Philip Seymour Hoffman egyetlen arcrándulással megvalósítja minden keményen dolgozó kisember álmát

Lichter Péter

2015/04/15

Két kedvenc jelenetem egy feledhetetlen életműből.

Parádés színjátszásról írni nehéz lehet: hogyan találjuk meg a megfelelő szavakat, amikor például egy átható tekintetről írunk. Én még soha nem próbáltam, nem véletlenül. Most, hogy eszembe jutott ez a könnyed poszt az egyik kedvenc színészemről, egyenesen lehetetlennek érzem a feladatot. Hoffman játéka a zenei szférákat súrolja, arcának finom rezdülései egy szimfónia dallamváltásaihoz hasonlóak.

Amikor a szemébe nézünk, magába a mélységes űrbe pillantunk bele.

Ahogyan a száját biggyeszteni tudja, ahogyan a melankólia és a frusztráció összesűrűsödik egyetlen szemöldökrángatásban – az egyszerűen Chopin finomságával vetekszik.

Annak ellenére, hogy egy ikonikus különc megformálásáért kapott Oscart, Hoffman számomra mindig a mérges és frusztrált kisember megformálója marad.

Az idegesség és a magány olyan mélyen ült a tekintetében, hogy a szomorúság akkor is átsugárzott a nézőkre, amikor elvileg vicces jelenetben szerepelt.

Ilyen ez a szuper részlet a Charlie Wilson háborújából (ami egyébként nem a legjobb film a világon, de az más lapra tartozik):

Az enyhe orrhang mögött bujkáló őrület minden vásznon töltött pillanatát feszültséggel pumpálta tele, egy hatástalanításra váró gránátra hasonlóan akkor volt a legviccesebb (és legfélelmetesebb), amikor csendben maradt.

Ebben a jelenetben is az üvöltést és a bazdmegelést megszakító, rövid csendek a legszebbek:

01.22-nél

02.34-nél (az üvegtörés előtt)

Paul Thomas Anderson remek ritmusérzékkel játszotta ki Hoffman csodálatos csendjeit a Punch-Drunk Love-ban.

Érdemes itt Hoffman shut-up shut-up shut-up sorozása utáni csendre figyelni. Beleremeg az ember gyomra.