2020/02/28
A Berlinale legintimebb dokumentumfilmjei testközelből mesélnek a gender alapú elnyomásról.
A felvevőgépek egyre kisebbé és mozgékonyabbá válása értelemszerűen nyitja meg a lehetőséget, hogy egyre közelebb kerüljünk más emberek létélményeihez dokumentumfilmeken keresztül. Ötven-hatvan éve még félszobányi eszközparkot cipelő non-fiction filmkészítők dicsekedtek azzal, hogy szereplőik mellett a háttérbe tudnak húzódni, „mint légy a falon”. De mióta jóformán mindenki kamerás mobilokkal lófrál, ma már tényleg megteheti egy alkotó, hogy teljesen kivonja a filmezésből saját fizikai jelenlétét.
Az idei Berlinale két figyelemreméltó dokumentumfilmje is úgy tud igazán testközelből tudósítani, hogy a kamerát szinte végig a főszereplők kezében hagyja. A Saudi Runaway és az Always Amber ráadásul azt is bizonyítják, hogy ez a módszer akkor igazán gyümölcsöző, amikor épphogy az intim szféra durva megsértése a központi probléma, amit feltár. Mindkét film nézőiként zavarba ejtően közel kerülhetünk olyan konfliktusokhoz, melyek elsődleges forrása maga a test, illetve a nemiség.
A svájci Susanne Regina Meures elmondása szerint egy zárt internetes fórumon talált rá hősére, a Szaúd-Arábiában élő Munára, aki a patriarchális terror és egy előre elrendezett házasság elől akart menekülni. Miután felvették a kapcsolatot, a 26 éves lány a külföldre szökés megtervezésének hónapjait, majd végül a sorsdöntő pillanatokat is dokumentálta a telefonjával. Privát emlékeknek álcázta azokat a képsorokat, melyeken családja elzarándokol a Kába-kőhöz, szelfizés ürügyén vette fel a kínlódásairól tudósító vallomásait, és mímelt izgalommal rögzítette közelgő menyegzőjének előkészületeit is. Máskor hidzsábja takarásából filmezett imára készülve, bekapcsolva hagyta a felvételt vacsora közben, és a kezében tartotta a telefont akkor is, amikor Abu Dhabi-i nászútján határőrök ellenőrizték.
Mindebből a mindennapok szintjén elviselhetetlenül magára hagyott és elnyomott nő, egy rettegésre épülő társadalmi szokásrendszer és egy elkeseredett szabadságvágytól hajtott, nagyon bátor és tudatos kitörési terv rajzolódik ki. Muna levideózza a kisöccse hátán lévő zúzódásokat (az apai szigor eredményeit), elmeséli, hogy még az anyjának sem lehet saját kulcsa az otthonukhoz, és azt is megmutatja, amikor egy Európába menekült aktivista telefonos segítségével felkészül a szökésre egy olyan közegben, amelyben a hatóságok bármikor megakadályozhatják, hogy egy nő repülőre szálljon, ha a férje erre nem ad engedélyt.
Muna lépéseinek még nagyobb tétet ad, hogy a szökés mellett a videózással is bármikor lebukhat. Ezt a hatásos feszültségdramaturgiát ráadásul több közelgő határidő is fokozza. Hamar elérkezik az esküvő, illetve a menekülés lehetőségével kecsegtető külföldi nászút időpontja, ráadásul Muna útlevelének lejárati ideje (melyet persze szintén csak férfi engedéllyel lehet meghosszabbítani) is szűk kereteket ad a veszélyes menekülésnek. Meures ügyesen erősíti fel ezeket thriller-elemeket, torokszorító hajszává alakítva a film záróharmadát. A szaúdi nők által elszenvedett elnyomás kihangsúlyozásában azonban már arányt téveszt: ahelyett, hogy a képek önmagukban is nagyon erőteljes jelenlétére alapozna, egy sor más, tolakodóan hatásvadász melodrámai eszközt is bevet. A rács mögül sóvárogva megpillantott kismadár együgyű metaforája többször is visszatér a filmben, de a tükörből felvett könnyes pillanatok halmozása és Hans Richter patetikus zenei aláfestése is méltatlan a nyersanyaghoz. Így az, hogy a Saudi Runaway különleges dokumentumértékkel bíró, felemelő szökéstörténet, elsősorban a céltudatos főszereplőnek és a mobiltelefonnal felvett jelenetek közvetlenségének köszönhető.
