A kém, akit még mindig szeretünk

Tüske Zsuzsanna

2015/11/06

Közel tíz éve már, hogy Pierce Brosnan snájdig, ám strapabíró zsúr-Bondja helyett a barázdált arcú Daniel Craig egy tömbből faragott férfiassága és kőkemény temperamentuma áll a nézők és Őfelsége (titkos)szolgálatában.

A sármváltással együtt jött az újkori akciófilmek realizmusa és pszichologizálása felé fordulás, a saját múlt és a lélek feltárása (lásd Nolan Batman-trilógiáját) – így az új, bárdolatlan külső mögül minden dimenzióját megvillanthatta a szuperügynök, akit eddig csak világuralomra törő gonosztevők és hiperdögös lédik killereként ismertünk. Az újgenerációs Bond-filmek már egy hosszabb küldetés állomásai, amelyek egyetlen, személyes történet ívét is kijelölik.

A Spectre újabb váltást hoz: a bevezetésben hivatalosan lefokozott, kémségében kasztrált Bondot – humorpatronok formájában is – végigkíséri a lejárt szavatosság, az elmúlás jelenléte. Már a film bizsergető, feszes ritmusú mexikói nyitánya is erre a témára épül látványos Halottak napi karneváljával, amelyben Bond csontvázak forgatagából tűnik elő, halálmaszkban, tetőtől talpig feketébe öltözve – szemben hófehér öltönyben grasszáló üldözöttjével.

A Spectre-ben visszaköszön a múlt összes kísértete, akiknek nagy része már valóban halott, de ennek a panoptikumnak az aktuális megalomán főgonosz is tagja – Bond személyesen is érintett a kézre kerítésében.

Elszánt magánakciójának végső állomása az ellenségével, Oberhauserrel való találkozás, szembenézés önmagával és egy sötét tükörképpel is (lásd Batman és Joker kapcsolatát), amely válaszút elé állítja, csakúgy, mint egy korábbi ellenfél lányával, Madeleine Swann-nal való összesorsolódása. Az eddigiekhez képest kissé talán túlcsordulóra hangolt Bond-ballada is erről szól: az elmúlásról, az élettől való búcsútól, ami a megszállott szuperkém esetében a visszavonulást jelentené.

Ez a vezértéma a Spectre lenyűgöző szépségű képi világában is megmutatkozik – Bond úgy sétál a kiüresített terekben, a letisztult, minimalista formák között, mintha magányos modernista hős lenne, akinek maga Antonioni tartja szemmel a lépteit.

A hagyományok felülírásában a Spectre az új sorozat darabjai közül közeli rokonságot ápol a Casino Royallal, amelyet a hagyományos Bond-figura szemünk előtt való kiformálódása is rendhagyóvá tett: láthattuk a hősszerelmes James-t, akit végül összetört szíve keményít ki első számú übermacsóvá és 007-es ügynökké. A Spectre a háttérben meghúzódó halál-visszavonulás téma nyomán megy szembe egy-egy Bond-sághoz fűződő elvárással, de ehhez kapcsolódik a finomra hangolt szerelmi szál is, amely nem csak szépségével, és egy újabb felejthetetlen női figurával (Léa Seydoux) idézi meg a Casino Royalt:

Bond ezúttal is romantikus hőssé alakul át, és választás elé kerül.

A legújabb darab is különleges helyet foglal el a szériában, ugyanakkor nem hoz változást a feszesre rántott és emlékezetes akciójelenetek hagyományában, amit a legjobb elődöktől örökölt spiritusszal ápol tovább. A Spectre a kissé elnyújtott zárószakasz és a Christoph Waltz által alakított főgonosz karizmájához és szörnyetegsármjához fűzött, sokak számára valószínűleg beváltatlanul maradó ígéret ellenére is igazi moziesemény – hőséhez hasonlóan, két világ között állva sem veszít erejéből, valódi tűz lobog benne.

Címkék: James Bond, Spectre