#6. Szuperhősök: a Vesztesek Klubja

Miközben a héten bemutatott Bosszúállók zsákszám gyűjti a kritikai elismeréseket és a fizető nézőket, álljunk meg egy pillanatra és emlékezzünk meg azokról, akik legfeljebb gyorsan múló anyagi sikerben, szűkkörű kultuszban és kíméletlenül rossz sajtóban részesülhettek. Következzék tíz bizarr és emlékezetes igazságosztó a perifériáról, a függetlenek és a fősodorból kihullottak közül.

Miközben a héten bemutatott Bosszúállók zsákszám gyűjti a kritikai elismeréseket és a fizető nézőket, álljunk meg egy pillanatra és emlékezzünk meg azokról, akik legfeljebb gyorsan múló anyagi sikerben, szűkkörű kultuszban és kíméletlenül rossz sajtóban részesülhettek. Következzék tíz bizarr és emlékezetes igazságosztó a perifériáról, a függetlenek és a fősodorból kihullottak közül. Continue reading “#6. Szuperhősök: a Vesztesek Klubja”

Utat törni (Kelly Reichardt: Meek’s Cutoff)

A western sziklaszilárd műfaja továbbra is fontos táptalaja a kortárs amerikai filmnek. Az erős szimbólumokra, a mitikus hőstípusokra és történetsémákra még mindig számtalan alkotó reflektál – akár közvetett módon, akár úgy, hogy a művet ténylegesen is vadnyugati környezetbe helyezi. A Meek’s Cutoff telepes-westernje tovább folytatja a műfaji dekonstrukciót, de a legvaskosabb amerikai hagyományokra épülő kelléktárat sokkal egyetemesebb problémák vizsgálatára használja, és metafizikai kérdésekről elmélkedik.

A western sziklaszilárd műfaja továbbra is fontos táptalaja a kortárs amerikai filmnek. Az erős szimbólumokra, a mitikus hőstípusokra és történetsémákra még mindig számtalan alkotó reflektál – akár közvetett módon, akár úgy, hogy a művet ténylegesen is vadnyugati környezetbe helyezi. A Meek’s Cutoff telepes-westernje tovább folytatja a műfaji dekonstrukciót, de a legvaskosabb amerikai hagyományokra épülő kelléktárat sokkal egyetemesebb problémák vizsgálatára használja, és metafizikai kérdésekről elmélkedik. Continue reading “Utat törni (Kelly Reichardt: Meek’s Cutoff)”

3. Legendák hattyúdala (Mateo Gil: Blackthorn/Fernando Spiner: Aballay)

A hollywoodi mozi túlsúlyát a globalizálódó filmkultúra korában hatványozottan elszenvedő kisebb nemzeti filmgyártások az emancipáció egyik lehetséges formáját éppen „a legamerikaibb műfaj” saját, lokalitásokhoz kötődő változatainak megformálásával képzelik el. Noha így megkísérelnek odaültetni néhány vendégjátékost a vadnyugati pisztolyhősök örök pókerasztalához, ezek többnyire a továbbra is domináns hazai játékszabályokat követik, és csak különleges esetben képesek kedvükre befolyásolni a lapjárást. Az angolszász filmgyártás berkein belül sokadvirágzását élő western világkörüli hódítóútja során a spanyol nyelvű területeken is felütötte fejét, de az óceán két oldalának filmkészítői különböző attitűdökkel próbálták meg háziasítani a műfajt.

A hollywoodi mozi túlsúlyát a globalizálódó filmkultúra korában hatványozottan elszenvedő kisebb nemzeti filmgyártások az emancipáció egyik lehetséges formáját éppen „a legamerikaibb műfaj” saját, lokalitásokhoz kötődő változatainak megformálásával képzelik el. Noha így megkísérelnek odaültetni néhány vendégjátékost a vadnyugati pisztolyhősök örök pókerasztalához, ezek többnyire a továbbra is domináns hazai játékszabályokat követik, és csak különleges esetben képesek kedvükre befolyásolni a lapjárást. Az angolszász filmgyártás berkein belül sokadvirágzását élő western világkörüli hódítóútja során a spanyol nyelvű területeken is felütötte fejét, de az óceán két oldalának filmkészítői különböző attitűdökkel próbálták meg háziasítani a műfajt. Continue reading “3. Legendák hattyúdala (Mateo Gil: Blackthorn/Fernando Spiner: Aballay)”

#12. Marakodnak a koncon (Na Hong-jin: The Yellow Sea)

