Antall Józseffel Dagobert bácsi is meghalt sok ezer gyerek számára

Lichter Péter

2015/12/04

Történelem, dráma, Kacsamesék.

A történelmi sorsfordulók csak nagyon ritkán kötődnek egy-egy pontosan megragadható perchez vagy pillanathoz. A huszadik században volt jó néhány ilyen momentum, amiről fennmaradt valami dokumentum (JFK meggyilkolása, Holdra szállás, Hiroshima lebombázása), de ezek általában egy-egy emblematikus képet jelentettek. Amióta viszont a valóságrögzítés banálisan mindennapossá vált,  újabb és újabb nézőpontok jelentek meg a vizuális emlékezetben: az első ilyen esemény az ikertornyok ellen intézett 2001-es támadás volt, amiről nemcsak a CNN képei maradtak fenn, hanem amatőr felvételek tucatjai is.

Az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb magyar történelmi-kollektív emléke a kilencvenes évekből Antall József halála volt, pontosabban halálának médiareprezentációja.

Arról az esetről beszélünk, amikor 1993-ban megszakították a Kacsameséket.

Szerencsére megmaradt a televíziós adás és több verzióban megtalálható a Youtube-on. Íme:

Ez az 1980 és 1990 között született gyerekek számára beégett emlék azért is jelentős, mert nem az esemény, hanem annak tálalása vált meghatározóvá. Vagyis egy negatív dokumentum, a kép hiánya: Dagobert bácsi képernyőről való eltűnése lett maga az emlék.

Antall József egy egész generáció számára egyenlő lett a Kacsamesékkel, így egy dadaista montázs lett a történelem hordozója.

„Dagobert + Antall = gyerekkori trauma”

Ez azért sokkal érdekesebb, mint mondjuk a Holdra szállás, mert a képnél fontosabb a kép hiányára adott reakció. Ezért is vált fontossá az erről szóló diskurzusban, hogy ki hogyan élte meg a dolgot, kinek mi volt a reakciója: sírás, hisztéria, értetlenség, szorongás, nevetés vagy ezek keveréke.

Te mit csináltál, amikor megszakadt a Kacsamesék?

Az Ex Symposion egész lapszámot szentelt az eseménynek Rendszerváltás gyerekszemmel címmel, plusz külön Wikipédia-oldala is van a történelmi vágásnak. Ezért is érthetetlen, hogy eddig miért nem dolgozták fel ezt a témát a filmesek.

Bár az igazat megvallva ez a film elkészült, egész pontosan 22 éve:

egy tökéletes amatőr film formájában.

A Finey Zero nevű felhasználó által feltöltött amatőr felvétel a jókor jó helyen lévő videós tipikus esete: egy anyuka tévéző kisfiait videózza, tulajdonképpen cél nélkül, csak a rögzítés kedvéért. (A videót két éve sokan megosztották, többek között a Mandiner is – de elsiklottak az esztétikai értékei mellett.)

Ez azért is fontos adalék, mert a korabeli amatőr videók és super 8-as felvételek fontos alkalmakhoz, utazáshoz, szülinaphoz, karácsonyhoz, ballagáshoz kötődnek. Nagyon kevesen készítettek csak úgy felvételeket, pláne nem tévéző gyerekekről.

Pont ezek a l’art pour l’art amatőr filmek hordozhatnak magukban potenciális értékeket.

A hétperces videó a kötött dramaturgiájú filmek feszültségével dolgozik: pontosan tudjuk mi fog történni a narratívát meghatározó fordulatnál, az első egy percet éppen ezért a visszafojtott szorongás határozza meg. Ugyanez a nézői többlettudás tölti meg melankolikus suspense-szel a Titanic romantikus jeleneteit vagy a Jesse James meggyilkolása hosszan elnyúló történetét, ahol már a cím könyörtelenül informál az elkerülhetetlen végjátékról.

Szóval egy percnél rögtön megtörténik, aminek meg kell történnie. A játékidő egyharmadára időzített krízis miatt a film inkább hasonlít egy melodrámára vagy katasztrófafilmre, mondjuk az Apollo 13-ra.

