Ehhez képest az Apokalipszis most egy derűs Disney-matiné

Lichter Péter

2015/05/11

Megnéztem Elem Klimov háborús filmjét és eléggé lesokkolódtam.

Persze nem ért teljesen váratlanul a dolog.

Az elmúlt hetekben elég sokszor botlottam bele Elem Klimov klasszikus, 1985-ben bemutatott háborús filmjére, a Jöjj és lásdra hivatkozó cikkekbe. (Például a Taste of Cinema is többször listázta, sőt külön is gyártott róla listát.) Lényegében mindenütt úgy hivatkoztak rá, mint a legjobb / legapokaliptikusabb háborús film az elmúlt ötven évből. Ezért kapva kaptam az alkalmon és elmentem az Urániában megrendezett Moszfilm-napra, hogy vászonról tapasztaljam meg a filmet.

Az is lehet, hogy egyszerűen nem közvetlenül a Bosszúállók: Ultron kora megnézése után kellett volna a Jöjj és lásdra beülnöm, mert a két film közötti kontrasztról egy szimfóniát lehetne írni:  Klimov filmje legyalult, felmorzsolt és lereszelt. Az Urániából kiaraszolva úgy éreztem magam, mint akit felzabált és kihányt egy szörnyeteg.

A háborúk borzalmairól egy rakás filmet készítettek már, az értelmetlen mészárlás abszurditását viszont csak kevésnek sikerült hihetően megragadnia. A szürrealista stilizáció alkalmas lehet arra, hogy az értelem hiányát megragadjunk – hiszen (leegyszerűsítve) a szürrealizmust is a ráció felfüggesztése mozgatja. Éppen ezért szerintem az abszurditást, vagy a szürrealizmus groteszk képiségét hangsúlyzó filmek tudják a legjobban a háborút megragadni.

A M.A.S.H., az Apokalipszis most, a Libanoni keringő vagy a Full Metal Jacket is ezen a vonalon mozog: ha a szoborszerű hősiesség kirakata mögé nézünk, csak a zsibbasztó értelmetlenség tárul fel előttünk.

A Jöjj és lásd az általam látott háborús filmek legborzalmasabbja, brutális szürrealitása olyan, mintha Hieronymus Bosch képeit a világháború sarába hempergetnénk meg.

A történet végtelenül egyszerű, tulajdonképpen banális. Fehéroroszországban vagyunk a második világháború vége felé, az országot megszállták a németek. A film főhőse egy tizenéves fiú, Florya, aki naiv lelkesedéstől hajtva beáll a partizánok közé. Ott nem nagyon találja a helyét, majd egy német bombázás során elhagyja a tábort, különböző alakokhoz csapódva vándorolni kezd, megpróbál hazamenni, de már nincs hová. A film utolsó, végtelenül hosszú felvonásában tanúja lesz annak, ahogy a német hadsereg felgyújt és lemészárol egy teljes falut.

Harminc éves pályafutása során Klimov (1933-2003) csak öt nagyjátékfilmet rendezett, a Jöjj és lásd az utolsó. Ezt a munkáját elnézve eléggé hihetetlen, de első filmje, az 1964-es Hurrá nyaralunk! egy „elbűvölő, mulatságos szatíra”  az úttörő táborok világáról. Később még rendezett egy keserédes komédiát (Egy fogorvos kalandjai) és több dokumentum filmet. 1975-ben készíti el a Raszputyinról szóló, azzal a lendülettel be is tiltott, éppen ezért legendássá vált Agóniát.

Elem Klimov

A Jöjj és lásd olyan sűrű atmoszférájú, pokoli vízió, hogy ehhez képest bármilyen más háborús film, csak könnyed Neszkávé-reklámnak tűnik.

Képei kitörölhetetlenek.

Klimov nem színészeket, hanem arcokat és gesztusokat használ: a szereplők kényelmetlenül mélyesztik bele átható tekintetüket a kamerába. A főhős Floryát egy elképesztően izgalmas arcú és emellett tehetséges fiatal színész alakította, egy bizonyos Aleksey Kravchenko. Klimov nagy kockázatot vállal: egy tizenéves fiú arcára rajzolja az egész háború borzalmát.

Kravchenko arca gyakran maszkszerű, groteszk gesztusokba merevedik, tekintetéből áradó ártatlanság idővel vénséggé, majd egyszerűen félelmetesen tátongó ürességgé változik.

Klimov végig hosszú beállításokkal fogalmaz: a kamerát gyorsan mozgó, ide-oda suhanó steady-cam-re rakta, amitől az az érzésünk támad, hogy mi is ott rohangálunk a káosz közepén. Nála a hosszú beállítás balettje nem hat stilizáltnak: itt nem Jancsó rituáléja vagy Tarkovszkij álomszerű lírája dominál, hanem egyszerűen a néző jelenléte teremtődik meg. Ettől a jelenléttől válik eszement szürreálissá az ábrázolt borzalom: az Apokalipszis most stilizált, ehhez képest karneváli felvonulásnak tetsző színpadiassága csak nyomokban van jelen.

De amikor a kövér náci ezredes vállán megpillantottam egy törpe lajhármakit, akkor eléggé megborultam.

A Jöjj és lásd szinte a történetmesélésről is lemond: a vízióként is működő jeleneteket nem külső szemlélőként bámuljuk, hanem megmerítkezünk bennük. Két napja láttam a filmet, de alig tudnám elmondani a történetét. Inkább egy beavatásról van itt szó – a cím is erre utal – Florya és a néző beavatásáról.

Címkék: Elem Klimov, háborús film, Jöjj és lásd