2020/02/03
Greta Gerwig nem csupán annak az alkotónak a tökéletes megtestesítője, akit karizmája, ambíciója és remek kapcsolatai révén nagyon is megérdemelten övez óriási várakozás a rangos díjátadókon, de ő az érzékeny, intelligens, elképesztően magabiztos, nagyvárosi, y-generációs nő avatarja is.
Mióta Natalie Portman Dior-kabátjára véste az idei Oscar-rendezőjelöltek sorából kimaradt női alkotók névsorát, majd abból is nyilvános vita kerekedett, a színésznőnek egyáltalán joga van-e a női rendezők elleni elnyomásról papolni, miközben producerként és a filmipar hatalommal rendelkező szereplőjeként mit sem tesz, még láthatóbbá váltak az idei díjátadó-szezon áldozatai: a nők, akiket nő mivoltuk miatt nem jelöltek. Portman ruháján Lorene Scafaria (A Wall Street pillangói), Lulu Wang (A búcsú), Greta Gerwig (Kisasszonyok), Marielle Heller (Egy kivételes barát), Melina Matsoukas (Queen & Slim), Alma Har’el (Honey Boy), Céline Sciamma (Portré a lángoló fiatal lányról) és Mati Diop (Az Atlantiak) neve szerepelt – a nők, akik ugyan a filmkészítés lehetőségét megkapták, valamiért mégis úgy hírlik, hogy a férfiközpontú filmvilág elhallgattatja őket.
A listán szereplő nevek közül valószínűleg Greta Gerwigé a legmeglepőbb. Filmjét, a Kisasszonyokat hat kategóriában jelölték idén Oscarra, technikailag tehát nem igaz, hogy a díjosztók semmibe veszik. Tény azonban, hogy első rendezői filmje, a Lady Bird hét jelölésből egyet sem, míg a Kisasszonyok hatból csak egyet (kosztüm) váltott díjra, őt magát pedig rendezőként nem jelölték. Úgy tűnik, a felháborodás, melynek Portman kabátkája kívánt hangot adni, nem is a teljes jelöltlistának, csak a legjobb rendezők névsorának szólt – a legjobb film kategóriában Gerwig producerét, szintén egy nőt, Amy Pascalt például nagyon is jelölték. Sokszor átláthatatlan tehát, hogy a filmiparban folytatott küzdelem általában a nők jogaiért, vagy bizonyos privilegizált szereplőkért folyik-e.
Gerwig nem csupán annak az alkotónak a tökéletes megtestesítője, akit karizmája, ambíciója és remek kapcsolatai révén nagyon is megérdemelten övez óriási várakozás a rangos díjátadókon, de ő az érzékeny, intelligens, elképesztően magabiztos, nagyvárosi, y-generációs nő avatarja is. Útja kisköltségvetésű filmeken keresztül elsősorban az akkor már nagyon is ismert Baumbacchal közös munkákon vezetett a filmipar élvonalába: először színésznőként, majd íróként (Greenberg, Frances Ha, Amerikai álomlány), végül a 2017-es Lady Birddel rendezőként is debütált, utóbbiért nemcsak óriási kritikai sikert, de a legjobb rendezőnek járó Oscar-jelölést is bezsebelte. Gerwig természetesen az a művész, aki elismeri, hogy Baumbach kinyitott előtte ajtókat, ám mégis végtelenül irritálta, amikor közös pályafutásuk kezdetén az újságírók a rendező múzsájának nevezték. Ma már egymás előtt nyitogatják az ajtót.
Hogy mégis mi írja fel Gerwig nevét újra és újra a nők láthatatlansága ellen küzdők zászlóira, még akkor is, ha ő maga igen távol áll attól, hogy észrevétlen legyen? Vélhetően az az erőteljes hangon megszólaló női szerzőiség, amely miatt már a Frances Ha idején is több volt egy pimasz hősnőt megformáló, kicsit szabálytalan lánynál. A korábban nem kevesebb, mint nyolcszor gyöngyvászonra vitt Kisasszonyok látszólag nem több, mint egy nagyszabású könyvillusztráció, melyben a rendező a korábbi változatokhoz képest nem tett mást, csupán kicsit hangosabbra tekerte a feminista hangsávokat, hogy mint egy babaházban, kedvére eljátszhasson legkedveltebb barátnőivel (Saoirse Ronan, Emma Watson), asszony idoljaival (Laura Dern, Meryl Streep) és néhány porcelánbaba szépségű fiúval (Timothée Chalamet, Louis Garrel), a lehető legtökéletesebb jelmezek, díszletek és helyszínek között. A valóság az, hogy Gerwig kislánykora óta dolgozik az 1868-as regény forgatókönyv-változatán, mely a forgatás idejére négyszáz oldalasra duzzadt, hogy ne csak az eredeti szerző, Alcott, de az őt adaptáló hangja is kellően hallatsszék benne. A rendező a film bemutatásakor 36 éves, épp mint Alcott, amikor a könyv először megjelent.
Gerwig egy dolgot biztosan állít: a történet hőse, Jo March nem a szerelemre vágyik, hanem valami egészen másra, az ő tökéletes happy endingje a könyve publikálása, nem véletlen, hogy a film nagyobb gyengédséggel és líraisággal meséli el az első példány nyomdában és könyvkötőnél történt megszületését, mintha egy gyermek jönne a világra. Valahogy semmi meglepő nincs tehát abban, hogy a rendező a forgatás végére már hat hónapos terhes volt, de végig eltitkolta. „Mindig is féltem az anyaságtól, tartottam attól, hogy hogyan hat majd mindarra, amit még meg tudnék csinálni” – nyilatkozta a Vogue-nak. Mintha a női alkotó valódi elnyomója nem is a férfitársadalom, hanem a saját asszonyi sorsának beteljesedése volna.
Partnereink
Szólj hozzá!