Már a 2009-es Titanic Filmfesztivált megjárt Az üldözőnél nyilvánvaló volt, hogy a frissen debütáló Na karrierjét mindenképpen érdemes figyelemmel követni, több szempontból is grandiózusabb, nagyobb léptékű második filmjét látva ez az állítás immár hatványozottan igaz. A forgatókönyvírói feladatokat is ellátó direktor szerzőisége ugyan még csak most kezd kikristályosodni, a bűnügyi tematikához való vonzódása, forma- és társadalomtudatossága, illetve kivételes ritmusérzéke könnyedén tetten érhető. A dél-koreai mozi egyik legígéretesebb tehetsége jóformán már most kiforrott filmes, a The Yellow Sea ennek megfelelően példaértékűen levezényelt, brutális és vériszamos bosszú-noir, melyben egy kiszolgáltatott kisember esik áldozatul két maffiafőnök halálos játszmáinak.

Már a 2009-es Titanic Filmfesztivált megjárt Az üldözőnél nyilvánvaló volt, hogy a frissen debütáló Na karrierjét mindenképpen érdemes figyelemmel követni, több szempontból is grandiózusabb, nagyobb léptékű második filmjét látva ez az állítás immár hatványozottan igaz. A forgatókönyvírói feladatokat is ellátó direktor szerzőisége ugyan még csak most kezd kikristályosodni, a bűnügyi tematikához való vonzódása, forma- és társadalomtudatossága, illetve kivételes ritmusérzéke könnyedén tetten érhető. A dél-koreai mozi egyik legígéretesebb tehetsége jóformán már most kiforrott filmes, a The Yellow Sea ennek megfelelően példaértékűen levezényelt, brutális és vériszamos bosszú-noir, melyben egy kiszolgáltatott kisember esik áldozatul két maffiafőnök halálos játszmáinak. Continue reading “#12. Marakodnak a koncon (Na Hong-jin: The Yellow Sea)”

Az ázsiai esszencializmusról (Összefoglalás a pécsi dél-koreai filmkonferenciáról)

A Pécsi Tudományegyetem Film és Vizuális Kultúra Tanszékének köszönhetően kerülhetett sor a Koreai Kulturális Hét (március 26-31) megrendezésére, amelynek keretein belül nem csak a félsziget gasztronómiai, zenei, és nyelvi különlegességeit ízlelhettük meg, hanem bepillantást nyerhettünk a kortárs dél-koreai filmművészetbe is. A kulturális hét záró programjaként ugyanis – a Laterna Magica Egyesületnek és a pécsi film tanszék elhivatottságának hála – „A szélsőséges mozi és a film teste” címmel egy nemzetközi, tudományos konferencia vehette kezdetét, amelynek fő témája a kortárs koreai filmekben megjelenő szélsőséges erőszak, szexualitás és test ábrázolásának megvitatása volt.

A Pécsi Tudományegyetem Film és Vizuális Kultúra Tanszékének köszönhetően kerülhetett sor a Koreai Kulturális Hét (március 26-31) megrendezésére, amelynek keretein belül nem csak a félsziget gasztronómiai, zenei, és nyelvi különlegességeit ízlelhettük meg, hanem bepillantást nyerhettünk a kortárs dél-koreai filmművészetbe is. A kulturális hét záró programjaként ugyanis – a Laterna Magica Egyesületnek és a pécsi film tanszék elhivatottságának hála – „A szélsőséges mozi és a film teste” címmel egy nemzetközi, tudományos konferencia vehette kezdetét, amelynek fő témája a kortárs koreai filmekben megjelenő szélsőséges erőszak, szexualitás és test ábrázolásának megvitatása volt.

Continue reading “Az ázsiai esszencializmusról (Összefoglalás a pécsi dél-koreai filmkonferenciáról)”

Tragikus mese (Fliegauf Bence: Csak a szél)

Az a diszkusszív tér, amelyben sűrűn hangzanak el a magyar film és (magas)művészet jelenlegi nehéz helyzetére vonatkozó mondatok, az a traumatizált társadalmi közeg, amely veszélyesen hallgat legégetőbb problémáiról, nehéz helyzetbe hozza a Csak a szél kritikusát, és arra készteti, hogy az első sorokban ismerje el a film fontos és hasznos mivoltát, még akkor is, ha esztétikai alapú fenntartásainak ad(na) hangot.