A Muna által megtapasztalt intézményesített férfiterrorhoz képest sétagaloppnak tűnik a svéd Lia Hietala és Hannah Reinikainen filmjében bemutatott közeg, a társadalmi környezetre jellemző normatív gondolkodás azonban az ő főhősük életét is megkeseríti. Az önmagát nembinárisként meghatározó Amber ugyanis szintén traumák sorát éli át nap mint nap, és neki is komoly küzdelmet jelent megbirkózni a testtel, amelybe született. Ez a harc persze jóval kedélyesebb pillanatokat is tartogat, és az Always Amber legnagyobb erénye éppen az, hogy a címszereplő a neki adott kamerákkal valóban megosztja a három évig tartó forgatási időszak legszemélyesebb és legönfeledtebb epizódjait is.
A film első fele nagyjából hasonlóan is néz ki, mintha egy mai jóléti államban élő tinédzser tetszőleges közösségi média oldalát pörgetnénk végig: Amber hűséges barátként, szeretetteljes gyerekként és kreatív öndokumentálóként mutatkozik meg iskolatársai és családja körében, amivel
egyértelművé teszi, hogy ha hagyják kibontakozni, akkor a genderfluid kamaszkor sem sokban különbözik a többség által megtapasztalt gimnazista évektől, legfeljebb több benne a hajfestés.
Rendhagyó öltözékek, fájdalmasan a helyükre illesztett testékszerek, neonfényes bulik és egy komoly dilemmákat okozó szerelmi háromszög jelenik meg a punkos lendületű dokumentumfilm bensőséges hangulatú képein. A sokféle kamerával rögzített élménykollázsra azonban időről-időre ridegebb és távolságtartóbb snittek felelnek, melyek Amber konzultációit mutatják be egy egészségügyi dolgozó irodájában, akinek orvosi diagnózist kell felállítania róla, és engedélyt adhat a testét módosító műtétekre. Ezek a beszélgetések annak ellenére is kijózanító módon emlékeztetnek az egyéneket merev kategóriákba záró államhatalomra, hogy a szakember a lehetőségeihez mérten még megértőnek is bizonyul.
A fiatal svéd alkotópáros tehát tudatos politikai tettként jogosítja fel a főszereplőt arra, hogy saját magát és a róla készülő képeket meghatározza. Az önfilmezés mellett azonban nem feledkeznek el a környezet külső szemszögéről sem, így az Always Amber túl tud lépni egy szórakoztató privátvideós összeállítás szintjén, és egy szórakoztató, mégis fontos társadalmi érzékenyítésre alkalmas dokumentumfilmmé érik.
„Mennyire kell megváltoztatnom magam csak azért, mert a társadalom nem képes változni?” – teszi fel a kérdést Amber a film érzelmi csúcspontján, és ennek a kérdésnek még drasztikusabb megfogalmazása nyitja Muna monológját is a Saudi Runawayben. Mindkét film a legrejtettebb, legszemélyesebb rétegekbe hatol, és mivel főszereplőiket tevékeny alkotótársként mozgósítják, olyan privát terekbe nyernek betekintést, melyekbe egyébként szinte elképzelhetetlen lenne. Ahogy a vetítés után elmondta, Meures még beutazási engedélyt sem kapott Szaúd-Arábiába, így a filmje gyakorlatilag Muna felvételein állt vagy bukott. Hietala és Reinikainen pedig olyan intim pillanatokban mutatják meg főhősüket, melyek külső szemlélők jelenlétében sose bontakozhattak volna ki.
Címkék: Berlinale 2020
Partnereink
Szólj hozzá!