A gyerekek eleinte nem reagálnak a történtekre. A kisebbik fiút amúgy sem kötötte le a Kacsamesék, de amikor felnéz a pogácsájából, akkor konstatálja, hogy „vége” – és játszik tovább.

• 01.45-nél van egy mágikus pillanat, amikor az operatőr (anya) ráközelít a játszó kisöcsre, közben a gyászinduló bizarr aláfestésként néhány másodpercre kimondottan drámaira színezi a képet.

• 02.00-nél a nagyobbik fiú kiszól a kamerázó anyuka felé: „Most mi van?” – kérdezi szorongva, kezeit tördelve. Ebben a pillanatban sok ezer gyerek csinálta ugyanezt, vagy szinte ugyanezt.

Ebben a kérdésben ott van minden Disney-hipnózisból kizökkentett lurkó egzisztenciális szorongása. Az első találkozás a halállal.

A dolog súlyát – legalábbis a gyerek szempontjából – növeli, hogy a kamera mögött lévő anyuka nem szolgál megnyugtató válaszokkal, sőt,  visszakérdez: „Gyászindulót játszanak?”

02.28-nál az anyuka részéről jön egy lehetséges magyarázat: „Elszakadt a film.” De ez sem elég megnyugtató a nagyobbik fiú számára, a kicsi persze nem érti a dolgot, így nem is érdekli. (Az meg a néző fantáziájára van bízva, hogyan tud a TV-ben a film elszakadni.)

• 02.40: Itt jön az első nyomasztó pillanat, amikor az anyuka szájából elhangzik, hogy „meghalt valaki, biztos azt akarják bemondani.” A nagyobbik fiú már rögtön el tudja magában helyezni a dolog jelentését, érezni rajta a feszültséget és a szorongást.

Talán Dagobert halt meg?

Ez a nyomasztó kérdés villanhatott be a gyerekek fejében.

• 03.40: a haláltudat egy kicsit feloldódik, amikor anya utasításaira a két gyerek elkezdi egymást ölelgetni. Persze a tévéből továbbra is árad a gyászzene, Haneke szelleme lebeg be lassan a nappaliba. Legalább két percig nem történik semmi: csak a zene és a csendbe ( játékba) menekülő gyerekek a kanapén.

Erre a montázseffektre világít rá egyébként Jekel András szövege az említett Ex Symposion-számban:

„Kérdőívek segítségével megvizsgáltam, hogy mire emlékeznek a gyermekek az Antall József halálát megelőző, illetve követő évekből. Nagyon sokan (több mint négyötödük) semmi konkrétumra nem emlékszik, holott igen jelentős események történtek a kilencvenes évek elején, elég a taxisblokádra gondolni. Akik emlékeznek valamire, azok is csak általános dolgokat írtak le (két deci kóla a büfében 20 forint; vagy új házba költöztek). Ennek ismeretében újult erővel vetül föl a kérdés, hogy akkor mégis miért ragadt meg a gyerekek sokaságában ez az eset. A mesének és a  halálnak nagy szerepet tulajdonítok a válaszban.”

05.30 magasságában jön a film végső fordulata: a bemondó felkonferálja Boross Péter belügyminisztert, aki bejelenti Antall Jószef halálát. A gyerekek számára a jelenet ekkor átvált az egzisztenciális szorongásból a politika absztrakt regisztereibe, hiszen anyuka derülten kommentálja a dolgot:

„Végre valami jó hír.”

Ez a nehezen értelmezhető irónia, a gyerek számára totális ellentmondás az első találkozás a felnőttek világával. A videó szépsége az, hogy egy olyan összetett coming-of-age történettel állunk szembe, ahol a szereplők töredékeiben sem értik az eseményeket, hiszen számukra az egyetlen releváns kérdés továbbra is az, hogy

miért kellett megszakítani a Kacsameséket?

A főhősök teljesen kizárják innentől kezdve a tévét.

A kisebbik gyerek lelkes böfögésbe kezd, a nagyobbik meg belemerül valami képeskönyvbe.

Címkék: Antall József, Kacsamesék, történelem