2017/02/17
Jarmusch a költészetről forgatott filmet, de sikerült neki.
A költészetről klasszikus, narratív filmet forgatni baromi nehéz anélkül, hogy a líra ne váljon egy szépelgő dekorációs elemmé. Nem arról van szó, hogy a film ne lenne alkalmas a költészet elillanó finomságát reprodukálni, éppen ellenkezőleg: a filmnyelv végtelen potenciállal képes a versolvasás belemerülését, a csak a költészet révén megállítható idő különös állapotát megteremteni. Viszont ahogy a film egyre mélyebben hatol a költészet területére, úgy távolodik el a történetmeséléstől.
A költészet megragadhatatlansága miatt tematizálhatatlan a klasszikus történetmesélés eszközeivel. Általában a tragikus hősök személyiségét árnyaló mellékszálként használják (pl. Egy kosaras naplója) vagy az életre eszmélés szexi eszközeként, amivel kiválóan lehet csajozni (Holt Költők Társasága). A költőkről szóló életrajzi filmek még kevésbé tudnak a költészethez közel férkőzni, a kötelező drámaiság és fordulatosság (amúgy elkerülhetetlen) boncasztalán éppen a versírás lényege válik közhelyessé, a költészet bármilyen más furcsa/egzotikus/lila mesterséggel (űrhajós, bűvész, sakknagymester, bűnügyi helyszínelő stb.) behelyettesíthető.
A költészet drámaiatlan illékonyságát a legjobban éppen a narratív struktúrák lényegét jelentő dráma kiiktatásával lehet megteremteni. Nem véletlen, hogy a nem-avantgárd – tehát szem előtt lévő – filmtörténetben azokat a rendezői életműveket szokás költőinek jellemezni, amik otthonosan mozognak a líra történetmentes övezetében: Malick, Tarkovszkij, Ozu, Korine és a többiek.
Jim Jarmusch filmjei, – legyen szó a korai szakasz fekete-fehér munkáiról, vagy a műfajisággal játszó későbbi filmekről – mindig erősen kokettáltak a történet felfüggesztésének lehetőségével. Persze a rendező csak ritkán lépett ki igazán radikálisan a történetmesélés medréből (pl.: Az irányítás határai), akkor is megtartott valamiféle célirányosságot a bérgyilkosos sztoriban, amitől persze csak frusztrálóbb lett az összkép. Jarmusch filmjeinek ritmusa egyfajta merengő, belefeledkező ritmus, körülbelül olyan, mint amikor egy kényelmes hintaszéken ringunk előre és hátra. Ehhez a merengéshez keresett Jarmusch történetvázakat, de valahogy mindig a nyugodt elbóbiskolás és türelmes figyelés kiáradásai a legjobb pillanatok a filmjeiben.
A Szellemkutyában sem az akciók a legjobb részek, hanem a passzázsok, amikor Whitaker karaktere RZA zenéjére autózik New York lepattant utcáin. De a Halott embert sem a western miatt nézem újra, hanem a beleájult merengésért, amikor Johnny Depp figurája a mamutfenyők között lovagol. És akkor lehetne sorolni tovább az életmű filmjeit.
Jarmusch számomra akkor igazán jarmuschos, amikor a történet menetéből kilépve elidőzhetünk és belemerülhetünk az egyszerű részletekbe. Nem véletlen, hogy a rendező annyi szubjektív beállítást használ, de szinte észrevétlenül: egy-egy pillanatra kipillanthatunk mi is a szereplőkkel az autóból vagy a vonatból, amivel mondjuk a prérin utaznak.
A Paterson költő főhőse is épp úgy feledkezik bele a tájba munka (buszvezetés) és kutyasétáltatás közben, mint a Hervadó virágok, az Éjszaka a Földön vagy Szellemkutya utazó vagy cirkáló figurái. Jarmusch új filmjének legjobb pillanatai azok, amikor Adam Driver figurája reggelente a munkába sétál: Jarmusch kamerája olyan beleéléssel réved bele a téglafalak és külvárosi utcák részleteibe, mintha egy idegen bolygó felszínét fedezné fel.
Talán ennek a sétálásnak a belerévedésével lehet a legjobban megragadni a költészet lényegét, vagy jobb szóval: állapotát – ha egyáltalán meg lehet valamivel. Jarmusch maga is versíróként arra tett kísérletet, hogy a költészetről forgasson filmet – ez minden túlcsordulásával együtt sikerül neki. (Vagy másképpen fogalmazva: eddig neki sikerült a legjobban.)
((Annak idején, amikor versírással kísérleteztem tizenkét évesen, általában a fogaskerekűn hazafelé utazva, az ablakon kibámulva fogalmaztam meg a sorokat – talán ezért éreztem annyira regresszívnek a Paterson képeit.))
A film nézése közben eszembe jutott Hal Hartley 1996-os filmje, a Henry Fool – ami szintén a jarmuschi lassúsággal mesél egy lepattant külvárosban élő, a jegyzetfüzetének író költőről, aki itt civilben történetesen egy kukás volt. (Hartley filmje azért összességében több fordulatot és drámát vonultat fel, mint a Paterson, de a két film elég közel áll finomságban egymáshoz.) Érdekes, hogy az amerikai költészetkép mennyire össze van fonódva ezzel az egyenruhás, külvárosi léttel. Egyszerűen mintha ezek a letisztult, néha egészen banális prózaversek összenőttek volna ezekkel a postai, kukás és buszsofőr egyenruhákkal. (Lásd: Bukowski)
Jarmusch filmje az életműben először majdnem teljesen felfüggeszti a történetet, talán csak a hét napjai adnak egy irányított medret a merengésnek – annak a merengésnek, ami a költészet és a Paterson lényege. Ami eddig Jarmuschnál korábban elnyújtott passzázs volt, az most a fő attrakció lett. A Paterson azért is különleges, mert nem egy költőről szól, hanem magáról a versírásról: úgy ülünk bele Paterson ihletébe, mint egy fotelba, vagy inkább egy sofőr ülésébe, és furikázunk körbe-körbe a városban. Ráadásul Jarmusch bizonyos verssorokat újra és újra megmutat, ahogy Paterson több nekifutással és ismétléssel írja őket.
A versírás merengéséről még nem nagyon csináltak filmet, talán csak az avantgárd filmesek tudták ezt az állapotot a történetmesélés lekapcsolásával megteremteni. Jarmusch filmje több absztrakt képsort, amolyan kiállást tartalmaz, ezek néha túláradnak talán, de az ihletettség áradását a rendező rutinosan ellenpontozza a rá jellemző finom iróniával. Jarmusch filmje leginkább Bruce Baillie All my Life című rövid avantgárd filmjére emlékeztetett:
Címkék: Paterson
Partnereink
Szólj hozzá!