélkedő Lone Scherfignek (Olasz nyelv kezdőknek, Wilbur öngyilkos akar lenni, Egy lányról) nem sikerült a könyvvel akár megközelítően egyenértékű adaptációt készítenie, mint ahogyan számos korábbi, hasonló hangvételű sikerkönyvből sem lett legendás film, elég csak a Pop, csajok satöbbi, a Bridget Jones-könyvek vagy Az időutazó felesége nyomán készült mozikra gondolni. Scherfig hasonló hendikeppel indult, mint a Bridget Jones-filmek alkotói: Hollywoodnak dolgozik, és hollywoodi színésznőt (Anne Hathaway) választott egy vérbeli angol hősnő megformálására. És bár a brit kritikusok többsége felhördült Hathaway akcentusa hallatán, a színészi alakítás a film egyik legnagyobb erényévé vált. Continue reading “10. Egy nap (film: Kovács Kata; könyv: Roboz Gábor)”

6. Egy szegény kis statiszta panaszai (Ricky Gervais-Stephen Merchant: Futottak még…)

Egy illusztris sztárvendég „váratlan” felbukkanásával ma már nehéz meglepni a sitcomokon edződött tévénézőt, a legkülönfélébb cameók és vendégszerepek felvonultatása ugyanis réges-rég bekerült a népszerű televíziós alműfaj nagy receptkönyvébe. A popkultúra egyik jól bejáratott szimbiózisáról van itt szó, melyből a közönségével meghitt kapcsolatot létesítő sorozat éppúgy profitál, mint a haknikkal saját brandjüket építgető hírességek. Közhelyessége ellenére is megunhatatlannak tűnik tehát az a varázslatos pillanat, mikor a hétről-hétre figyelt családi/baráti/munkahelyi kisközösség mikrokozmoszába belepottyan egy átutazó istenség a bulvárvilág Olümposzáról. A sitcom szűkre szabott világának zárt kapui ilyenkor egy másodpercre feltárulnak, és a leskelődő néző örömmel konstatálhatja, hogy a második otthonaként kezelt fiktív-hétköznapi helyszíneket csak papírvékony díszletfalak választják el a leplezetlen csillogás birodalmától.

Egy illusztris sztárvendég „váratlan” felbukkanásával ma már nehéz meglepni a sitcomokon edződött tévénézőt, a legkülönfélébb cameók és vendégszerepek felvonultatása ugyanis réges-rég bekerült a népszerű televíziós alműfaj nagy receptkönyvébe. A popkultúra egyik jól bejáratott szimbiózisáról van itt szó, melyből a közönségével meghitt kapcsolatot létesítő sorozat éppúgy profitál, mint a haknikkal saját brandjüket építgető hírességek. Közhelyessége ellenére is megunhatatlannak tűnik tehát az a varázslatos pillanat, mikor a hétről-hétre figyelt családi/baráti/munkahelyi kisközösség mikrokozmoszába belepottyan egy átutazó istenség a bulvárvilág Olümposzáról. A sitcom szűkre szabott világának zárt kapui ilyenkor egy másodpercre feltárulnak, és a leskelődő néző örömmel konstatálhatja, hogy a második otthonaként kezelt fiktív-hétköznapi helyszíneket csak papírvékony díszletfalak választják el a leplezetlen csillogás birodalmától. Continue reading “6. Egy szegény kis statiszta panaszai (Ricky Gervais-Stephen Merchant: Futottak még…)”

Takonypác (Steven Soderbergh: Fertőzés)

Ha idegesen rezzensz össze egy hurutos köhögés hallatán. Ha viszolyogva nézed, ahogy embertársaid fedetlen szájjal tüsszentenek. Ha önkéntelenül is arrébb húzódsz, mikor orrot fújnak melletted a villamoson, akkor a hollywoodi kaméleon nagyon is valós borzalmat tematizáló, „hétköznapi” katasztrófafilmje gyomorszájon vág. Soderbergh ezúttal ugyan nem Traffic-kaliberű tablót készített, s mivel a sok szálon futó narratíva önnön áldozatául esik, filmjét csak nagyon is átélhető problémafelvetése, no meg a korántsem elhanyagolható nüanszok miatt lehet igazán dicsérni.

Ha idegesen rezzensz össze egy hurutos köhögés hallatán. Ha viszolyogva nézed, ahogy embertársaid fedetlen szájjal tüsszentenek. Ha önkéntelenül is arrébb húzódsz, mikor orrot fújnak melletted a villamoson, akkor a hollywoodi kaméleon nagyon is valós borzalmat tematizáló, „hétköznapi” katasztrófafilmje gyomorszájon vág. Soderbergh ezúttal ugyan nem Traffic-kaliberű tablót készített, s mivel a sok szálon futó narratíva önnön áldozatául esik, filmjét csak nagyon is átélhető problémafelvetése, no meg a korántsem elhanyagolható nüanszok miatt lehet igazán dicsérni. Continue reading “Takonypác (Steven Soderbergh: Fertőzés)”

#15. Alvajárók bábszínháza (Vladimir Kobrin filmjei)

Vladimir Kobrin (1942-1999) az ezredfordulót megelőző avantgárd filmművészet egyik kevéssé méltatott alakja, aki egyedülálló módon keverte össze a kelet-európai animáció, a klasszikus szürrealizmus és a korai némafilmek attrakciós látványosságát a tudományos oktatófilmek műfajával.
A szöveg eredetileg a Prizma második számában jelent meg.

