Rábukkantunk a dél-afrikai Spring Breakersre a Berlinalén

Aztán kiderült, hogy a Flatland még annál is öntörvényűbb film.

A dél-afrikai születésű Jenna Bass csak a harmincas évei elején jár, de már a Berlinale visszatérő szereplője. A rendezőként és forgatókönyvíróként is aktív Bass (saját projektjei mellett például ő volt a legutóbbi Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott Rafiki társírója is) az afrikai társadalmak gondjait köldöknéző drámák helyett vadnak hangzó gondolatkísérletek és műfaji kereteket felrúgó megoldások segítségével elemzi. Előző rendezése (High Fantasy) tavaly mutatkozott be a Generations programjában, és egy kirándulásra induló baráti társaságról szól, akik hirtelen azzal szembesülnek, hogy testet cseréltek a csoporton belül – ennek persze az abszurd tényen túlmutató, a bőrszínre és a nemre vonatkozó következményei is vannak, melyek arra késztetik a hősöket, hogy újragondolják a vonatkozó társadalmi berögződéseket. Az ötlet önmagában még talán nem is lenne olyan feltűnő. Az viszont, hogy a High Fantasy a hagyományos fikciós jelenetek és a dokumentumfilmezés gyakorlatából ismerős, „beszélő fejes” interjúk keverékéből áll, már sejteti, hogy az alkotót nem feltétlenül a szabálykövetés érdekli.

Bass idei munkája, a Flatland már a Panorama szekció nyitófilmjeként debütált, és egyszerre három teremben vetítették teltházzal. A három női főszereplőt és seregnyi férfi mellékalakot mozgató munka szédítő tempóval ránt be egyszerre varázslatosan színes és kopárságtól nyomasztó világába: pár perc elteltével már azzal a jelenettel sokkol, amelyben

a frissen házasodott Natalie-t örömittas férje úgy erőszakolja meg a nászéjszakán, hogy még az öltönynadrágot sem vette le teljesen és a hitvesi ágyon vigyorgó, hatalmas plüssmackót sem pakolta arrébb.

Mikor azonban az aktakukac kinézetű Bakkies beteljesítve érzi férfiúi kötelességeit, Natalie elemeli a Biblia és a rendőri jelvény mellől férje pisztolyát, és innentől kezdve olyan események láncolatának lehetünk tanúi, amelyeket olykor követni is nehéz, nemhogy előre megjósolni. A traumatizált hősnő ugyanis először imádott lovához indul, majd egy újabb fegyveres incidenst követően a későkamasz Poppie-t keresi fel, akit terhessége miatt kicsaptak a suliból. A sápadt, kék szemű lányt gyerekkorában Natalie anyja dajkálta, így a bőrszínük nyilvánvaló eltérései ellenére is a testvérének tartja Natalie-t. Csillogó tekintettel, fegyverrel a kézben, stílusos lassításban lovagolnak el a lilássá színeződő látóhatár felé, és egy pillanatra talán tényleg a szabadság felé vezető kalandot látják maguk előtt – attól függetlenül, hogy véres menyasszonyi ruhában, illetve szülésre készülve vágnak neki az útnak.

A Flatland első félórája bulis hangulatú elektro-zenéket és több felelőtlenül improvizált bűnesetet felvonultatva hiteti el a nézővel, hogy Harmony Korine Spring Breakersének kevésbé bikiniközpontú változatát fogja elővezetni a fakó dél-afrikai síkságon. A rózsaszín plüssruhák és a hidrogénezett hajkoronák felszíni csillogása mögött ezúttal is azt látjuk, hogy fiatal nők erőszakosan igyekeznek kitörni társadalmi korlátaik közül – noha az őket megvezető férfiak Bass filmjében egészen másfajta csapdákat állítanak. Poppie olykor dermesztően impulzív akciói (mint amikor egy rasszista beszólásra fegyveres rablással válaszol a női vécében) és a „menekülő mostohatestvérek” bűnfilm-variációját felvázoló, látványos átöltözésekkel tarkított utazás a (fekete) női öntudatra ébredés kiáltványát vetíti elő.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=BWLK_S1Gd6A[/youtube]

A rendezőnő azonban nem éri be azzal, hogy egyszerűen beváltja a lendületes nyitány ígéreteit. A zabolátlanul sodródó, bűntényeket maguk mögött hagyó nők mellett ugyanis egy másik cselekményszálat is útjára indít, melyben a középkorú fekete rendőrnő, Beauty Cuba őrmester összetett viszonyrendszere bontakozik ki. Beauty Cuba nyomozásba kezd, amellyel nemcsak a féktelen mostohatestvérek ügyét igyekszik felgöngyölíteni, hanem egyúttal a tizenöt éve bebörtönzött vőlegénye felmentéséért is küzd.

