Az ilyen vakmerő művészettől rettegnek az autoriter rezsimek

A Berlinale idén is kiemelt figyelmet fordított a diktatúrák árnyékában alkotó művészekre.

A művészekről szóló dokumentumfilmek készítése eredendően rímel arra az alkotófolyamatra, amit ábrázolnak. Így ezek a filmek jó esetben nemcsak rögzítik a főszereplőik gesztusait, hanem a lencsevégre kapott művészi akciók erejét a mozivetítés közegében is újra tudják teremteni. Ez különösen igaz olyankor, amikor a vásznon politikai illetve gazdasági elnyomás ellen lázadó alkotók kerülnek a középpontba, mert az ő ellenállásukról tudósító mozgóképek maguk is könnyen válthatnak szabadságharcos kiáltványokká. A szudáni filmkészítők főszereplésével készült Talking about Trees és a kongói street artistokat bemutató System K esetében is ez történik: bár elborzasztó helyzeteket tárnak fel, mindkét dokumentumfilm kifejezetten felemelő, mert a kiszolgáltatottságra kreativitással válaszoló hősök portréját rajzolja meg.

Suhaib Gasmelbari első egészestés dokumentumfilmje négy elegánsan öltözött, nagypapa korú férfi hétköznapjaiba vezet be. Ibrahim Shaddad, Suliman Ibrahim, Eltayeb Mahdi és Manar Al-Hilo valaha sikeres filmkészítők voltak, akik a világ különböző pontjain tanulták a mesterséget, és a 70-es, 80-as években rangos fesztiválokon képviselték Szudánt. Ígéretes rendezői karrierjük azonban egycsapásra véget ért, amikor az 1989-ben hatalomra lépő iszlám diktatúra mind a filmkészítést, mind pedig a mozivetítéseket betiltotta, illetve ellehetetlenítette az országban.

A vallatásoknak, megaláztatásnak és száműzetésnek kitett filmkészítők azonban még 30 év elteltével sem adták fel álmaikat. Mialatt a nemzeti tévé a sokadik látszatválasztás eredményét ismerteti, ők ahelyett, hogy lehajtott fejjel gubbasztanának otthonuk egy eldugott sarkában, szűnni nem akaró jókedvvel dolgoznak soron következő tervükön. Ki szeretnék takarítani az egyik romokban álló régi mozit, és egy ingyenes vetítéssel vezetnék be a fiatal generációt a közösségi filmnézés örömébe. Ez pedig az adott körülmények között pontosan annyira forradalmi ötlet, amennyire egyébként ártalmatlannak hangzik.

A Talking about Trees nem a meghiúsult forgatókönyveik fölött sajnálkozó filmesek képével vagy a dicső múltat visszasíró monológokkal igyekszik kritizálni a rezsimet, ráadásul még a kultúrpolitikai katasztrófára is csak visszafogott humorral utal. Ehelyett azt mutatja meg, a négy jó kedélyű öregúr számára milyen kikezdhetetlen fegyvert jelent, hogy ismerik a mozi titkát. Ha egy rádióműsorban kérdezik őket, mi lett a szudáni filmgyártással, ők egy krim-klisét mozgósítva csak annyit mondanak: egy fontos szereplő halálát bizonyára csak a gonosz áruló okozhatta. Ha az új filmterveik megvalósítása távoli álomnak tűnik, ők kamerák nélkül is eljátsszák a forgatást. Ha pedig a rezsim államellenes szervezkedést sejt a vetítés terve mögött és megtagadja az engedélyt, akkor legalább egy kíváncsi tevét körbevezetnek a mozi impozáns, de üresen kongó épületben.

Gasmelbari első sorban a hazug elnyomásban töltött évtizedek dacára sem kopott emberi tartást és filmszeretetet dokumentálja, másrészt pedig azt, ahogy

lassan csoszogó, hetven körüli filmrendezők azáltal forgatják fel a szudáni diktatúrát, hogy óvatos mozdulatokkal lesuvickolnak egy régi mozivásznat.

Jelenetei olyan higgadtak és tisztánlátók, mint maguk a főszereplők: a nagyrészt mozdulatlanul figyelő középplánok mindenféle hivalkodás nélkül örökítik meg, ahogy Ibrahim és társai kisiskolásokat örvendeztetnek meg a Modern idők vetítésével, a környéken focizó tinédzserektől kérdezgetik, milyen filmeket volna érdemes műsorra tűzni és elnyűhetetlen türelemmel igyekeznek átrágni magukat a húszfős filmklubokon túlmutató, valódi mozielőadásig vezető bürokratikus útvesztőn.

A Talking about Trees tehát hangzatos jelszavakat mellőzve, a barátság és a józan értékek melletti mindennapi kiállás jegyében szervezi meg ellenzéki kiáltványát. Hősei rég maguk mögött hagyták az önmarcangoló dühöngést, és megkapó iróniával nyugtázzák, hogy a tervezett vetítést az esti ima után érdemes kezdeni, mert a diktatúra alatt úgy megszaporodtak a mecsetek, hogy a müezzinek imára hívó hangja már teljesen elnyomja a hangfalakét. A filmrendezők fáradhatatlan igyekezete és a nézők nélküli nézőterek képei azonban így is felérnek egy erőteljes politikai véleménynyilvánítással: nem csoda, hogy a berlini premieren a közönség felállva tapsolta meg az ősz hajú főszereplőket (akik persze azon viccelődtek, hogy várhatóan azonnal lecsukják őket, amint újra szudáni földre lépnek). Gasmelbari filmje – a négy szudáni rendezőhöz hasonlóan – azért harcol, hogy a mozi varázsa és közösségkovácsoló ereje maradandóbb lehessen az országot vezető autoriter rezsimnél.

