Demisztifikálni az embert – Philip Seymour Hoffman és a boldogtalanság

Pálos Máté

2014/02/04

Tragikus hirtelenséggel zárult le vasárnap az egyik legnagyobb amerikai színész életműve. Ezt a bő két évtizedes pályát, legérdekesebb mellékszerepeit és egészen különleges, leírhatatlan minőséget képviselő és drámai erőt sugárzó alakításait most nem foglaljuk össze pár sorban – annyi bizonyos, hogy számos filmje mellett A boldogságtól ordítanit, a Capotet (amiért Oscart kapott), az alulértékelt remekművet, a Kis-nagy világot és a tavalyi év legtitokzatosabb filmjét, a The Mastert sokszor meg fogjuk még nézni az elkövetkezendő években, évtizedekben, hogy újra és újra megkíséreljünk megérteni és elhelyezni magunkban valahova azokat az ellentmondásos, fájdalmas érzelmeket, amiket a Hoffman által játszott karakterek olyan kérlelhetetlen őszinteséggel jelenítettek meg bennük.

Már csak azért sem próbálkoznánk e pillanatban pályája összefoglalásával és színészi teljesítménye lényegének frappáns megfogalmazásával, mert ezt megtette ő maga – világosan, röviden, a lehető legpontosabban, utánozhatatlan keresetlenséggel, A hatalom árnyékában egyik sajtótákoztatóján: „Nem hiszem, hogy bárhol is vannak hősök, nem hiszem, hogy léteznek. Az emberek nagy dolgokat vihetnek végbe az életük során az emberiségért, de azt nem tudjuk, hogy ők milyenek otthon, vagy ha egyedül vannak. Az egyik legörömtelibb feladat a színészetben számomra az, hogy minden szerepemmel lehetőségem nyílik valamilyen módon demisztifikálni azt, hogy mit jelent embernek lenni. Ez egy szép feladat.”

Tehát a kortárs filmművészet egyik legjelentősebb színésze abban látta hivatásának esszenciáját és személyes felelősségének lényegét, hogy demisztifikálja az emberi létezésről alkotott általános képet. Nem tudom, hogy amerikai filmszínész – vagy egyáltaláln, bárki – magára vállalhat-e ennél nehezebb feladatot.

Ráadásul úgy, hogy Hoffman legfőbb személyes vágya és szakmai ambíciója saját elmondása szerint annyi volt, hogy színházi színész legyen New Yorkban, és biciklivel járhasson próbálni. „Mindig is csak ezt akartam.”

Szinte kivétel nélkül boldogtalan kívülállókat, sérült, önmaguk elfogadásával vagy öngyűlölettel küzdő, szeretetre kiéhezett, kegyetlenül őszinte karaktereket játszott. Nem antihősöket, hanem első ránézésre kifejezetten visszataszító figurákat. Olyanokat, akiken gyógyíthatatlan sebet ejtett az élet, akik már mindent elveszítettek, mégsem félnek újra és újra mindent elveszíteni.

Most valahogy azzal kell megelégednünk, megbékélnünk, ami már megtörtént, ami van. (Nem megy. Nem lehet.) Az eddigi filmjeiből kell megpróbálnunk kiolvasni az ember hoffmani demisztifikációjának történetét.

Ezt a munkát a magam részéről a Boogie Nightsszal fogom elkezdeni. Azzal a Paul Thomas Anderson-filmmel, amelynek összetettségéhez Hoffman a pornóiparban dolgozó technikus Scottie szerepében aránytalanul többet adott hozzá, mint ami a vászonidejéből következett volna. Ráadásul ez a film egy rendkívül gyümölcsöző művészi együttműködés kezdetét is jelentette, aminek a The Master lett az utolsó állomása és egyben kiteljesedése. Sokadszor nézem újra a Boogie Nightsot és benne az alábbi epizódot: Hoffman, ahogy későbbi szerepiben is szinte mindig, olyan hatást kelt, mint egy vulkán, amelyben állandóan fortyog az összes érzelem, amit ember érezhet.

Philip Seymour Hoffman (1967. július 23. –  2014. február 2.)

________

(A legfelső kép január 19-én, a Sundance Fesztiválon készült, Park Cityben. via Victoria Will/Invision; Associated Press)

Címkék: hoffman, P. T. Anderson