Az a diszkusszív tér, amelyben sűrűn hangzanak el a magyar film és (magas)művészet jelenlegi nehéz helyzetére vonatkozó mondatok, az a traumatizált társadalmi közeg, amely veszélyesen hallgat legégetőbb problémáiról, nehéz helyzetbe hozza a Csak a szél kritikusát, és arra készteti, hogy az első sorokban ismerje el a film fontos és hasznos mivoltát, még akkor is, ha esztétikai alapú fenntartásainak ad(na) hangot. Continue reading “Tragikus mese (Fliegauf Bence: Csak a szél)”

Ez is 3D? – Nyócker! 8D, avagy térhatás másként

A nagy animációs stúdióbirodalmak, a DreamWorks és a Pixar, illetve az egyéb kontinenseken székelő követőik futószalagon termelik a digitális 3D-s mozifilmjeiket. „In selected theatres”, azaz az arra alkalmas mozikban az animált CGI-mesék által közvetített virtuális térélmény tovább fokozódik a moziterem bejáratánál kapott szemüvegen keresztül nézve. A hollywoodi álomgyárban készített filmek, nevükhöz híven, az álom valóságosságára törekednek: Walt Disney hiperreális rajzfilmvilága a digitális animációk esetében is iránymutató. A kilencvenes években induló CGI-játékfilmek dömpingje csillogó kitinpáncélos és fröccsöntött figurákkal kezdődött, azóta a 3D modellezők és animátorok egyre több felületi deformáció megalkotásának váltak mesterévé, a mai főhősök fizimiskáját már ráncok, szőrök és mindennemű piszkok teszik hitelessé.

A nagy animációs stúdióbirodalmak, a DreamWorks és a Pixar, illetve az egyéb kontinenseken székelő követőik futószalagon termelik a digitális 3D-s mozifilmjeiket. „In selected theatres”, azaz az arra alkalmas mozikban az animált CGI-mesék által közvetített virtuális térélmény tovább fokozódik a moziterem bejáratánál kapott szemüvegen keresztül nézve. A hollywoodi álomgyárban készített filmek, nevükhöz híven, az álom valóságosságára törekednek: Walt Disney hiperreális rajzfilmvilága a digitális animációk esetében is iránymutató. A kilencvenes években induló CGI-játékfilmek dömpingje csillogó kitinpáncélos és fröccsöntött figurákkal kezdődött, azóta a 3D modellezők és animátorok egyre több felületi deformáció megalkotásának váltak mesterévé, a mai főhősök fizimiskáját már ráncok, szőrök és mindennemű piszkok teszik hitelessé. Continue reading “Ez is 3D? – Nyócker! 8D, avagy térhatás másként”

Skizofrén bálkirálynő társat keres (Jason Reitman: Pszichoszingli)

Sokan marasztalták el az elmúlt díjszezont azon a címen, hogy a kitüntetett alkotások rendre a történelmi félmúltban vagy a fantasztikum világában játszódtak, és alig akadt olyan film, ami valamely kortárs hétköznapi téma köré összpontosult volna. Való igaz, ezúttal nem az ilyen jellegű darabok uralták a porondot (a mezőny sokkal inkább széttagolódott), ám nem szabad elfeledkezni róla, hogy tavaly a dramedy két avatott specialistája, Alexander Payne és Jason Reitman is új darabbal rukkolt elő.  Szembeötlő hasonlóság, hogy mindkettejük célkeresztjébe a harmincas-negyvenes korosztály beilleszkedési zavarai kerülnek: míg az Utódok egy gyermekeitől elhidegült családapa kényszerű önvizsgálatáról szól, addig a Pszichoszingli cselekménye egy vonzó, fiatal nő személyiségtorzulásaira fókuszál.

Sokan marasztalták el az elmúlt díjszezont azon a címen, hogy a kitüntetett alkotások rendre a történelmi félmúltban vagy a fantasztikum világában játszódtak, és alig akadt olyan film, ami valamely kortárs hétköznapi téma köré összpontosult volna. Való igaz, ezúttal nem az ilyen jellegű darabok uralták a porondot (a mezőny sokkal inkább széttagolódott), ám nem szabad elfeledkezni róla, hogy tavaly a dramedy két avatott specialistája, Alexander Payne és Jason Reitman is új darabbal rukkolt elő.  Szembeötlő hasonlóság, hogy mindkettejük célkeresztjébe a harmincas-negyvenes korosztály beilleszkedési zavarai kerülnek: míg az Utódok egy gyermekeitől elhidegült családapa kényszerű önvizsgálatáról szól, addig a Pszichoszingli cselekménye egy vonzó, fiatal nő személyiségtorzulásaira fókuszál. Continue reading “Skizofrén bálkirálynő társat keres (Jason Reitman: Pszichoszingli)”