Mindent elintéztek, aztán elmentek szánkózni

PRIZMA

2015/02/08

Nincs is jobb, mint egy fárasztó nap utáni szánkózás. Az ember jó levegőn van, maga mögött hagyja a gondokat, és nosztalgikus érzésekkel eltelve élvezi a gravitáció áldásait. Érdekes, hogy a filmművészetben a szánkózás motívumához gyakran a nehezen koordinálható mozgás okozta stressz- és veszélyérzet kapcsolódik, és nem a csúszkálás felszabadító boldogságmámora. Íme néhány kedvenc szánkózós jelenetünk a filmvászonról:

Aranypolgár

Adott egy sajtómágnás milliárdos, országa egyik legbefolyásosabb embere, aki állandóan a szánkózásra gondol. Hatalmas kiadói birodalmat épít, hogy szolgálja a társadalmat. Még kormányzónak is jelölteti magát, de politikai ellenfelei lejáratják. És ő közben végig a szánkózásra gondol. Amikor már bizalmi emberei elfordultak tőle, amikor már mindent szétzúzott maga körül, amikor magánélete romokba dőlt, amikor már csak magányosan dühöng felhalmozott tárgyai társaságában, ő akkor is a szánkózásra gondolt. Kezébe vette a hógömbjét és egy helyes kis szánkóról ábrándozott. Halála előtti utolsó szavaival is szánkóját szólította. A szánkó mégis a tűz martaléka lett, és mindenki elfelejtette.

Ők ketten azonban médiatörténelmet írtak: a milliárdos aranypolgár és díszes faszánkója. Sztorijuk mindig aktuális lesz.

(PM)

Reszkessetek betörők

Ez a jelenet gyerekként valószínűleg mindenkinek a retinájába égett, és biztos vagyok benne, hogy van egy-két elvetemült kölyök aki egy szertartásos performansz keretében újrajátszotta a kérdéses részt. Kevés olyan pillanat van a filmben, amikor Kevin gyermeki mivoltában tud önfeledten boldog lenni, hiszen szabadsága első óráiban csupa tiltott, felnőttes dologgal tölti az idejét (előszedi bátyja petárdáit és légpuskáját, „felnőttfilmet” néz, megborotválkozik) majd a betörők megjelenésével családfő szerepbe kényszerül.

A családi ház lépcsőjéből kialakított szánkópályán Kevin olyan irigylésre méltó nyugalommal csúszik le, mintha nem lenne holnap. Veszélynek, stressznek, izgalomnak nyoma sincs.

(MS)

Jégvarázs

A tavalyi év Disney slágerének egyik szimpatikus vonása, hogy megpróbál árnyaltabb képet festeni a világról annál, mint amit a stúdiótól korábban megszokhattunk. Kifordítva például A Szépség és a Szörnyeteg központi „ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan”-axiómáját, a „szerelem első látásra”-frázis ostobaságára hívja fel a figyelmet. De a főszereplő Elsa hercegnő varázserejét sem pozitív vagy negatív tulajdonságnak állítja be, hanem olyan adottságnak, amit a főhősnő, a (nevelődési film) végére, megtanul helyén kezelni. Az alábbi szán-jelenet bár kedélyesen indul (Kristoff teljesen hülyének nézi Annát az elhamarkodott eljegyzése miatt), a farkasok megjelenésével veszedelmes hajszába csap át, és a végén még a szánkó is összetörik. (MS)

A Grand Budapest Hotel

Wes Anderson tavalyi rendezése a Zubrowka Köztársaságbeli híres Grand Budapest Hotel tulajdonosának szövevényes intrikákkal tarkított történetét meséli el. A film továbbviszi az andersoni hagyományokat: különc figurái, aprólékos műgonddal megtervezett díszletei olykor rendkívül bizarr, de összességében nagyon szerethető alternatív valóságot teremtenek. A történet két főhőse a film utolsó fél órájában végeláthatatlan hajszába keveredik, melynek egyik állomása egy hegycsúcson álló kolostor.

Lefele jövet a szereplők mintha a nagy sikerű kilencvenes évekbeli számítógépes játék, a Ski or Die pályáit nyomnák végig szánkóval – síugrás, szlalom, félcsőpálya 

– és  úgy tűnik Monsieur Gustave és Zero komolyan veszik a játék címét. (MS)

Jég veled!

Jó, a bob nem szánkó, de ne legyünk mindig olyan szigorúak. Az első jamaikai bobcsapat szégyentelenül rózsaszín meséjében – amely hivatalosan ugyan valós történeten alapul, de mindenki kitalálhatja, mennyire –

a csúszás nyilván nem a gondtalan kikapcsolódásról szól, a gyermeki öröm meg (szinte?) teljesen hiányzik belőle.

Épp olyan óriási tétje van, mint bármely más sportfilm megmérettetésének, amit még tovább fokoz, hogy a bobban kuporgó srácok látszólag tökéletesen esélytelenek. A film torokszorító fináléja pedig igazán univerzális érvényű állítást fogalmaz meg a végsőkig kitartás szükségességéről, az önmeghaladás alapvető igényéről. Meg persze az összefogás jelentőségéről: hiszen bármilyen kilátástalannak tűnjön is egy helyzet, a cselekvőknek képesnek kell lenniük felülemelkedni az esetleges énközpontúságon, haragon és nézetkülönbségeken, hogy inkább közös célban gondolkodjanak, és sanyarú körülményeik jobbá tételét szolgálják. (RG)