Ennek a szálnak az előtérbe kerülésével pedig a Flatland észrevétlenül válik vagányan tomboló feminista bűnfilmből súlyosan drámai jelenetekkel terhelt eszmefuttatássá, melyben az alkotók az etnikai és a nemek közötti egyenjogúság lehetőségeit és korlátait kutatják egy olyan társadalmi közegben, melyet alig 25 éve még a törvénybe iktatott faji diszkrimináció határozott meg, és melyben a nők szerepét sokan a mai napig néhány konzervatív vallási dogma alapján képzelik el.

A menetrendszerűen érkező táncos betétek ellenére Bass határozottan visszavesz a tempóból, és olyan dilemmáknál időzik el, melyeket a nyitányban még nagyvonalúan figyelmen kívül hagyott. Kényszeríthető-e arra egy börtönhöz szokott, kirekesztett gyilkos, hogy visszailleszkedjen a társadalomba? Ha egy fekete rendőrnő egy bántalmazott fekete nőt üldöz, akkor helyes törvényt követ?

És egyáltalán, milyen eszközök lehetnek érvényesek a diktatúra nyomán maradt embertelen reflexek leküzdésére, ha a szereplők még olyan kérdéseket is csak fegyverrel képesek eldönteni, hogy a kocsmai tévén a sportközvetítés vagy az esti szappanopera menjen?

Ezek a felvetések a felszabadult utazásból az emancipáció lehetőségeit és az igazságos(abb) társadalom kialakításának eltérő forgatókönyveit veszik számba, olykor sajnos hangos tézis-puffogtatásba is belefutva („Ebben az országban lehetetlen férfinek lenni.”). A film középső részében Bass sem attól nem riad vissza, hogy a kezdetben még gondos lélekrajzzal felvértezett szereplőit a lázadást (Poppy) és a végsőkig vitt törvénytiszteletet képviselő (Beauty Cuba) figurákká lényegítse át, sem pedig attól, hogy néhány jelenettel később lazán felrúgja ezeket a tisztán kirajzolódó értékpólusokat. A hatalmi viszonyok felforgatása és a karakterek erkölcsi megítélésének teljes összekuszálása pedig az utolsó felvonásban csúcsosodik ki, amit a rendező egy újabb tempóváltással nyomatékosít – ezúttal talán kevésbé szerencsés módon, néhol kifejezetten kapkodó és idétlen jelenetekig merészkedve. Az egymásra következő tónus- és ritmusváltások, illetve a szereplők egyre kiismerhetetlenebb döntései révén a Flatland önfeledt zsánerdarabból egyre inkább provokatív, nézőfrusztráló filmmé érik. Jenna Bass munkája végül kis túlzással három különálló felvonásra tagolódik, melyek mindegyike csattanósan kontráz rá az előzőre.

Flatland

A rendezőnő a játékidő folyamán sorra hagyja el azokat a motívumokat és mellékszálakat (a szabadságba rohanó lótól az új szeretőig), melyek egységbe kovácsolhatnák a filmet. Módszeresen kiforgatja az általa megidézett műfajokat: szétzilálja és túlterheli a krimi, a western, a melodráma és a románc sémáit is. Ráadásul szinte teljesen esetlegesnek tűnik az is, ahogy lezárja a cselekményt.

A Flatland forgatókönyve tehát kétségkívül következetlennek hat, és nagyon rosszul vizsgázna, ha a (nyugati fehér férfiak által írt) tankönyvek és műfajdefiníciók szabályrendszere szerint értékelnénk. Ugyanakkor ez lehet a legfőbb érdeme is: ahelyett, hogy a megöröklött szabályok szerint játszana, gátlástalanul felrúgja azokat, és saját kedvére variálja mind a történet fókuszát, mind az elbeszélés és a stílus mintázatait. Hőseihez hasonlóan Bass is figyelmen kívül hagyja a megszokások rendszerét, és akkor is a saját útját keresi, amikor ez indokolatlan vakmerőségnek tűnik.