Ezekből a filmélményekből merítettem erőt 2018-ban

Évösszegzés rögtönzött csoportosításokkal.

Fesztiválkedvencek

Bár az A-kategóriás fesztiválok térvesztéséről és a fesztiválpolitikák reformjának szükségességéről már régóta szó van, azért a személyes kedvenceim túlnyomó része idén is ezeknek a programjából bukkant elő. A Hard Paint (Tinta bruta) melankolikus és megrázó szerelmi történet két internetes pornóval foglalkozó srácról. Főleg az iszonyú stílusos zenei betétek, a fluoreszkáló festéket dramaturgiai jelentéssel felruházó webkamerás jelenetek és az egészet átható, megkapó outsider életérzés miatt volt különösen emlékezetes. Ha valakit Xavier Dolan kiábrándított, érdemes tennie egy próbát ezzel a brazil filmmel.

A The Heiresses (Las herederas) elegánsan felépített, finom ívű munka egy paraguayi elsőfilmes rendezőtől. Nemcsak amiatt kiemelkedő, mert nagyon okosan fűzi össze a két főhős közegében végbemenő társadalmi átalakulások és kettejük érzelmi kapcsolatának alakulását, hanem azért is, mert mindezt lényeglátó módon kiemelt hétköznapi mozzanatokra szorítkozva, hivalkodás nélkül teszi. Itt hosszabban is írtam róla, amikor még frissebb volt az élmény.

A Rojo első látásra a 70-es, 80-as évek fordulójának argentin diktatúráját feldolgozó bűnfilmek sorába (Szemekbe zárt titkok, A klán) illeszkedik. Naivan retrográd képi világával, ügyetlen kameramozgásaival, bosszantóan disszonáns aláfestő zenéjével és furán túlzó színészi alakításaival azonban olyan egyedi módon bizarr légkört teremt, ami el is távolítja ezektől az előképektől. A nyitány földbe döngölő éttermi monológjától a lezárás nemzeti retorikába csomagolt színpadi demagógiájáig teljesen normális embereket látunk benne, akik valamilyen megmagyarázhatatlan okból mégis feljogosítva érzik magukat társaik eltaposására, csendes stiklikre vagy finoman elővezetett zsarolásokra.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=KKdTPuCgqkU[/youtube]

A lappangó agresszió és az indokolatlan félelemkeltés jeleneteiből az arcunkba árad a diktatúra előszele, a megint zseniális Alfredo Castro (Pablo Larraín egyik állandó színésze) sehova sem tartó nyomozása pedig csak elmélyíti ezt a szorongató érzést. A Rojo igazi ereje tehát abban van, hogy fordulatos bűnügyi történet helyett egy sajátosan erőszakos és embertelen logika érzékeltetése révén tesz élővé és átélhetővé egy elnyomásra alapuló történelmi helyzetet.

Formajátékok

Bár már több film próbálkozott azzal, hogy kizárólag a számítógép monitorképét használja a történetmesélésre, ezt a Profile-ban láttam először teljesen átgondoltan, virtuóz magabiztossággal és igazán brutális lendülettel megvalósítva. Az ISIS köreibe férkőző álruhás újságírónő sztorija eredetileg dokumentumregényként jelent meg, és a filmváltozat is a közvetlen jelenlét letaglózó élményét adja vissza.

Lenyűgöztek a Floridai álom gumicukorba öltöztetett, töredezett félimprovizációi, és az a lazaság, amivel Sean Baker engedi a gyerekszereplőit értelmetlenül köpködni, nyáladzani, káromkodni és óbégatni. A szertelen hatévesek keretek közé szorítása helyett ráadásul maga a film is részt vesz a játékban, köszönhetően a változó képminőségeknek, a hol gondosan komponált, hol szétfolyó képeknek és az üdítően kaotikus hangkulisszának.

Nuestro tiempo

Ugyancsak vannak jó értelemben vett infantilis momentumok a mexikói Carlos Reygadas legújabb rendezésében, a Nuestro tiempóban (Our Time), de összességében ezért a filmért kevésbé lelkesedtem: bennem egy Tarkovszkij előtt tisztelgő szappanopera benyomását keltette. Mindezek ellenére ez volt az a három órás szerelmi melodráma, amely megerősített abban, hogy még 2018-ban is lehetséges felfrissíteni a történetmesélő filmek kifejezésmódját. Például az olyan képsorok, mint amelyikben közvetlen közelről látjuk egy feldühödött bika semmit sem kímélő pusztítását és az utána maradt gőzölgő húst, vagy amelyikben egy mexikóvárosi repülőlandolás hosszú percei alatt bontakozik ki a főhősnő szerelmi vallomása, kivételesen ihletett és egyedülálló módon használják a médiumot.