A Kongói Demokratikus Köztársaságba kalauzoló System K viszont már egy olyan közeget ábrázol, melyben a fiatalok sem a múltbeli nemes hagyományok, sem az idősebb generáció segítségére nem számíthatnak. A katonai erővel fenntartott államhatalom mellett a globális piacgazdaság is kegyetlenül maga alá gyűri az ország kevésbé szerencsés lakosait. A nyersanyagokban gazdag területen élők többsége számára az elektromosság és vízvezetékrendszer is távoli luxusnak számít, a túlnyomórészt betonozatlan utcákat pedig hatalmas pocsolyák és a szemét hömpölygő áradata borítja. A film egyik első megszólalója találóan foglalja össze: az országból elszállított nyersanyagokért cserébe a kongóiak lehasznált, elromlott késztermékeket kapnak vissza. Kinshasa környéke egyrészt az informatikai eszközöket gyártó cégek számára elengedhetetlen koltánbányáktól, másrészt pedig a kidobott tévéktől illetve a darabokra tört számítógép-alkatrészektől hemzseg.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=7QwjURBSIPA[/youtube]

A KOKOKO! bemutatkozó videójában a System K néhány snittje is feltűnik

A System K olyan fiatal művészek munkáját ismerteti, akik ebből a káoszból teremtenek művészetet, vagyis az alkotás nyelvén fogalmazzák meg tiltakozásukat. A szanaszét heverő üdítős kupakokból és töltényhüvelyekből grandiózus szobrokat hegesztenek össze, egy írógép és egy konzervdoboz találkozásából újszerű ritmushangszert hoznak létre, az utcára hajított műanyagszemétből pedig látványos űrhajósruhát eszkábálnak, amiben aztán a legforgalmasabb utakon sétálnak végig. A hasonló témájú dokumentumfilmjei (például a Benda Bilili!) révén a kongói street art közegében már otthonosan mozgó Renaud Barret mélyreható életút- és koncepcióelemzések helyett inkább a különféle kreatív törekvések befogadhatatlanul változatos kollázsát mutatja fel. Csupán pár percet kap a sajátos zenei világú KOKOKO!, a még mindig elterjedt gyerekboszorkány-hiedelmek kegyetlenségét pellengérre állító Yas és a nők elnyomása ellen felszólaló Geraldine is, hogy egyedi munkáikat és az apropót adó társadalmi gondokat összefoglalják.

Barret filmje tehát egyszerre sokkol a társadalmi igazságtalanságok kézzelfogható bizonyítékaival és a korlátaikon túllépő művészek találékonyságával. „Kinshasában élni már önmagában is egy állandó performansz” – hangzik el a System K egy pontján. A hatalmas bölényszarvakat, olvasztott műanyagszemetet vagy az összeguberált anyagokból készült színes jelmezeket hasznosító akciók pedig valóban a szervesen kötődnek a mindennapi túlélésért küzdő tömegek által ellepett utcák forgatagához. A felsorakozó művészek a közvetlen környezetükben élő embereket szólítják meg, meghökkentő munkáik elsődleges célja, hogy ráébresszék a közösséget a mindennap elszenvedett kizsákmányolásra. Ugyan némelyikük munkája iránt már nyugati múzeumok is érdeklődnek (mint például Freddie Tsimba fémszobraiért), Barret töredezetten megszerkesztett dokumentumfilmje épphogy ezeknek a törekvéseknek az összetartozását és együttes erejét hangsúlyozza ki.

Freddie Tsimba és az egyik töltényhüvelyekből készült szobra

A System K két legerősebb pillanata is a befogadók közvetlen megszólításához és a kollektív elégedetlenség élményéhez kapcsolódik. A játékidő közepe felé a már említett Freddie Tsimba köztérre állít ki egy machetékből összehegesztett házat, mintegy jelezve, hogy az ország vezetőinek a fegyverkezés és az erőszakos hatalomgyakorlás helyett az emberek alapvető szükségleteivel kellene foglalkozniuk. A reakció nem várat magára: a szemünk láttára hurcolják el a rezsim katonái az utcán összesereglett embereket, akiket elkápráztatott a három méter magas, szokatlan műtárgy. A zárlatban pedig Majestik dönt úgy, hogy a helyiek szenvedését egy kád vérben megfürödve fejezi ki. A gyomorforgató performansszal végigjárja Kinshasa utcáit, a járókelők pedig óvatlan nézőkből hirtelen egy fokozatosan növekvő felvonuláson részt vevő tiltakozókká válnak.

A Talking about Trees és a System K tehát nemcsak kivételesen leleményes alkotói kezdeményezéseket dokumentál, hanem egyúttal amellett is érvel, hogy a művészet továbbra is az egyik legjobb eszköz a politikai kritika megfogalmazására, illetve az elnyomott és kihasznált tömegek békés megszervezésére.