Így paráznak a New York-i harmincasok

Lichter Péter

2015/12/01

Noah Baumbach: Mistress America.

Az utóbbi időben sok helyen, sokszor megírták, hogy komoly válságban van a magyar filmforgalmazás. Egyre kevesebb rizikót vállalnak a cégek, ami miatt egyre kevesebb értékes film jut el hozzánk. Oké, lehet azzal érvelni, hogy a mozizás lassan luxussá vált, a geek-ek menjenek torrentezni, ott minden megtalálható, egyébként is mennyire öreges dolog a mozizás halálán siránkozni. Lehet, hogy a B-oldalra érve én is elkezdtem ilyen öreges módon puffogni, de vállalom: igenis sokkal jobb moziban nézni a filmeket, még azokat is, amik nem feltétlenül nagy vásznon tudnak érvényesülni.

Ilyen film lenne Noah Baumbach legújabb munkája is: kicsi, csendes, sokat beszélnek benne, laptopon is jól élvezhető, de mégis, milyen jó lenne egy ilyen flesst moziban átélni. Baumbach filmjei amúgy sem akarnak Malick vagy Bay vizuális babérjaira törni, nincsenek bennük nagyobb nevek, viszont egytől egyig frissek és eredetiek. (A Frances Ha-t ha jól emlékszem bemutatták az art mozik, akkor ezt miért nem?  Legalábbis az Origo azt írja.)

Ha már az öregedő, puffogó harmincasoknál tartunk: Baumbach legutóbbi három filmje különböző korosztályok kapunyitási pánikbetegségeit járta körbe.  A Frances Ha a késő húszasok felnövési rendellenességeiről szólt, illetve az álmok és a rohadék valóság kíméletlen találkozásáról; a While We’re Young már a negyvenesek komolyabb paráiról szól: itt a mindent magasról negligáló húszasok a viccesen görcsös Ben Stiller-Naomi Watts páros ellentétei voltak.

While We ‘re Young

Baumbach a kortárs amerikai film egyik nálunk tök igazságtalanul negligált hőse: az összes filmje félkézzel odakent remekmű, a kétezres években készült munkái a legjobb Woody Allen filmek (Hannah és nővérei, Bűnök és vétkek) értelmiségi humorát, illetve Cassavetes kemény pszichológiai realizmusát és Hal Ashby őszinte játékosságát idézik. De Baumbach szerzői világa nem annyira extravagáns, mint Wes Andersoné, nem annyira szélsőséges formailag mint Arronofsky (akit egyébként nagyon szeretek) és nem is annyira súlyosan modernista, mint Paul Thomas Anderson – ezért annyira nem is népszerű. Egyébként a felsorolt filmrendezőkkel szinte évre egyidős; ez a nemzedék a második nagy függetlenfilmes hullám – a korai kilencvenes években induló Tarantino, Smith és Linklater után.

Frances Ha

A legújabb filmje simán hozza a megszokott színvonalat: Greta Gerwiggel harmadszorra dolgoznak együtt; itt is megjelenik a Frances Ha szeleburdi, kissé széthulló narratívája és a korosztályos életparák, amiket nyilván Gerwig  (aki forgatókönyvíró is) hozott be a képletbe. A film középpontjában az egyetemista, első éves Tracy (Lola Kirke) áll, aki anyja unszolására New Yorkba utazik, hogy összehaverkodjon a nála tíz évvel idősebb (leendő) mostoha nővérével, Brooke-kal (Gerwig).

A harminc éves Brooke a jellegzetesen túlpörgött nagyvárosi csaj mintapéldánya: ezermillió dologba vág bele, – most épp az étteremnyitás van terítéken – de valahogy semmi állandó siker nem jön össze.  Brooke persze attól szorong, amitől a legtöbben ebben az életszakaszban: hogy kész, vége, ennyi, itt vagyunk harminc évesen és hol tartunk, basszus, még Tracy huszonéves egyetemista spanjai is lenénizik. A két lány persze elég jól összemelegedik, a koraérett Tracy kizökken kollégiumi magányából, Brooke meg talál magának egy lelkes fegyverhordozót. Aztán persze van dráma is a film vége felé, de ez nem nagy meglepetés.

Szóval tele van a film a Baumbach-ra jellemző őszinteséggel, és ez baromi nagy érték. (Ez a leginkább apró gesztusokban, a színészek hitelességében, a helyzetek ismerősségében rejlik, nálunk ennek a finomhangolásnak talán Reisz (VAN) Gábor az egyik legnagyobb tehetsége.) Baumbach legnagyobb sikereit ennek a kíméletlen, metsző őszinteségnek köszönhette, ami a Tintahal és a bálnát fejbekólintóan hatásossá, a Margot az esküvőn-t bergmanian szorongásossá, a Frances Ha-t pedig szerethető limonádévá tette.

Címkék: Baumbach, Mistress America