Vladimir Kobrin (1942-1999) az ezredfordulót megelőző avantgárd filmművészet egyik kevéssé méltatott alakja, aki egyedülálló módon keverte össze a kelet-európai animáció, a klasszikus szürrealizmus és a korai némafilmek attrakciós látványosságát a tudományos oktatófilmek műfajával.
A szöveg eredetileg a Prizma második számában jelent meg. Continue reading “#15. Alvajárók bábszínháza (Vladimir Kobrin filmjei)”

#1. Költői eklektika – A beatfilmek archetípusa (Pull My Daisy)

A beatgeneráció tagjai sosem határozták meg pontosan, hogy miként kell értelmezni a „beat” szót. A kifejezés egyszerre utal a „levert” vagy „legyőzött” jelzőkre, az „ütem” vagy „tempó” fogalmaira, de egyfajta üdvözülésként is felfogható, ha a „beatitude” szóból indulunk ki. De akkor mi is pontosan a beatfilm? A filmes kánon nem ad egyértelmű választ, az általában a beattel rokonított fikciós alkotásokat számba véve pedig úgy tűnik, mintha megnevezés a melodráma egyik alműfaját takarná, melyben az öntudatára ébredő generáció fellázad a második világháborút követő korszak hazug konformizmusa ellen. Véleményem szerint azonban a beatfilm nem csupán az ötvenes évek Amerikáját meghatározó társadalmi jelenség mozgóképes illusztrációja, hanem sokkal inkább a mozgalom ideológiája által életre hívott művészi hitvallás egyik megnyilvánulási formája. Úgy vélem, hogy a beatfilmet mint stílusirányzatot John Cassavetes vezeti be New York árnyai című filmjével 1959-ben, és Jim Jarmusch támasztja fel a Permanens vakációval 1980-ban, mely film egyben a beat eszme demisztifikálását is eredményezi.

A beatgeneráció tagjai sosem határozták meg pontosan, hogy miként kell értelmezni a „beat” szót. A kifejezés egyszerre utal a „levert” vagy „legyőzött” jelzőkre, az „ütem” vagy „tempó” fogalmaira, de egyfajta üdvözülésként is felfogható, ha a „beatitude” szóból indulunk ki. De akkor mi is pontosan a beatfilm? A filmes kánon nem ad egyértelmű választ, az általában a beattel rokonított fikciós alkotásokat számba véve pedig úgy tűnik, mintha megnevezés a melodráma egyik alműfaját takarná, melyben az öntudatára ébredő generáció fellázad a második világháborút követő korszak hazug konformizmusa ellen. Véleményem szerint azonban a beatfilm nem csupán az ötvenes évek Amerikáját meghatározó társadalmi jelenség mozgóképes illusztrációja, hanem sokkal inkább a mozgalom ideológiája által életre hívott művészi hitvallás egyik megnyilvánulási formája. Úgy vélem, hogy a beatfilmet mint stílusirányzatot John Cassavetes vezeti be New York árnyai című filmjével 1959-ben, és Jim Jarmusch támasztja fel a Permanens vakációval 1980-ban, mely film egyben a beat eszme demisztifikálását is eredményezi.
Continue reading “#1. Költői eklektika – A beatfilmek archetípusa (Pull My Daisy)”

Roboz Gábor: Fény az alagútban (Arto Halonen: Hercegnő)

Az október 14. és 18. között megrendezésre kerülő Finn Filmnapok látogatói hat mű megtekintésével ízelítőt kaphatnak az északi ország közelmúltbeli filmterméséből. Az elmúlt évtizedben komoly fellendülést mutató finn filmművészet iránt érdeklődők a Toldi moziban szervezett vetítéseken többnyire kortárs, az északi hagyományoknak megfelelően emberi viszonyok feltárására koncentráló történetekkel találkozhatnak. Bár a tavalyi Hercegnő ebből a szempontból valamelyest kilóg a sorból, hiszen a cselekménye jórészt egy elmegyógyintézet területén játszódik az 1940-es és ’50-es években, mégiscsak a különleges címszereplője körül kialakuló emberi viszonyokról mesél.

Az október 14. és 18. között megrendezésre kerülő Finn Filmnapok látogatói hat mű megtekintésével ízelítőt kaphatnak az északi ország közelmúltbeli filmterméséből. Az elmúlt évtizedben komoly fellendülést mutató finn filmművészet{{1}}[[1]]A témáról bővebben lásd a Finn Filmalap cikkeket és kimutatásokat egyaránt tartalmazó honlapját , amely a Dán Filmintézet weboldalához hasonlóan igényes külcsínével és belbecsével finoman árulkodik arról, hogy az országban milyen jelentőséget tulajdonítanak a filmiparnak.[[1]] iránt érdeklődők a Toldi moziban szervezett vetítéseken többnyire kortárs, az északi hagyományoknak megfelelően emberi viszonyok feltárására koncentráló történetekkel találkozhatnak. Bár a tavalyi Hercegnő ebből a szempontból valamelyest kilóg a sorból, hiszen a cselekménye jórészt egy elmegyógyintézet területén játszódik az 1940-es és ’50-es években, mégiscsak a különleges címszereplője körül kialakuló emberi viszonyokról mesél. Continue reading “Roboz Gábor: Fény az alagútban (Arto Halonen: Hercegnő)”