Örvénylő látomások

A Familia sumergidát (A Family Submerged) az a María Alché rendezte, aki Lucrecia Martel 2004-es remekművének, a Holy Girlnek a főszereplőjeként tűnt fel. Ez a belépő pedig láthatóan mély nyomot hagyott benne: nemcsak Martel ikonikus cseppalakú szemüvegét, hanem az érzékekre ható filmstílust is magáévá tette, mire elkészítette első saját filmjét. Szerencsére azonban Alché több egyszeri epigonnál, és a marteli vonások sokasága ellenére önmagában is elég izgalmas filmet készített. Történetmesélés helyett a Familia sumergida is lelkiállapotokba süpped, és a testvérét gyászoló anya körüli intim tereket burjánzó és kiismerhetetlen dzsungellé alakítja (néha szó szerint). A film atmoszférája egyszer sűrű és szeretetteljes személyességet sugall, máskor viszont rémálomszerű sodrásba csap át.

Familia sumergida

A Mandy ostoba bosszúthrillere mögött lenyűgöző vizualitású, nyugtalanító atmoszférájú és idegtépő ritmusú stílusbravúr bontakozik ki, ami egyszerre felszabadítóan tétnélküli és vérkomoly erőfitogtatás. Nicolas Cage ihletetten lihegi végig posztmodern diadalmenetét, ami olyan katartikus erővel tarol le mindent a misztikus-szintis-szektás-szerepjátékos-New Age agymenések terepén, hogy ezek után komoly kihívás lesz bármelyik témához újra érdemben hozzányúlni.

A La casa lobo (The Wolf House) túláradóan ötletes és aprólékos animációs mese egy chilei német közösségből elszökő lányról, aki disznókat nevel a házában. Ez talán önmagában nem lenne túl érdekes, de a film hagyományos animációs technikákat halmozó képi világa (van benne stoptrükk, falra festés, üvegre festés, bábok és festmények keverése) olyan szuggesztív és nyugtalanító hatást kelt, amiben percek alatt teljesen el lehet veszni. A kedves kis mese így hamarosan baljós tudatfolyammá alakul, ami ellenállhatatlanul halad a legelborultabb fordulatok és metamorfózisok felé.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=EEc3R3Pn0FA[/youtube]

Zsánerhatár-feszegetések

Angolszász közegből azok a filmek okoztak maradandó élményt, amelyek úgy léptek túl saját műfaji kereteiken, hogy közvetve az emberi tudás határait tették témájukká. A BlacKkKlansman még a humánum szintjén jelöli ki a játszóterét, és az ember által kreált mentális kategóriák korlátaira koncentrál. Spike Lee színesbőrű álruhásrendőr-komédiája ugyanis végső soron abból csinál viccet, hogy rámutat, mennyire alkalmatlan a modern nyugati kultúra egyik legnagyobb hatású képzete – vagyis a „rassz” – arra, hogy általa ismerjük meg a minket körülvevő világot és embereket. Az már csak hab a tortán, hogy mindeközben felejthetetlen hajkölteményekre és bravúros hangnemkeverésre is marad ideje.

BlacKkKlansman

Az Örökség (Hereditary) hőseinek sorsa viszont már egy emberfeletti mítosznak van alávetve, így a káprázatosan kimunkált horror tétje nemcsak az áldozatszereppel történő szembenézés, hanem újfent a tudatlanság drámája is. A démonvilág úgy használja bábokként a váratlan tragédiák előtt értetlenül álló főhősöket, ahogy ők maguk építgetik – látványos és találó képi metaforával – a miniatűr babaházaikat. A pánikszerű rettegés itt azzal függ össze, hogy megérezzük: a racionális megismerés eszközei nemcsak a boldoguláshoz, de még a túléléshez sem mindig elégségesek.

Ehhez hasonló módon, de a spiritualitás helyébe biológiát állítva válik az Expedíció (Annihilation) csapnivaló expedíciós horrorja ihletett poszthumanista eszmefuttatássá. A film kísérteties képeit, földöntúli soundtrackjét és a felderítés-narratíván hamar túllépő cselekményvezetését is egy emberi érzékelésen túli minőség elérése motiválja (nagyon ajánlom a filmhez Nemes Z. Márió remek értelmező esszéjét a 2018. augusztusi Filmvilágból). Ráadásul a Stalker és az eXistenZ valószínűtlen, mégis életképes keverékeként maga a film is demonstrálja, hogyan lehetséges átlépni az áthatolhatatlannak (vagyis „természetesnek”) hitt elválasztásokon.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=Da9-_49p8dw[/youtube]

A végére pedig egy olyan munkát hagytam, amelynek kockázatvállalása elsősorban nem esztétikai típusú, és amely látványosan bizonyítja, hogy a filmkészítés képes kézzelfogható változásokat is eredményezni: az Egy nő fogságban ugyanis nemcsak felhívja a figyelmet a mai napig jelenlévő rabszolgatartási gyakorlatokra. Elkészülésének folyamata tevékenyen hozzá is járult ahhoz, hogy egy ember egy nagyobb közösség részének érezze magát és magához vegye azt a méltóságot, amit egyébként megtagadnak tőle. Tuza-Ritter Bernadett filmje igazolja, hogy végső soron az ilyen változások adnak értelmet és célt annak, hogy mások történeteit rögzítjük és továbbadjuk.